Egy elég spontán út beszámolója
Erre az útra nem készültem fel olyan alaposan, mint szoktam. Nem nézegettem útikönyveket, térképeket, internetes leírásokat, sőt, a cél se volt biztos. Eredetileg három hetet terveztem, indulás előtt egy héttel derült ki, hogy csak kettő lesz belőle. Az utolsó pillanatig sokféle, egymástól merőben különböző elképzelés versengett egymással, de közben éjjel-nappal dolgoztam, hogy egyáltalán el tudjak szabadulni egy kicsit, úgyhogy arra nem volt időm, hogy bármelyiket is komolyabban megtervezzem. Gondoltam, hogy kellene egy kis fürdés is, egy kis túrázás is, egy kis városnézés is.
És akkor megláttam Challenger képeit, meg Ficsorék beszámolóira is emlékeztem és Zsuzsa írta, hogy lehet, hogy megint Provance-ba mennek, amit nagyon szeretnek és mindettől nagy kedvet kaptam Provance-hoz. Ezúton köszönöm a segítséget, sok szép élményt köszönhetünk Challengernek és Ficsoréknak.
Sok könyvet olvastam már erről a területről, persze inkább szépirodalmat, Peter Mayle és Carol Drinkwater könyveit.
Laci kicsit tiltakozott, hogy nagyon messze van – végül kb. 4000 km-t autóztunk, de ebből 1200 km körül van csak az, hogy oda-vissza átutazzunk a Dunántúlon és Ausztrián.
Pénteken még egész nap dolgoztam, szombat a bevásárlás, felkészülés napja volt, de bepakolni csak vasárnap reggel kezdtünk, így nem is tudtunk elindulni, csak déltájban. Persze már a Cora parkolójában kiderült (ahova Laci még biciklibelsőért és némi faszénért ugrott be, hogy a lakóautós parkolólista könyvünket, na meg az esetleg szükséges Svájc és Olaszország térképeinket otthon hagytuk. Telefon nagyfiamnak, aki a térképeket ugyan utánunk hozta (kicsit többet is, mint szükséges), de a parkolólistát végül ő is elfelejtette. Gondoltuk, hogy eddig is elég jól elboldogultunk nélküle, meg aztán kaptunk tanácsokat is, meg a Dél-Franciaországra vonatkozó olasz parkolólista azért kinyomtatva nálunk volt, hát nagy baj nem lehet.
Augusztus 5-én, vasárnap estére értünk Salzburg környékére, ahol eszembe jutott, hogy egy kolléganőm melegen ajánlotta Hellbrunn kastélyának és vízi játékainak megtekintését. A kastély a Salzburgot elkerülő, dél felé vezető autópályáról közelíthető meg, táblák segítik a tájékozódást. Egy állatkert is van a közelben, az előtt is van parkoló, később is az út mellett, valamint a kastély bejáratánál is az út mindkét oldalán fizetős parkoló, de az egyikbe nem szabad lakóautóval behajtani. A kastélyt már nem tudtuk belülről megnézni, de este 9-kor indult a következő túra vezetés a kertben, a vízzel működő tréfás berendezések között. Hármunknak 19,8 EUR volt a belépő. Kilencig sétáltunk egyet a szép parkban, Balu még a játszótér egy-két nagyobbaknak való játékát is kipróbálta. Mire indult a vezetés, már eléggé besötétedett, meggyújtották a világítást is. Angolul és németül ismertették az egyes nevezetességeket. Vigyázni kellett, mert könnyen póruljárhatott az ember. Az első helyen egy kőasztal körül kő üléseken foglaltak helyet a vállalkozó szelleműek, azonban váratlanul víz tört fel az ülések mögött, sőt a padokból is alaposan eláztatva a gyanútlan áldozatokat. Ettől kezdve már óvatosabb volt mindenki, de a legváratlanabb helyekről és időkben kezdett el víz spriccelni. Csaknem végig megúsztuk nagyjából szárazon, azonban amikor átfutottam egy vízsugár ívvel kísért út alatt és visszafordultam, hogy jönnek-e Laciék is, hátulról alaposan eláztatott egy orv vízsugár. Balu és Laci se jártak jobban. Kánikulában még kellemes is lett volna, de így is jót szórakoztunk, csak a túra végén igencsak igyekeztünk vissza a lakóhoz átöltözni.
Mivel a csendes helyen levő parkolóba lakóautóval nem volt szabad beállni, az úton viszont elég nagy volt a forgalom úgy döntöttünk, hogy felkeressük Salzburgban azt a folyóparti részt, ahol a szilveszteri úton LMC-ékkel éjszakáztunk. Most egy kicsit messzebb tudtunk megállni a vasúti hídtól, így még csendesebb volt az éjszaka. Előttünk vagy 5-6 olasz lakóautó éjszakázott. (N 47º48.345; E 13º2.311)
Reggel a ragyogó napsütésben egy nagy kört tettem a rakparton. Több más nordic walkingossal is találkoztam útközben, meg sok kocogóval, biciklistával.
Augusztus 6. Hétfő Németországban előbb autópályán, majd országúton folytattuk utunkat. Ravensburgnál a 33. út felé vezető út mentén láttunk lakóautó parkolót és Ravensburg és Meersburg között Salem kastélya, tó, parkolók tűntek vonzónak, de mi mentünk tovább. Már egy kis mozgásra vágytunk és esteledett is, ezért megálltunk a Titisee-nél. (N 47º54.266; E 8º9.403) Lakóautó parkoló, ki van írva, hogy napközben mennyit kell fizetni és hogy az éjszakázás 10 EUR, de az automaták csak este 6-ig fogadnak el pénzt és adnak jegyet. Reggel ½ 8 körül jelenik meg a parkolóőr, aki beszedi a lakósoktól a pénzt. Vagyis aki este 6 után érkezik és reggel 7 előtt elmegy, annak gyakorlatilag ingyenes az éjszakázás. Szolgáltatás nincs, csak a tó melletti kempingekben, de gondolom az kicsit drágább. Este még elmentünk sétálni egyet, visszafelé elkapott minket egy zápor, de nagyon élveztük a meleg esőben sétálást. Éjszaka nagyobb zivatar jött és reggel is felhős volt az idő, de azért reggel amíg Balu még aludt Lacival és Selymivel körbejártuk a tavat.
