Közös utunk Challengerékkel és Horváthpapáékkal
Augusztus 3. szerda: A Briksdal gleccser lakóautó parkolójában (E61.66926, K6.81217, parkolójegy automatából, vagy az ajándékbolt pénztáránál vásárolható, 100 NOK egy napra – érkezéstől következő nap 14 óráig) töltött éjszaka után délelőtt ismét felsétáltunk az újonnan érkezettekkel a gleccserhez. Horváth papáék dzsippel (kis nyitott jármű 6-7 személy + sofőr részére) mentek fel, Éváékkal gyalog másztuk meg az utat, ami egyébként végig jól kiépített, a gyalogút csaknem végig megegyezik a dzsipek útjával. Felkészültünk esőköpenyekkel, amik jól is jöttek a vízesésnél, mert az út délelőtt árnyékban volt és így nehezebben száradtunk meg. Zsófikáék hamarabb visszaértek a dzsippel, mint mi gyalogosan és finom ebéddel várta a megfáradt turistákat. Ebéd után visszatértünk a völgyben vezető úton és körbeautóztuk a Jostedalsbreent. Urnesbe csak gyalogosan terveztük átkompolni, hogy megnézzük az ottani stavkirkét (régi fatemplomot), de sajnos lekéstük az utolsó kompot. Így aztán tovább indultunk az úton éjszakázó helyet keresni. Józska már itt bemutatta a szerpentinen, hogy fantasztikusan ügyesen manőverez a nagy szerelvényével. Mi mentünk elöl és bizony néhány kanyarnál, szembejövő kocsinál izgultam, hogy a mögöttünk jövő nagyobb lakókkal hogy fognak elférni.
A fjord partján haladva találtunk egy parkolót, ahova mindannyian befértünk. (E 61.41653, K 7.44043) Egy kedves holland lakóautós házaspár megengedte, hogy Bernard az ő lakójuk elé álljon, miután tisztáztuk, hogy mi korábbra tervezzük a másnapi indulást mint ők. Egy német lakóautós társaság egyik tagjáról kiderült, hogy magyar származású. Annak ellenére, hogy ’56-ban kisgyerekként került Németországba nagyon jól beszélt magyarul.
Augusztus 4. csütörtök: Egy kompozás megspórolása érdekében és hogy a többiek se hagyják ki a Lom felé vezető szép utat, arrafelé indultunk tovább. Mi már jártunk azon az úton és emlékeztem rá, hogy volt egy átkötő út, amin a hágótól leszáguldozó biciklisták kanyarodtak el Turtagronál. A térkép szerint ez az út Ovre Ardalba vezetett, lakókocsival nem ajánlották. Az elágazásnál az is ki volt téve, hogy max. 10 m hosszú kocsival szabad behajtani, de a távolban láttunk egy lakókocsit is, a Concord a motortartóval együtt se haladja meg a 10 m-t, hát Horváthpapa úgy döntött, vágjunk neki. Az útelágazásnál volt még egy tábla, ami arra figyelmeztetett, hogy csak bankkártyával lehet fizetni, de nem volt teljesen világos, hogy mit? Minden gond nélkül haladtunk a lankás tájon. Egyszer csak a távolban egy alak tűnt fel. Először rénszarvasnak véltem, majd szobornak, közelebb érve aztán felfedeztem, hogy egy tehén, ami a szirten kitett sót nyalogatja békésen. Amikor megálltunk egy kis nézelődésre és früstükölésre kiderült, hogy a többieket is becsapta a sót nyalogató tehén. Mi már elég sok km-t tudtunk a hátunk mögött Norvégiában kalandozva, de még nem találkoztunk semmilyen vadállattal. Táblák voltak, amik jelezték, hogy pl. 0,2 -1,3 km között rénszarvas lehet az úton (hogy honnan tudták a rénszarvasok, hogy 0,1, vagy éppen 1,5 km-re a táblától ők nem közlekedhetnek???), de élő állatot nem láttunk. Pedig szívesen találkoztunk volna legalább eggyel (persze nem úgy, hogy elüssük, mint ahogy az állítólag gyakran megtörténik északon), de csak birkákat, kecskéket, teheneket láttunk mindenfelé az utak mentén, időnként az utakon is.
