Nem tegnap történt és nem is lakóautós út, de hátha valakit érdekel
Nem lakóautós élmény ugyan és már nem is tegnap történt, de GáborApáék készülnek Spanyolországba és Kata kérésére felidéztem az 1979-es Spanyolországra is kiterjedő utunk emlékeit. Aztán ha már leírtam gondoltam, hogy a Lakóautó Klub élménybeszámolói között is közreadom. Hátha valakinek kellemes perceket szerez (nem csak nekem az emlékezés).
Elgondolkodtam, hogy hogyan is tudnám rekonstruálni az utunkat és eszembe jutott, hogy akkor lelkes diázók voltunk és még olyan rendes is voltam, hogy legalább város szinten felcímkéztem és sorrendbe szedtem a diákat. Felnyaláboltam hát az út diáit és ezek segítségével idézem fel az utat.
Minden szabadságunkat, csúsztatásunkat összeszedve és még némi fizetés nélküli szabival is megtoldva egy hónapos nyugat-európai útra indultunk 1979 augusztusában. Ez volt az első nyugati kalandozásunk (nem számítva egy 1 napos bécsi társasutat), minden új volt a számunkra és minél többet akartunk látni, hiszen abban az időben még csak 3 évente lehetett „nyugatra” utazni.
Két baráti házaspárral keltünk útra. Mi négyen egy Skoda S100-al, a harmadik pár pedig egy Wartburggal. Akkoriban a Szabadság-hegy oldalában laktunk és úgy beszéltük meg, hogy nálunk lesz a gyülekező, onnan indulunk közösen. Az első probléma már itt jelentkezett, a Wartburgnak felforrt a hűtővize, mire felértek hozzánk a hegyre. Mindegy, azért némi szerelést követően elindultunk. Bécsnek vettük az irányt. Estére értünk a határ másik oldalára (akkoriban nálunk még nem volt M1, meg a határ másik oldalán se volt autópálya Bécsig). Alig értünk át Ausztriába, az első, vagy második falunál a Wartburg hűtővize megint felforrt. Félreálltunk, a három fiú szerelgetett, próbálták betolni. A faluból már többen szemlélték, hogy mit is csinálunk. Egy idegenbe szakadt hazánkfia – aki nem jutott messzebbre, éppen csak a határ túloldalára – szintén ott bámészkodott. Amikor próbáltuk betolni a kocsit, fitymáló megjegyzést tett: "Az autó arra való, hogy menjenek vele, nem arra, hogy tolják." Azóta is szállóigeként emlegetjük barátainkkal. Azért szerencsére sikerült beindítani a Wartburgot, de világos volt, hogy nem tudnak úgy "száguldozni", mint mi a Skodával, úgyhogy megbeszéltük, hogy Párizsban találkozunk a Blois de Boulogne-ben levő kempingben, majd mi elszáguldottunk. Amikor már nagyon elfáradtunk, az út mellett megálltunk, felvertük kis kutyaól sátrainkat és próbáltunk kicsit aludni. Máig emlékszem rá, hogy elég nehezen ment, mert nem volt túl csendes a hely, minden arra járó nagyobb autó megrángatta a sátor madzagait.
Münchenről nincs képünk, pedig oda is bementünk. Barátnőm nagybátyja lakott ott. Amikor nagybátyja meglátogatta őket Magyarországon, akkor ők látták vendégül és pénzzel is ellátták azzal, hogy majd márkában visszaadja, hogy így legyen egy kis tartalék. Nagybácsi először nem volt otthon, egy délutánt sétálgattunk München kertvárosában, pedig sürgetett minket az idő. Nagyon messzire nem mertünk menni, hátha közben megjönnek. (Mobil telefon persze még álmainkban se létezett akkoriban, még otthon se volt telefonunk, pedig már közel 20 éve beadtuk az igénylésünket a vonalra.) Végre megjött a nagybácsi, de nem volt otthon pénze. A barátnőmmel bevettük magunkat a nagynénihez, a fiúk meg elmentek a nagybácsival a fiához, hátha annak van otthon pénze. Nem volt, de valahol egy automatából szereztek, így mi tovább indulhattunk.
A következő éjszakát Ulm mellett töltöttük valami kis mezőn. Ez volt a meztelen csigák rétje, reggelre ébredve a sátorból kilépve hemzsegtek körülöttünk a meztelen csigák, a sátrak aljára is jutott néhány, mi barátnőmmel nem is nagyon segítettünk a sátrak szétszedésénél, inkább igyekeztünk kis gázfőzőnket úgy elhelyezni, hogy lehetőleg ne másszanak bele a kávéba a csigák.
Nekem a román és a gótikus a kedvenc építészeti stílusom és a reimsi katedrális egy csoda. Reims a pezsgő városa is, de csak megcsodáltuk a kirakatokban a rengeteg pezsgőt, osztottunk – szoroztunk és bár barátnőmmel nagy pezsgő rajongók vagyunk, úgy döntöttünk, hogy a szovjet pezsgő lényegesen kedvezőbb áron kapható otthon…
Reims után már csak Párizsban álltunk meg. Augusztusban utaztunk, a kemping tele volt, sokan előtte várakoztak, de aztán valahogy lett helyünk. Barátaink egy-két nappal később befutottak a Wartbourggal mindenféle kalandok után, úgyhogy úgy döntöttek, nem jönnek velünk tovább Spanyolország felé, megbeszéltük, hogy melyik napon találkozunk majd Svájcban, Lozernben.
Párizsban csak a legszükségesebbet használtuk az autót, illetve a metrót, viszont lejártuk a lábunkat. Végigbaktattunk a bulvárokon, legalább fél napot eltöltöttünk a La Fayett áruházban, a fiúk elég nehezen viselték, hogy mi barátnőmmel az összes parfümöt végigszaglásztuk, pedig az ötödik után már nem igazán tudtuk megkülönböztetni az illatokat. Azért ők is élvezkedtek egy kicsit a barkács részlegen. Louvre – csak a legfontosabbakra szorítkozva, Impresszionisták múzeuma, Eiffel torony, Rodin múzeum, Montmarte, Diadalív este és napközben, Notre Dame, na meg hazafelé a Blois de Boulogne-ban álldogáló lányok (mi addig ilyet nem láttunk, a munkaruhájuk is roppant érdekes volt). Egyszer elmentünk a Défance felé is, érdekelt a modern építészet, a magasba törő üvegtornyok, de annyira személytelen és kevéssé élő volt, hogy csak kocsival tettünk egy kört, néhányat fényképeztünk és kész. Azóta többször jártunk Párizsban, de oda nem látogattunk el. Ahogy most nézegetem a diákat nem volt nagyon meleg, pulóverben néztünk várost.
Párizsból továbbindulva megálltunk Versaillesban, majd a Loire menti kastélyok felé indultunk tovább. Sajnos a kastélyokból semmit nem láttunk, mert végig úgy zuhogott az eső, hogy kiszállni se nagyon tudtunk a kocsiból. Nem jut most eszembe a neve, de a sok kéményes kastélyhoz mentünk közelebb, de csak a fényképezés kedvéért álltunk meg egy pillanatra. Így aztán egyenesen továbbmentünk az Atlanti – óceán felé és a parton éjszakáztunk, ahol már nem zuhogott, de azért időnként esett egy kicsit.
A kocsi állapotáról egy adalék, hogy éppen elől ültem a nagy esőzéskor és amikor belehajtottunk egy tócsába erőteljes lábmosásban volt részem. Barátunk elfelejtett figyelmeztetni, hogy esős időben az alvázon található lyukra kell tenni a lábam, mert különben bejön a víz.
Az óceán szeszélyes és hideg volt, nagy hullámokkal. Azért egy kicsit betapicskoltunk a szélén, de aztán jött a 45 percenként esedékes következő esőroham, ami ismét bekergetett a kocsiba. Barátaink nem figyelték az idő múlását, kicsit messzebbre merészkedtek és bőrig áztak, mire visszaértek az autóhoz. Az óceán szélére fekete olajcsomókat sodort ki a víz a közelben megfeneklett hajóról. Nem csábított maradásra a vidék, ezért tovább indultunk Spanyolország felé.
Altamira volt az első cél, szerettük volna megnézni a barlangrajzokat. Nem egykönnyen találtunk oda. Valahol Bilbaonál totál eltévedtünk. Barátunkat küldtük a térképpel, hogy érdeklődjön egy helybelitől. Meg is állított valakit, hosszasan értekezett vele, majd visszatért hozzánk. Arról ugyan fogalma se volt, hogy merre kellene továbbmennünk, de nagyon jól elkommunikáltak a spanyol emberkével legalább tíz percen keresztül.