Augusztus 7. Kedd Franciaországban az autópályák díjazásáról nem voltak jó emlékeink, ezért nem fizető utakra állítottuk be a GPS-t. Szerintem álmomból felriadva is azt hallom, hogy „menj 300 métert, majd hajts be a körforgalomba és hajts ki a második kijáraton”, mert órákon át ezt hallgattuk, legfeljebb a kijárat száma változott. És ez így ment napokon keresztül. Azért közben jó helyeken jártunk. Az N83 Besancon felé a Dous völgyében például kifejezetten szép út volt. Szerencsére ezen az autózós részén az útnak volt a legrosszabb az idő. Eredetileg úgy terveztem, hogy bemegyünk Colmarba, de attól kezdve, hogy reggel elindultunk szinte egész nap esett az eső hol jobban, hol kevésbé, ezért Colmar kimaradt. Este viszont egy érdekes helyen éjszakáztunk. Követtünk egy német lakóautót, ami már láthatóan helyet keresett, márpedig elég céltudatosan. Láttunk is lakóautó parkoló táblát, mi azt követtük, de a németek az egyik kanyart valószínűleg nem vették észre és egyenesen mentek tovább. A P – Camping cars táblákat követve, időnként kicsit elbizonytalanodva meredek, keskeny utakon jutottunk el Vaugris – Le Village-ba, ahol meg is találtuk a lakóparkolót. Egy német lakóautó állt már ott, több nem is talált oda azon az éjszakán. Még szürkületben sétára indultunk a kísértetfaluban. Azért neveztük el kísértetfalunak, mert sehol egy lelket nem láttunk. Az utcák kihaltak, az ablakokban semmi fény. Majd egyszercsak szembejött velünk vagy 15 futó, valószínűleg a focicsapat edzett. Balu elszórakozott rajta, hogy ezek biztos robotok voltak. Láttunk még egy robotmacskát és egy fagyizó robotlányt, akivel üdvözöltük egymást. A lakóparkoló a temető mellett volt, a templomban félóránként harangoztak, de különben minden OK volt. (N 45º28.097; E 4º50.553) Másnap már néhány öregurat és idősebb hölgyet is láttunk a faluban, a pék is kinyitott, úgyhogy lehet, hogy mégse kísértetfalu volt.
Augusztus 8. Szerda Az erős szél igyekezett szétfújni a felhőket és időnként sikerrel is járt, de nem volt igazán meleg, ami utazás közben nem túlzottan zavart bennünket. A dombok között haladva a fiúknak biciklizni támadt kedvük, nyeregbe is pattantak, én meg kis előnyt hagyva nekik utánuk indultam a lakóval. Egy kisváros előtt azonban bevártak és leparkoltunk a városon kívül, mivel a felderítőútjuk során úgy találták, hogy elég szűkek a városka utcái, viszont maga a város nagyon aranyos. Így aztán megnéztük Grignant. A szűk utcácskák igaznak bizonyultak. Az egyik utcácskából kijött egy meglehetősen méretes belga lakóautó és megpróbált bekanyarodni egy másikba, ahol azonban közlekedési tábla és parkoló autó is nehezítették a dolgát. Erre hátul a tetején kinyitott egy sávot ahonnan vagy 3-4 nagy kamera bújt elő minden irányba pásztázva mögötte az utat, majd az oldalán is megjelent egy kamera. Valami útellenőrző jármű volt a küldetése, de gondolom a belgák nem a francia kisváros útjait vizsgálták a lakóautóval. Körbejártuk a várat, megnéztük a templomot, megcsodáltuk a kilátást a környékre, majd mi is tovább indultunk. Először abba az utcácskába hajtottunk be, ahonnan a legtöbb autó kijött, de kiderült, hogy ott csak egy teli parkoló van, majd az út átmegy földútba. Megfordulni se volt egyszerű a keskeny úton és padkán. Muszáj volt arra mennünk, ahol a belga lakónak is komoly gondjai támadtak. Kiszálltam, úgy néztük, hogy elférünk-e, be tudunk-e kanyarodni, de végül sikerült. Mi Malaucéne felől közelítettük meg a Mont Ventouxot. Amikor már majdnem felértünk akkor derült ki, hogy az üzemanyag lámpa már azóta ég, hogy lentről elindultunk. Izgulhattam megint, hogy mikor fogy el (Laci csak a benzinkút előtt közölte, hogy most is ott volt a garázsban az 5 literes tartalék kanna tele. Ebben nem voltam biztos, mert sikerült otthon hagyni a megszokott vizeskannánkat is, amit azért szoktunk magunkkal vinni, hogy akkor is tudjunk vizet vételezni, ha esetleg csak olyan helyet találunk, amire nem tudunk tömlővel rácsatlakozni.)
Fent a hegytetőn orkán erősségű szél tombolt. A kutya szőréből kifújta a kihullott szálakat, Laci és Balu azzal szórakoztak, hogy odaálltak a meredély szélére és a szélre dőltek, az meg megtartotta és visszafújta őket. Vir szigeti szeles élményeink után meg se fordult a fejünkben, hogy ezen a helyen éjszakázzunk. Megkerestük inkább Carpentrasban a lakóautó szervizállomást és parkolót. (N 45º28.097; E 4º50.553) Mivel azonban ez is eléggé szélnek kitett és ráadásul forgalmas helyen volt, az alatta levő parkolóban éjszakáztunk több francia lakóautóssal. (Mi legutóbb 2000. májusban jártunk Franciaországban, akkor Bretagne-t jártuk be, ami egyébként szintén nagyon szuper hely. Akkor alig találkoztunk francia lakóautósokkal, úgyhogy számunkra meglepő volt, hogy most milyen sokan vannak. Utunk során legtöbbször francia lakósokkal találkoztunk, de sok volt a belga, olasz és német is. Néhány osztrákot és spanyolt is láttunk és a tengerparton egy vadiúj litván Hymerrel is összefutottunk.)
