Nagy vízesés rajongó vagyok, amerre járunk igyekszem minél több vízesést felkeresni és ámulva lesem ezeket a természeti csodákat. Norvégia, Izland  és Új-Zéland azért is kedvenceim, mert lépten-nyomon szebbnél szebb vízesésekre bukkan az arra járó. Természetesen a földgolyó három legnagyobb és leglátványosabb vízesése is felkerült a bakancslistára. a Niagarát sikerült elsőnek becserkészn, amikor 2012-ben Kanadában jártunk. A nagy álmom azonban az Iguazú (Iguassu) volt, amiről már sok fényképet, filmet láttam, ami csak még jobban felcsigázott, hogy saját élményt is szerezzek vele kapcsolatban, szemtől szembe állhassak ezzel a fantasztikus vízesés rendszerrel. Akkor kerültem hozzá a legközelebb, amikor 2010-ben Uruguayban, Montevideoban dolgoztam egy projekten és négy alkalommal is eltöltöttem 2-2 hetet Dél-Amerikában. Sajnos azonban akkoriban még teljes aktivitással dolgoztam és nem tudtam megnyújtani egyik utat se annyira, hogy beleférjen az Iguazú meglátogatása. A kint töltött hétvégéken Uruguayban kirándultunk kolléganőmmel, illetve az utolsó hétvégét Buenos Airesben töltöttük.

Mindig szerettem utazni és amióta nyugdíjas lettem keresem a lehetőségeket, hogy régen vágyott, de eddig kimaradt úti célokat is felkeressünk. Az Ausztrália – Új-Zéland utat még megszerveztem magunknak, de Dél-Amerika nem igazán az a környék, aminek magunkban neki mernék vágni. Nézegettem a Dél-Amarikába szervezett utakat kimondottan olyanokat keresve, amiknek a programjában szerepelt az Iguasuu, lehetőleg mindkét oldalának (Argentína, Brazília) megtekintése. Így akadtam rá a Fehérvár Travel ajánlatára, ahol novemberre hirdettek egy Buenos Airestől Rio de Janeiróig 11 napos utat, amiből 3 nap az Iguasuu és környékének felfedezése volt. Áprilisban jelentkeztem rá, de már addigra betelt a csoport. Szerencsre felszabadult két hely, amire azonnal lecsaptam.

November 11-én, vasárnap a késő délutáni órákban indult a repülő amsterdami átszállással Buenos Airesbe, ahova másnap (november 12-én) kora reggel érkeztünk meg (ami itthon már majdnem délnek felelt meg, 4 óra időeltolódás van a két ország között). Buenos Airesben a repülőtéren sikerült elveszíteni 5 főt a 35 személyes csoportból. A csoportvezetőnk azt mondta, hogy kiszállás után találkozzunk az első helyen, ahol kiszélesedik a folyosó. Ez az első WC-nél volt, többen meg is álltunk ott és egyben elintéztük folyó ügyeinket. A lányoknál természetesen hosszú sor állt, ezért én feladtam a várakozást és mire visszaértem már csak Laci várt ott, a többiek tovább mentek. A következő WC-nél megtaláltuk a csoportot, most már a csoportvezetőt is, aki úgy tűnt nem nagyon fogja össze a csapatot, a létszámot se kontrollálta. Innen az útlevél ellenőrzéshez mentünk tovább, ahol a hosszú „mindenki más” sorból a Dél-Amerika sorba terelték a csoportot, így viszonylag gyorsan átjutottunk. Csak a csomagok felvételénél derült ki, hogy hiányos a csapat, néhány sárga szalaggal megjelölt bőrönd csak keringett –  keringett, de senki nem jelentkezett értük. A csoportvezető telefonon értekezett a ránk váró helyi idegenvezetővel, majd visszafelé indult, hogy megtalálja a hiányzó embereket. Szerencsére egy idő után meglettek – kicsit megkésve értek az útlevél ellenőrzéshez és a hosszabb sorba álltak be, azért tartott nekik tovább az áthaladás. Egy német származású idegenvezetőnk volt, a késés ellenére a buszra még elég sokat kellett várnunk. Kicsit túlöltözöttek voltunk a 26 fokos meleghez, igyekeztünk levenni rétegeket, mert városnézéssel kezdtük a programot, a szállodai szobákat csak később tudtuk elfoglalni. Először a La Boca negyedbe vittek minket, körbejártuk a busszal a stadiont, majd kiszálltunk egy bárnál, ahol pénzváltó is volt. Később kiderült, hogy a hotelben is ugyanannyiért váltottak pénzt, elég lett volna ott is váltani. Kis szabadidőt kaptunk és szigorú figyelmeztetést, hogy a busztól ne távolodjunk el 100 méternél messzebbre, mert nem egészen biztonságos a környék. Csak egy kört tettünk a tarka-barka házak között, ahol minden sarkon tangótáncosok hívtak közös fényképezkedésre. Annak idején Zsuzsi kolléganőmmel sokkal nagyobbat csatangoltunk a környéken, bár nem igazán éreztük biztonságban magunkat, amikor véletlenül egy megállóval később szálltunk le a buszról. Sok rendőr járkált a környéken, érdekes házakat fedeztünk fel, pl. egy Ausztriából származó család házát, rajta freskókkal, domborművekkel. Amikor visszaértünk a térre, ahol a buszból kiszálltunk a buszunk nem volt ott. Szerencsére a sofőrünk akkor jött ki a bárból és elment a buszért, amit kicsit távolabb tudott leparkolni.

Innen a belvárosba mentünk tovább, útközben a csoportvezető fordította a helyi idegenvezető megjegyzéseit a nevezetességekről (egyetem, obeliszk, a közel 100 m széles Avenida 9 de Julio, a világ legszélesebb sugárútja, operaház, Evita Peron története és hatalmas vasból készült portréja a szociális minisztérium falán. A sugárút mentén gyönyörű lila színben pompáztak a jacaranda fák, már túl voltak a virágzásuk delén, kezdték lila szőnyeggel bevonni a járdákat, úttestet. A Puerto Maderonál rövid fotószünetet tartottunk annál az óriási darunál, amit még az NDK-ban készítettek, megcsodáltuk a kikötő melletti új lakónegyed impozáns nagy épületeit, az asszonyok hídját, a parton a régi kereskedelmi vitorlást, ami többször is átszelte az óceánt. Én kicsit nosztalgiáztam, visszaemlékeztem, amikor Zsuzsi kolléganőmmel járkáltunk errefelé 2010. nyarán (amikor itt tél van, de nem volt sokkal hűvösebb az idő, mint most tavasszal.  A Plaza de Mayonál kiszálltunk a buszból. nekem egyik kedvencem a Casa Rosada, a rózsaszín elnöki palota, Most tudtam meg, hogy ha a nagy argentin zászló mellett egy kisebb is lengedezik az épületen az azt jelenti, hogy az elnök itthon tartózkodik. Ez volt a helyzet a látogatásunk idején is. A téren található még néhány ikonikus épület, a Nemzeti Bank (előtte pénzszállító páncélautók sorjáztak), a katedrális, amit többször átépítettek, a homlokzata előtt klasszikus oszlopsor, a városháza, a koloniális idők régi városháza, a Cabildo, amit 1608-ban alapítottak és ma múzeumként funkcionál. A tér közepén a piramis emlékmű, ahol az anyák fehér kendőknek a vasrácshoz kötözésével demonstrálnak 1977 óta (immáron  40 éve) az 1976-83 közötti katonai rezsim időszakában eltűnt, meggyilkolt és meghurcolt gyermekeikre emlékezve.

Ezután a hotelhez vitt minket a busz, az American Towers hotel a központi sugárúttól mindössze egy utcányira, az obeliszktől és operaháztól néhány háztömbnyire volt a Libertad utcában.

Egy rövid pihenő után a csoportvezetőnkkel a csoport egy része gyalogos városnézésre indult a környéken. Kicsit lassan haladtunk, mert minden piros lámpánál elkezdett valamit magyarázni a csoportvezető háttal állva a lámpának, így aztán nem látta, hogy az mikor vált zöldre, mindig kicsit megkésve kezdtük meg az átkelést. Így aztán nem csoda, hogy pl. az Avenida 9 de Julion legalább 5 lámpaváltással értünk át. Kérdeztem, hogy a matrobuszra (ami a sugárút közepén külön 2 sávon közlekedik speciális járművekkel, amik a magasított peronokhoz oda tudnak állni) hogyan lehet jeget venni, a válasz az volt, hogy minden megállóban van jegy automata. Bejártuk a Retiro városrészt, megnéztük a legmagasabb épületet és a Monumental Towert, majd a Recoleta városrész felé indultunk tovább, ahol a temetőben sok más turistával együtt Evita sírját kerestük meg. A csoportvezetőnk valószínűleg nem járt még itt (és talán Buenos Airesben sem), mert azt vezette fel, hogy a temetőben órákig lehet bolyongani, pedig az egész nem foglal el nagy helyet, igaz, hogy nagyon sűrűn vannak egymás mellett a kripták. Érdekes domborművek, szobrok között jártunk, mire rábukkantunk Evita családjának kriptájára. Sorba kellett állni ahhoz, hogy egy-két fotón is megörökíthessük a síremléket. Innen kicsit szemerkélő esőben tértünk vissza a szállodába. Még mindig volt egy kis idő a vacsoráig, amit a szomszédos hotelben szolgáltak fel. Előkerültek az esőköpenyek, esernyők, mert közben leszakadt az ég, de mire hazafelé tartottunk már csak csepergett az eső.

November 13-án a csoport nagy része hajnalban reggelizett, mert már 6 órakor útra keltek Montevideoba, Uruguay fővárosába. Én erre a fakultatív programra nem neveztem be, egyrészt, mert Montevideot az ott töltött 8 hét alatt valószínűleg jobban megismertem, mint egy fél napos városnézés alatt lehet, másrészt szerintem az oda-vissza majd 8 órás hajóutat nem éri meg a város gyors megtekintése. Nagyon klassz a kikötője és a Rio de la Plata partja, amiről először nehéz volt elhinni, hogy nem az óceánpart, mert sehol nem látni a szemközti partot a széles torkolatnál, de maga a város eléggé hasonlít Buenos Airesre, annak kistestvére. Az egyik legfontosabb épületének ikertestvére  Buenos Airesben áll. Szerintem a Buenos Airessel éppen a folyó túloldalán álló Colonia Del Sacramento világörökség városka sokkal érdekesebb, mint Montevideo és sokkal gyorsabban megközelíthető BA-ból. A vacsoránál beszélgettünk néhány utastársunkkal és voltak, akiket beoltottam a Dulce de Lecce (karamell) rajongásommal és felhívtam figyelmüket, hogy Montevideoban minden élelmiszerboltban többféle kiszerelésben kapható. Ez volt az egyetlen, ami miatt kicsit bántam, hogy nem megyünk át Montevideoba,

Mi jól kialudtuk magunkat, 8 óra körül mentünk le reggelizni, sok finomságot végigkóstoltunk. Nálam a dulce de leccével töltött croisson volt a nyerő. Reggeli után gyalog indultunk útnak. Megkerestük a kongresszus épületét, amit előző nap csak futtában láttunk a buszról, előtte a parkban nézelődtünk egy kicsit. Sok kutya él Buenos Airesben, rendszeresen sétáltatják őket és rendesen összeszedik utánuk a végterméket. Most nem voltak felöltöztetve, mint amikor télen jártam arra, pedig csak 5-6 fokkal volt melegebb. Elsétáltunk a Plaza Del Mayora, bementünk a múzeumba és a katedrálisba is, majd az obeliszk felé vettük az irányt. Útközben felfedeztünk egy ajándékboltot, ahol kétféle kiszerelésben, több méretben találtunk dulce de leccét. vettünk egy dobozosat, majd visszafelé indultunk a szállodába. Az obeliszknél beálltunk a szelfizők sorába, akik a nagy BA betűkkel és az obeliszkkel a háttérben fényképezték magukat, egymást különböző beállításokban. Mi is lőttünk néhány fotót, aztán tovább indultunk. A következő körforgalomnál az egész sugárutat lezárták, buszok álltak körben és sok száz, vagy talán ezer kék egyenruhás buszvezető sztrájkjába csöppentünk bele. Mindenfelől jöttek zászlókkal, dobokkal, nagy heppening kerekedett. Visszaérve a szállodába pihentünk egy kicsit, közben az időjárás is kedvezően alakult, a borongós délelőttöt napos délután váltotta fel. Szerettem volna Lacinak is megmutatni a botanikus kertet és a japán kertet, első látogatásomkor nagyon tetszettek. Arra emlékeztem, hogy a buszokon csak aprópénzzel lehetett fizetni a jegyautomatáknál, de mintha a metróban tudtunk volna könnyebben jegyet venni. Kinéztük, hogy hogyan tudunk eljutni a japán kerthez, ez metróval tűnt a legegyszerűbbnek. Előtte még meglátogattuk a helyi idegenvezető által a világ legjobb fagyizójaként emlegetett fagylaltozót és 2×25 dkg fagyit ettünk ebédre. A Corrientes Avenidán található kis Cadore fagyizó nem okozott csalódást. A kis, hosszúkás üzletben 50 féle fagyit árultak. Jó ideig eltartott amíg eldöntöttük, hogy mekkora és milyen fagyit kérjünk, de ezzel nem voltunk egyedül. A fagyit aztán a fal melletti padon ülve fogyasztottuk el, még így is megesett, hogy a púpozott tálból lecsöpögött néhány csepp.