Valahol ezen a környéken történt, hogy eltörött az első ülés, úgyhogy kellett keresnünk egy szerelőt, aki aztán meghegesztette. Délidőben persze semmi nem volt nyitva, meg kellett várnunk, amíg a sziesztát követően újra megindul az élet.
Nem tudom, hogy most milyen a helyzet, de akkor eléggé szemetes, mocskos volt az utak mentén és a parkolókban is. Megdöbbentett, hogy amikor megálltunk egy parkolóban ebédelni, patkányokat láttam futkosni a szemetesek körül. (Persze lehet, hogy csak nem vagyok hozzájuk szokva.)
Végül eljutottunk Altamirába, szebb napokat látott városka, de sajnos a barlangba nem jutottunk be. Már akkor is a barlangfestmények megvédése érdekében limitált számú látogatót engedtek be naponta, úgyhogy anélkül, hogy láttuk volna őseink kézjegyét tovább indultunk Baszkföld felé. Akkoriban elég aktív volt az ETA, meg másfelé Európában is fellendülőben volt a terrorizmus (bár talán némileg visszafogottabb formában, mint manapság), úgyhogy kicsit tartottunk is tőle, mi fog történni, de nem történt semmi. Emlékszem egy alkalommal, amikor egy bekerített legelő mellett vertünk este tanyát, finom lecsót főztünk barátnőmmel. Csak reggel vettük észre, hogy a legelőn bikák tanyáztak.
Útközben bementünk Burgosba. Nagyon szép gótikus katedrálisa van és valami folyó is keresztülfolyik rajta, aminek a partján jókat sétáltunk. Éppen akkor volt a születésnapom és kaptam egy aranyos aranyalmás nyakláncot (amiről az évek multával kiderült, hogy csak aranyozott, de így is kedvencem).
Utunk következő állomása Segovia volt. Az utat keresztezte a két szintes kőből épült ókori vízvezeték. Emlékszem, hogy Segoviába kora délelőtt érkeztünk, még nem volt elviselhetetlen a hőség. Bementünk a várba is, szép lovagi páncélokat láttunk. Szűk utcácskák, terek szökőkúttal, zömök épületek, a városon kívül kiégett pusztaság.
Kopár hegyek között kapaszkodtuk Madrid felé, de előbb meg akartuk nézni az Escorialt. Hatalmas, rostély alaprajzú épületegyüttes a semmi közepén. Lenyűgözők a méretei, de nem egy barátságos, vidám hely.
Nem sokszor jártunk kempingben, de Madridban nem mertük megkockáztatni, hogy csak úgy valahol az út mentén aludjunk. Jól is tettük. A kemping nem volt túl messze a várostól. Rendőrök cirkáltak folyamatosan a kempingben és közben a kerítés másik oldalán suhancok féltéglával betörték egy autó ablakát és kirabolták. A rendőrök mire kiértek már bottal üthették a nyomukat. Érdekes volt mindezt bentről, a kempingből végignézni, de nem növelte a bizodalmunkat. Másnap felpakolva, kocsival mentünk be a központba. Széles utakra és szökőkutakra emlékszem. A Pradoba szerettünk volna bemenni, némi Goyát, meg Boscht nézegetni. Laci, aki már Párizsban elérte a szépművészeti éves befogadóképességét vállalta, hogy kint marad a kocsiban és megvár minket, mert vagy fél órás keringés eredményeképpen se találtunk parkolóhelyet, csak egy várakozni tilos tábla alatt. Ez úgy magában nem biztos, hogy zavart volna bennünket, de a környéken elég sok autón láttunk kerékbilincset és ezt nem mertük megkockáztatni. Úgyhogy mi berohantunk a Pradoba és igencsak célirányosan megnéztünk néhány kedvencet, aztán rohantunk vissza a kocsihoz. Kicsit nehezen találtuk meg, ugyanis jó ötlet volt, hogy nem hagytuk csak úgy ott. Jöttek a rend őrei és bizony odébb tessékelték Lacit. Így aztán a háztömb körül körözött, ha nem volt a közelben rendőr megállva néhány percre (többnyire a második sorban). Mobil telefon ugye nem volt, de azért megtaláltuk valahogy, bepattantunk és már mentünk is tovább. Jó lett volna egy kicsit jobban is megismerni Madridot, de nem volt bátorságunk hozzá, meg az időnk is fogytán volt. Ez persze már nagyon régen történt, azóta lehet, hogy egészen más Madrid, sokkal biztonságosabb, könnyebb parkolni, meg minden (bár lakóautóval nem vagyok ebben biztos). Talán úgy érdemes bejárni, hogy kempingbe menni, otthagyni a lakót, aztán tömegközlekedni.
Madrid után Aranjueznél volt a második autószerelés. Nem emlékszem már, hogy mi volt a baj, csak arra, hogy amíg én barátainkkal megnéztem a király nyári rezidenciáját (kívülről, a rácsos kerítésen át), addig Laci a rekkenő hőségben autót szerelt. Sikerült megcsinálnia, így továbbmehettünk Toledo felé. Bevallom Toledo nem hagyott bennem mély nyomokat, pedig ahogy nézegetem a diákat szép székesegyháza van, de hát Spanyolország is olyan, hogy bármerre jár az ember szebbnél szebb templomok és egyéb építmények versengenek a figyelméért és az emlékezetéért.
Cordobába egy forró délután szieszta időben értünk oda. Amikor kinyitottak a boltok bementünk képeslapot venni. A boltos figyelmeztetett minket, hogy úgy sétáljunk az utcákon, hogy a táskát kettőnk közé vesszük, mert motoros suhancok a gondtalanul bámészkodó turisták válláról / kezéből kirántják a táskát és elszelelnek vele. Hát összekapaszkodtunk, köztünk a táska minden vagyonunkkal, úgy jártuk be a girbe-gurba sikátorokat. Imádtam a patiokat. Helyenként be lehetett kukucskálni a házak belső udvaraiba, amik geometrikus mintákba rendezett kavicsokkal voltak kirakva, középen gyakran kis szökőkút és a falakon, a falak mellett mindenütt elképesztő színorgiája a virágoknak. A cordobai katedrális kicsit csalódás volt, az oszlopok nem márványból voltak, csak márvány utánzatú festésűek. Volt viszont egy harangtorony, ahova felmásztunk, bár a nyelvünk erősen kilógott. Fentről nagyon szép volt a kilátás, ráláttunk a városkára, a kertekben, házak tetején a kék vizű medencékre, a virágos udvarokra, a háztetőkre. A fiúk kicsit megkondították a harangot, aztán igencsak igyekeztünk lefelé. Abban az időben voltak nagyon divatosak a poszterek. Akkor építettük be szüleim házában a tetőteret, ahol volt egy hatalmas szobánk, amit aztán szekrényekkel választottunk le étkezőnek, nappalinak, hálószobának és dolgozónak. Találtunk egy posztert, ami Cordobát és a harangtornyot ábrázolta, azt tettük az egyik szekrény hátuljára. Ahányszor ránéztünk, mindig eszünkbe jutott a városka és incselkedésünk a haranggal.
Amikor Spanyolországot bejártuk már szeptember eleje volt, még mindig hőség és minden ki volt égve. A folyómedrek kiszáradva, többnyire kis erecske se látszott bennük, a növényzet elsárgulva. Helyenként méteres sárga füvet lengetett a szél. Soha nem felejthető emlék, amikor egy estefelé a tengerparton kerestünk helyet, ahol letáborozhatunk. Magas volt a part, a kacskaringód út a part fölött haladt. Már nagyon fáradtak voltunk, amikor a tenger felé kiugró földnyelven egy kidőlt – bedőlt vaskaput láttunk, beljebb egy láthatóan lakatlan villát. Bementünk az úton. Nagyon szép lehetett valamikor az a hely. Egy eléggé lepukkadt, de valamikor biztosan szép kastély jellegű villa, medence, körülötte oszlopok, de minden elhagyatott, hatalmas sárgára aszalódott fő. Egy probléma volt, iszonyú dögszag áradt szét a terület felett. De mivel sehol nem láttunk más lehetséges táborhelyet a környéken, a nagy fő közepében mégis felvertük kis sátrainkat. Már besötétedett, amikor egy motoros társaság érkezett, a villánál táboroztak le. Mi meg csak izgultunk a főben, hogy mi lesz, ha észrevesznek. Vagy nem vettek észre, vagy nem is törődtek velünk, mindenesetre nem történt semmi. Azért élénk fantáziával felvázoltuk magunknak a krimit, hogy ez biztos egy bűnöző csapat és itt rejtik el az áldozataikat, attól terjeng a szörnyű bűz.