Augusztus 9. Csütörtök Az első dolgunk az volt, hogy az Intermarche előző nap becserkészett benzinkútjánál telitankoljuk a kocsit. Utána elindultunk a Gorges de la Nesque felderítésére. Gyönyörű volt a kilátás a völgyre és a különböző érdekes sziklaalakzatokra. A GPS itt is megtréfált bennünket, egy max. egy kocsi szélességű és iszonyú meredek úton vitt le minket a főútról a völgybe levágva néhány kanyart. Szerencsére nem jöttek szembe, mert esély se lett volna rá, hogy mellettünk akár egy bicikli is elférjen. Tátott szájjal bámultak minket a helyiek, amikor a meredély alján kikanyarodtunk az alant fekvő kis falu utcájára. Eredetileg azt terveztem, hogy majd kirándulunk a völgyben, de ez legfeljebb sziklamászó felszerelésben lett volna lehetséges a meredek sziklafalakon, az pedig Kertiék műfaja. Így aztán csak ahol volt egy kis hely félreállni a kocsival ott meg-megállva és kiszállva csodáltuk meg a természet képződményeit. Következő állomásunk Rousillon volt. A szél egész Provance-ban kitartott, kergette a felhőket és többnyire nem volt melegünk, néha kimondottan fáztam. Rousillonban is fújta a szél a vörös port, igencsak vigyázni kellett, hogy két széllökés között haladjunk át gyorsan a szélnek különösen kitett szakaszokon, mert különben óhatatlanul tetőtől talpig vörös por álcát kapott az ember a környező fenyőfákhoz hasonlóan, amelyek eredeti zöld színe már egyáltalán nem volt kivehető. Nagyon tetszettek a vörös és sárga különböző árnyalataiban pompázó okker alakzatok. Selymit ide nem vittük magunkkal, tartottunk tőle, hogy szőrével összegyűjtve a port az egész lakó berendezésének új színárnyalatot ad. GPS-ünknek köszönhetően mindenféle kis utakon jutottunk el az aznapi végcélunkhoz, Fontaine-de Vaucluse-ba. Szerencsére könnyen rátaláltunk a nagy parkolóra, ahol rengeteg lakóautó állt. Már estefelé járt, ezért azonnal útrakeltünk a forrás felé. Igazából nem is tudtuk, hogy mit keresünk, csak mentünk a tömeg után. Ahogy kezdett a hegyek mögött eltűnni a nap, a szél viszont fújt egyre hidegebb lett. A forrás sajnos nem volt most túl bő vizű, csak a sziklafalban elhelyezett vízmércéken és a folyóágyban levő nagy köveken látszott, hogy szokott sokkal magasabb is lenni a vízállás, most a kerítéstől egyáltalán nem látszott, jócskán lejjebb kellett menni, hogy egyáltalán megpillantsuk a sziklakupola alatti bemélyedésben a tó jellegű forrást. A folyóba csak jóval lejjebb a föld alól feltörve érkezett meg több helyről is a víz. Kellemes éjszakát töltöttünk a parkolóban sok-sok más lakóautóval együtt. (N 43º55.169; E 5º7.067) Ha nincsenek ilyen sokan biztos ki is lehet pakolni, mert a parkoló egyik oldalán füves terület húzódik a patakparton és többen kiüldögéltek a lakóautó elé. Másnap korán reggel indultunk tovább, így még a 3 EUR díjat se volt kinek megfizetni, őr se volt, az automata is ki volt kapcsolva, sorompó felemelve.
Augusztus 10. Péntek Avignon felé haladtunk tovább, de nem mentünk be a városba. Már többször jártunk Avignonban, most a Pont Du Gard volt a cél és attól még egy kicsit nyugatabbra egy régi Franciaország útikönyvben Provance kapcsán kiemelt városka, Uzes. Uzesben ingyenes parkolót találtunk a városka bejáratánál, ahol láthatóan sok lakóautó éjszakázott. Szolgáltatás nem volt ezen a helyen. (N 44º0.432; E 4º25.119) Sétára indultunk a városba. Nagyon hangulatos terei, régi épületei, katedrálisa van a kisvárosnak. Ugyanazon az úton indultunk visszafelé és ezúttal betértünk a Pont Du Gard parkolójába. Éjjel 1 és 6 között nem szabad itt parkolni, egyébként 5 EUR a parkolójegy egy alkalomra (bármilyen hosszan marad valaki, akár reggel 6-tól éjjel 1-ig is). Ezen a napon melegebb lett az idő és a szél is csendesedett. Felmásztunk a híd fölötti domboldalra, hogy teljes pompájában szemlélhessük meg a hidat és a környező tájat felülről is. Lenyűgöző mérnöki teljesítményre voltak képesek a rómaiak és emellett még az esztétikai érzékük is magas szintű volt. A Pont Du Gardtól Tarascon felé vezetett tovább az utunk. Itt ismét megérkezett eddigi állandó útitársunk, a szél. A hídon át gyalogosan közelítettük meg a várat, időnként meg- megálltunk gyönyörködni a környező tájban, a két parton emelkedő várakban, de majd elfúlt minket a szél. A vár udvara is nagyon szeles volt. A vár előtt is van egy parkoló, ott is meg lehet állni. A vér előtti körforgalomban a rendőrök azzal szórakoztak, hogy jól ráijesztettek egy beláthatatlan kanyar felől gyorsan közeledő autósokra, időnként egyet-egyet megállítottak, majd rövidesen elengedtek. Láthatóan élvezték a helyzetet, nagyokat nevettek a megrémült autósokon maguk között. (Selyminek ott támadt kedve bóklászni, ezért egy ideig figyelemmel kísértük a közeg működését.)