Ahogy tovább haladtunk több mindenre fény derült. A semmi közepén sorompó, útdíjat kellett fizetni, azt lehetett csak bankkártyával megtenni. Az is kiderült, hogy az út másik vége volt a kacifántos, ahol Ovre Ardalba ereszkedett le sok-sok éles és keskeny kanyarral. Itt bizony meg kellett küzdenie Józskának a nagy kocsival, a motortartó helyenként leért, ráadásul nem lehetett a nagy kocsival egy ívvel bevenni a kanyarokat. Természetesen a legszűkebb helyeken jöttek többen is szembe az egyébként gyér forgalmú úton. Megkönnyebbültünk, amikor leértünk a völgybe.
Lerdalsorynál újabb döntés várt ránk, hogy merre menjünk. Flam volt az úti cél, ami megközelíthető egy hosszú, 25 km-es fizetős alagúton, vagy a régi, kacskaringós úton. A végállomás, az Aurlandsfjord, Neroyfjord és környéke a Geiranger fjordhoz hasonlóan a Világörökség része. Végül Zsófika is a szép kilátást nyújtó, ám szerpentines útra szavazott a hosszú alagúttal szemben. Ez az út végül nem bizonyult olyan nehéznek, mint amin aznap már túljutottunk. Nagyon szép kilátás nyílt a fjordra, ahogy közeledtünk hozzá. Az élvezeti értékből csak az vont le, hogy közben eleredt az eső és a fjordot övező hegyek is felhőbe burkolóztak. Ha jól emlékszem ezen az útszakaszon láttuk az úton az első vadállatot, egy róka szaladt velünk párhuzamosan, aztán bevette magát az útszéli bokorba. Később valahol átszaladt még előttünk egy őzbak. Aurlandsvangenben értünk le a fjordhoz, ott találtunk is egy kellemes parkolót éjszakázásra. Már állt ott 1-2 lakóautó, reggelre egészen megtelt a parkoló. Időnként szemerkélt az eső, máskor elállt, de ez nem zavarta a közeli ház lakóit, hogy a kertben beszélgessenek, a gyerekek pedig kint játsszanak a norvég kertekben a medencét helyettesítő ugráló asztalon. (E 60.90564, K 7.18546)
Augusztus 5. péntek: Reggel megtettük még a hátralevő néhány km-t Flam-ig, kerestünk egy parkolót és a vasút felderítésére indultunk. A Flam és Myrdal közötti szakasz legendás szépségű vasútvonal. Borongós volt az idő, ezért elgondolkoztunk, hogy érdemes-e fejenként 350 NOK-ért vonatozni, amikor lehet, hogy nem sokat látunk a felhőktől. Úgy tűnt, hogy kezd kitisztulni, ezért végül Laci és Bernard véleménye győzött, hogy most vagyunk itt, most tudjuk megnézni, később csak bánhatjuk, hogy vajon mit hagytunk ki? A Geiranger fjordon a hajókázáskor is hasonló volt az idő, mégis nagy élményt jelentett. Megvettük a jegyeket, megnéztük a vasútállomásnál levő ajándékboltok kínálatát,részlegesen az ajándékvásárlást is letudtuk (mint később kiderült, itt volt a legnagyobb választék és az árak is viszonylag moderáltak voltak, pl. a gyapjú kötött kardigánok kb. 60%-os áron voltak Oslohoz képest). Annyira kedvezőre fordult az időjárás, hogy esőköpenyt se vittünk magunkkal (hiszen úgyis vonatozunk). Jó helyeket sikerült szereznünk a vonaton, még az egyik oldalon az ablak is lehúzható volt, így jobban lehetett fényképezni. A vasútvonal érdekessége, hogy nagy magasságbeli különbséget küzd le rövid távon és olyan kacskaringós az útja, hogy van olyan alagút, ahol teljesen visszafordul. A Flam – Myrdal szárnyvonal kimondottan turistajárat, Myrdal állomásáról néhány perces várakozást követően indul is vissza, bár Myrdalban csatlakozni lehet az Oslo – Bergen vasútvonalra, a mi vonatunkról is néhányan ezt tették.