Mindenesetre másnap reggel igencsak megnyugodtunk, hogy még mindig élünk, a motoros csapat nincs sehol, úgyhogy folytattuk az utunkat. Elég sokat autóztunk a tengerparton, néhány városkába is bementünk kicsit körülnézni. Tetszett a bútoráruházak kínálata, a nyüzsgő piacok. Valahol itt történt, hogy barátnőm beszerzett egy nagy, szépen megmunkált sárgaréz hengert, esernyőtartónak. Hiába voltunk már ekkor túl az út felén, a csomagtartóba nem fért el, úgyhogy valahogy az utastérben kellett helyet biztosítani a számára. Vándorolt előre, hátra, de sehogy se volt kényelmes. Amikor elmegyünk hozzájuk és az előszobában meglátom az esernyőtartót mindig felrémlik viszontagságos utazásunk ezzel az ötödik utastárssal. Nagyon nagy forróság volt, a szifont menet közben kilógattuk az ablakon, hogy a menetszél némileg lehűtse és ne forró szódát igyunk. Errefelé volt még néhány kalandunk. Egyszer besurrantunk valami nagyon előkelő kempingbe, mintha csak vendégek lennénk zuhanyozni és vizet vételezni. Zuhanyozás után nem találtuk a szifont, amit kint hagytunk a mosogatónál, hogy majd kifelé magunkhoz vesszük. Kicsit fel is voltunk háborodva, hogy milyenek a spanyolok, pár percre őrizetlenül hagyjuk a szifont és lám-lám még egy ilyen sokcsillagos kempingben is lába kél. Nem egészen ez volt a helyzet. Ahogy mentünk kifelé az út közepén ott állt a szifon és valószínűleg nem egészen kedves dolgokat kiabáltak utánunk, amikor felkaptuk és lábunkat szedve igyekeztünk a kocsihoz, majd elhajtottunk.
Egyik este hiába meresztettük a szemünket sok-sok kilométeren át, sehol nem találtunk annyi helyet se, hogy a két kis kutyaól sátrunkat felállíthattuk volna. Végre egy kanyarban, alacsony fal mellett volt annyi hely, hogy félreálljunk. A talaj viszont annyira köves volt, hogy nem lehetett sátrat verni. Erre a kocsival az út mellé álltunk és a kocsi és a fal közé letettük a felfújt két személyes gumimatracunkat. Barátaink a kocsiban aludtak, mi meg a matracon. Attól nem kellett félni, hogy megázunk, vagy fázni fogunk. Egyszer csak félálomban beszélgetést hallottam és ahogy felnéztem, kunkori kalapos alakokat láttam fölénk hajolni, de annyira fáradt voltam, hogy semmi nem érdekelt, aludtam tovább. Reggel felébredve láttam, hogy két puskás, szuronyos csendőr üldögél mellettünk a falon. Amikor észrevették, hogy ébredezünk jó reggelt és jó utat kívántak, majd továbbmentek. Kiderült, hogy egész éjjel őrizték az álmunk.
Ennél sokkal kellemetlenebb élményünk volt a helyi vízzel. Igyekeztünk ügyelni rá, hogy olyan kutakból vegyünk vizet, amire ki volt írva, hogy iható. Egyik nap egy kisvárosban az esti korzózás nyüzsgésében találtunk egy kutat. Egy helybeli mama abból itatta a 2-3 éves kisgyerekét. Gondoltuk, hogy akkor biztos rendben van a víz és barátaink megtöltötték üres üvegeiket. Este a part közelében egy vadkempinges helyen egy nagy spanyol társasággal táboroztunk egy helyen. Nagyon kedvesek, közvetlenek voltak. Sajnos barátaink viszont nagyon betegek lettek a víztől, be is lázasodtak. Így itt egy nap kényszerpihenőt tartottunk. Szerencsére viszonylag gyorsan rendbejöttek, de utána még sokkal jobban vigyáztunk arra, hogy milyen vizet iszunk, felforraltuk a vizet fogyasztás előtt.
Cordoba után a következő jelentős megálló Granada volt. A kedvencem és a legnagyobb élmény kétségkívül Granada volt. Valószínűleg külön varázst adott neki, hogy az Al Hambraa kertjeiben mindenfelé hős vizek csordogáltak, kis medencék, tavak, a kerti lépcsők korlátja mellett csobogó hideg erecskék. Mindez a rekkenő hőségben igencsak jólesett. Granadára gondolva ugrik be a spanyol autóvezetéssel kapcsolatos élmény, ugyanis majdnem karambol részesei voltunk. Elvileg a jobbkéz szabály érvényes, de a gyakorlatban ez úgy működött, hogy mentek a szűk kis utcákban az autók, kereszteződéshez közeledve dudáltak és ha nem dudált vissza senki, akkor teljes sebességgel, megállás és körülnézés nélkül hajtottak tovább. Kellett egy kis idő és néhány szívszorító pillanat, mire rájöttünk erre a „szabályra”. Attól kezdve nem volt semmi gond, a fiúk is lelkesen dudáltak és működött a dolog.
Emlékszem, hogy a benzinkutaknál megcsodáltak minket, mert a Skodának a benzin beöntő nyílása egy emblémával volt takarva, amit belülről egy bowdennek lehetett kinyitni. Úgyhogy amikor megálltunk tankolni a lelkes benzinkutasok körbe-körbe járták az autót, csővel a kezükben, hogy hova is töltsék a benzint. Majd amikor egy kis ügyes mozdulattal észrevétlenül kipattintottuk a benzintank sapkáját volt aki csak ámult, volt, aki jól szórakozott, de egy benzinkutas hölgyet egyszer alaposan megijesztettünk ezzel a manőverrel.
A kocsi egyébként itt még egészen jól bírta az utat és a meleget, alig fogyasztott ugyan kevesebb motorolajat, mit benzint, de erre fel voltunk készülve. Hátul volt keresztben egy szellőzőcsatorna, azt még itthon teleraktuk olajos dobozokkal. Valahol a spanyol szakasz végén azonban ez sajnos elfogyott, onnantól kezdve nem csak benzint tankoltunk, hanem mindig néhány flakon olajat is kellett vételeznünk.
Granadában bizarr helyen aludtunk. Már késő este és sötét volt, amikor a városból kihajtva elkezdtünk hálóhelyet keresni. Találtunk is egy elég kellemes részt egy fallal körülkerített terület mellett. Azt hittük, hogy valami műhelyféle lehet a falak mögött. Aztán reggel a lélekharang és a pap hangjára ébredtünk, a sátrunk bejárata előtt vonult el egy hosszú gyászmenet. Kiderült, hogy egy temető kapujában táboroztunk le.
Granada után Barcelona felé vettük az irányt. Útközben megálltunk Peniscolában és Tarragonában. Barcelonában már vége volt a szezonnak, a tengerparton találtunk egy nagyon kellemes kempinget, a sátorhelyeket nádból készült árnyékolók védték a rekkenő napsütéstől, a kempingben volt édesvizű medence és minden, ami kellett. Barcelona nekem egyet jelent Gaudival. Nagyon szeretem Gaudi szecessziós építészetét, úgyhogy számomra nagy élményt jelentettek a Sagrada Familia mellett a lakóházai és a Güell park, amit alig találtunk meg. Többször meg kellett állnunk kérdezősködni, de végül sikerült rábukkannunk. Van aki giccsesnek tartja, engem lenyűgözött az a sok játékos ötlet, ami ott megvalósult.
Este Andorrába indultunk tovább. Felejthetetlen élmény volt az út maga. Sötét volt már, éles szerpentinen kanyarogtunk felfelé, nedves idő volt, vagy esett, vagy éppen eső után voltunk. Bújócskát játszottunk a felhőkkel, hol felettünk voltak, hol körülöleltek, mint egy szürke vattapaplan, hol pedig alattunk duzzasztották párnáikat. Aztán arra lettünk figyelmesek, hogy az út mentén autók állnak és itt is ott is emberek hajlonganak és keresgélnek valamit zseblámpa fényénél a főben. Az első kocsinál még azt hittük, hogy elvesztettek valamit és nagyon sajnáltuk őket. Aztán a harmadik-negyedik kocsinál már gyanakodni kezdtünk, hogy nem létezik, hogy össznépi elvesztés esete forogna fenn. Nem is valami elhagyott dolgot kerestek, még csak nem is húsvéti piros tojást (különben se lett volna jó az időzítés, már szeptember eleje volt), hanem csigát szedtek. Ideális volt hozzá az eső utáni párás idő. Arrafelé valószínűleg a magas hegyek miatt csapadékos lehet az éghajlat, elég nehezen találtunk megfelelő helyet a táborozáshoz. Egy szép nagy rétnél ugyan megálltunk, de amikor néhány lépésnyire eltávolodtunk a kocsitól a főben bokáig süllyedtünk az ingoványban. Aztán szerencsére találtunk valami parkoló félét és ott éjszakáztunk.