Innen egy metróállomást keresve mentünk tovább. Egy kereszteződésben, ahol két metróvonal is keresztezi egymást először nem jó lyukon mentünk le, vissza, át a másik oldalra, ismét le. A pénztárnál mondtam, hogy négy jegyet kérek, erre a pénztáros közölte, hogy nem tud jegyet adni, egy kék kártyát mutogatott, hogy olyan kell. Sajnos nem kérdezősködtem tovább, bár spanyol nyelvtudás nélkül nem sok esélyem lett volna. A mertoval utazást feladtuk, maradt a busz. Visszasétáltunk a szállodába, ott a portán kérdeztem, hogy hol lehet buszjegyet venni. A portán levő fiatalember nem beszélt angolul, felhívott valakit és átadta a telefont. Az illető mondta, hogy kioszkokban lehet buszjegyet venni. Kérdeztem a srácot, hogy hol találok ilyen kioszkot, ő meg az utca másik oldalára mutogatott ahol egy éjjel-nappali bolt és egy lottózó volt. A lottózó előtt mindig sor állt, kiderült, hogy azért, mert max. 2 ember tartózkodhat egyszerre a helyiségben. Beálltunk a sorba, szerencsére csak ketten álltak előttünk. Amikor bekerültünk, az eladó lány nagyon csodálkozott, hogy nála akarunk buszjegyet venni. Felírta egy papírra, hogy milyen kiírást keressünk a metróállomásokon, ott lehet buszjegyet venni. Elindultunk, néhány sarokra találtunk is olyan feliratot, mint ami az útmutatásban szerepelt. Laci lement, kileste szótárból, hogy hogy van a buszjegy spanyolul, majd egy idő múlva roppant csalódottan tért vissza. Nagyon nehezen tudta megértetni magát, végül buszjegy helyett ezúttal sárga színű kártyát lobogtattak előtte. Ekkor már sötétedett, letettünk a japánkert meglátogatásáról, helyette visszamentünk abba az üzletbe, ahol délelőtt karamellt vettünk és most egy literes üveggel gazdagítottuk a karamell gyűjteményünket.

A vacsoránál találkoztunk útitársainkkal, akik szintén nem vettek részt a fakultatív kiránduláson, ők szerencsésebbek, illetve ügyesebbek voltak nálunk. Az egyikük a portán kapott egy metrókártyát és azt tudta használni (olyan metrobusz megállót mi is találtunk, ahol bankkártyával fel lehetett tölteni a közlekedési kártyát), a másikuk nemes egyszerűséggel 200 pesot nyomott a metronál a pénztárosnak és ezért kaptak egy kártyát valamennyi pénzzel feltöltve, de nem tudják, hogy mennyit használtak el belőle.

 Mi kicsit csalódottak voltunk, hogy a csoportvezető semmilyen információt nem adott azoknak, akik nem vettek részt a fakultatív programon, hogy mivel tölthetik BAben a napot és hogyan tudnak közlekedni. Számára is újdonság volt, amikor mondtam neki, hogy hogyan lehet jegyhez jutni a városban (bár ha már ő nem tudja, legalább a helyi idegenvezetőt megkérhette volna, hogy tájékoztassa az utasokat).

Az első vacsora fő fogása a méltán híres argentin marhasült volt, bár nekem ez a sült jó ízű, de túl zsíros volt és nem is omlott el a szájban. Gondoltam, biztos lesz még alkalmunk finomabbat is kóstolni.

November 14. szerda

Az argentin pampák és egy estancia meglátogatására mi is beneveztünk. Kicsit zűrösen indult a nap, már az egész csoport lent várt a hotel előterében, sőt egy másik csoport tagjai is, de a busz nem volt sehol. Jött a hír, hogy dugóba keveredett, majd  busz befutott, de az idegenvezető nem. Ezen a napon egy másik helyi idegenvezető kísérte volna a csoportot. Helyi szabályok szerint helyi idegenvezető nélkül sehova nem mozdulhat ki külföldi csoport, a buszvezetőnek erre nincs jogosítványa. Vártunk, vártunk, kiderült, hogy aki aznap jött volna velünk az lemondta, gyorsan riasztottak valakit, akinek még el kellett készülnie, majd odaérni a hotelhez, ki tudja milyen messziről. A másik csoport már rég elment, a buszunk ott állt az utcán, végül majd két órás késéssel befutott az aznapi beugró idegenvezető és elindulhattunk. Szerencsére nem az ország másik végébe igyekeztünk, kb. másfél – két órás buszozás után meg is érkeztünk a Santa Suzanna estanciára, ami láthatóan elsősorban az idegenforgalomból él. Más csoportok buszai is voltak már a parkolóban, ahogy közeledtünk láttunk lovas csoportokat, lovaskocsikat. Amikor leszálltunk a buszról kis üdvözlő itallal (vörösbor, fehérbor, narancslé) és frissen sült, meleg húsos táskával kínáltak minket. A hatalmas grillsütőn már elő voltak készítve hurkák, kolbászok, csirkék, sertés- és marhahúsok. Egy nagy fedett helyiségben megterítettek az ebédhez, egy ajándékbolt is kapcsolódott hozzá. Kint szépen ápolt nagy zöld terület pálmafákkal, virágokkal, madarakkal. Dél-Amerikában is egyik kedvelt szórakozásom volt a madarak különös énekének figyelése és a lombok között a hangot adó madarak keresése. Kis körülnézést követően már fel is pattanhattak a roppant szelíd lovakra, akik lovagolni szerettek volna. Laci is benevezett, én inkább nem követtem azokat az útitársnőket, akiket 2-3 gauchó tuszkolt fel szegény pacira. A lovaskocsizáshoz nagy tolongás volt, inkább barátkoztam az estancia kutyáival és egy ragadozó madárral, aki egy kerítésoszlopon illegette magát nekem. Hol egy lábra állt, hol kettőre, időnként a profilját mutatta, majd szemből méregetett és bólogatott. Egészen közel mehettem hozzá, csak akkor repült el, amikor mások – észrevéve nagy barátkozásunkat – a közelünkbe tolakodtak néhány jó fotóban reménykedve.

Az ebédhez nagyon finom vörösbor szolgáltak fel, az üdvözlő italnál is sokkal jobbat. Aztán jöttek egymás után a fogások. Először többféle saláta, amit folyamatosan újra hoztak, ha elfogyott.  Majd a grillen sült finomságok: véres hurka, májas hurka, sertéssült, csirke, többféle marhasült. Na itt aztán lehetett élvezkedni, kinek az egyik, kinek a másik fajta ízlett jobban, az biztos, hogy senki nem maradt éhen. Közben folyamatosan újították a borokat is az asztalon. Az ebéd végeztével kis műsort is adtak a színpadon. Köszöntötték a jelen levő nemzeteket – elég sokfelől voltak a magyarokon kívül – majd nagyon hangulatos tangó előadás, a végén a zenére néhányan a közönségből is táncra perdültünk. Az ebéd után a karámnál tartottak egy gaucho bemutatót, a kutyák terelték a lovak csoportját, aztán a gauchok vágtában gyűrűket szegtek le a dárdájukkal, amit aztán a közönség csinos fiatal hölgy tagjainak ajánlottak fel. Sajnos arra már nem volt idő, hogy a közeli épületben levő múzeumot is megnézzük – néhányan, akik nem voltak lovagolni oda is eljutottak -, mert már indulni kellett visszafelé. Ez a nap egy kicsit sűrűre sikerült, ha tudtuk volna, hogy az estancia látogatással egy napon lesz a tangó est és hogy ez igazából a tangó fejlődését bemutató eléggé mesterkélt táncos színház, akkor a vacsorával összekötött tangó est programot kihagytuk volna. Egyáltalán nem voltunk éhesek, alig tudtunk valamit fogyasztani az egyébként ízletes vacsorából, utána pedig a tangó est eléggé mesterkélt volt, egyáltalán nem adta vissza azt a hangulatot, amit mi az érzelmekkel túlfűtött tangóról elképzelnénk. Filmekből sokszor láttuk a tangó lépéseket, na ezt se sikerült itt felfedezni.

November 15. csütörtök

Korai reggeli után kijelentkeztünk a szállodából és a belföldi repülőtérre indultunk, ahonnan Puerto Iguazuba utaztunk. Délután az argentin oldalon tekintettünk meg néhány kilátópontot. Először kisvasúttal utaztunk az Ördögtorok-szakadék közelébe. Már messziről hallatszott a vízesés robaja és látszott a pára, amit a lezúduló víz kavart. Fém rács járdán lehetett megközelíteni a vízesést, olyan volt, mintha a vízen járnánk, alattunk a folyó, kisebb zúgók, a folyóban nagy halak látszottak a lábunk alatt. Bár a vonat indulására majd egy órát vártunk, mert sokan voltak és nem kaptunk jegyet csak egy később induló vonatra, sajnos a vízesés megtekintésére korlátozott idő állt rendelkezésre.  Néztem, ahogy csöpögő vizes emberek jöttek szembe a vízesés felől. Szerencsére remek meleg idő volt, 30 fok körüli hőmérséklet, így direkt jól esett, amikor az Ördögtorok közelében a kavargó párában mi is csurom vizesek lettünk. Az egyetlen gondot az jelentette, hogy a fényképezőgép lencséje is csupa vízcseppet mutatott. Lenyűgöző volt a vízesés, az Ördögtorok hatalmas tölcsére, az iszonyú mennyiségű víz, ami hatalmas erővel zúdult lefelé. Egy kicsit az élővilággal is ismerkedtünk, mindenfelé ormányos medvék tűntek fel, kéregettek, maradék élelmet keresgéltek, az utakon, út mentén járkáltak aranyosan mozgatva az orrukat, hosszú csíkos farkukat. Felkészítettek minket, hogy nem célszerű túlzottan barátkozni velük, mert bizony harapnak, de különben békésen bóklásztak a lábunk mellett. Néhány helyen leguánokat is láttunk az avarban, meg persze mindenféle madarakat láttunk és hallottunk. Néhány szemfüles csoporttársunk kis majmokat is látott. Szerencsére a környék szintén jellemző állatával, a leopárddal nem kerültünk közelebbi ismeretségbe. Lefelé a végállomás előtt leszálltunk a vonatról és egy sétaúton újabb fantasztikus részeit láttuk a hatalmas vízesés rendszernek. Helyenként csodálatos szivárványok bukkantak elő, az esőerdőben haladva egy-egy pontról a vízesés újabb és újabb ágaira nyílt kilátás. Nagyon szeretem a vízeséseket, sokat volt szerencsém megtekinteni. Izland és Norvégia tengerből kiemelkedő hegyei megannyi csodás vízeséssel kápráztattak el. Új-Zélandon is egymást érték a vízesések. Ausztriában megmásztuk a Krimml vízesés mellett vezető túrautat, Svájcban, a Dolomitokban, Kínában és másfelé sok-sok vízesést láttunk. Megcsodáltuk a Niagarát, az is hatalmas élmény volt és Kanadában láttunk még jó néhány remek vízesést. Mégis, ha az összes vízesés, amit életemben eddig láttam mind felsorakozna egymás mellett, alatt, fölött az se tudná kiadni azt az elképzelhetetlenül csodálatos vízesésrendszert, ami az Iguazu. Ráadásul ezen a napon még csak az argentin oldalon jártunk, tehát nagyrészt a brazil oldal vízeséseit láttuk. Szerencsére másnap folytatódott a csoda megismerése.

November 16. péntek

Az éjszakát már Brazíliában töltöttük, Foz do Iguassuban. Elég gyanús részen haladtunk át a busszal a szálloda felé, ezért nem is nagyon csodálkoztunk, mikor a csoportvezető a lelkünkre kötötte, hogy a szállodából legfeljebb felfelé induljunk el az utcán, ha mindenképpen még egy kicsit mászkálni szeretnénk, lefelé erősen ellenjavallott.

Ezen a napon derült ki, hogy a program, amit az utazási iroda honlapjáról nyomtattam ki kicsit más, mint ami a csoportvezetőnél van. Mondjuk más utazási iroda megtesz annyit, hogy egy ilyen, egyáltalán nem olcsó utazáshoz ad, vagy elküld egy kinyomtatott / kinyomtatható programot. Ugyanazzal az elnevezéssel kicsit más a tartalma az útnak időponttól függően. Így én abban a – téves – feltételezésben voltam, hogy az Iguazunál, ami számomra (de ahogy az utastársaimmal beszélgetve kiderült sokan másoknak is) az út fénypontja majdnem 3 napunk lesz, erre kiderült, hogy ez csak szűk 2 nap, mert másnap nem délután repülünk Rio de Janeiroba, hanem már kora reggel. Foz do Iguassu híres madárparkjának megtekintése nincs benne a programban, csak könyörgésemre Rodrigo, a helyi idegenvezető (aki egyébként az út során a legjobb idegenvezető volt) kitalálta, hogy fakultatívan (tehát külön fizetve) meg lehet nézni, amíg a többiek, akiket érdekel helikopterrel fentről tekintik meg a vízesést. Mondjuk a helikopterezés kihagyásáról döntöttünk, Laci szerint a 6 fős helikopter középső üléseiről nem volt jó kilátás és ahogy láttuk elég magasan szálltak a helikopterek a vízesés fölött, ami szintén nem a jó kilátást erősíti. Ezen a napon a délelőtt az Itaipu gát felkeresésével telt. Őszintén szólva bármennyire is nagy vízierőművet alkottak a folyón nem igazán látványos egy ilyen gát. A három ország (Argentina, Brazília, Paraguay) határán a szép kilátást nyújtó kilátópontot se kerestük fel, csak jelezte az idegenvezető, hogy „arra van és nagyon szuper onnan a kilátás”. Szerencsére amíg a helikopterezésre felkészülés, a turnusok lebonyolítása történt volt egy kicsit több, mint egy óránk, hogy végigjárjuk a madárparkot. Rózsaszín csodák, nagycsőrű tukánok, beszélgető – veszekedő papagájok, a földön békésen mászkáló teknősök, baglyok, lepkeház csodás pillangókkal, ragadozó madarak – érdekes volt, csak egy kicsit meleg.

