Vezetett lakóautós kirándulás Erdélyben
Először vettünk részt szervezett lakóautós túrán, amikor van egy kísérő lakóautó (ők már korábban bejárták az útvonalat, ismerik a kempingeket, az idegenvezetőket, túravezetőket), valamint több lakóautós is, és közös programokon veszünk részt: mindenki a saját lakójában lakik, külön, a saját tempója szerint utazik, de együtt – leginkább bérelt mikrobuszban – látogatjuk meg az ajánlott látnivalókat. Örültünk ennek a kezdeményezésnek, különösen annak, hogy Erdély volt az úti cél, amit nem ismertünk igazán, és reméltük, hogy megvalósul a sokféle helyszín bejárása, a helyiek megismerése. Előzetes várakozásainkat is felülmúlta végül az út, mert sikerült olyan helyekre is eljutni, ahová alapos helyismeret nélkül nem sok esélyünk lett volna, valamint nagyon sok és szép élménnyel gazdagodtunk. Külön szerencse volt a remek időjárás, ami csak az utolsó napra romlott el.
Hét család vett részt a 2012. szeptemberi erdélyi túrán, amelyet az egyik lakóautós cég (Zelena Feri és felesége, Csilla) szervezett: hat résztvevő pár, valamint a túrát vezető pár. A csapat nagyon kellemes volt, érdeklődő, toleráns, jó humorú emberek, ideálisnak mondható összetétel és létszám. Igényes, sokszínű, ugyanakkor szabadon-hagyó programokat állítottak össze nekünk, és minden előkészített volt. Érdekes, kedves, barátságos, vendégszerető emberekkel találkoztunk; megismertünk még élő hagyományokat, voltak közös bulik a vendéglátókkal, éneklés, tánc, zötyögős lovas-szekerezés az alig járható utakon; de meglátogattunk sok szép múzeumot, gyönyörű falvakat, várakat, kastélyokat; meseszerű hegyek között jártunk, hágók, lapályok, erdők, tavak, lápok, só-barlangok is útba estek; voltunk szénégetőknél, medve-lesen, pisztráng-vacsorán. Nehéz is erről mind írásban mesélni, ezért csak néhány emléket, hangulatot idézek fel.
Első csodásan szervezett helyszínünk Kalotaszeg szélén, Magyarlónán volt, ahol családoknál (a családi házak udvarán) voltunk elhelyezve. Itt leginkább az egyik vendéglátó ház „úrnője” szervezte az eseményeket: igyekeztek sok mindent bemutatni a falu életéből, múltjából, emlékeikből. Bemutatták, illetve megpróbálták megismertetni velünk a „tejbemérés” hagyományát is, ami valójában egy igen hatékony közösség-formálás. Lényegében arról szól a tejbemérés, hogy hogyan állapodnak meg minél igazságosabban a juhokat a közösbe (a juhász keze alá) beadó gazdák, mennyi tej jár nekik és milyen ütemezésben a napi tej-hozamból. Egy juh 7-8 deci tejet ad naponta, amit vagy közvetlenül felhasználnak, vagy különféle tejtermékeket készítenek belőle; ezeket aztán vagy megeszik vagy eladják – vagyis komoly gazdasági tétje van annak, hogy mondjuk tíz juh után mennyi tejet kap a gazdája. Az elosztásban számításba veszik a juhászt, a tejet kihordó szamaras gazdát stb. Jó bonyolult rendszert ismertettek meg velünk, ahol olyan mértékegységek voltak, mint tej, féltej, hétfélmeszely, fertály, porció – és mindegyik felsorolt edény feleakkora űrméretű, mint a megelőző mérőedény. Amikor tavasszal megtartják ezt a tej szétosztó fejés-mérés-megállapodás stb. procedúrát vagy ahogy ők nevezik: tejbemérést, utána nagy énekes-táncos murit tartanak a megállapodásban résztvevők. Ez a mulatság aztán feloldja a tejbemérés feszültségét. Itt olyan mókákra is sor kerül, mint a ’henderikázás’, amikor egy férfi és egy nő összekapaszkodva legurul a dombról. Az idősebb helyiek ezt nagy jókedvvel mutatták be, és fel tudták idézni a hagyomány belső hangulatát, emberi, lelki minőségeit. És azt is láthattuk, hogyan lesz mindez a múlté, hogy ezt a tejbemérést élesben két éve hagyták abba, azóta már nincs elég juhot tartó gazda a faluban – nekünk még egy nagyon őszinte bemutatót csináltak, de mondhatni tét nélkül. Egy birkalegelős hegyoldalban ízelítőt kaptunk a tejtermékekből, birkahúsból, palacsintákból, pazar süteményekből, jóféle helyi italokból. Magyarlónán hallottunk egy másik szép gesztusról is: egy helyi mondás szerint minden erdőnek van szárazsága, vagyis mindenütt van szerencsétlen ember. Itt a faluban a templomban van un. asszonypersely: minden istentisztelet után valamennyi pénzt betesznek ebbe a perselybe, és negyedévente közösen döntenek az asszonyok arról, hogy az így összegyűjtött pénzzel mi legyen: szegények támogatására, templom felújításra, segélyre mennyit adjanak.