Tényleg nagyon szép tájakon vezet a vasút, autóút nincs ezen a vonalon, csak biciklivel, vagy gyalogosan lehet még megtenni ezt az útvonalat. Vízesések, sziklafalak, völgyek és hegyek, kis hegyi falvak között vezet az út. A sok kanyarnak köszönhetően a sínek időnként fülsiketítően csikorognak, Zsófikával és Évával időnként a fülünket is befogtuk. Kb. félúton felfelé elkezdett csöpögni az eső, aztán egyre erősebben esett. Felfelé a Kjos vízesésnél tartott fotószünetben még csak csepergett, de mire felértünk Myrdalba már rendesen esett az eső. A norvégok nem zavartatták magukat, esődzsekiben, vagy anélkül biciklire pattantak, hogy túrázzanak egyet a környéken.
Lefelé ki se szálltunk a vízesésnél, úgy zuhogott. Szerencsére mire leértünk már kevésbé esett, így csak egy kicsit áztunk el, mire elértük a lakókat. Napfényes időben biztosan sokkal szebb ez az út, de így is érdekes volt. A vonatozást követően Bergenbe indultunk tovább. Már este volt, mire a városba értünk. Először keveregtünk egy kicsit, mert a lakóautó parkoló helyett a térképről kinézve valahol a rakparton szerettünk volna helyet találni, ahol azonban nagy lakó- és raktárépületek álltak. Az egyik körforgalomban előbb Balu sértődött meg, amikor Laci rápirított, hogy nem jó felé irányította, majd Laci mondta azt, hogy kiszáll és inkább gyalog megy, de végül sok kacskaringóval, némi megfordulással sikerült megtalálni a lakóparkolót. Ez is a vízparton található, ipari környezetben. Sokan voltak, először nem jó helyen álltunk meg, mert mint kiderült tűzvédelmi okokból csak minden második hely parkoló, két kocsi között egy kocsinyi helyet szabadon kell hagyni (azért amikor estére még jobban megtelt a parkoló simán elénk állítottak egy transportert). (E 60°22.963’ K 5°18.952’) Ez volt a legdrágább szállásunk, 200 NOK egy éjszakára, + áram, de velünk még 25 NOK-ot fizettettek, mert hárman voltunk, Horváthpapának meg azért kellett többet fizetnie, mert nagy a lakója. A placcot másnap 14 óráig kell elhagyni, a tovább maradóknak fizetni kell a következő napot.
Mi szemerkélő esőben kis városnézésre indultunk, gyakorlatilag a híd túlsó oldalán már ott a városközpont, egyetem, múzeumok. Mi hosszú nadrágban, pulóverben, esőkabátban voltunk és jól szórakoztunk egy fiatal norvég lányon, aki miniszoknyában, mezítláb, kezében a magas sarkú cipőjével szaladt ki a városkapun és futott a fiúja után, hogy elérjék a buszt. Visszafelé a másnapi városnézésre felkészülve Laciék tanulmányozták, hogy melyik busz hol áll meg. Nekem annyira fájt a térdem, hogy alig tudtam visszasántikálni a lakóhoz.
Augusztus 6. szombat: Reggel még mindig nem volt ideális az idő, de városnézésre indultunk. A buszmegállóban hiába várakoztunk, hétvégén ritkábbak a járatok, hát nekivágtunk gyalog azzal, hogy ha elfáradunk majd buszra szállunk. Át a hídon, majd a Bryggen rakpartot vettük célba. Hol csöpögött, hol esett az eső, de azért elég sok turista volt. Még ilyen időben is hangulatosak voltak a faházak közötti sikátorok, ahonnan régen az árut pakolták fel a raktárakba. Megnéztük a halpiacot is, a fekete bálnahúst, megkóstoltuk a különböző ízesítéssel pácolt füstölt lazacot, megcsodáltuk a tengeri herkentyűket, hüledeztünk az árakon. Éva vett egy kis füstölt lazacot. Visszafelé az egyik téren egy nagy kőtábla tele volt virággal, mécsessel, fóliába burkolt gyerekrajzokkal, üzenetekkel, plüssállatkákkal búcsúzóul a vérengzés áldozataitól.
