Élménybeszámolók

Május 11. szombat

Laci előző nap elhozta a lakóautót, nagyjából bepakolt, de még szombatra is maradt pakolni való, meg a motortartót is össze kellett szerelni, hogy tudjuk vinni magunkkal a motort. Dél volt, mire el tudtunk indulni, Ljubljana előtt álltunk meg egy tó partjához közel az út mellett. Éjjel elkezdett esni  az eső, alig volt forgalom az úton. Az esti sétánál Ginger bevette magát az erdőbe és rengeteg kullanccsal lett gazdagabb. Nyolcat szedtem le a bundájáról, amik még nem másztak bele, majd másnap még egyet, amit már belőle kellett kiszedni. Most Bravekto tablettát kap kullancs ellen, de úgy tűnik ez se nyújt 100%-os biztonságot.

Május 12. vasárnap

Egész nap esőben autóztunk. Szlovéniában az olasz határ előtt tankoltunk, Velencéig autópályán mentünk, onnan tovább kerültük az autópályát. Bologna előtt álltunk meg éjszakára egy kisváros vasúti pályaudvarhoz közeli nagy parkolójában. Rajtunk kívül alig voltak a parkolóban, másnap reggel érkeztek néhányan, de a legtávolabbi sor, ahova mi beálltunk nem telt meg. Éjjel csendesebben jártak a vonatok, amik napközben legtöbbször dudáltak és elég zajosak voltak.

Május 13. hétfő

Bolognából Pistoiába se autópályán mentünk, hanem a szép hegyi úton. Egy kisvárosban terelés állta utunkat. Előtte balra jelölték a terelőutat. A terelőút elején viszont volt egy tábla, ami 2,3 m szélességre figyelmeztetett. Mi nekivágtunk, az egész út roppant keskeny volt, szerencsére csak egy személyautóval találkoztunk szembe és azzal is éppen jókor, amikor a kanyarban félre tudtunk állni. Szuper helyeken jártunk. Bár esett az eső, de a táj varázslatosan szép volt körülöttünk. Helyenként sűrű erdő, mindenfelé vízesések, megduzzadt patakok, amik kőről kőre ugráltak le a medrükben, egy víztározó (annak a gátja volt 2,3 m széles, szerencsére éppen elfértünk), kedves kis falvak, sok ház valószínűleg lakatlan, de azért láttunk szép virágos ablakokat, nyitott zsalukat, az utcákon járókelőket is. Ahogy közeledtünk Pistoiához egyre jobban kiderült az ég, mire odaértünk el is állt az eső.

Pistoiában először a lakóautó parkolóban álltunk meg, aztán elsétáltunk a belvárosba. Visszatérve átálltunk az úttól távolabb levő parkolóba a stadion előtt, ahol már jó néhány olasz lakóautó tanyázott. főztem egy kis lecsót vacsorára, Laci szerelgetett, hogy majd a hosszú kompút alatt a frizsidert áramról tudjuk működtetni, ha nem engedik meg gázról.

Vacsora után még egyszer besétáltunk a belvárosba. Már erősen sötétedett, mire a séta végére értünk a sárgás fényű köztéri lámpák fényénél csalinkáztunk.

Május 14. kedd

Este 12 lakóautó táborozott a stadion előtti parkolóban, mire reggel felkeltünk jelentősen megcsappant a számuk. Előző este láttunk a sorban egy magyar rendszámú lakóautót, de nem akartuk zavarni a lakóit, reggelre eltűntek.