Torockó szép, egységes stílusban épült falú, ami a korábbi idők gazdagságára (erdélyi vasgyártás központja volt a XIX. század közepéig) utal. Itt, a falu múzeumában néhány, ma is használatos szó tárgyi, mondhatni képszerű eredetét ismerhettük meg a kiállított tárgyakkal kapcsolatban, mint például a „lábas”, ami valódi vaslábakkal rendelkező vas főzőedény, az „egy füst alatt”, a „pendely” stb.
Erdély-szerte látható a nagyon gyors fejlődés, amikor a múlt és a jövő egymás mellett él, például amikor egy körforgalomba egyszerre hajt be egy lovas szekér és egy lakóautó… Az utak egyébként nem rossz minőségűek, egy-két szakasz kritikán aluli, de a többség átlagos, és nagy ütemben modernizálják a rosszabb minőségű utakat. A teherautó-állomány a legkorszerűbb, amelyekkel aztán igen lendületesen vágnak be az ember elé. És amilyen gyors a fejlődés (amit nem csak a helyiek diktálnak, hanem az igencsak profit orientált külföldi vállalkozók), Erdélyt nemsokára nem lehet Erdélynek nevezni, ugyanis e szó eredete: erdőn, erdőségeken túli terület. Olyan elképesztő tempóban irtják a fákat (lépten-nyomon óriás teherautókat lehet látni, ahogy jönnek a hatalmas, frissen kivágott fákkal), újakat meg nem ültetnek, így pár évtized múlva alig lesz egybefüggő erdőség… Erre a szénégetőknél tett látogatás során döbbentünk rá először: az egymás mellett serénykedő csapatok éves szinten sok ezer köbméter fát égetnek el.
A helyiek nagyon ráálltak már a túrizmusra, ahol valami látnivaló van, ott megjelennek kisebb-nagyobb kirakodással az árusok, kell a pénz és minden lehetőséget megragadnak. Szép példa erre Farkaslaka, ahol Tamási Áron szülőháza emlékmúzeum, és a múzeum gondnoka, azon kívül, hogy érdekes és részletes beszámolót tartott az íróról és a kiállított dokumentumokról, szőnyeget, inget, zoknit is árult. Megjelent a bóvli árú is, sajnos; de autentikusnak tekinthető termékeket (ingeket, tekenőket, edényeket stb.) leginkább még Korondon lehet találni, de itt is, ahogy megy az országút, a falú hosszán jobbra és balra, kilométereken át bolt és butik, mindennel, amiről azt hiszik, hogy eladható, mint eredeti erdélyi árú.
Szovátán megfürödtünk a Medve tóban, jó sós gyógyvíz. Itt is megjelent már a magyar gyógyfürdő-beruházó, a Danubius – ez üzemelteti a Medve tó fürdőjét. (Hasonlóképpen a cseh Karlovy Vary-ban is a Danubius az egyik meghatározó „ivókúráztató” cég.)