Visszaérve a lakókhoz még megebédeltünk és 2 előtt elhagytuk a placcot.
Ekkor már néhány napja mindenfelé LPG kutat kerestünk, mert Horváthpapáéknak kifogyott a gázuk. Bergenben a lakóautó parkolós fickó megmutatta a térképen, hogy melyik irányba keressük, Éva pedig valahol koordinátát is talált hozzá. Ez volt tehát az első célpontunk. Sikerült is megtalálni és feltölteni a tartályt. Innen a Hardangerfjord mentén haladva a Voringfossen vízeséshez indultunk tovább. Helyenként szűk volt az út, csak nehezen fértünk el egymás mellett a szembejövőkkel. Egy helyen egy lakóautóval akadtunk össze, mindketten megálltunk. Nézem a rendszámát, magyar. Nézem, hogy ki ül benne, hát a Lakóautó Klubból Hontáék. A Tisza tónál beszéltünk róla, hogy ők is Norvégiába készülnek, de úgy emlékeztem, hogy azt mondták fel akarnak menni északra. Az út közepén megálltunk pár szót váltani, ők éppen a Voringfosstól jöttek és Bergenbe igyekeztek. Mögöttük egy olasz lakóautós békésen várta, hogy megbeszéljük a világ dolgait, az olaszok számára természetes, hogy ha az úton ismerőssel találkoznak szembe akkor megálljanak néhány szót váltani.
Ahogy átkompoztunk a fjord másik partjára és elindultunk felfelé a Voringfosshoz kisütött a nap. Mire a vízeséshez értünk, már nagyon kellemes napsütés fogadott minket. Fantasztikus a két oldalról alázúduló víztömeg, a felszálló párában a szivárvány, a víztömeg dübörgése. Már este értünk oda. Laci a parkolóból vezető zsákutca végén kellemes tisztást talált éjszakára. Amíg a vacsora készült még ki lehetett ülni kicsit napozni és a szabadban költöttük el a vacsorát. (E 60.42437, K 7.250224)
Augusztus 7. Vasárnap: Reggel még mindig kellemes időben kacskaringóztunk vissza a vízeséstől a fjordig. Az út egy része egy érdekes spirális alagút. A GPS-en először nem értettük az összevissza vonalakat, menet közben derült ki, hogy többször elhaladtunk szinte ugyanazon az útvonalon az alagútban, csak éppen több szinten egymás fölött. Itt ragadom meg az alkalmat, hogy néhány szót ejtsek a norvég alagutakról. Mivel sok a hegy, amiken valahogy át kell jutni, erre vagy szerpentin, vagy alagút (többnyire a kettő kombinációja) szolgál. Az alagutak sok esetben csak a sziklába vájt járatok, némelyikben semmilyen világítás nincs, általában középen egy sor halvány lámpa ég, ami bizony a napfényről az alagútba érkezve elég kevésnek bizonyul. Fényvisszaverő oszlopokkal csak elvétve találkoztunk, viszont az alagutak legtöbbször nem egyenesek, hanem kanyarognak, emelkednek, lejtenek a terepviszonyok függvényében. Vannak egysávos alagutak kétirányú forgalommal, kitérőkkel, szűk másfél sávosak és nem túl gyakran normál két sávosak.
Sajnos közben elromlott az idő, a Latefossen vízesésnél úgy esett, hogy csak Laci szállt ki néhány felvételt készíteni. Kis kitérővel megnéztük a lazacmúzeumot. Vízlépcsőkön igyekeznek a lazacok visszajutni a helyre, ahol születtek. Egy részen a víz alatt is meg lehet figyelni a lazacokat. Jópofák, ahogy a zuhatagokon próbálnak felfelé ugrálni, elég fárasztó mutatvány, különösen, hogy többször is neki kell futniuk, amíg teljesíteni tudják az akadályt. Aludni is halas helyen álltunk meg egy alagút előtti parkolóban. Előttünk a fjord vizében kör alakú lekerített területeken sok-sok lazac viháncolt.