A szomszédos parkban Ginger jót sétált és labdázott, majd átálltunk a kijelölt lakóautó parkolóba és szervizeltünk indulás előtt. Livorno nem volt messze, a GPS-ben Laci rábökött arra a pontra, ahonnan a térképen jelölik, hogy a komp indul Olbia felé. Livorno kikötője hatalmas. Nagy teherkikötő, több személykikötő tengerjáró hajók, kishajók, kompok, nehezen áttekinthető. Először egy kapuhoz értünk, ahol nem volt szabad behajtani. Szerencsére félre tudtunk állni előtte. Nemsokára egy másik lakóautó is befutott. Kiderült, hogy ők is Olbiába igyekeznek, csak nekik már megvolt a jegyük az esti kompra, ők parkolót kerestek, ahol el tudják tölteni az indulásig az időt. Felüljáróra fel, le, forgolódás, megint sikertelen próbálkozás, hiába kérdeztem meg, hogy hol tudunk jegyet venni Olbiába a kompra, az egyik helyet nem tudtuk megközelíteni, volt ahol rossz sávba soroltunk és visszajutottunk arra az útra, amin a várost megközelítettük, a másik hely csak egy fizetős parkoló volt, de körbekerítve, onnan sehova nem tudtunk továbbjutni. Mondtam, hogy próbáljuk meg Piombinoban, ott egy kicsit kevésbé bonyolult a kikötő. El is indultunk, de ahogy útközben néztem, hogy onnan mikor indul komp kiderült, hogy majd csak júniusban. Fordulás vissza, ismételt nekifutás, ezúttal egy újabb kapunál. Kapunál sorompó, nyilak mutatnak balra előtte, az egyik felirata Olbia, csakhogy ez megint olyan helyre vezetett, ahol már sikertelenül jártunk. Vissza a kapuhoz, Laci kicsit odébb megállt, én odamentem érdeklődni, mutatták, hogy ott bent egy narancssárga épületben lehet jegyet venni. Kocsival is be lehet menni? Igen, nagy nehezen megfordultunk, a sorompót kinyitották nekünk és már bent is voltunk – csupa narancssárga épület között. Abban az irányban, ahova a kapus mutogatott az első épület mellett megálltunk én meg mentem jegyet venni. Bementem az épületbe, minden teljesen kihalt. Egy takarítónő tevékenykedett a nagy előcsarnokban. Nem sok reményt fűztem hozzá, de megkérdeztem. Tökéletes angolsággal válaszolt (ez ritka Olaszországban), elmagyarázta, hogy melyik épület, hogy jutunk oda, az emeleten van a jegyiroda, sőt még az épület elé is kijött, hogy onnan is megmutassa, hova kell mennünk.  Így már könnyedén megtaláltuk az épületet, előtte parkoló is volt, nem riasztott meg a teljesen üres földszint, felmentem az emeletre, ahol rá is találtam a Moby jegypénztárakra – zárva. Szerencsére az egyik ablakban felfedeztem a kiírást, hogy a déli szünet után ½ 4-kor nyitnak. Addig már csak fél óra volt hátra, a parkolóban 2 órát lehetett ingyen tölteni, hát megvártuk a nyitás idejét. Akkor már Laci is visszajött velem.  Mire felértünk mindkét személypénztárnál egy-egy ügyfél állt már előttünk, de nemsokára sorra kerültünk. 2 főre 6,90 m hosszú szerelvénnyel (6 m + motortartó) kabin nélkül, kutyával 99 EUR volt (kb. 15 EUR-ral kevesebb, mint amit az interneten találtunk korábban). Aznap 22.00-kor indul a komp, 19.30-tól lehet beszállni a 64-es kapunál, nem azon az úton kell megközelíteni, mint a jegypénztárat, hanem az azzal párhuzamos úton. Volt nagy öröm, bár amikor később átolvastam a jegyet a kutyáról nem találtam említést. Korábban Piombino felé elindulva a parti sétány és park mellett az út szélén nem fizető parkolóhelyeket fedeztünk fel, oda igyekeztünk most vissza. Csakhogy nehezen találtunk rá a parti útra, mindenféle csatornapartokon, várak között jártunk, mire végül sikerült rálelni a keresett útra és nemsokára meg is álltunk egy parkolóhelyen. Ginger élvezte, hogy labdázhat, lementünk vele a tenger mellé is, aztán szép napsütésben leültünk a parti sétányon és gyönyörködtünk a kilátásban, nézegettük a sétálókat, kocogókat, kutyasétáltatókat. Készítettem néhány szendvicset vacsorára, Gingernek előkerestük a nagy csontját, mert úgy gondoltuk, hogy a kompút alatt (8,5 óra) a lakóautóban hagyjuk. A csontja megvigasztalja, hogy magára hagyjuk, utána meg úgyis éjszaka jön, amit végig szokott aludni.