A régi útikönyv lakatlan romvárosként emlegeti Les-Baux-de-Provancet. Már ebből is látszik, hogy milyen régi ez a könyv, mert mára turistalátványosság, ajándékboltok és éttermek, szállodák szövevénye lett a városka, a kastélyba – várba borsos belépődíjjal (bár mi nem ezért nem mentünk be, hanem mert már későn érkeztünk a városba), Csak mutatóba akad egy-két helyen néhány romház is. A városka bizonyára sokat veszített bájából a turizmus céljaira történt felélesztésével, viszont a környezete lélegzetelállító. Csak kapaszkodtunk fel egy hegyi úton, aztán egyszercsak olyan fantasztikus sziklaalakzatok tárultak a szemünk elé, hogy meg kellett állnunk. A távolban már látszottak Les-Baux körvonalai, mi meg sétálni indultunk a sziklák között, minden lépésnél újabb formákat felfedezve, Itt egy medve hajolt a szakadék fölé, amott egy párduc élesítette a karmait, egy sas tárta ki a szárnyát, vagy éppen egy teknős nyújtogatta a nyakát. Mindenfelé kőbányák kivágott hatalmas bejárati kapui és alagútjai látszottak. Azt gondoltuk, hogy a sziklák között vezető ösvényen is meg tudjuk közelíteni a várost, ami igaz is volt, csak egy szakadékot kellett volna tudnunk átugrani és máris a városfalaknál lettünk volna. Sajnos szárnyaink nem nőttek és még átsiklásra alkalmas kötél se volt sehol, így visszafordultunk és országúton közelítettünk a város felé. Jól tettük, hogy megálltunk az első arra alkalmasnak látszó parkolóban, mert a városfalak közelében levő parkolókból a lakóautók ki vannak tiltva, másik alternatíva a hegyről levezető meredek út mentén lett volna fizető parkolóban. Kívülről megnéztük a sziklatemplomot, majd le-, illetve felsétáltunk a városba. Itt is hideg szél fújt. Mire visszaértünk a parkolóba már csaknem teljesen besötétedett, Balu éhes volt már. Nem akartam sötétben lefelé kanyarogni a keskeny hegyi úton, ezért megkérdeztem a parkolóban egy francia lakóautóstól, hogy ott maradnak-e éjszakára. Mondták, hogy ők igen, a mellettük levő olaszokról nem tudják, de valószínűleg ők is. Még vagy két további lakóautó is volt a parkolóban, ezért biztonságosnak ítéltük a helyet és az eggyel lejjebb levő parkolóból átállt ide Laci. (N 43º44.920; E 4º47.758) Amivel nem számoltunk, az a szél volt. Bár olyan irányban álltunk, hogy a szél nem a lakóautó oldalát, hanem a hátulját fújta, de időnként olyan szélrohamok jöttek, hogy egyszerűen nem tudtam aludni. Balu is leköltözött inkább az alkóvból a lakó közepére én meg fél éjszaka a vezetőfülkében gubbasztottam, néztem a derékba hajló fákat, hallgattam a szél süvítését, simogattam a kutyát és figyelemmel kísértem, ahogy egy nagy lakóbusz, ami még termetes utánfutót is húzott előbb betér a parkolóba, majd inkább továbbmegy felfelé a keskeny szélfútta úton, majd egy félóra múlva ismét visszatér és hozzánk hasonlóan helyezkedve leáll a parkoló másik végében. Éjjel fél 2 körül kezdett annyira elcsendesedni a viharos szél, hogy megkockáztattam a lefekvést, de még jó néhányszor felriadtam egy-egy erősebb széllökésre.
Augusztus 11. Szombat Mikor is indul el a lelkes turista, hogy egy-két napot a francia Rivierán töltsön, mint augusztusban és lehetőleg szombati napon? Mi mindenesetre így tettünk. Előszedtem a Dél-Franciaország lakóautó parkolólistát, kiválogattam azokat a helyeket, amik a tengerparton vannak, előszedtem Zsuzsa és Ficsor kinyomtatott segédleteit is és usgyi! Első állomásunk Carro volt, ahol a kikötőben meg is találtuk a lakóautó parkolót, tábla kitéve: Megtelt! Egyébként nem is tetszett túlzottan a hely, nagyon forgalmas volt, zsúfolt, betonozott part, jóval odébb a strand. Sebaj, mentünk tovább kelet felé a parton. Következő állomás Cassis volt. A domboldalon megláttam a lakóautókat, de a jó helyek persze mind foglaltak voltak, néhány meredek megállóhely volt az út mentén. Mivel a parttól távol van a lakóautók helye, innen cuccostól busszal kell lemenni a partra, majd fürdőzés, strandolás után vissza a domboldalra. Ítélet: lesz másik. A parton hét ágra sütött a nap, a korábbi napok viharos szelének nyoma sem volt. A parti úton haladtunk tovább Toulon felé, majd egy helyen megálltunk, ahol egy kicsit szélesebb helyen más lakóautósokat is láttunk és lementünk a sziklás, köves partra fürdeni. A kutya és Balu nagyon élvezték, Laci valamivel elvágta a sarkát, én meg egyből megcsúsztam a köveken, ahogy be akartam menni a vízbe és felborítottak a hullámok. Szereztem néhány kék-zöld foltot, majd visszavonultam. Amikor kezdett árnyékot vetni a sziklás part a kis öbölre felkerekedtünk. Laci mondta, hogy nekem tudnom kell, hogy hol van jó hely a parton (bár én nem igazán értettem, hogy honnan is kellene tudnom). Mindenesetre a hangulat nem javult, ahogy mentünk és mentünk és nem találtunk sehol lakóautóparkolót, de még másmilyen helyet se. Az olasz lakóautó parkoló lista Saint Tropeznél jelzett koordinátákkal megadva egy lakóautós helyet (N 43,2391070; E 6,661240). Már sötét volt, mire beértünk a Saint Tropez félszigetre vezető útra, ahol a forgalmas autóút mellett parkolt néhány lakóautó. A GPS szerint nem a félszigetre kellett bemenni, hanem elkanyarodni jobbra és a parttal párhuzamos úton haladni a semmiben, majd egy keskeny úton befordulni a tenger felé. Már azt hittük, hogy tévedés az egész, de az út végén ott volt a strand, valamint a lakóautó parkoló bejárata. Hely az nem nagyon volt, én ugyan találtam egyet, de nem voltam biztos benne, hogy befér oda a lakó. Laci már annyira kivolt, hogy nem is volt hajlandó eljönni megnézni, inkább beszuszakolta a lakót egy szlovák kisbusz és egy olasz csapat biciklijei és székei közé, amin kicsit meglepődtek ugyan az esti tereferéjük közepén tartó taljánok, de nem szóltak semmit. Másnap a reggeli napfényben aztán Laci is felfedezte azt a helyet, amit én előző éjjel és át is álltunk oda.