Visszafelé Franciaországban Avignonban álltunk meg. Megszerettük ezt a városkát, később is visszatértünk oda. A pápai palotánál felidéztük az ellenpápa korszakát és még egy esküvőt is láttunk.
Ezek után a hegyek és Svájc felé vettük az irányt. Lehet, hogy ez volt már sok szegény Skodának, de ereje észrevehetően hanyatlott. Egyre lassabban tudott felkapaszkodni az emelkedőkön, lassan már a biciklisek is megelőztek minket. Egy benzinkútnál megálltunk, a fiúk bebújtak a motortérbe és jelentették, hogy alighanem nagy baj van, nincs kompresszió a mittudomén milyen szelepeknél. Kellene egy szerviz. Kérdeztük a benzinkutast, de nem volt valami barátságos, még a pointerüket is – akivel pedig már jól megbarátkoztunk- bezárták a házba. Talán azt gondolták, hogy el akarjuk vinni a kutyát és bundát szándékozunk készíteni a bőréből.
Úgyhogy cammogtunk tovább és latolgattuk az esélyeinket. Ahogy átértünk Svájcba, Genf előtt egyszercsak láttunk egy feliratot, hogy Skoda és Mitsubishi szerviz. Nosza egyből megálltunk. A szerviz tip-top volt, autóhoz csak kesztyűben nyúltak, szuper szerszámok, de semmivel sem nagyobb munkatempó mint nálunk, vagy Bulgáriában (korábban azt is volt szerencsénk megismerni ugyanezzel a Skodával). Mondták, hogy majd a szieszta után délután meg tudják nézni, hogy mi baja a kocsinak. A fiúk erre kértek szerszámot és a szemben levő lakótelep parkolójában kicsit szétszedték a kocsit. Kiderült, hogy a hengerfej tömítés ment szét és talán még néhány szelep is besült. Mire délután kinyitott a szerviz mondták, hogy mi a baj és mi kellene. A tulaj csak tátotta a száját és felajánlotta, hogy az udvarán levő, a présbe szállításra váró Skodák közül bármelyikből szereljük ki, amire szükségünk van. Ha meg tudják szerelni a fiúk OK, az ő szerelője nem tud foglalkozni velünk. Szemrevételeztük a „roncsokat”. Mindegyik sokkal jobb állapotban volt, mint a mi autónk. A fiúk meditáltak is rajta, hogy a legjobb lenne az egész motort kicserélni, hiszen azok már csak a zúzdába mennek, de ugye motorszám meg ilyenek, nem merték. Azért az egyik kocsiból igyekeztek a feltétlenül szükségesek mellett néhány további alkatrészt is szerezni, amik már úgyis megértek a cserére. Végül mire bezárt a szerviz ők is készen lettek. Szerencsére kiváltottunk az út előtt az Autóklubnál valami hitellevelet, azzal tudtunk fizetni. A tulaj felajánlotta a fiúknak, hogy maradjanak ott szerelőnek, de mi inkább hazajöttünk.
Genf túlsó végén a tó partján egy kempingben töltöttük az éjszakát. A párizsi kempinghez hasonlóan itt is zsetonnal működött a melegvíz és elég spórolós volt, igyekezni kellett, ha az ember nem akart csurig habosan kotorászni további zseton után, vagy hideg vízben befejezni a zuhanyozást. Tudom, hogy nem szép dolog, de fizetés nélkül távoztunk a kempingből. Nem szándékos volt, csak délidőben zárva volt a recepció és csak valamikor késő délután nyitott ki újra. Svájcban útbaejtettük még Lousannet és Bernt. Bernben pénzt akartunk váltani, de minden bank bezárt már. Álmélkodva és irigykedve néztük a svájciakat, ahogy a bankkártyájukkal kinyitották az ajtót és az automatából pénzt vesznek fel. El se tudtuk képzelni, hogy egyszer számunkra is teljesen természetes lesz ez. Este vágyakozva néztük az éttermek kínálatát és közönségét, már nagyon hiányzott egy kis jó hazai kaja, de az egész utunk alig került többe, mint a szép előkelő éttermekben egy vacsora.
Bern után a hegyekben egy tanya kempingjében töltöttünk egy éjszakát. Svájc annyira rendezett volt, még a fő is megfésülve, a legelők között kanyargó aszfaltozott utak is csatornázva, hogy nem mertük csak úgy valahol felverni kis sátrainkat. Kicsit nomád volt a kemping, ehhez képest elég borsos árú, ahogy rémlik.
Mi időben megérkeztünk Luzernbe, a megbeszélt helyen vártuk is barátainkat, de csak nem jöttek. Vártunk rájuk egy délutánt, aztán továbbmentünk és reméltük, hogy minden rendben van velük. (Később itthon kiderült, hogy nem merték megkockáztatni Svájcot a Wartburggal.)
Schaffhausennél léptük át a határt Németországba. Éjszaka volt és senki nem volt előttünk a határon. A határőrök félreállítottak minket és be kellett mennünk a határ épületbe, ott várakozni. Nem volt túl szívderítő. Abban az időben működtek Németországban, Olaszországban a Vörös Brigádok meg más terrorista csoportok. A kopár helyiségben a falon nagy plakát, azon a körözött terroristák fényképe, akit megöltek, annak a képe mellé kereszt rajzolva tollal. Vagy fél órát kellett várnunk, aztán elkezdtek problémázni rajta, hogy az egyik első lámpánk nem világít, ott azonnal cseréljük ki az izzót. Nem ment könnyen.
Schaffhausenben még hajnalban megnéztük a vízesést, aztán valami kukoricaföld mellett aludtunk pár órát. Elromlott az idő, esett az eső. Másnap az út utolsó éjszakáját Ausztriában egy autópálya parkolóban töltöttük. Nem volt kedvünk a vizesen elpakolt sátrakat felállítani, ezért mi barátnőmmel a kocsiban aludtunk, a fiúk pedig a parkoló asztalain ágyaztak meg maguknak. Már szenderegtünk, amikor egyszer csak hallottuk, hogy jön egy kocsi, megáll, kiszállnak, majd egy sikítás, ajtócsapódás és füstölgő kerekekkel elszáguldanak. Kiderült, hogy egy nő kiszállt, odament az asztalhoz és frászt kapott, amikor barátunk felült az asztalon.
Bécsben még megálltunk elkölteni utolsó filléreinket, aztán szerencsésen megérkeztünk haza, ahol végre egy jót ehettünk a sok konzerv után.
Ez volt eddig a leghosszabb utunk, sok szép helyen jártunk, sok élményt spájzoltunk be és beleszerettünk az utazásba. Vágyaink netovábbja volt egy olyan sátor, amilyet útközben láttunk, a kocsi tetején a csomagtartó helyén volt és este ki lehetett nyitni, kis létrán felmászni bele. Elképzelni se tudtuk volna, hogy egyszer összkomfortos kényelemben, lakóautóval fogjuk róni az utakat.
Elgondolkodtam, hogy hogyan is tudnám rekonstruálni az utunkat és eszembe jutott, hogy akkor lelkes diázók voltunk és még olyan rendes is voltam, hogy legalább város szinten felcímkéztem és sorrendbe szedtem a diákat. Felnyaláboltam hát az út diáit és ezek segítségével idézem fel az utat.
Először talán pár szót a körülményekről:
Minden szabadságunkat, csúsztatásunkat összeszedve és még némi fizetés nélküli szabival is megtoldva egy hónapos nyugat-európai útra indultunk 1979 augusztusában. Ez volt az első nyugati kalandozásunk (nem számítva egy 1 napos bécsi társasutat), minden új volt a számunkra és minél többet akartunk látni, hiszen abban az időben még csak 3 évente lehetett „nyugatra” utazni.
