Valahol a trencséni repülőtéren kezdődött az egész.
A Pohoda fesztivál tekinthető Szlovákia legrangosabb kulteseményének nyáron.
Háromnapos buli, rengeteg fellépővel, köztük Plastic People of the Universe, Václav Ha ve l, Marián Varga a Collegium Musicum-ból, és a mai előadók sokasága. Magyar részről Erik Sumo Band Kiss Erzsivel szerepelt nagy sikerrel.
Igazi natúr élmény, a nyolcvanas éveket idéző módon. Honvédségi technika lajtoskocsival, tábori fürdőkkel, ásott latrinákkal. A harmincöt fokos árnyék nélküli hőmérséklet enyhítését a városi tűzoltókra bízták, akik ősrégi hatalmas Tatra locsolóautókkal vízágyúzták a népet. Azé mingyá más, ha az embert nem egy tüntetésen éri hasonló élmény. De mégis van valami vonzó ebben a fesztiválban.
Nincsenek gazdag külföldiek, drága autók, csak Skodák, minden színben.
Nincs divat, mindenki az álcahálóra emlékeztető mintájú nadrágba, trikóba, bugyiba van felöltözve. Már csak elvétve látni zokni / szandál kombinációt, és az igazi műbőr autóstáskát szinte már keresni kell J. Csak a sör meg a kolbász, ami a régi.
A főszervező ígérete szerint külön lakóautó parkolót kerítettek le az érintettek részére, amit helyi szokásoknak megfelelően előbb bátortalanul, később határozottan foglaltak el – személyautókkal.
A szomszédunkban parkolt az egyetlen szlovák rendszámú lakóautó, egy öreg Ducato, aminek tulajdonosa eufórikus (vagy más) állapotban püfölte a kongáit naphosszat.
Szombatonként, délben, komoly filharmonikus zenekarok adnak elő sláger klasszikusokat, olykor operaáriákat, tízezres közönségnek.Az utolsó koncert vasárnap hajnalban, napfelkeltekor kezdődik, azaz a Nap felkeltét üdvözlik kellő tisztelettel a szervezők – ezt a fesztivál minden napján megteszik egyébként, de a vasárnap hajnali egyben a fesztiválzáró utolsó rendezvény. A napfelkelte-koncert egyet jelent, kicsit másként gondolni a zenére. Elfelejteni az elmúlt napok könnyű, vagy éppen kemény zenei élményeit, és hallgatni egy egészen mást. Kamarazene, ütősegyüttes, mindenféle kellemes. Hajnali 4.45 körül, nem aznaposan… Mindezek mellett nagyon jó élmény, nekünk ez volt a harmadik Pohodánk, jövőre is tervezzük a frissítést… Eztán indulás a civilizáció irányába.
Túllépve az elmúlt napok sörös / pálinkás emlékein, a ránk bízott gyerekeket feltettük Pozsonyban a vonatra, hazaugrottunk az otthon felejtett holmikért (Pozsonyba), pihentünk egyet és indultunk tovább.
A háromórás alvás megtette hatását, egészen Prágáig jutottunk ébren, biztonságosan. Itt még megmentettünk egy nyúlcsalád néhány naposra saccolt kölykeit kotorék kutyánk karmai közül, majd beájultunk az ágyunkba / egy tesco parkolóban.
Németország
Reggel tíz körül már úton voltunk Lipcse felé, ahol rokoni látogatást tettünk, csecsemő gyermeket gyömöszölnünk, kibeszéltük magunkat Két napig maradtunk, majd a Dortmund fölötti Hullern-ben töltöttünk két éjszakát a nagy családunk itteni lakóinál.
A helyi építkezés jellemzői a klinger téglából épített házak.
Amszterdam következett, a külön világ, amit nagyon vártunk.