Amikor összeszedtük a helikopterező csapatot a busz egy sétaút elejére vitt minket, ahonnan gyalog indultunk lefelé, mindvégig a vízesésekre csodás kilátással, csak a növényzet takarta őket néha. Az idegenvezető találóan mondta, hogy az Iguazu színpada Argentinában van, a nézőtér pedig Brazíliában. Nehéz szavakkal leírni, hogy milyen káprázatos látványban volt részünk. Néhány helyen láttuk a hajókat, amikkel a vízesések alá is bementek, az utasok garantáltan tetőtől talpig vizesek lettek. A csoportból is néhányan kipróbálták, nem csalódtak, vizesebbek akkor se lehettek volna, ha úsznak a folyóban. Azért mi se maradtunk szárazon, az út végén az egyik vízesés fölé benyúló rácsos kilátó úton és annak végpontján minket is megfürdetett a vízesés párája. Nagyon jólesett, hogy a 32 fokos melegben rajtunk száradtak meg a ruháink, addig legalább a párolgás hűtött minket. Amíg a hajókázós csoport a vízesés alatt áztatta magát mi kicsit visszasétáltunk a gyalogúton, aztán letelepedtünk egy kilátópontnál és hol egy kőpadról, hol a mellvéd mellől csak legeltettem a szemem, nem tudtam betelni a látvánnyal. Mindig újabb és újabb izgalmas kis részlet keltette fel a figyelmemet, aztán vissza az összképre ilyen, meg olyan szögből, megint egy részlet, mintha madárként röpülnék fölötte és kóstolgatnám a látványt. Túl gyorsan eltelt a másfél óra, indulnunk kellett.

November 17. szombat

Kora reggel irány a repülőtér, utazás Rio de Janeiroba. Ott is csak este lehetett elfoglalni a szállodai szobákat, buszos városnézéssel indítottunk. Először a stadiont néztük meg, úgy tűnik az utazási irodáknál is első és legfontosabb látnivalóvá a stadionok léptek elő, Buenos Airesben és Rióban is ez volt az első, amit megnéztünk. Ezután a híres riói karneváli felvonulások helyszínét néztük meg, egy üres tér, két oldalt tribün sor. Azért a turisták kedvéért működött néhány jelmezkölcsönző, lehetett fényképezni beöltözött táncosokat (pénzért), lehetett bérelni jelmezt, beöltözni egy-két fotó kedvéért. Néhány helyen a városban be lehetett kukucskálni raktárakba, ahol a karneváli kocsik várták, hogy ismét felvirradjon az ő napjuk. Érdeklődtem, hogy bemegyünk-e a könyvtárba, mert láttam róla képeket, fantasztikus, még sokkal jobb, mint Buenos Airesben a színházból kialakított könyvesbolt, de a magyar csoportvezető még csak nem is hallott róla, a helyi idegenvezetőtől pedig az volt a válasz, hogy hét végén zárva van. Az épületet láttuk kívülről, tényleg zárva volt. Megnéztük a katedrálist és harangtornyát, szerintem Kuopioban a fa alaprajzú beton templom, vagy akár Helsinkiben a sziklatemplom sokkal felemelőbb, különlegesebb látvány, mint ez a megfeketedett beton szörny. Útközben figyeltem a grafittiket, volt belőlük elég. 2017-ben a Finn filmnapokon láttam egy dokumentumfilmet, Pixadores címmel, ami Sao Paoloi favellákben élő fiatalok életéről szólt, akik utcaművészeknek tarják magukat, azon versenyeznek, hogy a rendőrökkel versenyt futva melyikük tudja minél magasabb és veszélyesebb helyre felfesteni a jelszavaikat anélkül, hogy elkapnák. A másik, nem kevésbé veszélyes szórakozásuk, hogy száguldó vonatokon kilógva, vagon tetőn utaznak.

Valójában ezen a városnézésen a Selaron lépcső közvetlen közelében jártunk, de a csoportvezetőnknek és az idegenvezetőnknek se jutott eszébe, hogy megemlítse, a náluk jobban felkészült utastársunk reklamálásának köszönhető, hogy utolsó nap végül elmentünk megnézni ezt az emblematikus lépcsősort.

Rio két csúcs turista látnivalója a Cukorsüveg és a Krisztus szobor, valamint a kilátás a városra ezekről a magaslatokról. Sajnos fotózás szempontjából nem jó időzítéssel kerestük fel ezt a két helyet. Délután mentünk fel a Cukorsüvegre, illetve az előtte levő másik hasonló formájú hegyre, amit jobb lett volna délelőtt megnézni, akkor süti meg a nap. Másnap délelőtt pedig a Corcovadora mentünk fel, ahol a Megváltó krisztus szobrának a délutáni nap állt volna jobban. Hiába vetették fel többen is ezt a szempontot, a csoport vezetői nem foglalkoztak vele.

A szállásunk a Copacabanán volt, a szállodai szobából, ha kinyitottuk az ablakot oldalt kiláttunk az óceánra. Első nap nem volt alkalmunk lemenni az óceán partra, mert este vacsora, majd szamba előadás volt a program, éjjel pedig az álmoskönyv szerint nem tanácsos a parton csatangolni. Fantasztikus vacsoránk volt. Előételt, köretet svédasztaltól lehetett venni, az asztalnál pedig sorra jártak mindenféle nyársra húzott sültekkel, amikből kis szeleteket vágtak le annak, aki kért. Addig hordták a legalább 10-12 féle nyársat körbe, amíg valaki azt nem mondta, hogy köszöni neki már elég. Vacsora után indultunk a színházba, ahol érkezési sorrendben lehet helyet foglalni. mi nagyon jó helyre ültünk, csak kicsit később derült ki, hogy a légkondi pont oda fújja a jéghideg levegőt. Először Laci menekült el, aki még egy pulóvert se hozott, átült egy másik sor szélére, aztán én is feladtam és egy szélső szakasz elején foglaltam helyet. A szamba est jobb volt, mint a tangó, elsősorban azért mert játékos formában már induláskor megmozgatták kicsit a közönséget szamba oktatás jelszóval, majd a végén sokakat felvittek magukkal a táncosok a színpadra és ott együtt buliztak egy kicsit, persze ki hogyan tudott mozogni úgy csinálta.

November 18. vasárnap

Délelőtt a Corcovado és a Megváltó Jézus szobra volt a program, majd egy botanikus kert, délután pedig volt egy kis szabadidőnk. Persze a többség egyből indult a strandra, fürdeni az óceánban a Copacabanán – mekkora buli. Ahogy a parthoz közeledtünk látszott, hogy elég nagy hullámok vannak, csak a part mentén voltak néhányan a vízben. Nekem eszembe jutott, amikor vagy 20 éve egy barátunk a kulcscsontját törte a Copacabanán, mert egy alattomos hullám fellökte és rosszul esett a karjára. Az első próbálkozók „Jaj de hideg!” felkiáltással 2-3 méterről visszafordultak. Nekem eleve csak annyi volt az ambícióm, hogy max. térdig bemegyek, ez az első hullámmal meg is valósult, ennyi elég volt, utána a parton a kemény homokon sétáltam még. Laci volt az egyetlen, aki bement úszni. Időnként aggódtam, mert teljesen eltűnt a hullámok mögött, amikor kijött mondta is, hogy nagyon erős áramlatok voltak egy kicsit beljebb. Mi viszonylag nagy csapattal voltunk, egy percre se hagytuk felügyelet nélkül a cuccokat. Másnap újságolta az egyik útitársunk, hogy amíg bement egy kicsit a vízbe a sortját megfújták a strandon. Szerencsére a felesége és lánya cuccát nem bántották, de ő csak a tetejébe dobra a nadrágját, valaki arra járva felkapta és elvitte. Ilyen bármikor, bárkivel megtörténhet, pedig elég sűrűn láttunk rendőröket mindenfelé, a parton is.

November 19. hétfő

Csepergős, esős időre ébredtünk, a hőmérséklet is csökkent, mi pedig kirándulni indultunk Paratiba, Brazília egyik legszebb történelmi kisvárosába. Tudtuk, hogy hosszú lesz az út, oda-vissza 8 órás buszozást említettek a programban, de arra nem számítottunk, hogy még ennél is sokkal hosszabb lesz. Az első megállónál (kb. másfél óra buszozást követően) kiderült, hogy baj van a fékkel, levegős volt, már kis sebességnél befogott. Próbálgatta a sofőr, de nem akart megjavulni. Telefonos segítséget kért és annyira sikerült rendbe hozni, hogy tovább tudjunk menni. Szerintem nem volt egészen biztos benne, hogy minden rendben lesz, elég óvatosan vezetett. Így a 4 órás utat 6 óra alatt tettük meg. Útközben elég intenzíven esett az eső, néha kicsit gyengébben. Amikor megérkeztünk Paratiba még mindig esett. Előbb újabb részeken, majd a régi város nagy kövekkel kirakott, nyaktörő utcáin igyekeztünk az étteremhez, ahol ebéddel vártak. Útközben csak a lábam elé figyeltem, nem szerettem volna elesni. Az étterem a folyóparton állt, fedett teraszán terítettek nekünk. Ebéd alatt néztük hogy hol esernyő alatt, hol anélkül jártak a közelben levő hídon. Mire befejeztük az ebédet nagyjából elvonult az eső, bár időnként csöpögött és néha az esőköpenyt is fel kellett venni. A városban tett séta során kiderült, hogy nem csak az utak burkolata, hanem a házak is régiek, szépen felújítva. A házakon színes ablakkeretek, ajtók, a korábbi tehetős kereskedők emeletes, díszített házai a városka fénykorát idézik. Több templom is volt a városban. Külön templomuk volt a gazdagoknak, a szabad embereknek, a rabszolgáknak.  A városkát 1667-ben alapították és a XVIII. században fontos település volt elsősorban a cukornád és az abból készült rum miatt. Másik fontos eleme volt a gazdagságnak, hogy biztonságos kikötőit használták a Portugáliába induló aranyszállítmányok továbbítására. Amikor a várost elkerülő utak megépültek Parati feledésbe merült, az 1970-es években fedezték fel újra az idegenforgalom számára. A rumkészítésnek nagy hagyományai vannak, mindenféle ízesítésű rumokat lehet kapni. A kis boltban, ahova betértünk szerencsére kis üveg ízesített karamell krémeket is felfedeztünk, amiből kicsit feltankoltunk.

Amíg mi ebédeltünk és várost néztünk érkezett egy másik busz, hogy biztonságban visszavigyen minket Rióba. Útközben a szállodai étteremmel azt is leegyeztette a helyi idegenvezetőnk, hogy megvárják a zárással, hogy hazaérjünk és meg tudjunk vacsorázni. Egyébként az étterem 21.30-ig volt nyitva, de tényleg megvártak minket, pedig csak 21.50 körül értünk vissza.

November 20. kedd

A program szerint ezen a napon, mivel csak este indult a gépünk még kirándultunk volna Petropolisba, a hegyek között fekvő kisvárosba, ami a kellemesebb éghajlata miatt az utolsó brazil császár kedvenc tartózkodási helye volt, nyári palotájában ma múzeum működik. Csak délre kellett kijelentkeznünk a szállodából, délelőtt még igyekeztünk elkölteni a brazil pénzünket.

Az a busz jött értünk, amelyik előző nap bedöglött alattunk. Először a Selaron lépcsőhöz indultunk. Már ekkor feltűnt, hogy a városban nagyon lassan haladt a buszunk. Nem volt nagy forgalom, mi mégis szinte lépésben mentünk. Kérdeztük, hogy mi a baj, a válasz az volt, hogy azért megyünk lassan, hogy utoljára még gyönyörködni tudjunk a városban. Hát Rio nem valami gyönyörű város. Lépten-nyomon kibukkan a szegénység, a lepattantság. A város fekvése nagyon szép de a legszebb képet olyan távolságból mutatja, ha a Cukorsüvegről, vagy a Krisztus szobor lábától tekint le rá az utazó. A Salaron lépcső is kicsit ellentmondásos. 125 méter hosszú 250 lépcsője valóságos műalkotás: a brazil zászló színeiből – kék, zöld és sárga – álló csempetöredékekből, valamint oldalt kerámiákból és tükrökből kirakva. 300 csempe kézzel díszített, maga a művész, Selaron festett mindre egy állapotos afrikai nőalakot. Figyelmeztettek minket, hogy vigyázzunk a holminkra, az odavezető szűk utcában és a lépcsőn nyüzsögnek a turisták (és gondolom a zsebtolvajok), a szomszéd utcába már nappal se mernék bemenni. A falakon grafittik, képek, (meglepően jók), az egyik sarkon egy templom, az utcácskák előtti téren egy hotel, annak belső udvari tűzfalán egy szintén nagyon jó festmény.

Amikor tovább indultunk egyre nyilvánvalóbb lett, hogy valami gubanc van a busszal, talán nem tudták éjjel megjavítani, bár most valami más hibája jött elő. A sofőr és a helyi idegenvezető hosszasan értekeztek, telefonálgattak, majd bejelentették, hogy a Petropolisba vezető hegyi úton egy kamion karambolozott, le van zárva az út, nem tudunk odamenni, helyette Niteroiba megyünk, ami a riói nagy híd túloldalán fekszik és kapunk ebédet is. Nem én voltam az egyetlen, aki szerint a kamion baleset csak mese volt, a busz döglődött, azért nem mertek nekivágni az útnak, nehogy lekésse a csoport a repülőt, ha útközben végképp bemondja az unalmast a busz. Niteroiban megnéztünk egy ufo alakú kiállítótermet egy kevéssé érdekes kiállítással, sétáltunk az öböl partján, ebédeltünk egy svédasztalos helyen aztán nagyon időben kiértünk a repülőtérre, ahonnan néhány óra múlva megkezdtük az utunkat hazafelé.

Mostanában szoktunk utazási irodákkal is utazni olyan helyekre, ahova egyedül nem szeretnénk elindulni, szerencsére ennek az útnak a kivételével többnyire pozitív tapasztalataink voltak, itt a programszervezéssel, az előkészítés figyelmességével, a csoportvezetővel, a kinti szervezéssel és idegenvezetőkkel is számos probléma adódott. Üdítő kivétel volt Rodrigo az Iguazunál és szerencsére az ottani élményeket semmi nem tudta elrontani.