Két baráti házaspárral keltünk útra. Mi négyen egy Skoda S100-al, a harmadik pár pedig egy Wartburggal. Akkoriban a Szabadság-hegy oldalában laktunk és úgy beszéltük meg, hogy nálunk lesz a gyülekező, onnan indulunk közösen. Az első probléma már itt jelentkezett, a Wartburgnak felforrt a hűtővize, mire felértek hozzánk a hegyre. Mindegy, azért némi szerelést követően elindultunk. Bécsnek vettük az irányt. Estére értünk a határ másik oldalára (akkoriban nálunk még nem volt M1, meg a határ másik oldalán se volt autópálya Bécsig). Alig értünk át Ausztriába, az első, vagy második falunál a Wartburg hűtővize megint felforrt. Félreálltunk, a három fiú szerelgetett, próbálták betolni. A faluból már többen szemlélték, hogy mit is csinálunk. Egy idegenbe szakadt hazánkfia – aki nem jutott messzebbre, éppen csak a határ túloldalára – szintén ott bámészkodott. Amikor próbáltuk betolni a kocsit, fitymáló megjegyzést tett: "Az autó arra való, hogy menjenek vele, nem arra, hogy tolják." Azóta is szállóigeként emlegetjük barátainkkal. Azért szerencsére sikerült beindítani a Wartburgot, de világos volt, hogy nem tudnak úgy "száguldozni", mint mi a Skodával, úgyhogy megbeszéltük, hogy Párizsban találkozunk a Blois de Boulogne-ben levő kempingben, majd mi elszáguldottunk. Amikor már nagyon elfáradtunk, az út mellett megálltunk, felvertük kis kutyaól sátrainkat és próbáltunk kicsit aludni. Máig emlékszem rá, hogy elég nehezen ment, mert nem volt túl csendes a hely, minden arra járó nagyobb autó megrángatta a sátor madzagait.
Másnap bementünk Salzburgba, de nem volt sok időnk nézelődni, meg különben is reméltük, hogy ide a szomszédba csak lesz még lehetőségünk visszatérni, úgyhogy nem sokat nézelődtünk. Éppen az ünnepi játékokra készülődtek, minden fel volt díszítve. Nekem valami park és kastély rémlik (ez van a két dián is), de abban biztos vagyok, hogy nem mentünk be a belvárosba és Mozart szülőházát se néztük meg.
A következő emlékidéző kép már a német autópályán készült, ahol elég nagy volt a forgalom – számunkra teljesen szokatlan módon – és a két autósor között motorosok száguldoztak.
Münchenről nincs képünk, pedig oda is bementünk. Barátnőm nagybátyja lakott ott. Amikor nagybátyja meglátogatta őket Magyarországon, akkor ők látták vendégül és pénzzel is ellátták azzal, hogy majd márkában visszaadja, hogy így legyen egy kis tartalék. Nagybácsi először nem volt otthon, egy délutánt sétálgattunk München kertvárosában, pedig sürgetett minket az idő. Nagyon messzire nem mertünk menni, hátha közben megjönnek. (Mobil telefon persze még álmainkban se létezett akkoriban, még otthon se volt telefonunk, pedig már közel 20 éve beadtuk az igénylésünket a vonalra.) Végre megjött a nagybácsi, de nem volt otthon pénze. A barátnőmmel bevettük magunkat a nagynénihez, a fiúk meg elmentek a nagybácsival a fiához, hátha annak van otthon pénze. Nem volt, de valahol egy automatából szereztek, így mi tovább indulhattunk.
A következő éjszakát Ulm mellett töltöttük valami kis mezőn. Ez volt a meztelen csigák rétje, reggelre ébredve a sátorból kilépve hemzsegtek körülöttünk a meztelen csigák, a sátrak aljára is jutott néhány, mi barátnőmmel nem is nagyon segítettünk a sátrak szétszedésénél, inkább igyekeztünk kis gázfőzőnket úgy elhelyezni, hogy lehetőleg ne másszanak bele a kávéba a csigák.
Gondolom nem nehéz elképzelni, hogy egy hónapos útra négyünknek elég sok cuccunk volt. A két sátor, gumimatracok, hálózsákok magukban is sok helyet foglaltak, de igyekeztünk egy hónapra való elemózsiát is pakolni, konzerveket, szalámit, stb. mert az akkori úti ellátmány bizony elég szűkös volt. Olyan luxus, hogy kemping szék, meg asztal szóba se jöhetett, a kocsi csomagtartó fedelén, állva, vagy a földre kuporodva étkeztünk. Barátunk zseniális volt a csomagolásban, valahogy mindent sikerült begyömöszölnie (egészen addig, amíg nem kezdtünk el vásárolgatni, de erről majd később) és minden nap újracsomagolt, hátha felszabadul még egy kis hely.
Ulmnak nagyon szép a gótikus székesegyháza, de egyébként az egész belvárosi rész kellemes. Azóta is többször jártunk ott, a sportpálya mellett jelölve egy kellemes lakóautó parkoló is van – legutóbb még ingyenes volt.
<!–[if !supportLineBreakNewLine]–>
<!–[endif]–>Strasbourgnál léptük át a német – francia határt. A híd közepén volt a határ és minden autónak csak intettek, hogy menjen tovább. Nekünk azonban abban az időben fontos volt, hogy minden határnál pecsételjenek az útlevelünkbe, mert ha az hiányzott, abból később kellemetlenségek származhattak, ezért megálltunk a híd túloldalán, kiugrottunk a kocsiból és útlevelünket lobogtatva visszaszaladtunk követelve a pecsétet, mert az nekünk jár. A határőrök csodálkoztak és beletelt egy kis időbe, mire megtalálták a pecsétet és lebélyegezték az útlevelünket. Strasbourgban megnéztük a katedrálist, a folyóparton a favázas házacskákat, rácsodálkoztunk az első néger utcai árusokra, majd mentünk tovább Reims felé.
Nekem a román és a gótikus a kedvenc építészeti stílusom és a reimsi katedrális egy csoda. Reims a pezsgő városa is, de csak megcsodáltuk a kirakatokban a rengeteg pezsgőt, osztottunk – szoroztunk és bár barátnőmmel nagy pezsgő rajongók vagyunk, úgy döntöttünk, hogy a szovjet pezsgő lényegesen kedvezőbb áron kapható otthon…
Reims után már csak Párizsban álltunk meg. Augusztusban utaztunk, a kemping tele volt, sokan előtte várakoztak, de aztán valahogy lett helyünk. Barátaink egy-két nappal később befutottak a Wartbourggal mindenféle kalandok után, úgyhogy úgy döntöttek, nem jönnek velünk tovább Spanyolország felé, megbeszéltük, hogy melyik napon találkozunk majd Svájcban, Lozernben.
Párizsban csak a legszükségesebbet használtuk az autót, illetve a metrót, viszont lejártuk a lábunkat. Végigbaktattunk a bulvárokon, legalább fél napot eltöltöttünk a La Fayett áruházban, a fiúk elég nehezen viselték, hogy mi barátnőmmel az összes parfümöt végigszaglásztuk, pedig az ötödik után már nem igazán tudtuk megkülönböztetni az illatokat. Azért ők is élvezkedtek egy kicsit a barkács részlegen. Louvre – csak a legfontosabbakra szorítkozva, Impresszionisták múzeuma, Eiffel torony, Rodin múzeum, Montmarte, Diadalív este és napközben, Notre Dame, na meg hazafelé a Blois de Boulogne-ban álldogáló lányok (mi addig ilyet nem láttunk, a munkaruhájuk is roppant érdekes volt). Egyszer elmentünk a Défance felé is, érdekelt a modern építészet, a magasba törő üvegtornyok, de annyira személytelen és kevéssé élő volt, hogy csak kocsival tettünk egy kört, néhányat fényképeztünk és kész. Azóta többször jártunk Párizsban, de oda nem látogattunk el. Ahogy most nézegetem a diákat nem volt nagyon meleg, pulóverben néztünk várost.
Párizsból továbbindulva megálltunk Versaillesban, majd a Loire menti kastélyok felé indultunk tovább. Sajnos a kastélyokból semmit nem láttunk, mert végig úgy zuhogott az eső, hogy kiszállni se nagyon tudtunk a kocsiból. Nem jut most eszembe a neve, de a sok kéményes kastélyhoz mentünk közelebb, de csak a fényképezés kedvéért álltunk meg egy pillanatra. Így aztán egyenesen továbbmentünk az Atlanti – óceán felé és a parton éjszakáztunk, ahol már nem zuhogott, de azért időnként esett egy kicsit.
A kocsi állapotáról egy adalék, hogy éppen elől ültem a nagy esőzéskor és amikor belehajtottunk egy tócsába erőteljes lábmosásban volt részem. Barátunk elfelejtett figyelmeztetni, hogy esős időben az alvázon található lyukra kell tenni a lábam, mert különben bejön a víz.