Egy külvárosi kempingben találtunk helyet, amit szinte csak parkolónak használtunk. Reggeli, majd irány a város biciklivel. Egész nap lógtunk, ettünk-ittunk, szívtuk magunkba a város hangulatát. Bele akartunk mászni, együtt akartunk lüktetni az emberekkel, a várossal, a kultúrával. Mindent látnunk kell, reggeltől éjjelig!
Külön oldalt érdemelne a kiemelkedő múzeumok gazdag világa, amit feltétlenül meg kell néznetek.
Nem csak a műtárgyak – főleg a képek – állapota, gyönyörűsége sokkolt minket, hanem az egyszerű profizmus, ahogyan bemutatták őket. Ahogyan beengednek, ahogyan kiállítanak, és amilyen természetességgel mesélnek a teremőr nénik – bácsik, bármelyik világnyelven. Gyönyörű fehér hajjal, nyílt tekintettel, mosolyogva.
A város fantasztikus egyvelege az emberiségnek, bárhonnan is érkezett, bárkivel keveredett is. Mindenki nyíltan viselheti faji, vagy származási jegyeit, bátran ÉLHET a városban. Ami nincs tiltva, azt megteheted!
Együtt élnek a vallási ellenfelek, a politikai másképp gondolkozók, és a mások is.
Legszívesebben mindenkit beutalnék egy hétre Amszterdamba, az igazi rehab intézetbe.
Másképpen jön ki az ember, mint ahogyan bement.
Mást lát, mint eddig bárhol. És másképp érez ezután.
Egmond aan Zee-ben, az Északi-tenger partján találtunk egy parkolóhelyet (állt még ott két lakóautó, egyikünk sem túl szabályosan, de elnézték nekünk a helyiek), ahol nagy sétákat tettünk a végtelen és rendkívül széles homokos parton Lucával és még 10-20 kutyával együtt. Hideg volt a homok, méghidegebb a víz, a levegő sem volt már este tíz felé meleg, de még olyan világos volt, mint nálunk öt körül, és még voltak fürdőzők, vízben labdázók. Tanúi lehettünk egy csodálatos naplementének, ami egyedülálló lehetett, mert a helyiek is kiültek a lépcsőkre fényképezni. Mi nem tudtuk lefényképezni, mert bajlódtunk a géppel és a kártyák letöltésével, úgyhogy épp lecsúsztunk róla. Kár, de legalább láttuk.
A furcsa, magas füves, homokos dűnék és a párás levegőtől egészen más színe volt az egésznek, mint amilyet eddigi tengerparti élményeink során bármikor megéltünk. Reggel még 10 előtt továbbindultunk – akkortól kell parkolódíjat fizetni. Den Helder felé mentünk, a tenger mentén, így még megálltunk egy pár strandon és gáton. Egyik sem volt olyan szép, mint az egmondi, de lehet, hogy csak azért, mert az volt az első.
Den Helderben csak a gátat láttuk – és onnan a tengert és Texel szigetét, ez volt Hollandia legészakibb pontja, legalábbis nekünk.Átmentünk az ún. Avsluitdijk nevű 30 km-es gáton és felmentünk Eemshavenbe, hogy megnézzük a borkumi komp indulását. Útközben aludtunk egy órát és láttunk egy komplett kendermezőt, két búzatábla között (nem álmunkban!).
Kikacskaringóztunk a borkumi kikötőbe, ahol volt egy hatalmas parkoló.
Gondoltuk is, hogy ott alszunk, de végül a kellemetlen időjárás miatt és a szélkerekek folyamatos nyikorgása miatt, egy rövid átmeneti Luca-séta után továbbindultunk a Németországba vezető autópálya felé.
Delfziljben aludtunk, a kórház parkolójában. Este még letöltöttük a képeinket, videóinkat, megettük az AH-ban vásárolt rukkola salátánkat és a rokonok ránk hagyott sajtjait, ittunk egy Heinekent és egy Irish red típusú söritalt. Ahogy megszokhattuk Hollandiában, itt sem, most sem szólt senki, hogy épp egy kórház parkolójában aludtunk.