 GÖRÖGORSZÁG 2017. július 03. – tól 2017.augusztus 20. | Írta: Kudela István | 48 nap 2017. évi út Nagyon régi álmomat igyekeztem valóra váltani azzal, hogy lakóautóval bejárjam – többek között – Görögországot. Az interneten kívül alapvetően négy dologra támaszkodtam: Cartographia útikönyv sorozat Görögország útikönyve, az ACSI kempingkereső app, a CAMPERCONTACT  Motorhome Parkings app, Google Earth. Ezek segítettek, hogy a következő kempinget hol találom, és az offline navigációmba egy érintéssel átvitték a célt. Nem utolsó sorban a Google Maps (Térkép) app hasznos és részletes információkat adott: részben, hogy hol vagyok (!!!), részben, hogy ahol vagyok, annak a közelében mit érdemes megnézni. Görögországban az a nagyon jó, hogy ha eltévedsz is, az majdnem biztos, hogy oda is szerettél volna eljutni, ahová tévedésből mentél. Így utólag az az érzésem, hogy nem túl korrekt a Campercontakt keresője, mert legalábbis Görögországban a kempingek nagyon kis részét ismeri és nem is a jobbakat. Olyan településen, ahol három kemping is van, legfeljebb egyet mutat, és az az egy nem a legolcsóbb, és főként nem a legjobb. Vannak olyan 50-70 kilométeres szakaszok, ahol semmilyen kempingről nem tud, holott 5-10 kilométerenként vannak kempingek, ahol lakóautókat is tudnak fogadni.   Nos, íme: Tiszavárkonyból 2017.07.03 indultunk Szeged –Röszke felé, és mivel a régi 5-ös út nekem szimpatikus volt mindig, így az autópályára nem vettem „matricát”. Szegeden még egy utolsó vásárlás, tankolás, és irány a határ. Ahogy elértem a határt, egy felüljárón mentem keresztül, megláttam a határátkelőt, nosza, felhajtottam az útra, azaz felhajtottam volna, de a szerv rögtön lekapcsolt a felhajtón, mert nem volt pályamatricám. Így a 300 méter pályahasználatért 14,398 forintot fizettem. Mert mobil iroda is volt, kasszával, kártyaolvasóval. Fel voltak készülve.   Odajutás, tranzit országok: Görögországba a legrövidebb út Szerbián és Macedónián keresztül vezet. A Belgrád – Nis – Szkopje irányon Thessaloniki – egy 80, illetve 20 kilométeres szakasz kivételével – végig autópályán érhető el. Budapesttől a görög határ mintegy 950 kilométer. Mind a szerb-macedón határ előtti szakaszon, mind a Vardar áttörésnél épül már az autópálya. Lakóautóval mentünk, így a pályadíjak a legtöbb esetben magasabbak, kb. duplája a személyautóénak. A szerb szakaszért 21 eurót kell fizetni, több részletben. Elfogadnak eurót is – így kicsit drágább -, célszerű pontosan kiszámolt összeget adni. Peradnaje volt az első megálló, hatalmas parkoló, sok lakóautós között nyugis éjszaka. Idáig megtett út otthonról 615 km. Macedóniában is felmerül autópálya díj (kb. 6,5 euró, több részletben). Itt is lehet euróban fizetni. Átérve Görögországba, az északi részen még ingyenes a pályahasználat, de gőzerővel építik a kapukat, így ez nem lesz sokáig így. Thesszaloniki parkolóig megtett út otthonról 995 km.         Körutazás hossza A terveim szerint 4000 a valóságban 5345 kilométer lett az út teljes hossza, kaputól – kapuig, ebből Görögországban 3764 kilométer. Előre tervezett megállók: Tiszavárkony NIS Petrol, А1, Predejane 644503, Szerbia Thesszaloniki Zampetas Kalamaria Nea Malgara, Görögország Nei Pori, Görögország Molos – Fhiotida, 350 09, Görögország Camping Venezuela, Agios Serafeim beach, Athén, Görögország Korinthosz, Ancient Sparta, Sparti Anatoliki Mani, Camping Meltemi Pülosz, Archea Olimpia Patrasz, Delphi, Preveza, Parga, Igoumenitsa, Kalabaka, Tiszavárkony       Természetesen a lakóautó előnyeit maximálisan igyekeztem kihasználni, és a tervezett útvonaltól mindig eltértem, ha a legcsekélyebb indokom volt rá. A biwak lehetőségeket is igyekeztem kihasználni, hiszen a lakóautó 2 fő esetén legalább 3 napra elegendő vizet tud tárolni, és a WC tartály is legalább 3 napig kibírja ürítés nélkül. Az első gázpalack (11 kg), ami a melegvizet és a hűtőszekrényt működteti, a 20. napig bírta, igaz nagyon pazarlóan akkor is gázról ment a hűtő, amikor közlekedtünk, mivel a 12V-os üzem szerintem eléggé gyenge hűtést eredményez, és a meleg vízzel sem spóroltunk. Ebben a 20 napban volt kemping is, amikor 220 V-ról ment a hűtő, de a saját fürdőszobánkat szívesebben használtuk, mint a kemping tusolóját. Így azt lehet mondani, hogy nettó 15 napig bírta egy palack.   Görögország egy gyönyörű ország. Azt azért nem árt, ha tudják a lakóautósok, ha letérnek az autópályáról, (és miért ne térnének, hiszen az autópálya nem Görögország), akkor ne lepődjenek meg, ha egy normálisnak mondható országút, amikor beér egy faluba, elveszíti út jellegét, és helyenként centiméterekre a házak falától éles kanyarulatok, és emelkedők, lejtők, teszik izgalmassá a falvakban az áthajtást. Nyilvánvaló, hogy nem autók számára hagyták a helyet a házak között, és nem is kerékkel rendelkező szekereknek, hanem a szamárnak, aminek a hátára két kosarat kötöttek. Azért megnyugtatok mindenkit, szamarat nem is láttunk, annál több kisméretű autót, ami itt főnyeremény. A görögök végtelenül udvariasak és türelmesek, semmi kapkodás, megadóan tűrik, hogy böhönye dobozommal szerencsétlenkedjek. Visszatolatnak akár 100 métereket is a kitérőért, és nem állnak le vitatkozni, hogy inkább én tolassak. Falvakon kívül sem túl szélesek az utak, és ahol van útburkolati jel, ott a dupla záróvonal a szokásos. Az utak (mellékutakról van szó) sem horizontálisan, sem vertikálisan nem tartalmaznak egyetlen méternyi egyenes szakaszt. 40-50 km/h a normális tartható tempó, és aki ennél többel is tudna menni, az sem furakszik. Nyugodtan ballagnak a sorban és rendkívül hálás hangos dudaszóval, mosollyal köszönik meg, ha időnként félreállsz, hogy elengedd őket, de addig semmi villogás, semmi dudálás, semmi tülekedés. Azt is nehezen szoktam meg, hogy a közlekedési táblák, legyen az veszélyt, vagy korlátozást, vagy útbaigazítást szolgáló tábla, kivétel nélkül összefirkálják, felülragasztják matricákkal, kilyukasztgatják. Nem tudom, hogy csinálják, olyan, mintha golyós puskával célba lőnének rájuk, egyszóval csak az alakját lehet felismerni a legtöbbnek, és ez így van északon és délen is.   Még valami, ami az első napokban szinte riasztó volt: a kabócák. Az első kemping keresésünkkor, egy amúgy jó helyen lévő, árnyas kempingben, amikor körülnéztünk, helyet keresve, iszonyatos, fülsértő, semmihez sem hasonlítható nyikorgás – reszelés – csikorgás egyvelegét tapasztaltuk, olyan hangerővel, hogy szinte fájt. Nem is értettük, hogy az ott lévő vendégeket ez szemmel láthatóan nem zavarta. Gondoltam, bizonyára süketek, azért nem tapasztja mindkét kezét senki a füleihez. A nagyon nagy (4-5 cm), bögölyszerű rovar igen ritkán észrevehető, de napkeltétől napnyugtáig hangjuk jelen van mindenhol. Mindenkit megnyugtatok, hogy 2-3 nap és meg lehet szokni. Utána olvastam a ricsajnak, és többek között olyan hírt is találtam, hogy egy görög sziget kabócát kért, mert nekik nem „jutott”.   Az égbolt: az első két hétben ámulattal csodáltam a valószínűtlenül kék és tiszta égboltot, melyet egy felhőpamacs sem bontott meg. A 14. napon Athén felett láttam meg az első felhőcskét, majd egy félórás meleg esőcske után visszaállt a „rend”. Eddig összesen két alkalommal volt „esőcske” mert esőnek nem mondanám, egyik sem tartott tovább fél óránál. Láttunk felhőpamacsokat, melyek valahonnan a távolból jöttek és oszlottak fel a szemünk láttára.  Tenger: egy helyen voltunk, ahol nem láttuk a méteres vízben tisztán, mi van a lábunk alatt, ez Volostól nyugatra egy nagyon finom sóderes partszakasz volt, 60- 80 centiméteres hullámokkal. Máshol mindenhol nagy hullámzás esetén is kristálytiszta volt a víz. Ahol strandolásra alkalmas a part, többnyire finom, apró szemű sóder, vagy homok van. A Peloponnészoszi-félsziget keleti partjain, melyeket általában meredek hegyoldalak szegélyeznek, hatalmas sziklák vannak a part túlnyomó részén, és gyerekökölnyi sima, gömbölyded kavicsborítás a strandokon.      Maga az út: 2017.07.03-04. Az indulás: Szerbia – Macedónia, semmi különös, autópálya nagyon-nagyon hosszan, aztán egy kis girbegörbe országút, utána megint autópálya. Hogy legyen egy kis változatosság, hol előre, hol utólag kérték a pályadíjat. A két ország összesen 8500 Ft körüli költség. 2017.07.04 A görög határt átléptük. Az autópálya nem valami fényes, de ingyenes (most még). Thesszaloniki az első megálló. Biwakolásra két alkalmas helyet tudtam: egyik közel a belvároshoz, lényegében a parti sétány déli vége fölött 8-900 méterrel, a másik egy lakóautó és lakókocsi szerviz a város külső részén, a repülőtér közelében. A városit parkolásra használtuk, ameddig bejártuk a parti sétány mentén a várost, (ezt biciklivel tettük, sokszor tolva a bringát). Éjszakára kimentünk a külvárosiba, mert a belvárosi annyira meredek, hogy lábon állva is nehéz állni, az ékeket pedig szintezésre nem, csak legurulás ellen használtuk, mert kellett volna 5-6 ék egymáson, hogy közel vízszintes legyen a „csigaház”. A lakóautó szerviz egy-két éjszakára kitűnő hely: ingyen víz, villany, ürítő hely, és működő WiFi (amivel nem sűrűn találkoztunk utunkon). Mindezt egy köszönömért!   2017.07.05 Paralia. Igazából egy látogatásnak indult, de végül 2 éjszaka biwak lett belőle, mert annyira jó a strand, rengeteg hely, ideális minden szempontból. Jó döntésnek bizonyult, mert amit a Campercontack segítségével terveztem, (Nea Malgara) egyszerűen nem találtam meg.   Innen az Olimposz jól látható, és mivel nem vagyok egy túrázó típus megelégedtem ezzel a látvánnyal.   2017.07.07 Megtaláltam Aghiokambosban a Camping Aegeas nevű helyet, amire csak ámulattal tudok visszagondolni, mert egy valaha (talán 20 éve) jól működő kemping romjait találtuk, egy büfés recepcióssal meg rajtunk kívül 2 vendéggel, akik a lakókocsijukból és környezetükből ítélve évek óta ott laknak, és talán az egészet miattuk nem zárták be. A tengerpart kb. 1 kilométerre. Kissé lehangoló volt, de feltöltöttük a vizet, leürítettük amit kell, éjszakára maradtunk, majd útra keltünk. Az 1 éjszaka 18,4€ volt. Nem volt túl jó üzlet. Nei Pori városáig jutottunk, bár számos kemping mellet haladtunk el, néhányat még a keresők is jeleztek, de egyikbe sem tudtunk a méreteink miatt bemenni, így a város főútvonalán az utcán éjszakáztunk. Nyugodt kisváros volt, leszámítva, hogy éjfélig a helyi ifjúság szórakoztatott bennünket a „kiherélt” kipufogójú kismotorjaikkal, melyek a szűk völgy miatt fokozottan hangos ricsajjal árasztották el a városkát. Másnap irány Volos.   2017.07.08 Volos egy modern város gyönyörű, vad tengerparttal, aprócska öblökkel, ahol a helyiek a sziesztát és környékét töltötték, eredetileg nem volt tervben, hogy innen délkeletre lévő félszigetre is bemenjünk, de ha már itt vagyunk, nézzük meg. Nem csalódtunk, csodálatos vidék. Egyszer ugyan „megszívtam” mert egy tengerparti faluba behajtottam, Ahol nem volt sem parkolási sem megfordulási lehetőség (normális), így közel 40 perces manőverezés, a jobb felső helyzetjelzőm elvesztésre, meg az elején néhány mélyebb karcolás árán tudtam megfordulni 5-6 helyi ember segítségével, akik türelemmel és megértéssel navigáltak, hogy legyőzzem a centimétereket.   Lefokastroban éjszakáztunk, majd tovább mentünk Milináig. Gyönyörű vidék Smartosoknak (ici-pici autó) ideális.   2017.07.09 Vissza Volosig, majd – amennyire az utak engedték – a part mentén a Thermopülai-szorosig. Itt megcsodáltuk Leonidas és a hősök emlékművét, majd a Camping Venezuelában tértünk nyugovóra. A kemping azért viseli ezt a nevet, mert a tulajdonos Venezuelából települt ide, hogy kempinget nyisson. Kissé meglepődtünk, hogy ez a kemping is szinte üres volt. A terület ápolt, a vizesblokkok tiszták és korszerűek, a tenger a kaputól 10 méterre, apró szemű sóder, vagy inkább homok, csend és nyugalom (csak a kabócák zaja, ami most már nem is volt olyan szörnyű).   2 éjszaka 40 € 2 főre.   Tovább Halkidába.   2017.07.11 Halkida Gyönyörű kisváros, szuper városi stranddal, sok parkolóhely, ami nagyon ritka.     Tovább indultunk Marathonas városába. A Maratoni csata emlékhelyét kerestük, de sajnos nem találtuk meg. Egy kedves kisváros, de a Google sem segített. Ahová a jel volt téve, nem volt semmi. Kissé eltévedtünk, biwakkolásra alkalmas helyet kerestünk. Egy kompkikötőt találtunk. érdekes volt.       2017.07.12 Sounio, Poszedion temploma. Sajnos a képek nem adják vissza a kékeket, fehéreket, mélységeket, magasságokat, de méltó helye a tenger istenének ez a romjaiban is csodálatos hely.   Estére egy egykoron szebb napokat látott, ma teljesen lerobbant üdülőfalu mellett biwakkoltunk, a tengertől 10 méterre.       2017.07.13. Athén (Pireus) A kikötőtől néhány száz méterre egy zárt, őrzött parkolóban, amit a Campercontakt „melegen” ajánlott parkoltunk be. Terveink szerint 2-3 nap Athén. Az útikönyvek és leírások szerint Görögországban a közbiztonság kiváló. Kivéve Athént. Minden szempontból alá tudom támasztani. Az eddigi és az ez utáni helyeken is a bizalom, a megbízhatóság, biztonság volt a természetes. Kivéve Athént, de erről majd pár sorral lejjebb.   Megérkezésünk után, mivel a „parkoló” (egy zárt magas kerítéssel és tűzfalakkal körbezárt udvar) iszonyatosan meleg volt, ezért úgy döntöttünk, bár már kora délután volt, de becserkésszük a várost. A Pireuszi kikötőből városnéző turista buszok indulnak, menetrend szerint, szinte városi tömegközlekedésszerűen. Megvásárolva a jegyet a buszra felültünk, és minden jelentősebb helyen megálló volt, ahol le lehetett szállni, és bármely következő buszra visszaszállni. Nem volt kötöttség, hogy hány kört tehetünk meg, hányszor szállunk le és fel. Így először leszállás nélkül körbementünk, majd a második körben az Akropolisznál leszálltunk. Kicsit meglepődtünk, amikor megtudtuk, hogy 8:00-13:00-ig és 17:00-20:00-ig van a nyitvatartási idő, mi meg 15:30 kor szálltunk le a buszról, de amikor megláttuk, hogy a világ turistáinak mintegy fele már sorban áll a bebocsátásra várva, így mi is beálltunk a sorba. Mit nekünk másfél óra sorban állás, és milyen hosszú lesz a sor itt másfél óra múlva!  Megérte! Kivártuk. A többi 8-10 nevezetesség meg majd megvár holnap, meg utána. 