Augusztus 12. Vasárnap Egész napos lustálkodás következett, tenger, nap, homok. Csak Balu lábát harapta meg valami a vízben, amitől először eléggé megijedtem, mert egyre pirosabb és dagadtabb lett, a fájdalom terjedt felfelé a combja felé. Gyorsan beletömtem egy adag Fenistil cseppet és hideg vízzel borogattam (Balu kicsit allergiás a darázscsípésre, ezért mindig szokott nálunk lenni Fenistil). Szerencsére egy-két óra alatt rendbejött és már ismét a vízben lubickolt. A harapás nyoma azóta is látszik halványan. A lakóautó parkolóban állandó a mozgás. Reggelente néhányan elmennek, estére totál megtelik. Van vízleeresztési lehetőség, valahogy vizet is lehet venni pénz bedobásával, de Lacinak nem volt türelme ezt kipróbálni, úgyhogy nem igazán tudom, hogyan is működött volna. A lakóautók beállói le vannak választva, elvileg nem szabad kipakolni, de nem szólnak érte és mindenki ezt teszi. Sütögetni nem láttam senkit, de gondolom, hogy az őr esti látogatását követően senkit nem zavarna az se. Mi végül nem egy rendes kijelölt beállóhelyre álltunk, hanem a kerítés mellé úgy, hogy a kerítés felé nézett az ajtónk és oda pakoltunk ki. Ez így kicsit intimebb volt, mint a többi hely, gyakorlatilag csak a mellettünk hasonlóan álló francia házaspárral volt „közös teraszunk”. Kutyáink bár póráz végéről, de jól össze is barátkoztak. Reggel és este jött a pénzszedő, 7 EUR volt éjszakára és ugyanennyi nappalra a parkolás. Mi két éjszakát és egy nappalt maradtunk. Egy teljes nap a napon éppen elég volt a bőrünknek. Az esti parti sétán megcsodáltuk a parkolókban álló Rolls Rollsokat, Lamborghiniket és hasonló ócskavasakat. Napközben folyamatosan jártak a helikopterek, amik a szegénynegyed lakóit szálították. Egy nagyon szép homokos öbölben volt a lakóparkoló, végig stranddal, egyik oldalon Saint Tropez domboldala pazar villákkal. Fürdeni csak egy viszonylag kis elkerített helyen lehet a tengerben mert mellette jet-ski és motorcsónak vízifolyosók vannak. Jópofa volt, ahogy a nap előrehaladt egyre több kicsi, nagy, óriás yacht jelent meg az öbölben, lehorgonyoztak és ott töltötték a napot. Gondolom meg kellett mutatni a többieknek, hogy ők is ott vannak, idén mekkora a hajójuk, vagy valami ilyesmi.
Augusztus 13. Hétfő Reggeli után szedelőzködtünk és továbbindultunk a Grand Canyon du Verdon felé. Mivel vizet nem vételeztünk a kempingben, nézegettük a lehetőségeket. Comps–sur-Artubynál találtunk is egy lakóautós éjszakázó helyet, ahol a közeli pizzériában 3 EUR-ért vett zsetonért 15 percig lehetett vizet venni. Amikor odaértünk, éppen egy francia lakós próbálkozott. Lacinak nem volt türelme kivárni és bízott benne, hogy a hegyek között találunk valami jó kis forrást (bár az eddigi hegyi utakon nem láttunk ilyesmit). Végül igaza lett. Egy kanyarban felfedezett egy forrást és vele szemben meg is tudtunk állni. Vas csövön keresztül csordogált a jéghideg víz egy kő medencébe. Itt lett volna jó a vizeskanna. Szerencsére egy műanyag vödör és néhány üres 1,5 literes vizesflakon volt velünk, így a vödör kimosása után azt töltöttük tele vízzel, tölcsérrel betöltöttük a víztartályba, közben a másikunk töltötte az üvegeket. Elég soká tartott, mert mások is megálltak forrásvizet vételezni, nem is folyt gyorsan a víz, sokszor is kellett a forgalmas úton a beláthatatlan kanyarokban oda-vissza rohangálni, de végül megtelt a tartály, két vizesflakon is, sőt Laci még a lakó orrát is megmosta. Időről időre megálltunk a kanyonban gyönyörködni, később a Lac de Ste. Croix tóra nyíló kilátást csodálni.