Németország
Brémában nehezen találtunk parkolót, még a külváros is sűrű, egy helyi segítség az uszoda parkolóját javasolta.
Betekertünk a városba biciklivel, viszonylag rövid idő alatt megnéztük a várost, beleértve a brémai muzsikusok kicsiny szobrát. Valahogy az elmúlt napok után nem találtuk marasztalónak a várost, minden szabályos, precíz volt.
Sztrádán mentünk tovább Hamburgba, és a még Bréma melletti caravan boltban vásárolt lakóautó megállóhelyek atlaszát alapul véve kerestünk Hamburgban helyet. Alaposan belenyúltunk, a legforgalmasabb pontot találtuk meg. Egy vasúti híd mellett, vagy inkább alatt volt, gyakorlatilag 10 másodpercenként ment arra valami, személy-, tehervonat vagy épp a csendesebb S-Bahn, de már elegünk volt, maradtunk. Szerintem a hamburgi főpályaudvar forgalmát élvezhettük sűrű zakatolással fűszerezve.. 12 Euróért pedig az ablaknyitási lehetőségen kívül semmit nem kaptunk, ráadásul minden továbbiért is fizetni kellett: wc 20 cent, zuhany 1 EUR (plusz 20 cent a belépő), vízvétel 1 EUR, csatornanyitás 1 EUR szennyvíznek, stb. Ez egy kicsit lehangoló volt.
Reggel fél 8kor indultunk tovább, közvetlenül a munkásvonatok érkezését követően L. Beljebb mentünk a városba letenni az autót egy P + R parkoló árnyas zugában. Innen bicikliztünk, gyakorlatilag folyamatosan kikötőn és építkezéseken keresztül, de bent tényleg szép volt a csatornákkal teli, vörös téglás épületekkel, a nyüzsgő kikötőpart (épp valami hajófesztivál volt), a hatalmas templomok.
Itt még érdemes megemlíteni egy orosz tengeralattjárót, amit rajtakaptak még '76-ban kémkedésen. Azóta kiállították az érdeklődők részére, akik valamilyen oknál fogva főleg férfiak voltak. Nyilván a katonaviselt fajtából.
A város erősen „
nyugatnémet".
Meg is beszéltük este, hogy Hollandia mennyivel emberközelibb volt, hány kellemes meglepetés ért minket. Nem éreztették velünk, nem emlékeztettek rá, hogy honnan jövünk, és mekkora lemaradásunk van hozzájuk képest. Nem méregették a benzinkútnál, hogy vajon meddig tudunk még eljutni ezzel az autóval. Nem szóltak rám, ha a kútnál tankolás után még lemostam az ablakot, ameddig a feleségem fizet, stb.
Reméljük, hogy Dánia megint emberszabásúbb lesz.
Dánia
Nehéz Flesenburg óta rekonstruálni már magamban a történteket, egyre nehezebben emlékszünk, egyre nehezebb feldolgozni a sok élményt. Ez a hosszú utazások (valószínűleg egyetlen) hátránya és ezért jó naplót írni, segít a feldolgozásban.