20:20 perckor jöttünk ki. A buszoknak se híre se hamva. A tájékoztató szerint az utolsó busz 20:15 kor elment. Na, sebaj! Ismerjük meg Athént „belülről”! Amúgy is a parkolónktól 200 méterre van a metró végállomás! Irány a metró! Igyekezni kellett, mert 21:30 kor bezárják a kaput, és utána reggelig se ki, se be. Mindennek ára van. Lementünk a dombról, még lejjebb a Metróba. Megvettem a jegyet, és irány a Metró térkép, mert mi a sárga vonalon vagyunk. Megállapítottuk, hogy 3 megálló múlva átszállás, de – ni, csak! – egy kedves görög úriember segít, nyomja a sódert görögül, magyaráz, gesztikulál, mint a görög haverjaim Zuglóban, csak ő görögül. Majd – amikor végre megérti, hogy inkább az angol, mint a görög – folytatja angolul, de már segítői is vannak: idős házaspár, másik úriember. Alig tudtuk megköszönni, és menni az utunkra. Az egyes számú segítő nem adja fel, mondja, hogy ő is arra megy és segít. Most mit mondjak? Ha annyira akar…  Megjött a metró. Felszálltunk. Néhány kedves és sok mogorva ember, a kedvesek körülöttünk, a mogorvák elhúzódva. Majd egy megálló múlva az egyik „kedves úriember” elkezdi piszkálni a párom szalmakalapját. Már-már pimaszkodik. Közelebb lépek, ő felfogja, majd átdúródik a karom alatt, és leszáll a megállóban. Az egyes számú segítő is leszáll, de még visszaszól, hogy még egy megálló. Köszönjük, végre elment, átszállunk, és ahogy elindul a szerelvény, kapok egy sms-t, meg még egyet, meg még hármat. Nézem a telefonomat, sikertelen kp. felvét, ötször egymás után, szinte egy percen belül. Hoppá! Nyúlok a válltáskámba, nyitva a cipzár. Nézem az irataimat, sehol! Minden irat a pénztárcámban volt (lakóautó forgalmija, személyi igazolvány, jogosítvány, bankkártya, TAJ kártya, EU egészségügyi kártya), kivéve az útlevelet, és kb. 30 euró. Kilopták! Úriemberek? Segítettek? A túrót. Tereltek, bizalmat keltettek, egyik húzta, a másik vette. A kártyát gyorsan letiltottam a mobilon, hogy vásárolni se tudjanak. Ötször akartak 200 000 Ft-nak megfelelő €-t levenni, a pin kódot nem tudhatták, mégis megpróbálták. Hívtam a konzuli ügyeletet, mondták, hogy ne csináljak semmit, semmi rendőrség, vagy hasonló. Menjek be hozzájuk holnap 9-re, majd ők intézkednek. Úgy is lett. Igaz én még a parkolóból, ahol a laptopom volt, lerendeztem a bankommal, hogy a párom számlájára utaljanak pénzt, és a kártyám letiltását „élőszóban” is megerősítettem. Másnap a konzulátuson közölték, hogy menjek el a turista rendőrségre, ahol jegyzőkönyvezik, hogy mit és hol loptak el tőlem, de feljelentést ne tegyek, mert akkor (ez pénteken volt) jó esetben hétfőig nem hagyhatom el a várost, akkor a „rendes” rendőrség felveszi a feljelentős jegyzőkönyvet, majd kb. szeptember-november tájékán beidéznek, és ha nem jelenek meg az idézésnek megfelelően, európai elfogató parancsot adnak ki ellenem. Egyébkén 30 € kp. lopás miatt még eljárást sem indítanak a tettes ellen – ha egyáltalán megfogják -, csak nekem kell a procedúrát végigvinni. A konzulátus adott egy angol–görög-magyar fordítást a turista rendőrség jegyzőkönyvéről, amivel korlátlan ideig mozoghatok Görögországban. Ezek után Athénra és a még nem látott 8 -10 nevezetességre nem voltam kíváncsi.   2017.07.14 Irány Korinthosz a déli parton.   Eleusis múzeum. Elevszisz, Athén központjától 20 km-re nyugatra található.     Majd vígasztal a tenger Kineta tengerparti biwak   2017.07.15 Irány a Korinthoszi csatorna. A csatorna isthimai merülő hídját is megcsodáltuk működés közben, A Cemping Blue Dolphin volt az éjszakai pihenőhelyünk.   2017.07.16 Ezen a napon fellegvárat és az ősi Korinthosz romjait néztük meg, majd Korinthosz városa volt a célpont, és az éjszakát a kikötőben biwakoltuk.     2017.07.17 Irány Mükéné, Korinthosztól 74 kilométerre. 3000 éves épületek, romok: kimondani is sok, ha évekről beszélünk. Végül is ez a hely egy idetelepült nép emlékhelye, akik 3000 éve virágzó kultúrát hoztak létre, és működtették. Csodálattal tölt el, amit alkottak, ami megmaradt ebből 3000 évig, és ki tudja még, meddig.   Mükéné után Epidavos a gyógyítás istenének temploma. A mai fogalmak szerint egészségközpontnak is nevezhetnénk.     2017.07.18 – 19 Epidavos után Nafplion kikötő, ahol egy hatalmas parkolóban sok-sok lakóautó társaságában biwak. Igaz, hogy a Campercontakt jelez vízvételi lehetőséget, de az nincs, csak hely, az viszont sok. Egy fellegvár és egy gyönyörű kisváros.   Reggel indulás a fellegvárba. Egy bár reklámja szerint érdemes náluk kezdeni. Szerintük 999 lépcső! Ők sem számolták meg. Lefelé jövet ujjabb tábla, amin gratulálnak és mivel tudják, hogy meggyötört vagyok, térjek be hozzájuk mindenképpen. Megtettük.   2017.07.19-20 Nafplionból délután indultunk Misztrász, Sparta érintésével. Célunk a Peloponnészoszi-félsziget (délről nézve) jobb szélső és középső nyúlványának köze volt, mely egy közel 15 kilométeres nyílegyenes, homokos partszakasz. Utunkat Leonidoban megszakítottuk, mert ránk esteledett, és a következő 70 kilométeres hegyi szakaszt jobbnak láttam nappal megtenni. Nem volt rossz döntés, mert nappal sem volt egyszerű ezt a szerpentinekkel tarkított utat megtenni.   Misztrász vára után Spártában töltöttün néhány órát, majd irány dél   2017.07.20 Tenger, narancsfák, sziklák, magasság és mélységek, nap, mi kell még?  Krokees: biwak egy csodálatos helyen.     2017.07.21 Gerolimenas 55 kilométer.   Amikor terveztem az utat, célom volt, hogy sokat legyünk tengerparton, eljussunk a déli végekre, és szép helyeken járjunk. Na, ez sok szempontból telitalálat, és lélegzetelállítóan szép. Ez a Peloponnészoszi-félsziget (délről nézve) középső nyúlványának szinte leg délibb pontja, ami „csigaházzal” megközelíthető. Az öböl végén öklömnyi, márványkavicsos parttal, ami nem hosszabb, mint 50 méter. A víz meglepően gyorsan mélyült, de ezt csak a lábammal és vízbemerülésemmel éreztem, mert olyan tiszta, hogy a szemem úgy látta, talán 40 -50 centiméteres csak, holott már a másfél métert is meghaladta. Úszás közben többször is megpróbáltam lábra állni, mert ha lenéztem, úgy láttam, sekély vízben úszom, pedig bőven túl volt a vízmélység a 2-2,5 méteren. Sötétedés után kivilágítják az öböl meredek sziklafalát, mely gyönyörű látvány a túlsó partról, ahol tavernák hosszú sora szegélyezi a partot.   2017.07.22 -23. elindultunk északra  Kalamatán keresztül, a Peloponnészoszi-félsziget (délről nézve) bal szélső és középső nyúlványának közén, Ag. Konstantinos strandján töltöttünk két napot.   2017.07.24 – 25 – 26 – 27.   Utunk során az egyik leghosszabb időt egy kempingben töltöttük, mert olyan jó hely volt, hogy nem volt kedvünk tovább menni. Loutsa a Peloponnészoszi-félsziget (délről nézve) bal szélső nyúlványának déli részén, annak közepén van, a kemping a víztől 7-8 méterre.   Amúgy is már mögöttünk van 2700 kilométer, saccra félúton járunk, és nemsokára elindulunk északra. Kell egy kis szieszta.     2017.07.28 Nehéz a búcsú, de rászántuk magukat az indulásra. Durván 7 kilométer múlva, egy olyan partot láttunk az útról, ami mellett nem lehetett csak úgy elmenni, ezért ott maradtunk 2 napig.   2017.07.29 Újra úton, igaz nem sokáig: 5 kilométer és Methoni, a Velencei erőd   Csodálatos építmény a középkorból. Hatalmas erőd, egy kisvárosnyi területen. A velenceiek építették – hogy uralmuk alatt tartsák a tenger ezen részét is – olyan falakkal, hogy az ember beleszédül, ha rájuk néz.    Az erőd megtekintése után irány Pylos, most már egyértelműen északi az irány. Egy gyönyörű, hangulatos városka, gyönyörű kikötővel. Miközben gyönyörködtünk a városkában, észrevettem, hogy a víztartályom záró sapkája hiányzik. A gázunk (most már a második palack is) erősen fogytán van. Gázpalack töltésre és/vagy cserére minden lehetséges alkalommal kísérletet tettem, de csak sajnálkozást kaptam, meg tanácsot, hogy Kalamata, ott töltenek palackot, talán. Akkor újraszervezés.   Visszamegyünk Loutsa kempingbe, ott töltöttem fel utoljára a vizet. Ott hagyhattam el a kupakot. Ott találtam ahová tettem. Aztán irány Kalamata, mert félúton ½ palack gázzal, a bizonytalan jövőbe nem megyünk, a hűtőnek mennie kell.  Kalamatában pontos címre mentünk, amit a Loutsai kempingben kaptam, de a töltőüzem szemlátomást évek óta nem üzemelt. Kalamata nagyváros, hatalmas jacht kikötővel, talán ott! Bizonyára vannak jachtok, amiknek német palackról megy a gáz – de nincs, mármint német palack. Javasolták, hogy töltessem meg autógázzal. Próbálkoztam 3 kútnál is. Szívesen megtöltenék, de nincs adapter. Nekik nincs, vásárolni nem lehet, nekem sincs. Van gáz, mégsincs. Szomorúan folytattam utamat, majd Kalamata külvárosi részén megláttam egy boltot, ami előtt hegyekben álltak a görög palackok. Próba szerencse! Fogtam az üres palackomat, bementem a boltba, elmagyaráztam, hogy mi a problémám, úgy, hogy a boltos csak görögül beszélt, én meg egy picikét angolul, no meg a turista nyelven. A boltos vakarózott egy kicsit, majd mondta, hogy 20 € és kb. 30 perc, amit én rendben levőnek tartottam. A boltos fogott egy 23 kilós palackot meg az enyémet, kiment a bolt mögé a kisudvarba, és fél óra múlva hozta a palackomat úgy megtöltve, hogy alig tudtam megemelni. Nem mondom, hogy nagyon örültem, mert szerintem iszonyatosan túltöltötte, de volt gázom. Rengeteg gázom lett. Gyorsan tartalékéba tettem a ½ palack gázomat és a fullosra töltöttet kapcsoltam fel, hogy a hűtő apródonként csökkentse a mennyiséget. Melegvizet nem használtunk egy fél napig. Ezek után a kalamatai gázom nem fogyott ki a hátralévő 20 nap alatt. Hazaérve azonnal rendeltem egy adaptert, hogy én tudjak autógázt tankolni.   2017.07.30 – 31. Egy tengerparti biwak (Paralia Velikas) után vissza a nyugati partra, Kalo Nero, 2 éjszaka, ismét gyönyörű helyen, közel egy kilométeres partszakasz, végig lakóautósok, 10 méterre a víztől.   2017.08.01 – 02. még egy kis strandolás, majd irány Archea Olimpia   2018.08.02. Archea Olimpia   Útközben az ejtett ámulatba, hogy az ókorban, amikor nem volt 103 kW és négy gumikerék, meg aszfaltút, az utazó alatt, hogyan jutottak el erre a helyre. Gondolom, a parkolás nem lehetett akkora gond, mint manapság, de az idejutás ezek között a hegyek között mindenképpen komoly teljesítmény lehetett. Utána következtek a versenyek. Az idejutás lehetett a selejtező. Az épített örökség is bámulatos, azok a boltívek, oszlopok, épületek, templomok, csodálatosak!   2017.08.02 – 03 Archea Olimpia után Pirgos kikötőjét néztem ki éjszakai biwakra, de a hatalmas forgalom és a jelentős zaj miatt úgy döntöttünk, nyugodtabb helyet keresünk. Az egyébként gyönyörű hely nem tartott vissza. Némi utazgatás után a Thines beach taverna melletti szabad területet választottuk, és maradtunk 2 éjszakát.   2017.08.04 – 05 – 06 Vissza a Korinthoszi öböl partjaira, még a peloponnészoszi félszigeten, de annak északi partján.   Most már kifejezetten biwak lehetőségeket kerestünk. Elkényelmesedtünk, így, ha már a parttól több száz méterre volt a lehetőség, észre sem vettük. Kalamakitól északra találtunk egy hosszú, homokos partszakasz, ami megfelelt 3 éjszakás táborhelynek.   2017.08.07 – 08 – 09 – 10 Patra hatalmas kikötőváros, ½ napot töltöttünk főként a tengerparti részén, majd tovább mentünk Diakofto mellé – amelyet lakóautó parkolónak hirdettek, de valójában kellemes kemping -, ahol minden szolgáltatás elérhető ingyenesen, egyedül a 10 méterre a kempingtől a partra telepített napernyők igénybevételéhez kellett legalább napi 1 uzot rendelni, amit a pincér kihozott. Mi több uzot is megittunk, mert finom volt. A part fél öklömnyi és annál apróbb gömbölyű kavicsos, viszonylag gyorsan mélyül, és nagyon szeretik a szörfösök és a széldeszkások, de nagyszerű fürdésre is. Ez a hely is 4 naposra sikeredett. Sokat bicajoztunk, sétáltunk, fürödtünk.   Szerettünk volna Kalabrytába is eljutni, ahová kisvasút az egyetlen eljutási lehetőség, de nem túl sűrűn közlekedik, ezért lemondtunk róla.   2017.08.11 Vissza a Patrai hídhoz, a hídon átkelve a navigációm elvétette a kijárót, így 35 kilométerre volt az első kijáró. Ezt megtettük oda – vissza, majd Delphi felé Agii Pantes és Galaxidi között megláttunk egy tündéri öblöt a mélységben. Több lakóautó és lakókocsi volt lenn, így mi is csatlakoztunk. Itt éjszakáztunk.   2017.08.12. Delphoi a jósda. Erre a helyre is ugyanaz vonatkozik, mint az összes többire. Aki ide eljön, az ámulhat, hogy 2 – 3000 éve itt emberek éltek, igen fejlett társadalomban, kultúrában. Nem mellesleg itt is meg lehet állapítani, hogy komoly fizikum, erőnlét és edzettség kellett ahhoz, hogy eljussanak ide, mert a sok száz méteres hegyek és völgyek leküzdése gyalogosan szinte teljesíthetetlen feladatnak látszik.   2017.08.12 Vissza a Patrai hídhoz és azon túl a nyugati partra. Cél Astakos: 206 kilométer.   Astakos, mint úticél azért került a körútba, mert Preveza irányában van. Maga a városka egy rendkívül forgalmas kompkikötő. Egyébként rosszak az utak, kopárak a sziklák, és nagyon sok a szemét, ami nem jellemző az ország többi részére. Egy nyugodt éjszaka után továbbindultunk.   2017.08.13 – 14.   Nem túl messzire mentünk, mert a Mitikas – Paliovarka közötti, 5 kilométeres, aprókavicsos part vonzása megállított minket: 2 nap biwak fürdés, taverna, fürdés, taverna, szóval monoton időszak volt! J   Délután Prevezában városnézés, tengerparti korzó, majd  Pidima Kiras strandján biwak, 2 napig.   2017.08.15 – 16.   Parga a szépség, a barátság, a vidámság városa. Ami nem jelenti azt, hogy parkolni is lehet. Ugyan találtam egy viszonylag nagy parkolót, ahol elfért volna a lakóautó, de olyan meredek volt a lehajtó, hogy légrugó maximumra állítás után sem mertem megkockáztatni a szürkevíz tartályom épségét. Volt ugyan kemping, mely fogadott lakóautót, de olyan keskeny és kanyargós utcácskán lehetett megközelíteni, hogy a nálam kisebb „csiga” is beszorult. A tulajdonosa figyelmeztetett, hogy meg ne próbáljam. Így fenn a hegyen, a várostábla után tudtam megállni, és túráztunk felfelé.   Parga után sok kis öblöcske van Igoumenistáig. A Goggle Eart és a CAMPERCONTACT  Motorhame Parkins app is biztatott ennek a résznek a meglátogatására. Az egyik kempinget kiválasztva a navigáció  el is vitt egy darabig, majd jelezte az erdő közepén, hogy szerinte megérkeztem. Ettől a helytől 5 kilométerre találtam egy páratlanul szép helyet, ami Karavostasi néven van az Earton. Itt töltöttünk 2 napot.   2017.08.17 Igoumenista Terveim szerint ez az utolsó tengerparti hely, majd kelet felé a szárazföld – a Meteórák – és a hazafelé vezető út következnek, ezért szerettem volna kempingben búcsúzni a tengertől, és készülni az útra. A kempingkeresők is jelezték, hogy az öböl északi oldalán van egy hosszú földnyelv, ami tulajdonképpen teljes egészében kemping. Nagyon tetszett, amit láttam a keresőkben és az Earthon odaérve, mint minden kempingnél, először körülnéztünk. Amit benn láttam, elborzasztott. A zsúfoltság, a kosz, a vizesblokkok állapota, a leürítőhely környéka borzasztó volt. Ilyet sehol nem láttunk korábban, még a Camping Aegeas sem volt ilyen állapotú. Emiatt elhagytuk a kempinget. A földnyelvtől kissé északra folytatódik az út, kb. 3 kilométeres hosszon. Ennek az elején, több helyen, tiltott a lakóautóval való megállás, de kb. 1 kilométer múlva ez a tilalom megszűnt, és kisebb csoportokban lakóautók biwakkoltak.  Csatlakoztunk az egyik csoporthoz, és itt töltöttük az utolsó 2 tengerparti napot.     2017.08.18 – 19.   Irány a Meteórák! Végig az volt a technikám, hogy a CAMPERCONTACT  Motorhame Parkins app, segítségével kerestem egy, a célom közelében lévő, lakóautós pihenőhelyet, és az offline Syngic navigációval oda indultam el. Most is így tettem, így a Meteorákhoz nagyon közel, egy ingyenes lakóautó parkolóban aludtunk. Hallottam, hogy korán kell felmenni a kolostorokhoz, hogy parkolóhelyet találjak, így ez nagyon célszerű volt, mert egy megállással a két legnagyobb kolostort nézhettük meg.  Természetesen az idő előrehaladtával megérkeztek a távolabbról induló turistabuszok, és egyre nehezebb volt parkolni. Gyalogosan is be lehetne járni az összes kolostort, de akkor nem lenne elég egy nap. A többinél is volt hely parkolásra, ha nem is könnyen. Rengeteg gyönyörű fotót készítettem, de semmilyen kép nem adja vissza, amit szemmel lehet látni, érezni. Délután ötkor indultunk hazafelé, és még egy alvást terveztem, Veria közelében. A navigációm tréfás kedve miatt 2 óra helyett 3 órás úttal értem el.   2017.08.20. Alvás után nekivágtunk az 1000 kilométernek, ami normálisan 11 óra alatt letudható, de a Magyar határnál a – nem is különösen hosszú – sort 3 óra alatt engedték át, így már 21 volt a dátum, mire hazaértünk.   Összességében: szuper volt! Visszatekintve kissé rohanósnak tűnik, de akkor nem tűnt annak. Nyaraltunk, fürödtünk, napoztunk, meglátogattunk szinte minden olyan helyet, amit az ókori görögök nevezetessé tettek. Megismertünk egy mentalitást – amit nagyon irigyelek tőlük! -, és nagyon jól éreztük magunkat!   5345 kilométer, 48 nap, közel 50 hely, Gazdasági adatok: 700 liter gázolaj, 3 palack gáz, 200 € útdíj, 300 € szállásdíj, belépők, kaja, pia, mindösszesen: kb. 13000 Ft/nap.   Folytatás: 2018. Olaszország, hasonló módon.  