Az óceán szeszélyes és hideg volt, nagy hullámokkal. Azért egy kicsit betapicskoltunk a szélén, de aztán jött a 45 percenként esedékes következő esőroham, ami ismét bekergetett a kocsiba. Barátaink nem figyelték az idő múlását, kicsit messzebbre merészkedtek és bőrig áztak, mire visszaértek az autóhoz. Az óceán szélére fekete olajcsomókat sodort ki a víz a közelben megfeneklett hajóról. Nem csábított maradásra a vidék, ezért tovább indultunk Spanyolország felé.
Altamira volt az első cél, szerettük volna megnézni a barlangrajzokat. Nem egykönnyen találtunk oda. Valahol Bilbaonál totál eltévedtünk. Barátunkat küldtük a térképpel, hogy érdeklődjön egy helybelitől. Meg is állított valakit, hosszasan értekezett vele, majd visszatért hozzánk. Arról ugyan fogalma se volt, hogy merre kellene továbbmennünk, de nagyon jól elkommunikáltak a spanyol emberkével legalább tíz percen keresztül.
Valahol ezen a környéken történt, hogy eltörött az első ülés, úgyhogy kellett keresnünk egy szerelőt, aki aztán meghegesztette. Délidőben persze semmi nem volt nyitva, meg kellett várnunk, amíg a sziesztát követően újra megindul az élet.
Nem tudom, hogy most milyen a helyzet, de akkor eléggé szemetes, mocskos volt az utak mentén és a parkolókban is. Megdöbbentett, hogy amikor megálltunk egy parkolóban ebédelni, patkányokat láttam futkosni a szemetesek körül. (Persze lehet, hogy csak nem vagyok hozzájuk szokva.)
Végül eljutottunk Altamirába, szebb napokat látott városka, de sajnos a barlangba nem jutottunk be. Már akkor is a barlangfestmények megvédése érdekében limitált számú látogatót engedtek be naponta, úgyhogy anélkül, hogy láttuk volna őseink kézjegyét tovább indultunk Baszkföld felé. Akkoriban elég aktív volt az ETA, meg másfelé Európában is fellendülőben volt a terrorizmus (bár talán némileg visszafogottabb formában, mint manapság), úgyhogy kicsit tartottunk is tőle, mi fog történni, de nem történt semmi. Emlékszem egy alkalommal, amikor egy bekerített legelő mellett vertünk este tanyát, finom lecsót főztünk barátnőmmel. Csak reggel vettük észre, hogy a legelőn bikák tanyáztak.
Útközben bementünk Burgosba. Nagyon szép gótikus katedrálisa van és valami folyó is keresztülfolyik rajta, aminek a partján jókat sétáltunk. Éppen akkor volt a születésnapom és kaptam egy aranyos aranyalmás nyakláncot (amiről az évek multával kiderült, hogy csak aranyozott, de így is kedvencem).
Utunk következő állomása Segovia volt. Az utat keresztezte a két szintes kőből épült ókori vízvezeték. Emlékszem, hogy Segoviába kora délelőtt érkeztünk, még nem volt elviselhetetlen a hőség. Bementünk a várba is, szép lovagi páncélokat láttunk. Szűk utcácskák, terek szökőkúttal, zömök épületek, a városon kívül kiégett pusztaság.
Kopár hegyek között kapaszkodtuk Madrid felé, de előbb meg akartuk nézni az Escorialt. Hatalmas, rostély alaprajzú épületegyüttes a semmi közepén. Lenyűgözők a méretei, de nem egy barátságos, vidám hely.
Nem sokszor jártunk kempingben, de Madridban nem mertük megkockáztatni, hogy csak úgy valahol az út mentén aludjunk. Jól is tettük. A kemping nem volt túl messze a várostól. Rendőrök cirkáltak folyamatosan a kempingben és közben a kerítés másik oldalán suhancok féltéglával betörték egy autó ablakát és kirabolták. A rendőrök mire kiértek már bottal üthették a nyomukat. Érdekes volt mindezt bentről, a kempingből végignézni, de nem növelte a bizodalmunkat. Másnap felpakolva, kocsival mentünk be a központba. Széles utakra és szökőkutakra emlékszem. A Pradoba szerettünk volna bemenni, némi Goyát, meg Boscht nézegetni. Laci, aki már Párizsban elérte a szépművészeti éves befogadóképességét vállalta, hogy kint marad a kocsiban és megvár minket, mert vagy fél órás keringés eredményeképpen se találtunk parkolóhelyet, csak egy várakozni tilos tábla alatt. Ez úgy magában nem biztos, hogy zavart volna bennünket, de a környéken elég sok autón láttunk kerékbilincset és ezt nem mertük megkockáztatni. Úgyhogy mi berohantunk a Pradoba és igencsak célirányosan megnéztünk néhány kedvencet, aztán rohantunk vissza a kocsihoz. Kicsit nehezen találtuk meg, ugyanis jó ötlet volt, hogy nem hagytuk csak úgy ott. Jöttek a rend őrei és bizony odébb tessékelték Lacit. Így aztán a háztömb körül körözött, ha nem volt a közelben rendőr megállva néhány percre (többnyire a második sorban). Mobil telefon ugye nem volt, de azért megtaláltuk valahogy, bepattantunk és már mentünk is tovább. Jó lett volna egy kicsit jobban is megismerni Madridot, de nem volt bátorságunk hozzá, meg az időnk is fogytán volt. Ez persze már nagyon régen történt, azóta lehet, hogy egészen más Madrid, sokkal biztonságosabb, könnyebb parkolni, meg minden (bár lakóautóval nem vagyok ebben biztos). Talán úgy érdemes bejárni, hogy kempingbe menni, otthagyni a lakót, aztán tömegközlekedni.
Madrid után Aranjueznél volt a második autószerelés. Nem emlékszem már, hogy mi volt a baj, csak arra, hogy amíg én barátainkkal megnéztem a király nyári rezidenciáját (kívülről, a rácsos kerítésen át), addig Laci a rekkenő hőségben autót szerelt. Sikerült megcsinálnia, így továbbmehettünk Toledo felé. Bevallom Toledo nem hagyott bennem mély nyomokat, pedig ahogy nézegetem a diákat szép székesegyháza van, de hát Spanyolország is olyan, hogy bármerre jár az ember szebbnél szebb templomok és egyéb építmények versengenek a figyelméért és az emlékezetéért.
Cordobába egy forró délután szieszta időben értünk oda. Amikor kinyitottak a boltok bementünk képeslapot venni. A boltos figyelmeztetett minket, hogy úgy sétáljunk az utcákon, hogy a táskát kettőnk közé vesszük, mert motoros suhancok a gondtalanul bámészkodó turisták válláról / kezéből kirántják a táskát és elszelelnek vele. Hát összekapaszkodtunk, köztünk a táska minden vagyonunkkal, úgy jártuk be a girbe-gurba sikátorokat. Imádtam a patiokat. Helyenként be lehetett kukucskálni a házak belső udvaraiba, amik geometrikus mintákba rendezett kavicsokkal voltak kirakva, középen gyakran kis szökőkút és a falakon, a falak mellett mindenütt elképesztő színorgiája a virágoknak. A cordobai katedrális kicsit csalódás volt, az oszlopok nem márványból voltak, csak márvány utánzatú festésűek. Volt viszont egy harangtorony, ahova felmásztunk, bár a nyelvünk erősen kilógott. Fentről nagyon szép volt a kilátás, ráláttunk a városkára, a kertekben, házak tetején a kék vizű medencékre, a virágos udvarokra, a háztetőkre. A fiúk kicsit megkondították a harangot, aztán igencsak igyekeztünk lefelé. Abban az időben voltak nagyon divatosak a poszterek. Akkor építettük be szüleim házában a tetőteret, ahol volt egy hatalmas szobánk, amit aztán szekrényekkel választottunk le étkezőnek, nappalinak, hálószobának és dolgozónak. Találtunk egy posztert, ami Cordobát és a harangtornyot ábrázolta, azt tettük az egyik szekrény hátuljára. Ahányszor ránéztünk, mindig eszünkbe jutott a városka és incselkedésünk a haranggal.