Flesenburgból végül nem a keleti, hanem a nyugati parton mentünk északnak. Olvastunk Rømø (Römö) szigetéről, amire kíváncsiak voltunk. Rømøig nem láttunk különösebb változást a tájban, az építkezési stílus változott valamicskét, de még alapvetően német nyelvterületen voltunk.A makulátlan kertek kezdtek elhanyagolódni, ez volt az egyetlen feltűnő. Rømø szigetére a gáton vezetett át az út, jobbra-balra mocsaras vidék, rengeteg madárral, fatuskókkal. Nem volt szép, de érdekes volt. A szigeten egyenest a túlpartra mentünk, találtunk is egy kempinget, aminek szerencsére nem álltunk be a parkolójába, bár vacilláltunk rajta, hanem tovább mentünk a parthoz. Ahol a dűnék közt hirtelen elfogyott alólunk az aszfalt és lett belőle egy hatalmas széles homokos part, mindenki összevissza közlekedett rajta Rengeteg személyautó, lakóautó és lakókocsi parkolt a vízközelben, és bár nem volt sem meleg, sem szélcsend, a legtöbben fürödtek is természetesen. Sok volt a dán, a német, pár svéd és norvég. Gondoltuk, minden tiltás és lebeszélés ellenére itt alszunk. Megkérdeztem egy autókat a homokból kihúzó vikinget, de ő sem javasolta, mondván, hogy éjjel bekopoghat az ablakon a rendőr… Úgyhogy csak ettünk egy sült kolbászos-krumplis ebédet, frizbiztünk egy kicsit, lucáztunk a homokban, bámészkodtunk. Többször az eső is eleredt, a helyieket ez is csak részben üldözte el, akkor is egymás után, libasorban, egy képzelt úton haladtak a rendes út felé, nem tülekedtek agresszívan egymás nyakában.
A szigetről kifele még megnéztük a helyi bálnavadász főnök házát és kertjét, a Kommandorgardent. Gyönyörű volt a ház, funkcionális, tele delfti csempével, hatalmas konyhával, szekrénybe rejtett ágyakkal, ahogy a Rembrandt házban láttuk. Az istállóban egy hatalmas bálna csontvázával.
Lassan, délután mi is továbbálltunk, egészen Ribéig mentünk, ahol találtunk egy nekünk való parkolóhelyet. Rengeteg lakóautó állt már bent, víz, wc, tartályürítés, az egyetlen tiltás a 48 óránál tovább maradás volt. Nem maradtunk tovább 24-nél sem, de még aznap este nagyszerűt sétáltunk Dánia – sőt egyes írások szerint egész Skandinávia – legöregebb városában, 16-17. századi házak között, macskaköves utcákon, csatornák mentén.Időnként az eső esett, néha a nap is sütött, igazi helyi időjárásunk volt. A nagyszerű, nyugodt éjszaka után be akartunk menni a szemközti bicikliboltba, de a kiírások ellenére zárva volt (ilyet később is tapasztaltunk Dániában). Kiürítettük magunkat, és hogy feltöltődni is tudjunk, átmentünk a szintén szemközti barkácsáruházba venni egy slagot. Kaptunk is egy 20 méteres, mindkét végén csatlakozós fekete szuper slagot – a felcsatolás után derült csak ki, mivel az 5 skandináv nyelv egyikén sem értettük meg a felírást, hogy egy csöpögtetős-izzadós slagot vettünk… feltöltésre nem alkalmas, viszont sziklakertek locsolására nagyon. Erre most kevésbé lett volna szükségünk, viszonylag kevés sziklakertet hoztunk magunkkal, és feltöltődni sem tudtunk. A nagy nevetés után vásároltunk egy igazi tömlőt, az otthonfelejtett helyett.
Koldingon csak átmentünk, és nagy nehezen sikerült nem felmennünk az autópályára, így a kishídon mentünk át Fyn szigetére. Odensén is csak átmentünk, illetve kísérletet tettünk többször bevásárlásra, de kártyával fizetni nem tudtunk, ebben a régióban már az Eurót sem fogadják el, úgyhogy kénytelenek voltunk keresni egy bankot, ahol kivettünk 500 koronát. Utána már bevásároltunk, isteni (és olcsó) kaviárt és dán kéksajtot, pórét, egyebeket.
Odense felől a Ladbyskibetet vettük célba, a viking hajókoporsót egy tengeröböl közelében. A múzeummal nem sok mindent tudtunk kezdeni, de a nagy füves halom alatti hajókoporsó tényleg nagyon érdekes és bizonyos értelemben megható is volt a maga 22 méterével és 11 ló, 3 kutya csontvázával. A vikingfőnököt magát már a sírfeltárás előtt jóval elrabolták sírfosztogató ismeretlenek, de így is sok minden megmaradt az utókornak.