Augusztus 9. Hétfő: Délelőtt még szervizeltünk egy benzinkútnál és egy információs táblán kinéztük, hogy érdekes lehet Ardal temploma, menjünk el oda. Az út mentén sok helyen jelzi "i" betű, hogy a közelben információs tábla található. Ezek sok esetben szolgálnak hasznos információkkal a környék látnivalóiról, érdemes megállni öt percre megnézni őket. Ardal temploma érdekes, belül festett fatemplom, ez azonban nem a szokásos stavkirke, hanem egy reneszánsz templom. Ezen a napon azonban a Prédikálószék volt a fő célpont. Már régóta tervezgettük Évával, hogy felmegyünk oda és a kiugró szikláról lenézünk az alattunk szédítő mélységben elterülő fjordra. Én nem voltam biztos benne, hogy a térdem bírni fogja, de azért úgy döntöttem, hogy megpróbálom. Kora délutánra értünk a parkolóba, bekaptunk valamit aztán elindultunk felfelé. Sajnos az idő nem volt ideális, bár amikor elindultunk még nem esett, helyenként kék ég is látszott. Éváék előre indultak, mert tartott tőle, hogy nem tud elég gyorsan haladni. Mi nem sokra rá követtük őket, de csak a cél előtt nem sokkal érték őket utol a fiúk. Mindjárt az indulás után meredek szakasz várt ránk, nagy köveken kellett haladni. Mire megtettük az első 500 m-t már elég magasan voltunk. Innen lehetett látni a parkolót, integettünk Zsófikáéknak és megnyugtattuk, hogy jó döntés volt, hogy nem vágott neki, mert nem könnyű a terep. Később egyre nehezebben haladtam a vízben, sárban álló köveken egyensúlyozva, Elég volt egy rossz lépés, hogy térdig sárba süllyedjen az ember. Láttunk többeket, akik elég megviselten jöttek már visszafelé. Nagyon sokan jártak az ösvényen, időnként elengedtük a gyorsabban haladókat. Egy idő után eleredt az eső, előbb csak szitált, aztán jobban rázendített. Minden méterért meg kellett küzdeni és minden lépéssel egyre jobban fájt a térdem. Nagyon lassan tudtam haladni, ráadásul pihenni se lehetett sehol leülni egy kicsit, mert minden csuromvíz volt. Néhol volt egy-egy fapad, de azok is vizesek, fedett pihenőt egyet se láttam. Csodáltam azokat, akik kisgyerekkel a hátukon, vagy éppen strandpapucsban vágtak neki az útnak. Kb. 2 km-t sikerült megtenni több mint egy óra alatt, amikor egy újabb meredek szakasz előtt úgy döntöttem, hogy visszafordulok. Várható volt, hogy az út nem lesz jobb, még néhány kemény emelkedő állt előttünk, de leginkább a lefelé úttól féltem. Azzal is kellett számolnom, hogy valahogy vissza is kell mennem, a térdembe minden lépésnél kést döftek és egyre kevésbé tudtam használni. A fiúk tehát tovább mentek én meg megkezdtem csigatempóban a leereszkedést. A tájból nem sokat láttam, egyrészt az eső miatt, másrészt mert minden lépésnél keresgéltem, hogy merre lehet a legegyszerűbben továbblépni. Elég szerencsétlenül nézhettem ki, egyszer egy olasz csapat meg is kérdezte, hogy kell-e segítség. Azért egy óra alatt megtettem az utat visszafelé és utolsó erőmmel beestem a lakóba. A térdem addigra jó bucira be is dagadt, pedig az út előtt tettem fel térdvédőt. Egy kicsit ledőltem pihenni, aztán amikor már mozdulni tudtam úgy döntöttem átmegyek Zsófikáékhoz (ők a buszparkolóban tudtak megállni). Éppen fásliztam a térdem, amikor megjelent Józska, arra járt, mert Zsófika úgy látta, mintha én botorkálnék le a botjaimmal az ösvény alsó részén. Amikor átértünk a lakójukhoz Éva éppen akkor érkezett vissza teljesen kimerülve, vizesen, sárosan. Sajnos ő se jutott el a végcélig, az utolsó nagy emelkedő előtt fordult vissza. Mindkettőnknek nagyon jól esett Zsófika finom borsólevese. Meséltük a megpróbáltatásainkat és vártuk, hogy a fiúk visszaérjenek. Először Bernard érkezett és átállt Zsófikáék mellé az egyre jobban kiürülő parkolóban. Aztán a Laci, Balu és Selymi is befutottak. Volt élménybeszámoló, képek nézegetése, a fiúk is ettek, aztán elindultunk éjszakára helyet keresni, mert a parkolóban nem volt szabad éjszakázni. A következő kompozás előtt Oanesben találtunk egy nagyon szuper parkolót (E 58.91040, K 6.07719). A fjordban itt is voltak lazactelepek, reggel láttuk, ahogy az egyik horgász fogott is halat.