Amikor leértünk a tóhoz a tó partján minden parkoló tele volt, kicsit feljebb és messzebb találtunk helyet. Elindultunk, hogy megnézzük a tavat és azt, ahol belefolyik a folyó, de elég gyorsan visszafordultunk, mert a gyülekező felhőkből elkezdett csepegni az eső és a távolban már villámlott és dörgött is. Már tankolni is kellett, ezért úgy döntöttünk, hogy elmegyünk tankolni, vásárolni és körbejárjuk kocsival a tavat, aztán ahol találunk valami jó helyet ott letelepedünk. Mire bevásároltunk már szakadt az eső, de azért körbejártuk a tavat. A GPS megint olyan utakra vitt minket, ahol szerencsére a madár se járt, mert nem lett volna szerencsés valami járművel szembetalálkozni. A levendulát már leszüretelték, de az eső úgy felerősítette az illatokat, hogy hol fantasztikus levendulaillatban, hol fenyőillatban, hol kakukkfű illatban haladtunk. Nagyon kellemes illatos utunk volt a tó körül. Végül a folyótorkolat közelében táboroztunk le éjszakára egy magasságkorlátos parkoló szélén több más lakóautó társaságában. (N 43,80356; E 6,24744)
Augusztus 14. Kedd Másnap kisütött a nap és elkergette a felhők nagy részét. Délelőtt kirándulni indultunk és egy túraúton elég szép magasságba másztunk fel. Délutánra vizi mókát terveztünk, ezért amikor elértünk egy olyan helyre a függőleges sziklafal alatt, ahonnan egyik irányba a kanyonban kanyargó – az előző esti esőtől kissé felkavart és megduzzadt – folyó volt látható, másik irányban pedig mélyen alattunk a tó és ici-pici pontként a lakóautó, visszafordultunk. Leküzdöttük magunkat a görgő köveken, majd ebéd után Laci és Balu felfújt gumicsónakon elindultak a folyón felfelé. Mi Selymivel a parton maradtunk, olvastam, pihentünk, tanulmányoztuk a körülöttünk piknikező franciákat és más nemzetbelieket. Már korán reggel hosszú sorok álltak a kölcsönzőknél, ahol vizibiciklit, kajakot, kenut lehetett bérelni. Egész csúcsforgalom volt a folyótorkolatnál és a folyón is, ameddig járható volt. A fiúk mesélték, hogy kész életveszély volt a csónakázás, annyi kevéssé gyakorlott ember szállt vízre különböző szerkentyűkön. Még egy éjszakát töltöttünk ezen a helyen, ez azonban nem volt olyan jó, elmentek az előző éjjel körülöttünk állt lakóautók, ezért jobban behallatszott a zaj az útról. Csak egy német furgonnal osztoztunk a parkolón ezen az éjszakán. Bár szegény csónak kiszenvedett az előző napi hancúrozásban, de mivel a tó kellemes hőmérsékletű volt, kutya, gyerek egyaránt élvezték, úgy gondoltuk, hogy tavas vidék felé indulunk tovább.
Augusztus 15. Szerda Ficsorék ajánlották, hogy ha lehet ejtsük útba Sisteront, aranyos városka. Így aztán arra mentünk és cipőkanállal bepréseltük Brigit a lakóautó parkolóba. Onnan felmentünk a citadellába és nagyon élveztük a zeg-zugos vár bejárását, a mindenhonnan más kilátást, ami elénk tárult. Ebéd után tovább indultunk a Lac de Serre Fancon felé, ahol hiába leltünk rá a Gap felől Briancon felé vezető úton a híd után jobbra fordulva található lakóautó parkolóra, mert oda már cipőkanállal se fértünk volna be. (Pedig itt ingyenes lakóautó szerviz is van, amit azért másnap visszaúton ki is használtunk.) Így aztán tovább indultunk a tó körül, gyönyörű helyeken járva, kék vizű kis fjordokat kerülgetve, míg egy igazi lakóautós vadkempingező helyre akadtunk. 10-12 lakóautó állt ott, kipakolva, pihengetve. Az este folyamán még mások is csatlakoztak a csapathoz, de másnap reggel a lakósok nagy része útrakelt. Este még lementünk a partra, gondoltuk, hogy másnap lehet fürdeni is, de sajnos másnap borult, hűvös időre ébredtünk, nem volt kedvünk fürdőzni. (N 44.46606, E 6.35257).
Augusztus 16. Csütörtök Egyértelmű volt, hogy ideje lassan hazafelé venni az irányt. Két lehetőséget láttunk az út hátralevő részére. Vagy az Észak-olasz tavak mentén haladni keletnek, vagy délre venni az irányt és még egy kis tengerpart után gyors menetben autópályán tartani hazafelé. Nagyfiunknál érdeklődtünk az időjárás után, ő azt mondta, hogy csak eléggé délen várnak jó időt, különben mindenütt esős, hűvös időt jósolnak. Mivel hűvösben kirándulni kellemesebb, mint a tengerparton lődörögni ezért a tavakat választottuk. Csak mentünk, csak mentünk kis olasz utakon, már azt hittük, sose érünk az első kis tóhoz, de aztán csepergő esőben, már sötétben befutottunk a Lago di Orta-hoz. A tó teljesen beépült, de szerencsére ahogy Orta félszigete felé letértünk, találtunk egy lakóautó éjszakázó helyet. (N 45.79770, E 8.41509) A lakóparkoló 9-20 óráig fizetős volt, éjszaka nem. Volt WC is, üríteni, kannával vizet venni lehetett. Több lakó állt már ott, az egyik elég érdekes volt. Kocsi után kötött, részben annak a teteje fölé belógó utánfutó, amilyet egy időben mi is nézegettünk. Az érdekessége az volt, hogy az egész hátsó falát mint egy omnisztort fel lehetett emelni és ott ült bent a francia család és a kirakatban vacsorázott, borozgatott, miközben kint dúlt az égiháború. Gumicsizmában, esőköpenyben vittem el a kutyát egy kis esti sétára és ez volt az a pillanat, amikor komolyan elgondolkodtunk rajta, hogy ha ilyen marad az idő, akkor a csiga nyaka közé vesszük a kerekeit és végigszáguldva az autópályákon meglepjük a hosszú hétvégére kiruccant lakóautós barátainkat a Tisza mellett.