Nem is tudom, hogy kezdjem mert ez volt az első, hosszú lakóautós nyaralásunk és egyben beszámolónk is.

Meg szeretném köszönni az oldalnak és tagjainak a segítségét is mert az itt található információk után vágtunk bele a nyaralásba. Mindenki segítőkészen válaszolt kérdéseimre ha valamit esetleg nem találtam volna meg a kiszemelt útvonallal kapcsolatban.

A kiszemelt célpont Ausztria és Olaszország volt, erre előre 2500 km-t és két hetet szántunk. Próbáltam úgy megválasztani az útvonalat, hogy jólessen a 32 éves lakóautónak is, kerülve a nagy hágókat, de persze nem lehetett teljesen kikerülni ezeket.

A létszámot tekintve a változó volt a jó szó mert párommal Andival és lányunkkal, Mirivel indultunk hármasban, aztán Ausztriában csatlakoztak hozzánk sógornőmék, Eszter és Krisztián. Ők Franciaországból hazafele jöttek pihenőidejüket tölteni és félúton beszálltak hozzánk.

Július 23 Csütörtök: Andi és én is dolgoztunk, munka után még bepakoltuk a személyes holminkat és a romlandó élelmiszert. Este 8 körül indultunk Komlóról( itt élünk) Szlovénia irányába és úgy terveztük, hogy amíg el nem álmosodom megyünk. Kaposvár után már szakadt az eső és nem úgy nézett ki hogy el fog állni. Még egy hazafele siető motorossal is találkoztunk aki rövidnadrágban gondolta teljesíteni a szakaszt ebben az időben:)! Nagykanizsán késői vacsora a MC Donalds-ban, majd indultunk tovább Tornyiszentmiklós fele és át Szlovéniába egészen Muraszombatig, ahol találtunk bevásárlóközpontot aminek nyitott parkolója volt és még tető is volt a fejünk felett. Ekkor már 11 múlt, lefeküdtünk és eltettük magunkat holnapra.

Július 24 Péntek: Reggel ébredés után reggeli, tankolás és irány Maribor és az 1-es számú út. Ez Dráva látványútnak is nevezik mert a Dráva mellett kanyarog végig különösebb emelkedők nélkül. Az egyik duzzasztásnál pihentünk egy szökőkúttal jót játszottunk majd egészen Ausztriáig meg sem álltunk. Itt a határ után, Lavamünd közelében láttam egy függőhidat korábbi motorozásaink alkalmával de még nem álltunk meg soha. Kiderült, hogy egy kerékpáros út vezet át rajta, elég magasan van és a bringát is úgy kell áttolni mert a közepén elég jól kileng. Az izgalmak után megéztük a Klopeiner See-t és a Turner See-t, utóbbinál megejtettük az ebédünket is. Délután megérkeztünk Klagenfurtba ahol shoppingoltunk egy kicsit, majd elindultunk a tó déli partján a nyugati irányba. Reifnitz előtt egy útszéli pihenőben állapodtunk meg és néztük a fiatalokat, ahogy a fákra kötözött kötelekről a tó fölé Tarzanoznak és így zuhannak a vízbe :).Estefelé bicajra pattantunk és eltekertünk Maria Wörth településre( Miri nagy bánatára:)), megnéztük a templomot és sétáltunk egyet körülötte. Visszaérve már volt egy olasz lakóautós társunk, így nem egyedül töltöttük itt az éjjelt. Elég forgalmas volt a tó menti út éjjel, főleg a hétvége miatt lehetett így.