Augusztus 10. Kedd: Kicsit nehéz volt a parkolóból a komphoz vezető fizetőkapuhoz bekanyarodni, némileg vissza kellett menni az úton és ott szabálytalanul a záróvonalon megfordulni. Mint kiderült a komp másik oldalán is volt egy hasonlóan kellemes parkoló, csak ezt este nem tudtuk. Mindkét oldalon a kompról érkezési oldalon van a parkoló, ami éjszakázásra is alkalmas (messzebb van az úttól, elég nagy, sík, aszfaltozott, padokkal, asztalokkal). Lassan már hazafelé kellett vennünk az útirányt, így Stavanger és környéke kimaradt, inkább Lyseboth felé fordultunk, hogy alulról is megnézzük a fjordot, amire előző nap a fiúk a Prédikálószékről letekintettek. Azt gondoltam, hogy a Kjeraghoz (két szikla közé beszorult kő) vezető túrára nem fogunk vállalkozni, mert az még hosszabb út várhatóan hasonló terepen, mint előző nap a Prédikálószékhez vezetett. Szép tájon haladtunk, de az idő ezen a napon is nagyon változatos volt. Rohangáltak a felhők, hol kisütött a nap, hol eleredt az eső. A fjordhoz itt is egy meredek szerpentin vezet le, de Józska a már megszokott magabiztossággal vette az akadályokat. Sajnos a fjordra nem volt igazán jó rálátás és a felhők alatt a partról is csak egy kis rész volt belátható a kanyargó fjordból. A Prédikálószék sziklája egyrészt távol volt, másrészt elbújt valamelyik kanyar mögött. Visszafelé Laci kiment az alulról látott kilátóhoz fényképezni, de onnan is csak nagyon részleges panoráma nyílt. Kicsit elindult, hogy a Kjerag felé vezető út első nagyobb sziklájára felkapaszkodjon, de jókora mocsár állta útját és a lefelé tartók is mind térdig sárosak voltak, hát inkább visszafordult. Ugyanazon az úton haladtunk visszafelé és az útelágazásnál megálltunk tankolni. Alapvetően bankkártyás rendszer volt, én be is dugtam a kártyát, beütöttem a PIN kódot, Laci tankolt, majd József bement a shopba és kérte, hogy ő készpénzzel fizethessen. Ők is megtankoltak és indultunk tovább. Ahogy az automatánál kapott kis bizonylatot nézegettem és végiggondoltam a tankolás folyamatát egyre inkább erősödött bennem a gyanú, hogy nem sikerült fizetnem a kútnál. A kúttól 30 km-re, Tonstad sportközpontjának üres parkolójában telepedtünk le éjszakára. Addig-addig rágtam magam, hogy fizettem, vagy nem a benzinkútnál, hogy a lelkiismeretem megnyugtatása érdekében visszamentünk. Kiderült, hogy jó volt a sejtésem, nem sikerült a fizetés. Kifizetve a számlát visszaindultunk a többiekhez. Közben egy vízesés parkolójában még megejtettük az esedékes ürítést és megnéztük a vízesést. Szokatlan módon nem alulról tekintettünk fel a magasból lezúduló, hanem felülről láttunk rá az alattunk egy mély szurdokban zubogva eltűnő vízre.
Estefelé a sportpályán beindult az élet, fociedzés kezdődött, amit vacsora közben követtünk figyelemmel.