Augusztus 17. Péntek Másnap reggelre bár nem meleg, de kellemes napos idő lett. Körbesétáltuk a tóparton a félszigetet, Selymi úszott is egy kicsit, élveztük a szép paloták és szűk olasz sikátorok ellentétét. A sikátorokban ha jött egy autó be kellett állni egy kapualjba, különben nem fért el a kocsi. A villák kertjében pálmafák és egzotikus növények nőttek, a parton vitorlások készültek kifutni a tóra. Szerettük volna megnézni, hogy a tó másik végében le lehet-e jutni a partra fürdeni, de előbb egy úton felkapaszkodtunk elég magasra, aztán ugyan leértünk a partra, de ott talpalatnyi hely se volt, ezért elindultunk a következő tóhoz, a Lago Maggiore-hoz, hátha ott több szerencsénk lesz. Már haladtunk egy ideje a Lago Maggiore partján, de nem találtunk parkolóhelyet. Egy helyen láttam egy busz parkoló jelzést, ezért elindultunk abba az irányba. Aztán egyszercsak behajtani tilos tábla állta utunkat, majd amikor vissza akartunk jutni a partra vagy csak a lakónál keskenyebb sikátorokat, vagy a lakónál alacsonyabb vasúti átjárókat találtunk, ezért megindultunk egy úton felfelé. Eleinte egészen jó út volt, bár kanyargós és egyre szebb kilátás nyílt a tóra. Az egyik kanyarban félre is álltunk és a csodás kilátású helyen ebédeltünk. Később azonban egyre keskenyebb lett az út. Többször nem követtük a GPS-t, mert ösvény szélességű utacskákra akart elirányítani. Volt, hogy olyan szoros átjárókon kellett átpréselnünk magunkat, hogy a tükör és a fal között az ujjam se fért volna el. Végül kiértünk egy tisztásra, ahonnan két út vezetett tovább (egyikről se tudtuk, hova). Ekkor megjelent egy nagy bottal sétáló ősz hajú úr és angolul megkérdezte, hogy hova szeretnénk menni. Mi mondtuk, hogy vissza a tópartra, csak nem tudjuk melyik út elég széles ahhoz, hogy azon továbbmenjünk. Ő erre azt válaszolta, hogy ő tudja, hogy mi szeretjük a természetet és ezért feltétlenül el kell mennünk Alpinoba megnézni a botanikus kertet, ahonnan egyébként fantasztikus a panoráma a tóra. De egyébként ha jobbra megyünk tovább, akkor kijutunk az autópályára és azon egy kicsit visszamenve a következő lejárótól vissza tudunk jutni a tóhoz. Hát nem mentünk se Alpinoba, se az autópályára, mert valahogy sikerült rábukkannunk visszafelé arra az útra, amin feljöttünk és egy olyan átjárót is találtunk, amin átfértünk és végül vagy másfél órás kitérő után visszaértünk a parti útra vagy 50 méterre attól, ahonnan elindultunk a buszparkoló jelzést követve. Ezután nem mertük többet elhagyni a biztos utakat, elég volt csak emlékezetünkbe idézni, hogy „buszparkolót keressünk?”. Nem messze találtunk parkolóhelyet is az út mentén, ahol le tudtunk menni a partra, lehetett fürdeni, megcsodáltunk egy horgászt, aki hosszú-hosszú horgászbottal térdig a vízben állva órákon át pici halakat horgászott. A tó vize itt is kellemesen meleg volt, akárcsak az előző tónál. Szinte kijönni hűvösebb volt, mert a napon se volt több 24-25 foknál. (Bár én ezt nem bántam, estére fel kellett öltözni, de napközben kellemesebb volt ez a hőmérséklet, mint a kánikula lett volna.) Ezen a napon még a Luganoi tóhoz is eljutottunk, Porto Ceserioban álltunk meg, miután túlmenve a városkán a svájci határnál visszafordultunk. Egy nagy parkoló felső részén keresztbe állva találtunk egy viszonylag vízszintes részt. A parkolás díja 2 EUR volt egy napra, igaz, hogy délután 6 körül csak éjfélig adott az automata jegyet. (N 45.90703, E 8.90820) A parkolóban rajtunk kívül még 4-5 személyautó állt. Elmentünk sétálni a tóparton, felfedeztük, hogy a vasútállomásnál levő parkolóban is áll egy lakóautó, továbbá két másik a kikötőnél. A parti sétányon kezdték kirakni a sátraikat és árusító asztalaikat mindenféle árusok. Olyan kevesen voltak a sétányon, hogy még sajnáltuk is őket, minek fáradoznak. Volt, aki fel is adta, összepakolt és elment. Mi még megnéztük a hattyúkat, a házakhoz tartozó csónakgarázsokat, majd visszatértünk a lakóhoz vacsorázni. És akkor elkezdtek özönleni a kocsik. Jött egy rendőrautó és nagyon udvariasan megkértek minket, hogy álljunk be rendesen, mert így három helyet foglalunk el és kevesebb autó fér el. Azt is felajánlották, hogy álljunk egy utca bejárata elé, ahova nem volt szabad behajtani. Egyébként maradhatunk, mondták. Mi átálltunk, Laci ékre is felállt, hogy nagyjából egyenesben legyünk és addigra totál megtelt a parkoló. Ezt el se tudtuk képzelni, mert elég nagy parkoló volt. Vacsora után újra lementünk a parti sétányra és jóformán mozdulni nem lehetett a tömegtől. Alkudoztak, vásároltak. Volt ott minden, bóvli és régiség, giccs, és kövek, légvár, fagyi afrikai dísztárgyak, hímzett terítők, stb. Nekünk egy konyhai eszközöket áruló fazon nyerte meg a tetszésünket. Fantasztikus volt nézni és hallgatni, ahogyan bemutatta a különböző szerkentyűket, amikhez hasonló – de be kell valljam, nem annyira jó – nekem is van. Járt a keze, mint a villám, darált, reszelt, aprított, pucolt, kiöntött, elmosott, és közben mondta és mondta… lehet, hogy mégiscsak kellett volna vennem olyan citromprést, ami a citrom levágott végénél a citromba csavarva szinte magától fantasztikus mennyiségű citromlét présel ki? Vagy egy olyan szeletelőt, amin egy csavarással lehet állítani, hogy mit, milyen formára, milyen vastagságban szeleteljen és nem kell cserélni a betéteit? Vagy egy olyan kézi tekerős aprítót, aminek különböző magasságokban helyezkednek el a lapátjai és így nem kenődik fel az aprítandó anyag nagy darabokban az edény falára?