Innen Kertemindébe mentünk.A városban épp kikötőfesztivál volt (50 koronás belépőért, szóval mi nem mentünk be), és bicikliverseny.
Sétáltunk a kikötőben, legalábbis annak beléphető részén, találtunk egy hatalmas füves parkolót a strand előtti kis házikók tövében, ahol letáboroztunk. Épp kijött az egyik házikó tulajdonosa, őt megkérdeztük tisztességből, lehet-e itt, kicsit vonakodott, de mondta, próbáljuk meg. Nem tudom, a vonakodás mire vonatkozott, mert a rendőrségre nem, viszont késő éjszakáig buliztak a fiatalok az egész telepen Meg az egész városban is, olyan volt, mintha szilveszterezni érkeztünk volna. A fesztivál területén kívül is, mindenhol, minden második házban buli volt, az utcákon alig lehetett végigbiciklizni.
A fiatalok viszonylag hamar elfáradtak, így aludni is tudtunk.
A reggeli kutyaséta alkalmával szembesültünk a valósággal, ugyanolyan rombolást, szemetet hagytak maguk után az emberek a hosszú éjszaka után, mintha kelet EU-ban járnánk. Hm.
Reggel (délelőtt) viszonylag időben továbbindultunk az északi csücsökbe, Fyns Hovedre. Gyönyörű helyeken haladtunk, jobbra-balra tenger, közte búzamezők –
vagy már csak a tarló -, kék ég valószínűtlen felhőgombolyagokkal, finom dombokkal. A csücsökben sétáltunk egyet a kikötőben, ahol konkrétan megfagytunk, aztán átautóztunk oda, ahol másokat is láttunk parkolni, a szigetnyúlványra.
Nem sok kedvünk volt, de továbbindultunk Koppenhága felé. Átmentünk a huszonvalahány kilométeres hídon, aminek a végén szedték a súlyos pénzeket az átkelésért, kicsit megálltunk még rácsodálkozni, aztán autópályán jöttünk egészen a Koppenhága alatti strandokig. Ott is egy kisebb úton figyeltük a megállási lehetőségeket, de még mindig nagyon messze voltunk a várostól, legalábbis biciklis mértékkel nézve. Végül a városban magában, mint kiderült a belvárostól 10 percre (biciklis 10 percre) találtuk ezt a nagyon drága, de közeli és korrekt lakóautó parkolóhelyet, ahol meg is álltunk azonnal. Egy-két lazító sör után bebicikliztünk a városba, a csatornák partjára, meg Christiániába, mert elképzelésünk szerint ott úgyis este van inkább élet.
Valamennyire tényleg volt, rengeteg turista, rengeteg csöves, hajléktalan, alig lehetett a bentlakókat felismerni. Lépten-nyomon hasist árultak napernyők alatt, volt is forgalmuk bőven, és általában nagy volt a kupi, meg a kosz, hát nem tudom, ez-e az a szabadság, amire a beköltözők 30 évvel ezelőtt vágytak. Azon tűnődtünk, hogy vajon mi az, amit csak e falak közt találhat meg az ember.
Hiszen a város maga nagyon szép, elegáns, színes, nyüzsgő. Egész éjjel esett, el is voltunk keseredve, miféle ruhákat veszünk majd magunkra.
A szél egész éjjel himbálta a kocsinkat, ismét megfogadtam, hogy hazaérkezés után az első dolgok közt a legfontosabb tennivaló a „mankólábak" beszerzése, felszerelése.
Mint reggel kiderült, mindketten arról vizionáltunk félálomban, hogy a közvetlenül a tengerparti rakparton parkoló autónkat belefújja a szél a vízbe (amiben még az ékjeink is segítettek volna, arra lejtettek).