Augusztus 11. Szerda: Elérkezett a búcsú ideje. Éváéknak néhány nappal később kellett csak hazaérniük, mint nekünk, így Tonstadban elváltak útjaink. Ők még egyszer visszamentek a Kjerag parkolóba és kilátóhelyhez, hátha a napos időben többet látnak, mi pedig Zsófikáékkal Kristiansand felé vettük az irányt.
Szép utakon haladtunk, időnként megálltunk valami szép helyen levő parkolóban. Kristiansandban éppen nyári strandröplabda bajnokság volt. Mindenfelé, a part közelében, a város utcáiban, tereken homokos pályákat alakítottak ki és folytak a meccsek. Mivel már nem sok további lehetőségünk maradt itt igyekeztünk beszerezni az ajándékokat az otthoniaknak. Nem volt könnyű olyan helyet találni, ahol norvég csecsebecséket kapni, többnyire a nyár végi kiárusításra rendezkedtek be az üzletek. Visszasírtuk Flam hatalmas ajándékboltjait, de hát akkor még úgy gondoltuk, lesz még alkalmunk máshol vásárolni. Végül azért nagyjából sikerültek a beszerzések és tovább indultunk a déli part mentén. A térképet és útikönyvet nézegetve tűnt fel Verdens Ende (Világ vége), ami egy kis falu a Tonsbergtől induló félsziget – szigeteken át vezető út végén. Gondoltuk, hogy jó buli lenne a Világ végén aludni és bizonyára kellemes, csendes hely is, ezért oda tartottunk. Este volt már, mire befutottunk egy lovasfarm melletti parkolóba. A szemben levő parkolót három holland lakókocsis foglalta el, a mi oldalunkon néhány autó és egy lakóautó állt. Fizetős parkoló volt, 12 NOR 1 órára, 40 NOR 1 napra. Bedobáltuk a napi díjat, aztán vacsorát követően sétára indultunk a partra. Egy lapos sziklán régi, nagy kerek kövekből épített világító ház állt, gémeskút szerűen felhúzható vas kosárral, régen abban gyújtottak tüzet, ez volt a világító torony, a házikóból pedig őrség tudta figyelni a vizet. Messzire el lehetett látni a tengeren, még néhány kis szigetecske (leginkább sziklatömbök) látszott a nyílt tengeren. Csendes éjszakánk volt, reggelre még néhány lakóautó csatlakozott hozzánk.
Augusztus 12. Csütörtök: Nem akartuk körbejárni az Oslo fjordot, ezért Hortenből átkompoztunk a szemközti partra, Mossba. Az Útikönyv szerint ez kb. egy órás út, de annál sokkal rövidebb volt. A Svédország felé vezető sztrádáról letértünk Fredrikstadnál, hogy a régi, körülkerített várossal búcsúzzunk Norvégiától. Kicsit nehezen találtuk meg a régi várost, egy idő után az útjelző táblák segítettek. Reggeli hűvösben, de napsütésben jártuk be a vizesárokkal és fallal körülvett város utcáit. Kicsit Szentendre feeling fogott el a régi házak között bandukolva. Még egy legutolsó ajándékvásárlás, aztán irány Svédország!
Nem is lehetett tudni, hogy hol léptük át a határt, csak az új sebességkorlátok tűntek fel. Valahol egy benzinkútnál még megtankoltunk, kártyával 400 SEK-ért adott üzemanyagot, bizonylatot nem adott, viszont utólag kétszer emelték le az összeget a kártyámról. Egy helyen még építik az autópályát a svédeknél, ahol kicsit elkeveredtünk, Balu navigált és nem vett észre egy táblát, egy teherautót követve majdnem behajtottunk az útépítők telephelyére, de aztán némi forgolódással sikerült megtalálni a helyes utat hazafelé. Helsingborgból átkompoztunk Helsingorbe. Egyben megvettük a jegyet a következő (Dánia – Németország) kompútra is. Már messziről látszott Hamlet vára. Megérkezve a vár felé vettük az irányt és a látogatók parkolójából észrevettük, hogy kicsit odébb sok lakóautó áll. A kishajók kikötőjében parkoltak a lakók, mi is beálltunk közéjük. (E 56.04217°, K 12.61636°). Fizetni nem kellett az éjszakázásért, ha jól láttam, még szerviz lehetőség is volt egy épületnél. Itt már korábban sötétedett, mint északon, esti kivilágítása nem volt a kastélynak ( csak az egyik tornyában működő világítótorony szolgált fényforrásul), úgyhogy másnap reggelre hagytuk a vár körbejárását.