A bámulatos az volt, hogy ez a tömeg amilyen gyorsan összejött olyan gyorsan és csendben szét is oszlott. Este kilenckor szinte üres volt a parkoló, fél tízkor nem volt egy szál hely se, 11-kor már voltak helyek és éjfélre csaknem kiürült. Másnap reggel arra ébredtünk, hogy utcaseprő gépekkel takarítják a parkolót, semmi szemét, a sétányon se, mintha semmi nem történt volna előző este.
Augusztus 18. Szombat A Lago di Lugano Olaszország és Svájc területén fekszik. Olyan zegzugos, hogy van olyan része, amit Olaszországból is egyszerűbb Svájcon keresztül megközelíteni. Mi a Lago di Como felé haladtunk tovább, de oda is sokkal nagyobb kerülő lett volna, ha végig Olaszországban haladunk, mint ha levágunk egy csücsköt Svájcon keresztül. Így aztán tettünk egy rövid kitérőt Svájcba is. Nem igazán lehetett érzékelni a két ország közötti különbséget, a határ közelében az árak is EUR-ban voltak megadva. A Lago di Como is meglehetősen beépült, kicsit sétáltunk egy részen a parti sétányon, de nem volt igazán fürdőidő, felhős, részben felhős ég, kellemes tavaszi, vagy őszi hőmérséklet. A Passo di Tonale-nél megálltunk, volt is lakóautós parkoló, de olyan sebességgel közeledtek a felhők és erősödött a szél, hogy inkább továbbindultunk. A Passo di Mendolán áthaladva Bolzano felé haladtunk tovább. Emlékeztem rá, hogy egyszer egy húsvéti utunkon nagyon kellemes éjszakát töltöttünk Bressanonéban. Bolzano felől közeledve a város elején tábla jelzi jobbra a buszparkolót, ami mellett azonban egy másik parkolóban a lakóautósok parkolnak. (N46.70732, E 11.65088) Csodálkoztam, hogy egész könnyen találtunk helyet. Már sötét volt, amikor sétára indultunk a városba. Nagyon szép a városka belvárosa. Előzőleg világosban láttuk, de így sötétben, kivilágítva is tetszett. A parkolótól nem túl messze egy parkban hangos zene szólt és eléggé illuminált fiatalokkal találkoztunk az utcákon. Amikor a sétáról visszaértünk a parkoló közelében levő szórakozóhelyen is dübörgött a zene és a lakóautósok a lehető legtávolabbi helyre húzódtak. Amikor sétára indultunk egy csomó lakóautó állt körülöttünk, mire visszaértünk, egyedül voltunk. Figyelnünk kellett volna az intő jelre és valami kis helyet keresni a többi lakós között. Bár ez az alapvető problémát nem oldotta volna meg. Ugyanis a zene kb. éjjel kettőig dübörgött. De ezt még meg lehetett volna szokni. A részeg (és lehet, hogy belőtt) fiatalok csoportjai azonban ott üvöltöztek, sikoltoztak, zokogtak és röhögtek körülöttünk, időnként nekitántorodtak a lakónak is. Egy részük németül üvöltött, más részük olaszul. Nem volt nyugodt az éjszakánk. Aztán reggelre ismét elcsendesedett minden és megtelt lakóautókkal a környék. Akkor már csak egy madár hangjára figyeltünk fel, amelyik egy közeli ház teraszán egy hatalma kalitkában mindenféle hangokat utánozott. De ez legalább jópofa volt és a kalitkát végszükség esetén le lehet takarni. Szóval ezt a parkolót nem ajánlom senkinek, aki pihenni szeretne nyári időszakban szombat éjszakára.
Augusztus 19. Vasárnap Előző nap elmaradt a tervezett kirándulás, gondoltuk, ezen a napon bepótoljuk. A Dobbiacco felé vezető útról jobbra nyílik egy kis út, San Vito felé vezet, aminek a végén egy bájos tó található. Nem túl nagy, de zöld a vize és sétaút vezet körbe körülötte, ahonnan még különböző túraútvonalak ágaznak el. Ez a tó volt az utolsó napra a célunk. A tóhoz közeledve több parkoló is van, kettőben lehet lakóautóval is parkolni, egy napra 6 EUR, reggel 8-ig kell elhagyni a helyet. Abban ahol megálltunk van WC ürítési és ha jól láttam vízvételi lehetőség is (nem slaggal, kannával). (N46.70537, E 12.08682)
Ebédidőre értünk oda, tele volt a parkoló, alig tudtunk beállni. Sokan éppen sétára, túrára indultak, a legtöbben esernyővel, mert lógott a lába az esőnek. Mire befejeztük az ebédet és elkezdtünk szedelőzködni hatalmas zivatar és felhőszakadás tört ki. Érkeztek a túrázók bőrig ázva, a felkészültebbek esőköpenyben, pelerinben. Megvártuk, amíg eláll az eső és utána esőruhákkal felszerelkezve mi is elindultunk legalább körbejárni a tavat. Az út elején még esett az eső, de ez Selymit nem zavarta a fürdőzésben. Később kisütött a nap és nemcsak az esőruha, hanem a 12 fokos hőmérsékletben felvett pulóver is lemelegedett rólunk. Amikor már visszafelé indultunk megint elbújt a nap és a pulóvernek ismét jó hasznát láttuk, de szerencsére nem kezdett el újra zuhogni az eső. Még egy kicsit uzsonnáztunk, aztán elindultunk hazafelé, hogy minél kevesebb táv jusson az utolsó napra, legyen még időnk kipakolni, rendezni a dolgainkat, meg persze beszámolót írni. Graz után aludtunk a szokásos autópálya parkolóban más lakóautósokkal együtt.
Augusztus 20. Hétfő Már csak a kisebbik része maradt hátra az útnak, így kora délután hazaértünk.
Nagyon jó út volt, szívesen mennénk még tovább is. Útközben is nagyon finomakat ettünk, ittunk de fel is tankoltunk sajtokbólm patéból, borokból. Ami hiányzott, az a társaság volt. Másokkal közösen még élvezetesebb lett volna az út. Kár, hogy Challengerék és gabikék nálunk korábban, Ficsorék pedig később jártak ezen a környéken.