Kíváncsi társaink ezen a környéken medve-lesen vettek részt – és valóban meglesték a medvéket az etetőnél. Itt is, és a következő napon szembesültünk a „medve-helyzettel”: túl sok barnamedve él a Kárpátokban, több mint amennyit az adott terület el tud tartani, emiatt aztán a medvék kukázni járnak, meg zaklatják az erdőhöz közeli turistákat, falubelieket, keresik az ennivalójukat. Hiába kínálják fel a többi természetvédelmi területnek szerte Európában, senki sem akar medvét átvenni. A gyönyörű, völgyben fekvő Szent Anna tó felett, a dombon, az erdőszéli parkolónál magunk is megtapasztaltuk a medvék közelségét: a ránk vigyázó erdész-kutyák rendszeresen, vad ugatással zavarták el a táplálékukat keresgélő medvéket. Ez volt az egyetlen vad-kempingezés, amiről egyébként a medvék ellenére csupa jó emlékünk van, egyébként végig az út során kempingekben aludtunk, megfelelő körülmények között. Ezen a környéken látogattuk meg, idegenvezetővel, a Mohos-lápot, ami különleges élményt jelentett: egy kicsi tavat benövő lápon hogyan jelenik meg az élet, hogyan nőnek itt a fák, milyen keveset tudnak nőni (hiszen nincs valódi tápanyaguk, talajuk a gyökérnek), és ha valaki nem elég figyelmes, bizony nagyobb bajba is kerülhet ezen az ingoványos járófelületen. Idegenvezetőnk is különleges élmény volt: egy igazi székely góbét ismerhettünk meg az orvosi egyetemet éppen befejező fiatalemberben… A túra során megismert idegenvezetők egyébként, kivétel nélkül jók voltak, felkészültek, és a kényes erdélyi (magyar-román) viszonyt nagyon reálisan és mértéktartóan nézték.
A Gyilkos tó olyan, amilyennek az útikönyvek leírják: érdekes és hátborzongató jelenség, de itt is – legalábbis nekünk – túl sok a butik, árulnak mindenfélét: subát és fenyőmézet, kürtőskalácsot és ingecskéket. A Békás-szoros gyönyörű – leginkább felülről. Hál’ Istennek tettünk egy kisebb kirándulást, és a szorost övező hegyek felől is ránéztünk a szorosra, mert bentről, a szorosból, a kipufogók gőzében, ahol minimális a légmozgás, de rengeteg a bóvli árus a magas sziklák között futó keskeny úton, már nem annyira magával ragadó a látvány – pontosabban a látvány magával ragadó, de az összhatás már kevésbé.
Meglátogattuk az un. ezeréves határt Gyimesbükkön, itt komoly erőfeszítést tettek/tesznek a régi, magyar emlékek megőrzésére, felújítására. Az utak errefelé voltak a legkritikusabbak Erdély-szerte. Voltunk Csíksomlyón a híres kegytemplomban, felmentünk a Kis-Somlyó hegyre, a helyszínen érezni lehetett valamit a búcsúk hangulatából.
A Sepsiszentgyörgyhöz közeli Gelencén láttuk talán a legszebb templomot az út során: gyönyörű kicsi épület, a festett, kazettás mennyezet az erdélyi reneszánsz remeke, falán a Szent László legenda freskó képei; nagyon megható az egész, a templomot bemutató kulcsos-nénivel együtt.
Összességében nagyon szép élményekkel és kellemes hangulattal fejeztük be az erdélyi utat, és olyan jól érezte magát a csapat, hogy minden résztvevő jelentkezett a szervező cég Albánia-Macedónia útjára is. Az ilyen jellegű szervezett utaknál van részvételi díj, ami a szervezők költségeire nyújt fedezetet, tehát nekünk, részvevőknek a saját költségeinken felül még ezt is figyelembe kell vennünk. Mondhatni, ez az a költségelem, ami megspórolható, ha egyénileg, akár 2-3 lakóautós család összefogva utazik; de a tavalyi (2012. szeptemberi) lakóautós körút után bizton állítom, egyéni szervezéssel ennyi és ilyen minőségű élményt senki nem tudott volna összegyűjteni. Kár, hogy a 2013-as erdélyi út érdektelenség miatt nem valósult meg.