Augusztus 13. Péntek: Reggel szép napsütésben, friss tengeri szélben körbejártuk a várkastélyt, amit több védelmi vonal keretez, majd elindultunk Faro szigete felé, hogy ott még egy utolsót szervizeljünk a hosszú hazaút előtt. Sajnos közben elromlott az idő, esőben gördültünk be a nagy parkolóba. A szervizelést követően folytattuk utunkat a komphoz. Odaúton az esti utolsó kompot sikerült elcsípnünk, az egy kisebb komp volt. Visszafelé délben értünk a komphoz és egy jóval nagyobb kompra tereltek fel minket a kamionok közé. Mellettünk fallal elválasztott részben a Koppenhága – Hamburg vonat kompozott. A hajó méretét meg lehetett érezni azon is, hogy sokkal kevésbé billegett, mint kifelé a kis komp. Ott mindenki támolygott a fedélzeten, mint szárazföldön a matrózok, ez a monstrum alig himbálózott. Több szinten éttermek, üzletek a szintén több szintes rakodótér felett. Németországban se volt jobb idő, mint Dániában. Csaknem Lübeckig autóztunk, amíg találtunk egy olyan parkolót, ahol meg tudtunk állni, elkölteni az út utolsó közös ebédjét. Horváthpapáék Hamburg, mi pedig Berlin felé folytattuk hazafelé az utat.
Berlin környékén nagyon nagy volt a forgalom, némi dugókba is belekerültünk. Éjszakára a 2006-os Board Atlaszunkban néztem ki egy kisvárosi lakóautó parkolót az autópályához közel Berlin és Drezda között. A koordináták egy NDK időkben épült lakótelepre vezettek, de a közelben rátaláltunk egy kis temető parkolójára, tapasztalatunk szerint ezek jó éjszakázó helyek.
Augusztus 14. Szombat: Másnap reggel még vadásztunk egy kis gyümijoghurtot és kenyérfélét, aztán tűz haza. A kisváros egy másik pontján láttunk egy parkot és annak az úttól távoli részén néhány lakóautót. Eső után köpönyeg, így is kellemes éjszakánk volt. Sajnos az idő nem javult meg, ezért nem álltunk meg Drezdában, sem Szász-Svájcban, hanem igyekeztünk hazafelé. Csehországban időnként felhőszakadás szerű esőkbe futottunk, aztán magunk mögött hagytuk az esőt, kis derültség, majd a következő felhőzóna. Este 8 körül értünk haza, csak a legfontosabbakat szedtük ki a lakóból, a kipakolást másnapra hagytuk. Jól jött még a plusz egy nap a kipakolásra, mosás megkezdésére, kis belerázódásra az itthoni életbe.
A beszámolót átnézve úgy tűnhet, mintha folyton rossz idő lett volna, de ezt nem így érzékeltük. Biztos, hogy ha végig szépen süt a nap, akkor sok hely még káprázatosabb lett volna, de semmilyen eltervezett programot nem kellett kihagynunk az időjárás miatt (legfeljebb kicsit lerövidítettünk néhányat). Elég rövid idő alatt hozzászoktunk a norvég éghajlathoz és számomra sokkal kellemesebb volt, mint a 30 fok feletti hőség. Gyönyörű ország, legszívesebben máris indulnék vissza. Lacival is beszéltük, hogy úgy lenne jó bejárni Norvégiát (a legdélebbi pontjától a legészakibb részéig) hogy mindenhol kivárjuk a kellemes időt éppen ahhoz a tevékenységhez, amit tervezünk (városnézés, túrázás, hajókázás, vagy bármi is legyen az). Remélem, hogy egyszer erre is lesz lehetőségünk.