Amikor Spanyolországot bejártuk már szeptember eleje volt, még mindig hőség és minden ki volt égve. A folyómedrek kiszáradva, többnyire kis erecske se látszott bennük, a növényzet elsárgulva. Helyenként méteres sárga füvet lengetett a szél. Soha nem felejthető emlék, amikor egy estefelé a tengerparton kerestünk helyet, ahol letáborozhatunk. Magas volt a part, a kacskaringód út a part fölött haladt. Már nagyon fáradtak voltunk, amikor a tenger felé kiugró földnyelven egy kidőlt – bedőlt vaskaput láttunk, beljebb egy láthatóan lakatlan villát. Bementünk az úton. Nagyon szép lehetett valamikor az a hely. Egy eléggé lepukkadt, de valamikor biztosan szép kastély jellegű villa, medence, körülötte oszlopok, de minden elhagyatott, hatalmas sárgára aszalódott fő. Egy probléma volt, iszonyú dögszag áradt szét a terület felett. De mivel sehol nem láttunk más lehetséges táborhelyet a környéken, a nagy fő közepében mégis felvertük kis sátrainkat. Már besötétedett, amikor egy motoros társaság érkezett, a villánál táboroztak le. Mi meg csak izgultunk a főben, hogy mi lesz, ha észrevesznek. Vagy nem vettek észre, vagy nem is törődtek velünk, mindenesetre nem történt semmi. Azért élénk fantáziával felvázoltuk magunknak a krimit, hogy ez biztos egy bűnöző csapat és itt rejtik el az áldozataikat, attól terjeng a szörnyű bűz.
Mindenesetre másnap reggel igencsak megnyugodtunk, hogy még mindig élünk, a motoros csapat nincs sehol, úgyhogy folytattuk az utunkat. Elég sokat autóztunk a tengerparton, néhány városkába is bementünk kicsit körülnézni. Tetszett a bútoráruházak kínálata, a nyüzsgő piacok. Valahol itt történt, hogy barátnőm beszerzett egy nagy, szépen megmunkált sárgaréz hengert, esernyőtartónak. Hiába voltunk már ekkor túl az út felén, a csomagtartóba nem fért el, úgyhogy valahogy az utastérben kellett helyet biztosítani a számára. Vándorolt előre, hátra, de sehogy se volt kényelmes. Amikor elmegyünk hozzájuk és az előszobában meglátom az esernyőtartót mindig felrémlik viszontagságos utazásunk ezzel az ötödik utastárssal. Nagyon nagy forróság volt, a szifont menet közben kilógattuk az ablakon, hogy a menetszél némileg lehűtse és ne forró szódát igyunk. Errefelé volt még néhány kalandunk. Egyszer besurrantunk valami nagyon előkelő kempingbe, mintha csak vendégek lennénk zuhanyozni és vizet vételezni. Zuhanyozás után nem találtuk a szifont, amit kint hagytunk a mosogatónál, hogy majd kifelé magunkhoz vesszük. Kicsit fel is voltunk háborodva, hogy milyenek a spanyolok, pár percre őrizetlenül hagyjuk a szifont és lám-lám még egy ilyen sokcsillagos kempingben is lába kél. Nem egészen ez volt a helyzet. Ahogy mentünk kifelé az út közepén ott állt a szifon és valószínűleg nem egészen kedves dolgokat kiabáltak utánunk, amikor felkaptuk és lábunkat szedve igyekeztünk a kocsihoz, majd elhajtottunk.
Egyik este hiába meresztettük a szemünket sok-sok kilométeren át, sehol nem találtunk annyi helyet se, hogy a két kis kutyaól sátrunkat felállíthattuk volna. Végre egy kanyarban, alacsony fal mellett volt annyi hely, hogy félreálljunk. A talaj viszont annyira köves volt, hogy nem lehetett sátrat verni. Erre a kocsival az út mellé álltunk és a kocsi és a fal közé letettük a felfújt két személyes gumimatracunkat. Barátaink a kocsiban aludtak, mi meg a matracon. Attól nem kellett félni, hogy megázunk, vagy fázni fogunk. Egyszer csak félálomban beszélgetést hallottam és ahogy felnéztem, kunkori kalapos alakokat láttam fölénk hajolni, de annyira fáradt voltam, hogy semmi nem érdekelt, aludtam tovább. Reggel felébredve láttam, hogy két puskás, szuronyos csendőr üldögél mellettünk a falon. Amikor észrevették, hogy ébredezünk jó reggelt és jó utat kívántak, majd továbbmentek. Kiderült, hogy egész éjjel őrizték az álmunk.
Ennél sokkal kellemetlenebb élményünk volt a helyi vízzel. Igyekeztünk ügyelni rá, hogy olyan kutakból vegyünk vizet, amire ki volt írva, hogy iható. Egyik nap egy kisvárosban az esti korzózás nyüzsgésében találtunk egy kutat. Egy helybeli mama abból itatta a 2-3 éves kisgyerekét. Gondoltuk, hogy akkor biztos rendben van a víz és barátaink megtöltötték üres üvegeiket. Este a part közelében egy vadkempinges helyen egy nagy spanyol társasággal táboroztunk egy helyen. Nagyon kedvesek, közvetlenek voltak. Sajnos barátaink viszont nagyon betegek lettek a víztől, be is lázasodtak. Így itt egy nap kényszerpihenőt tartottunk. Szerencsére viszonylag gyorsan rendbejöttek, de utána még sokkal jobban vigyáztunk arra, hogy milyen vizet iszunk, felforraltuk a vizet fogyasztás előtt.
Cordoba után a következő jelentős megálló Granada volt. A kedvencem és a legnagyobb élmény kétségkívül Granada volt. Valószínűleg külön varázst adott neki, hogy az Al Hambraa kertjeiben mindenfelé hős vizek csordogáltak, kis medencék, tavak, a kerti lépcsők korlátja mellett csobogó hideg erecskék. Mindez a rekkenő hőségben igencsak jólesett. Granadára gondolva ugrik be a spanyol autóvezetéssel kapcsolatos élmény, ugyanis majdnem karambol részesei voltunk. Elvileg a jobbkéz szabály érvényes, de a gyakorlatban ez úgy működött, hogy mentek a szűk kis utcákban az autók, kereszteződéshez közeledve dudáltak és ha nem dudált vissza senki, akkor teljes sebességgel, megállás és körülnézés nélkül hajtottak tovább. Kellett egy kis idő és néhány szívszorító pillanat, mire rájöttünk erre a „szabályra”. Attól kezdve nem volt semmi gond, a fiúk is lelkesen dudáltak és működött a dolog.
Emlékszem, hogy a benzinkutaknál megcsodáltak minket, mert a Skodának a benzin beöntő nyílása egy emblémával volt takarva, amit belülről egy bowdennek lehetett kinyitni. Úgyhogy amikor megálltunk tankolni a lelkes benzinkutasok körbe-körbe járták az autót, csővel a kezükben, hogy hova is töltsék a benzint. Majd amikor egy kis ügyes mozdulattal észrevétlenül kipattintottuk a benzintank sapkáját volt aki csak ámult, volt, aki jól szórakozott, de egy benzinkutas hölgyet egyszer alaposan megijesztettünk ezzel a manőverrel.
A kocsi egyébként itt még egészen jól bírta az utat és a meleget, alig fogyasztott ugyan kevesebb motorolajat, mit benzint, de erre fel voltunk készülve. Hátul volt keresztben egy szellőzőcsatorna, azt még itthon teleraktuk olajos dobozokkal. Valahol a spanyol szakasz végén azonban ez sajnos elfogyott, onnantól kezdve nem csak benzint tankoltunk, hanem mindig néhány flakon olajat is kellett vételeznünk.
Granadában bizarr helyen aludtunk. Már késő este és sötét volt, amikor a városból kihajtva elkezdtünk hálóhelyet keresni. Találtunk is egy elég kellemes részt egy fallal körülkerített terület mellett. Azt hittük, hogy valami műhelyféle lehet a falak mögött. Aztán reggel a lélekharang és a pap hangjára ébredtünk, a sátrunk bejárata előtt vonult el egy hosszú gyászmenet. Kiderült, hogy egy temető kapujában táboroztunk le.
Granada után Barcelona felé vettük az irányt. Útközben megálltunk Peniscolában és Tarragonában. Barcelonában már vége volt a szezonnak, a tengerparton találtunk egy nagyon kellemes kempinget, a sátorhelyeket nádból készült árnyékolók védték a rekkenő napsütéstől, a kempingben volt édesvizű medence és minden, ami kellett. Barcelona nekem egyet jelent Gaudival. Nagyon szeretem Gaudi szecessziós építészetét, úgyhogy számomra nagy élményt jelentettek a Sagrada Familia mellett a lakóházai és a Güell park, amit alig találtunk meg. Többször meg kellett állnunk kérdezősködni, de végül sikerült rábukkannunk. Van aki giccsesnek tartja, engem lenyűgözött az a sok játékos ötlet, ami ott megvalósult.