Másnap valamivel jobb volt az idő, az eső is ritkábban kezdett el esni, kivételesen a másik oldalon (a csatorna másik partján) bicikliztünk be. Körbejártuk a Tivolit, be nem mentünk, mert fölösleges lett volna csak a nézelődésért 85 koronát fizetnünk fejenként. Kívülről is láttunk egy-két nagyon szép kivitelezésű, láthatóan régi eszközt, hullámvasutat, stb. A főbejárat is gyönyörű volt önmagában (minden bejáratot egy-két rendőr is őrzött valamiért), és mellette volt egy macigyár. Üres macitestek közül ki lehetett választani a legszebbet és a helyszínen egy-két kedves, szőke dán lány segítségével a gyerekecskék megtöltötték tartalommal. Vattafélével elsősorban persze, ami egy hatalmas porszívóhoz hasonlító gép fújt a kiválasztott macibőrbe. Került bele szivecske is, kód is, ki tudja még mi. Sok gyerek volt bent, nagyon hosszú sor állt a pénztárnál is, pedig nagyon drága volt minden. Mindegyik aranyosan ölelgette az együtt feltöltött maciját, akit persze még további különböző aszeszoárokkal is fel lehetett szerelni. A vattamaradék leporszívózása után, persze. Biciklivel csavarogtunk még, megnéztük a kormányzati negyedet, Christiansborgot is. Lassan hazatekertünk aztán, és ahogy
terveztük: összerámoltunk, lezuhanyoztunk, feltöltöttük magunkat, leengedtük a felesleget, beszélgettünk közben a szép, idős dán tulajdonossal (aki már mindjárt a megérkezésünkkor tömör és furmányos dolgokat mondott nekünk a 300 éves demokráciájukról és a kelet-európai változás lehetőségéről), és elindultunk az autópályán Rodbyhavn felé, hogy átkeljünk Németországba. Megvettük a méregdrága jegyet majdnem 600 koronáért, beállítottak minket a 27-es sorba és vártunk. Nem tudjuk, hogy másokat miért más sorba, illetve milyen rendszer szerint kit milyen sorba sorolnak, egyelőre mindenesetre semmi esély nem mutatkozott a kompra való feljutásra.
Előrébbálltunk a sorban, mármint a sorral együtt, felcsillant a remény. Már amennyiben reményről lehet beszélni, hogy elhagyjuk Dániát, és beutazunk a beképzelt Németországba.
Egy óra alatt átkompoztunk Németországba, hatalmas hullámok és szél közepette. Imbolygott az a hatalmas hajó. Lucát is felvittük a fedélzetre, őt érdekes módon nem zavarta, a többi kutyatárs kötötte le a figyelmét. Megnézegettük a duty free shopokat, mászkáltunk, és meg is érkeztünk. Ledöngettünk a hatalmas kamionokkal, fölöttünk egy hídon át a személyautók mentek.
Lübeck fele kanyarodtunk, nem autópályán mentünk, hanem kis utakon, elég lassan is haladtunk. Közben lassan átértünk a keleti oldalra, ezt lehetett látni az utak, a házak állapotából, meg az egyes falvakban felbukkanó szovjet emlékhelyekből.
Schwering nevű faluban aludtunk, nem volt semmi extra.
Másnap reggel elindultunk Lipcse felé, és bár megálltunk ebédelni egy parkolóban, délután 4 körül értünk Lipcsébe.
Rokonlátogatás után „bezsilipeltünk" Európa keleti felébe, irány Český Krumlov.
A csehországi vízi élet fellegvárát jól ismerve felkerestük kedvenc kiskocsmánkat, hogy a hosszú út porát lemossuk a torkunkról. A feladat, hogy visszaszokjunk a keleti szektorba, nem ment könnyen.
Vagy túl könnyen ment, nem is tudom.
De az biztos, hogy másképpen látunk, érzünk, és sokkal türelmetlenebbül várunk.
Várjuk a következő alkalmat az ÚTRA.