Július 25 Szombat: Erra napra a klagenfurti Minimundus volt betervezve. A lakóautót a parkolóban hagytuk és bicajjal mentünk be a városba váltakozó időben. 10 km körül lehetett, pont kellemes volt az idő, néha szemerkélt de nem volt hideg. Mikor beértünk a Minimundushoz, észrevettem, hogy szétrepedt a hátsó felnim. A lányok bementek a mellette levő kis állatkertbe én pedig biccajszerelőt kerestem, de mivel 80EUR-s ajánlata volt a javításra, nem erőltettem a dolgot :). Visszamentem a parkhoz és bementünk megnézni. Aki nem volt még, annak ajánlom mert nagyon szuper. Utána már esőben vissza a lakóhoz, persze elállt és kisütött a nap. Elindultunk tovább nyugatra és találtunk egy nagyon jó pihenőt ahol fürdési lehetőség is volt. A víz nagyon tiszta és kellemes hőmérsékletű volt. Fürcsiztünk, ettünk majd estefele tovább Veldenbe, ahol megnéztük ez esti életet a közpotban. Sütiztünk, kávéztunk a Casino mellett és tátottuk a szánkat. Olan lett este a főutca, mint Monte Carlo, Ferrarik, Maseratik, Porschek gurultak el folyamatosan. Miután kisétáltuk és kibámultuk magunkat továbbáltunk éjszakázni az Ossiacher See partjára. Késő estére akkora vihar kerekedett, hogy be kellett menekülni Villachba egy régi benzinkút teteje alá, így éjjel volt mire letettük a fejünket.

Július 26. Vasárnap: Mivel vasárnap és mivel Villach így nem maradhatott ki a kötelező Flohmarkt. Kettőt is végigjártunk értékes dolgokkal lettünk gazdagabbak :). Délutánra még a Milstatter See-t terveztük be és estére már szerviz helyet kellett keresni, mert 4. napja voltunk úton. Gyönyörű időben parkolunk le a tó észnyugati csücskénél és elindultunk bringával megkerülni a tavat. Mint utóbb kiderült, rossz irányba mert a déli part mentén hihetetlenül kezdett emelkedni az út, elhagytuk a lakott részeket és az erdőben folytatódott a hullámvasút. Ennek Miri nem örült, nem is csoda, hiszen sokszor 12-15%-os emelkedőkön kellett feltekerni kavicsos bringaúton.Egyébként a táj gyönyörű és mint később kiderült az általunk be nem járt rész már sík. Kb. 10 km után kezdettt kilátástalannak lenni a helyzet. Még rengeteg volt vissza és visszafordulni sem lett volna jó ötlet, valamint az utolsó hajó is elment amivel át lehetett volna kompozni a lakóautó partjára.Este 7 körül nem maradt más, mint, hogy Andi és Miri egy hegyi panziónál maradtak én pedig megfordultam és vissza az autóért teljes erővel a hullámvasúton. A pontot az i-re az tette fel, hogy a lányok ahol vártak, nagyon nehezen volt megközelíthető. Aki járt már alpesi parasztgazdaságok között fél sávos hegyi szerpentinen az tudja miről írok, hát nem lakóautónak tervezték. Végül szerencsésen meglettek, felpakoltuk a bringákat és kimásztunk a főútra. Vacsira az elmaradhatatlan MC Donalds Spittalban majd stellplatz keresés. Az ACSI-ban kinéztük már Obervellach településen egyet, telefonon lebeszéltük és sötétedésre odaértünk. A hely csillagos ötös!!!! Holland házaspár, 10EUR 24 óra, fürdő, wc, mosógép, szárítógép, víz, áram, szennyvíz ürítés! Nagyon kedvesek,segítőkészek, angol, holland és német nyelvet is beszélnek de telefonálni kell mert csak 4 hely van. A hely gyönyörű,csendes, nyugodt, a Möll folyó völgyében, közvetlenül a Glockner déli bejáratánál.

Július 27 Hétfő: Ez a nap lett kijelölve találkozásra Eszterrel és Krisztiánnal. Lienz városban volt a találkozási pont 12 környékén, így búcsút vettünk a holland szállásadónktól és egy óra múlva már Lienzben voltunk. Amíg vártuk a többieket, addíg bicajoztunk, csavarogtunk a belvárosban, bevásároltunk. Persze jött a szokásos eső de hamar el is vonult. Azt észrevettük, hogy itt nem igazán foglalkoznak ezzel, hozzá vannak szokva az időjárás változásokhoz. Esernyőt nem sokan használnak és a hobbi sportolók sem menekülnek fedezékbe ha elered. 13 óra körül megérkeztek Esztiék, kb egy órán keresztül pakoltuk be a sok enni- és innivalót amit hoztak. Kerestünk egy parkolót ahol lerakták az autót és elindultunk most már 5-en Olaszország fele. Igazából 6-an voltunk mert a kutyájukat, Mascarponét is hozták :). Ahogy elindultunk, kidőltek, elfáradtak a hosszú út során. Sillianban még egy tankolás az olcsó gázolajból majd következett Olaszország. Cél a Garda tó volt estére, így próbáltam nyomni a gázt, mert nem autópályán mentünk, és közel 300 km volt vissza még délutánra. Mivel nem voltunk még a Garda-tónál és nem volt szükség kempingre, így a tőle északra fekvő szomszédos tavat,a Lago di Molvenot szemeltük ki. Sötétben érkeztünk meg, újra hihetetlen szerpentineken a tó mellé, ahol egy kavicsos, tóparti parkolóra esett a választás és újra volt másik lakóautó. Reggelre sejthető volt, hogy pazar lesz a kilátás, és úgy is lett. Gyönyörű környezetben reggelizünk meg a lakóautó mellett, ztán idulás a Garda-tóhoz! Megérkeztünk a nyüzsis Riva Del Garda településre, hatalmas forgalom, sok ember. A tó keleti partján indultunk el dél felé. Napközben megálltunk fürdeni szabad strandnál, ebédeltünk majd haladtunk tovább. Itt már nagyon meleg volt és továbbra is nagy forgalom. A megnövekedett létszám miatt szükség volt a szervizre, ezért a déli parton, Castelnuovo del Garda-ban egy új stellplatzon éjszakáztunk. Új, fehérkavicsos parkoló, kevés árnyék, sok autó, fizetős fürdő és wc sorban állással, de egyébként korrekt. Estefele még fürödtünk egyet a helyi strandon, de koszos és iszapos volt, ellentétben az északi résszel! Este palacsintasütés és beszélgetés az omnisztor alatt 🙂

Július 28 Kedd: Reggeli szerviz után irány Verona és városnézés. Nagyon meleg volt, mondanom sem kell, rengeteg autóval. Találtunk az ACSI- ban egy belvárosi stellplatzot, itt parkoltunk le, biztonságban, árnyékban. Innen gyalog jártuk be a nevezetességeket. Fáradtan értünk vissza, kicsit eltévedtünk, végül jól jött a magunkkal vitt GPS :). Délután jött el a nyaralás legunalmasabb része, elindultunk Párma felé és onnan tovább a nyugati tengerpartra La Spezia irányába. Nagyon meleg, 38-40 fokos levegőben és autóban utaztunk fáradtan az unalmas vidéken. Estére szerencsére már odaértünk a toszkán részhez, elkezdődtek a hegyek és lehűlt a levegő valamint a táj is szép lett. Kiszemeltünk egy parkolót a katalógusban Berceto településen, de zárva volt. A kiírt telefonszám nem válaszolt, a turisztikai központban segítettek, de a gazda és a kulcs nem lett meg. Így leparkoltunk a bejárata előtt, víz volt, grilleztünk és lefeküdtünk mert hideg lett éjszakára a hágón.

Július 29 Szerda: A napi terv a Cinque Terre volt. Reggel beszorultunk az éjszakázóhelyünkön mert piac volt és lezárták az utat. Nehezen de kijutottunk szabálytalanul:), és La Speziaba mentünk. Átmentünk a városon és délről léptünk be a Cinque Terre parkba. Az ebédünket egy viadukt tövében levő parkolóban készítettük el gyönyörű panoráma mellett. Tovább haladtunk északi irányban a keskeny szerpentin úton, de kis idő múlva sajnos elfogyott az út. Lezárták az utat építési munkálatok miatt. Monterosso lett volna a cél, de a nagy hőség és az útlezárás elvette a kedvünk, ezért megfordultunk és elindultunk Pisa felé. Délután megálltunk fürdeni a tengerparton. A strandon hatalmas tömeg, parkolót nehezen de találtunk. Viszont homokos strand és nagyon jó víz óriási hullámokkal.Ha jól emlékszem Lerici településen volt. A parkolás nehézkes volt mert a dombtetőn volt kialakítva a lakóautóknak. Este továbbmentünk dél felé a tengerparton és Marina di Massa településen állapodtunk meg éjszakára egy tengerparti, ingyenes stellplatzon, lakóautók között. Még este bicajoztunk egyet a központban, fagyiztunk, Eszterék elvitték Mirit pizzázni aztán én még visszamentem lányommal a forgatagba. Jól tettük mert mutatványosok szórakoztatták az embereket, jól éreztük magunkat. Visszaérve a lakóhoz a többiek már aludtak. Mire én is elszenderültem volna, kezdődőtt a disco az előttünk levő épületben. Este már gyanús alakok jelentek meg, de nem láttuk, hogy a disco miatt. Nyaralásunk legmelegebb és leghosszabb éjszakája volt!:)

Július 30 Csütörtök: Hosszú és meleg éjszaka után keltünk, reggeli után elmentünk Mirivel a tengerbe, Eszterék pedig a kutyussal a kutyastrandra. Továbbra is hatalmas hullámok közt pancsolhattunk és nagyon élveztük. Mivel már régen nem tudtunk szervizelni ezért estére mindenképpen olyan helyet kellett keresni, ahol ezt megoldhatjuk. Délután elindultunk délre, hogy megnézzük a pisai ferde tornyot. A városfal tövében találtunk ingyenes parkolót egy gyanús benzinkút mellett. Innen sétálva kerestük meg az alig 10 percnyi sétára található nevezetességéket. Nagyon meleg volt ezért a kötelező fotózások és bazár nézés után visszasiettünk a lakóautóba és elindultunk. Megálltunk még egy bevásárlóközpontban, hogy feltöltsük a készleteket aztán estére irány San Gimignano! A város alatti campinget/stellplatzot néztük ki mert itt volt mosási lehetőség, amire már szükség is volt egy hét után. Ahogy közelítettünk Toszkána belsejébe úgy szépült a táj, kisebb lett a forgalom az úton. Estére megtaláltuk a stellplatzot de kezdett sötétedni így gyorsan bejelentkeztem a recepción. Próbálom angolul kifejezni magam, egyeztetni a lehetőségeket, erre a fiatal lány ránéz a pólómon lévő feliratra és kérdően mondja: Harkányi Gyógyfürdő? 🙂 .Egész jól elbeszélgettünk angolul, de inkább anyanyelvünkön folytattuk. A hely, hát nem is tudom, szép környezetben van, kavicsos, sok zölddel, sportpálya műfűvel, grillező, transzfer a városig óránként. De a fürdő és wc kritikán aluli, a beálló helyek között alig van vízszintes. Mindegy a mosás volt a fontos, végül is fürödni is tudtunk igazi zuhanyzóban. Este már csak kipakoltunk az omnisztor alá, a lányok mostak egyet, mi pedig Krisztiánnal, aki profi, francia szakács, nekiálltunk grillezni a sötétben. Mivel a faszenünk valamiért nem gyulladt be ezért a camping gázon fejeztük be. Késő este vacsi, dumálás, aztán alvás!

Július 31 Péntek: Erre a napra San Gimignano és a fagyizás volt a terv. Reggeli után felmentünk a városba a transzferrel. Nagyon hangulatos volt csak a meleggel kellett megint küzdeni. A kötelező Dondoli fagyi nem maradhatott ki, Eszter és Krisztián vásárolt egy-két helyi specialitást, felfedeztünk újabb és újabb szűk sikátorokat, majd ismét a melegtől fáradtan tértünk vissza a város melletti körforgalomhoz, ahova meg is érkezett a buszunk időben. Mivel este lett és másnap még meg szerettük volna nézni Volterrát, úgy döntöttünk, hogy maradunk éjszakára. Egyébként a hely nagyon hangulatos, egy új vizesblokkal sokat lehetne emelni a színvonalán és látogatottságán. Egyik napon sem volt telt ház pedig főszezonban voltunk. Az egyértelművé vált, hogy a történelmi vásrosnézésekhez nem a legalkalmasabb időpont a nyár közepe mert elviselhetetlen a meleg. Tervbe volt még Firenze meglátogatása is de ennek tükrében úgy döntöttünk, hogy majd egy következő alkalommal tesszük meg, és nem a legnagyobb melegben. Július 29. Péntek: Ugye, a terv Volterra volt, fizettünk, töltöttünk, ürítettünk és indulás. Nem esett útba, az idefele vezető szakaszon volt de akkor a késői időpont miatt kimaradt. Tehát visszaverekedtük magunkat a dombokon, leparkoltunk az alsó kavicsos parkolóban és felsétáltunk egy végeláthatatlan lépcsősoron az óvárosba. San Gimignano után már nem sok újdonságot mutatott, de talán nem volt olyan meleg sem. Eszter és Krisztián ettek valami helyi specialitást mi pedig pizzáztunk egyet, lent a lakóautónál találkoztunk majd elindultunk. A keleti tengerpart, az Adria volt a cél de már nem fért bele az időbe, így mentem amíg el nem fáradtam. A chianti borvidéken haladt az utunk kelet felé hihetetlen mennyiségű kanyarral, gyönyörű toszkán tájakon. Időközben beborult, lógott az eső lába és le is hűlt a levegő. Csak azt sajnáltam itt, hogy most nem motorral lehetek itt.:). A firenzei forgatagot dél felől elkerültük és rátértünk az SS 67-es útra mert Ravenna környéke volt a cél. Mire besötétedett, már az eső is szakadt, elfáradtam, így felcsaptuk az ACSI katalógust. Végül Dicomano-ban találtunk egy ingyenes parkolót, ahol buszok és lakóautók között töltöttük az éjszakát.