Este Andorrába indultunk tovább. Felejthetetlen élmény volt az út maga. Sötét volt már, éles szerpentinen kanyarogtunk felfelé, nedves idő volt, vagy esett, vagy éppen eső után voltunk. Bújócskát játszottunk a felhőkkel, hol felettünk voltak, hol körülöleltek, mint egy szürke vattapaplan, hol pedig alattunk duzzasztották párnáikat. Aztán arra lettünk figyelmesek, hogy az út mentén autók állnak és itt is ott is emberek hajlonganak és keresgélnek valamit zseblámpa fényénél a főben. Az első kocsinál még azt hittük, hogy elvesztettek valamit és nagyon sajnáltuk őket. Aztán a harmadik-negyedik kocsinál már gyanakodni kezdtünk, hogy nem létezik, hogy össznépi elvesztés esete forogna fenn. Nem is valami elhagyott dolgot kerestek, még csak nem is húsvéti piros tojást (különben se lett volna jó az időzítés, már szeptember eleje volt), hanem csigát szedtek. Ideális volt hozzá az eső utáni párás idő. Arrafelé valószínűleg a magas hegyek miatt csapadékos lehet az éghajlat, elég nehezen találtunk megfelelő helyet a táborozáshoz. Egy szép nagy rétnél ugyan megálltunk, de amikor néhány lépésnyire eltávolodtunk a kocsitól a főben bokáig süllyedtünk az ingoványban. Aztán szerencsére találtunk valami parkoló félét és ott éjszakáztunk.
Visszafelé Franciaországban Avignonban álltunk meg. Megszerettük ezt a városkát, később is visszatértünk oda. A pápai palotánál felidéztük az ellenpápa korszakát és még egy esküvőt is láttunk.
Ezek után a hegyek és Svájc felé vettük az irányt. Lehet, hogy ez volt már sok szegény Skodának, de ereje észrevehetően hanyatlott. Egyre lassabban tudott felkapaszkodni az emelkedőkön, lassan már a biciklisek is megelőztek minket. Egy benzinkútnál megálltunk, a fiúk bebújtak a motortérbe és jelentették, hogy alighanem nagy baj van, nincs kompresszió a mittudomén milyen szelepeknél. Kellene egy szerviz. Kérdeztük a benzinkutast, de nem volt valami barátságos, még a pointerüket is – akivel pedig már jól megbarátkoztunk- bezárták a házba. Talán azt gondolták, hogy el akarjuk vinni a kutyát és bundát szándékozunk készíteni a bőréből.
Úgyhogy cammogtunk tovább és latolgattuk az esélyeinket. Ahogy átértünk Svájcba, Genf előtt egyszercsak láttunk egy feliratot, hogy Skoda és Mitsubishi szerviz. Nosza egyből megálltunk. A szerviz tip-top volt, autóhoz csak kesztyűben nyúltak, szuper szerszámok, de semmivel sem nagyobb munkatempó mint nálunk, vagy Bulgáriában (korábban azt is volt szerencsénk megismerni ugyanezzel a Skodával). Mondták, hogy majd a szieszta után délután meg tudják nézni, hogy mi baja a kocsinak. A fiúk erre kértek szerszámot és a szemben levő lakótelep parkolójában kicsit szétszedték a kocsit. Kiderült, hogy a hengerfej tömítés ment szét és talán még néhány szelep is besült. Mire délután kinyitott a szerviz mondták, hogy mi a baj és mi kellene. A tulaj csak tátotta a száját és felajánlotta, hogy az udvarán levő, a présbe szállításra váró Skodák közül bármelyikből szereljük ki, amire szükségünk van. Ha meg tudják szerelni a fiúk OK, az ő szerelője nem tud foglalkozni velünk. Szemrevételeztük a „roncsokat”. Mindegyik sokkal jobb állapotban volt, mint a mi autónk. A fiúk meditáltak is rajta, hogy a legjobb lenne az egész motort kicserélni, hiszen azok már csak a zúzdába mennek, de ugye motorszám meg ilyenek, nem merték. Azért az egyik kocsiból igyekeztek a feltétlenül szükségesek mellett néhány további alkatrészt is szerezni, amik már úgyis megértek a cserére. Végül mire bezárt a szerviz ők is készen lettek. Szerencsére kiváltottunk az út előtt az Autóklubnál valami hitellevelet, azzal tudtunk fizetni. A tulaj felajánlotta a fiúknak, hogy maradjanak ott szerelőnek, de mi inkább hazajöttünk.
Genf túlsó végén a tó partján egy kempingben töltöttük az éjszakát. A párizsi kempinghez hasonlóan itt is zsetonnal működött a melegvíz és elég spórolós volt, igyekezni kellett, ha az ember nem akart csurig habosan kotorászni további zseton után, vagy hideg vízben befejezni a zuhanyozást. Tudom, hogy nem szép dolog, de fizetés nélkül távoztunk a kempingből. Nem szándékos volt, csak délidőben zárva volt a recepció és csak valamikor késő délután nyitott ki újra. Svájcban útbaejtettük még Lousannet és Bernt. Bernben pénzt akartunk váltani, de minden bank bezárt már. Álmélkodva és irigykedve néztük a svájciakat, ahogy a bankkártyájukkal kinyitották az ajtót és az automatából pénzt vesznek fel. El se tudtuk képzelni, hogy egyszer számunkra is teljesen természetes lesz ez. Este vágyakozva néztük az éttermek kínálatát és közönségét, már nagyon hiányzott egy kis jó hazai kaja, de az egész utunk alig került többe, mint a szép előkelő éttermekben egy vacsora.
Bern után a hegyekben egy tanya kempingjében töltöttünk egy éjszakát. Svájc annyira rendezett volt, még a fő is megfésülve, a legelők között kanyargó aszfaltozott utak is csatornázva, hogy nem mertük csak úgy valahol felverni kis sátrainkat. Kicsit nomád volt a kemping, ehhez képest elég borsos árú, ahogy rémlik.
Mi időben megérkeztünk Luzernbe, a megbeszélt helyen vártuk is barátainkat, de csak nem jöttek. Vártunk rájuk egy délutánt, aztán továbbmentünk és reméltük, hogy minden rendben van velük. (Később itthon kiderült, hogy nem merték megkockáztatni Svájcot a Wartburggal.)
Schaffhausennél léptük át a határt Németországba. Éjszaka volt és senki nem volt előttünk a határon. A határőrök félreállítottak minket és be kellett mennünk a határ épületbe, ott várakozni. Nem volt túl szívderítő. Abban az időben működtek Németországban, Olaszországban a Vörös Brigádok meg más terrorista csoportok. A kopár helyiségben a falon nagy plakát, azon a körözött terroristák fényképe, akit megöltek, annak a képe mellé kereszt rajzolva tollal. Vagy fél órát kellett várnunk, aztán elkezdtek problémázni rajta, hogy az egyik első lámpánk nem világít, ott azonnal cseréljük ki az izzót. Nem ment könnyen.
Schaffhausenben még hajnalban megnéztük a vízesést, aztán valami kukoricaföld mellett aludtunk pár órát. Elromlott az idő, esett az eső. Másnap az út utolsó éjszakáját Ausztriában egy autópálya parkolóban töltöttük. Nem volt kedvünk a vizesen elpakolt sátrakat felállítani, ezért mi barátnőmmel a kocsiban aludtunk, a fiúk pedig a parkoló asztalain ágyaztak meg maguknak. Már szenderegtünk, amikor egyszer csak hallottuk, hogy jön egy kocsi, megáll, kiszállnak, majd egy sikítás, ajtócsapódás és füstölgő kerekekkel elszáguldanak. Kiderült, hogy egy nő kiszállt, odament az asztalhoz és frászt kapott, amikor barátunk felült az asztalon.
Bécsben még megálltunk elkölteni utolsó filléreinket, aztán szerencsésen megérkeztünk haza, ahol végre egy jót ehettünk a sok konzerv után.
Ez volt eddig a leghosszabb utunk, sok szép helyen jártunk, sok élményt spájzoltunk be és beleszerettünk az utazásba. Vágyaink netovábbja volt egy olyan sátor, amilyet útközben láttunk, a kocsi tetején a csomagtartó helyén volt és este ki lehetett nyitni, kis létrán felmászni bele. Elképzelni se tudtuk volna, hogy egyszer összkomfortos kényelemben, lakóautóval fogjuk róni az utakat.