Augusztus 1. Szombat: Reggel kerestünk egy boltot a központban ,feltöltöttük készleteinket és továbbmentünk a tengerpart felé mert délután fürödni szerettünk volna. Az idő is megjavult, a táj csodaszép, mindjárt egy 1000 feletti hágóval kezdtünk, rengeteg motoros és bicajos kíséretében. Aztán következett Forli és dél környékére már Ravenna ipari kikötőinél voltunk. A kiszemelt stellplatz Casal Borsetti településen volt, ez Ravenna felett található. Becsekkoltunk, kerestünk egy üres helyet és kipakoltunk mert itt is 2 éjszakát terveztünk tölteni. A helyről: hatalmas parkoló több mint 200 lakóautó számára, ami ki is volt használva. Füves, homokos helyek, a legtöbb árnyék nélküli és persze hőség :). A tengerpartot csak egy pínea erdősáv választja el a parkolótól, kb. 2 perc séta. WC nincs, csak egy a parkolón kívül de azt hagyjuk, a fürdő egy vászonból lekerített rész hideg vízzel. Áram van az első sorokban, valamint ürítési és töltési lehetőség is. Összességében a tenger közelsége miatt maradtunk és jól éreztünk magunkat. Itt van a kutyastrand is ahol Mascarpone kutyusunk nagyon jól érezte magát. Homokos, nagyon sekély és tiszta víz. A közelben bevásárló központot nem találtunk de kisbolt volt jó néhány. A parkolóban két magyar egység mellett táboroztunk le, Ők sok napot töltenek el ezen a helyen minden évben. Este a kimaradhatatlan főzőcskézés és beszélgetés volt és az idő is kellemes volt.

Augusztus 2. Vasárnap: Egész napos strandolás és egy kis sétálás, bringázás volt a program.

Augusztus 3. Hétfő: Reggeli után még egy kis fürdés majd utána összepakoltunk és indultunk tovább a tengerparti úton Velence felé. Nagy forgalom volt, estére érkeztünk Velencébe de nem terveztük, hogy megnézzük, így amilyen gyorsan tudtunk átmentünk rajta. Közeledett tengerparti nyaralásunk vége és szerettünk volna még megmártózni a tengerben, így Jesolot szemeltük ki utolsó fürdési helyként. Sötétben érkeztünk meg egy strand közvetlen bejáratához, ahol ingyenes volt a parkolás egy hotel közvetlen közelében, így jónak ítéltük meg a helyet és leparkoltunk. Még sétáltunk egyet a tengerparton a jó levegőben és eltettük magunkat holnapra. Éjszaka elég nagy volt a forgalom, sok volt a fiatal de végül is nem történt semmi említésre méltó.

Augusztus 4. Kedd: Strandolás volt a terv, de mivel tilos volt itt kutyát bevinni, így továbbálltunk. Próbáltunk keresni olyan helyet, ahol le tudjuk hűteni Masci-t de esélytelen volt. Egybeépült, km hosszú, napernyős partszakaszok, ahova tilos a kutyát bevinni. Végül is Eszterék nem fürödtek a kutyával, mi Andival és Mirivel mártóztunk egy utolsót. Délután elindultunk északi irányba és elhagytuk a tengert. Tolmezzo alpesi város volt a cél, ahol aludni szerettünk volna. Késő délutánra meg is érkeztünk, stellplatzot kerestünk de végül egy nagyobb kavicsos parkolót találtunk, ahol több lakóautó is állt. Érdekesség képpen mesélem el, hogy feltűnt egy dolog itt: A parkoló út felőli részén volt egy kis házikó és feltűnt, hogy rengetegen jönnek csatos üvegekkel, autóval ide. Nem láttuk, hogy mi van a túloldalán ezért megnéztem. Azt hittem, hogy kút de egy szénsavas és szénsav mentes vizet adó automata volt. Megkóstoltuk és nagyon ízletes és hideg vizet adott, nagyon kevés pénzért! 🙂 Én még nem találkoztam ilyennel. Estére felkerekedtünk és besétáltunk a szűk, sikátoros óvárosba, fagyiztunk egyet és nyugovóra tértünk. Nyugodt éjszakánk volt.

Augusztus 5. Szerda: Krisztiánékkal való közös nyaralásunk utolsó napja. A terv, hogy visszatérünk Lienz városába, ahol az autójukat hagytuk. Reggel el is indultunk az osztrák határ fele de sajnos ezt nem lehet megúszni hágózás nélkül. Sillian lett volna a könnyebben járható de az nagyon kiesett az útvonalból így maradt a Plöckenpass. Elhagytuk Tolmezzot és rögtön nekivágtunk az emelkedőnek. Szűk, nagy emelkedésű, alagutakkal tűzdelt út vitt fel 1300 méter fölé és itt értünk Ausztriába. Lefelé elég rossz minőségű volt az út a felső szakaszon de aztán lejjebb igazi osztrákos lett. A Gail folyó völgyében, Kötschachban tankoltunk egyet és meg sem álltunk Lienzig. Leparkoltunk a másik autó mellé, átpakoltak Eszterék, elbúcsúztunk, mert Ők elindultak még hozzánk haza, Komlóra ami kb. 5-600 km volt nekik. Mi azt terveztük, hogy maradunk még szombatig Ausztriában bringázni. El is mentünk és vettünk egy nagyobb bringát Mirinek, mert kinőtte a régit, és találtunk jó áron. Mikor kifizettük, csörgött a telefon, hogy Eszterék lerobbantak Graz előtt az autópályán, szétrobbant a fűtőradiátor! Gondolkodás, Telefonálás az otthoniaknak, hogy ki ér oda hamarabb. Végül is úgy döntöttünk, hogy utánuk megyünk és mi mentjük meg Őket. Autópályára nem mentünk, mert ott sem tudtunk volna jobban haladni a csigánkkal. Közben Őket levontatták az autópályáról egy Oldtimer pihenőbe a Pack sattel mellett. Nagyon sokára, késő este találtuk meg Őket, mivel nem igazán tudták, hogy hol vannak. Megérkeztünk, átjöttek hozzánk és újra közösen aludtunk el :).

Augusztus 6. Csütörtök: Reggel ébredés után megnéztem az autót, és nekiálltam megjavítani. Nagy nehezen,de sikerült kiiktatni a fűtőradiátort és még délelőtt elindulhattak Magyarország felé. Mi is elindultunk, nem tudtuk, hogy mi legyen, de végül is döntöttünk és elindultunk haza Graz fele. Magyarországon még megálltunk enni egy étteremben délután és estére hazaértünk.   Összegezve elmondhatom, hogy nagyon szuper két hetet töltöttünk közösen, még öten és a kiskutyu mellett is elfértünk az autóban. Megtettünk 3000 km-t problémamentesen egy 32 éves csigával, nagyon megszerettük a nyaralásnak ezen formáját. Az országokról annyit, hogy nagyon szerettük Toszkánát, és a homokos, nagy hullámos tengerpartot, de visszatérve Ausztriába azért érezhető volt, hogy nagyobb biztonságban vagyunk. Jövőre ezért a cél, hogy bejárjuk Ausztria lehető legnagyobb területét, sok kirándulással és bicajozással. Remélem élvezhető volt a beszámolóm és másokban is sikerült az emlékeket felébreszteni egy korábbi nyaralással kapcsolatban!   Takács Ede, eduvill    

  Miután kilehelte lelkét az újabb májusi fűtési szezon itthon, gondoltuk, hogy teszünk egy pár kört a Duna partján – ez mindig jól szokott sikerülni. Sikerült is kifogni a szép időt és jó helyet 5 napra. Elővettük a magasabb bringákat – van nálunk „zsákos bringa” (mint a zsákos Frodo…) bevásárlásra, és van túrabringa, hosszabb távokra. Elvittük őket a szervízbe, ahol jó munkát végeztek, kiválóan fogott a fék és nem kellett javítgatnunk őket út közben. Hétfőn délelőtt elindultunk és kora délután már Melk-ben voltunk, ahol az előzetes terveinkben lévő kempinget villámgyorsan megtaláltuk. Ez a kemping közvetlenül a Duna és bicikliutak mellett van, a Fährhaus Jensch panzió és étterem kempingje, közvetlenül szemben van vele. A Duna partján egy körbekerített és körbe bokrosított terület, kilátással a Dunára, bejárati kapu nincs. Nagyon egyszerű, inkább leálló helyre hasonlít, bár minden van benne, füves egybefüggő terület, áram és víz kiállások, a ház alsó utcai szintjén direkt a kempingeseknek zárt zuhanyozóval.   A kemping kijáratától 5 méterre balra a Duna jobboldalán van a parti bicikliút Ybbs felé, és balra 5 méterre indul ellenkezőleg Krems felé. Ugyancsak erre van 500 méterre Melk öreg városközpontja, és a Melki Apátság is, valamint az a hajókikötő, amellyel Krems-ig lehet oda-vissza kirándulni, be lehet tolni a hajóra a biciklit is. Az étteremben van egy csöpp recepciós pult, ahol gyorsan bejelentkeztünk és első délután felderítettük Melket, felmentünk kb. 100 lépcsőn az apátságba, ami a Duna felett magasodik, belülről impozáns aranyozással és gyönyörű kerttel, nyáresti hangversenyekkel. A leadott energiát gyorsan visszapótoltuk a főutcai teraszon bedöntött két kis sörrel, miközben nézegettük az ódon kis házakat. Másnap délelőtt lekerekeztünk Ybbs felé oda-vissza 20 km-t, gyilkos 14 km-es „nyugdíjas” átlagsebességgel. Jól ápolt, betonozott, emelkedő nélküli bicikli utak vannak errefelé, a fák árnyékot adnak, út menti büfékkel. Délután nem minden nehézség nélkül átruccantunk a Duna Melk-kel szembeni oldalára Emmersdorfba. A híd magasan a Duna felett vezet át, és a felhajtója 2 km-en keresztül szépen emelkedik. Az első km után inkább toltuk a bringákat a hídig, ahol viszont már megint volt bicikliút. A hídról lefelé rögtön szemben ott is van egy kemping, kapu nélküli bejárattal, víz, áram kiállásokkal, zuhanyozókkal, csak reggel és este van 1-1 órát recepció. Szintén a Duna partján, előtte a bicikliút, és egy kis büfé, sült kolbásszal, fröccsel, stb.  Visszafelé felfedeztük a híd melki oldalán a 2 emelet magas lépcsőt lefelé, ez a kemping közelében van. Vacsora a Fährhaus étterem Duna parti teraszán, kitűnő rántott húst kaptunk, szintén kitűnő Kaiser sörrel, miközben a lemenő nap fényében bámultuk fáradtan a nagy hajókat. Mint kiderült, itt az étterem előtti Duna parton van a megállójuk azoknak a nagy kabinos hajóknak is, amelyek Franciaországtól Budapestig járkálnak, a nevezetes városoknál megállókkal. Ezekből minden napra jutott 5-6 darab, reggel megérkeztek, vártak rájuk a buszok, főbb látnivalókkal, majd délután felszedték a horgonyt és mentek tovább. Itt a kemping környékén zajlott az élet minden napszakban, 500 m-re építették azt a nagy fesztiválsátrat, amibe 1-2 ezer ember befér, és a nyáresti buliknak adott helyet. Esténként viszont mindenki eltűnt és jött a kellemes, csendes éj. Szerdán a 11 órakor induló hajóra betoltuk a bicikliket, 2 óra alatt Krems-ben voltunk. Ez szintén egy kihagyhatatlan kisváros, öreg ódon házakkal a városmagban, hosszú sétálóutcával. Elvileg biciklivel is le lehet tekerni ide, 38 km. Melktől, és oda vagy vissza variálható hajóval is. A hajón kilátóterasz van, és meleg ételek, italok, kávék. Gyönyörű a panoráma, kastélyok, kolostorok magas sziklákon, idilli megállóhelyek, mint Spitz, Dürnstein. A jegy egy irányban 22 EUR, oda vissza 26 EUR. A hajó este 7-re ér vissza, tehát ez egy egész napos kirándulás. Vacsora a Fährhaus teraszán, gulyás. Nem világos, hogy ezt vajjon magyar gulyásként gondolják elkészíteni, de attól kicsit távol van, viszont így is príma. 4-5 nagy kocka marhahús, fűszeres szaftban friss kenyérrel, sörrel!  Utána még egy kis bringa naplementében, és tuti a nyugodt alvás.   Csütörtökön egy kis egyszerű túrát terveztünk be, Melk határától 5 km-re van Schallaburg reneszánsz kastélya, gondoltuk, ez secperc alatt meg lesz. Már akkor gyanús lett a helyzet, amikor először a Melket körbevevő dombot kellett leküzdeni, e mögött indul a kivezető út a kastély felé. Majd útközben jött egy 10 %-os újabb emelkedő és még ez után a harmadik, Schallaburg magaslata, ahova építették. Eddigre pont kileheltük a lelkünket. Maga a kastély szépséges, az utóbbi évek egyik legszebb általunk látott kastélya. Udvarán étterem van, ahova be is feküdtünk rögtön egy nagyfröccsre. Visszafelé még mindig ott voltak az emelkedők, de viszont milyen fenséges volt legurulni róluk a másik oldalon!… Pénteken délelőtt elkerekeztünk még Schönbühel kastélyához, ami egy 40 m. magas sziklára épült és egy zárt magántulajdonú kastély. Délután megállapítottuk, hogy az ausztriai Aldi és Hofer üzletekben még mindig nem fogadják el a magyar bankkártyákat, ugyanúgy, mint tavaly Németországban, valamint hogy megérkeztek a nagy zivatarfelhők. Estére már itthon voltunk. Ez is egy jól sikerült biciklis kirándulás volt Ausztriában, ugyanúgy, mint az előző években, szakaszonként járjuk végig a Duna partját. A hajóról több Dunaparti kempinget láttunk, a bicikliutak mellett. A melki, ahol voltunk 20 EUR volt árammal, zuhanyozóval, mindennel együtt éjszakánként, 2 főre.  Ezt a kempinget azoknak ajánljuk, akik valami kis életet is szeretnek a környezetükben, viszont a Schönbüheli kastély alatt volt egy másik is, falu szélén, szintén fogadó kertjében, de abszolút kietlen környezetben. Igazán tartalmas, aktív pihenés volt, összesen 300 km, hét végére is alkalmas kiruccanás, ajánljuk mindenkinek. MaNa