7-kor elindultunk visszafelé, könnyedén megtaláltuk a kaput, ahol délután a jegyvételhez beengedtek minket – csakhogy most egy szigorú nő volt a kapus, aki nem engedett be, azt magyarázta, hogy az Olbia nyilat követve forduljunk balra, menjünk el a felüljáró alatt, majd egy másik felüljáróra, aztán lesz egy közlekedési lámpa, ott forduljunk balra és arra tovább lesz a kikötő, ahova igyekszünk. Mentünk, mentünk az útmutatás után, de csak nem találtuk a 64-es kaput. Már kint jártunk a teher kikötők környékén, sehol semmi. Egy helyen az út közepén valami egyenruhás emberek beszélgettek egy autóban ülőkkel, hát megfordultunk és megkérdeztem őket, merre van a 64-es kapu. Visszaküldtek minket arra, ahonnan jöttünk. A kapuban egy ember, mondta, hogy menjünk csak be. Mondtam, hogy a portás nem engedett be minket. Ő is hiába kérte, a nő elutasító volt, végül egy papírra felírt egy utcanevet, hogy oda kell mennünk. Beütöttük a GPS-be, ami egy szakaszon arra vitt minket, ahol előtte jártunk, utána viszont abba az irányba, ahol reggel a legelső alkalommal jártunk – és amerre a jegypénztártól vezetett a kijárathoz az út. Egy számozatlan dokk kapuhoz értünk, én már rutinosan ugrottam ki és kerestem valakit, akinél érdeklődhetek. Egy szűk kis útra mutatott, ahova élesen lehetett visszakanyarodni, hogy onnan 200 m-re lesz a 64-es kapu. Ahogy befordultunk a távolban már meg is láttam a feliratot. A sorompónál egy motorossal tárgyaltak, majd ő visszafordult és távozott, mi meg bementünk. Megnézték a jegyünket, egy cetlit ragasztottak a szélvédőre, a másik felét pedig odaadták és már mehettünk is a 7., vagy 8. kocsisor végére. Még viszonylag kevés autó állt a kompra várva, többségük lakóautó. Végül a sok kavarással is nem sokkal ½ 8 után a sorban álltunk.

(Lehet, hogy csak mi voltunk nagyon bénák – bár már sokszor kompoztunk, Livornoból is kétszer már Korzikára, különböző komptársaságokkal – de nagyon sok idegeskedéssel, szerencsétlenkedéssel, kavarással sikerült ezt a komputat összehoznunk. Remélem, hogy visszafelé kicsit zökkenőmentesebb lesz.)

A legalsó szintre tereltek minket, ahol egy kanyarral kellett a sorokba rendeződni. Sokan csak tolatva tudták bevenni a kanyart a hosszú lakóautókkal. Gingernek hagytunk vizet, megkapta a nagy csontot, ami teljesen elterelte róla a figyelmét, hogy otthagytuk egyedül. Mi az 1. szinten voltunk, a legfelső garázsszintig (4. szint) meredek lépcsőkön lehetett felmenni, innen már ment lift is a 9. emeletig. A 8. szinten voltak a közösségi helyiségek, mi ide mentünk fel. Mivel korán érkeztünk válogathattunk a helyek között. A gyerekbirodalom külső fal melletti kárpitozott padján foglaltunk helyet, szemben kis asztalok, fotelek. Bár vittem fel még egy pulóvert, úgy éreztem, hogy az kevés lesz éjszakára, ezért megkértem Lacit, hogy hozzon fel egy takarót a lakóból. Felhozott két párnát is, még mindig volt idő az indulásig. Kényelmesen elhelyezkedtünk, végigfeküdtünk a padokon és én talán csak kétszer ébredtem fel az éjszaka, egész jól aludtam. Sokkal kényelmesebb volt a 8,5 órás kompút, mint a hosszú repülőutak a szűk ülésbe bekötözve. Egy idő után a gyerekek aludni tértek és a padok mindenfelé megteltek alvó utasokkal.

Május 15. szerda

Hat óra körül valamit bemondtak a hangosbemondón, csak semmit nem értettem belőle. Azért lassan szedelőzködtünk, egyre többen járkáltak a folyosókon. Ekkor tűnt fel, hogy milyen sokan utaztak kutyával a kompon.

Egy idő után lementünk lifttel a 4. szintre, de amikor láttuk, hogy a garázs ajtaja még zárva van visszatértünk a közös helyiségekbe. Nem szeretem, amikor megindul a tömeg lefelé az autók szintjeire, tapasztalat, hogy olyankor már nem nagyon lehet helyet találni a liftben és a lépcsőkön is nagy tolakodás szokott lenni. Így aztán a második, vagy harmadik figyelmeztetés után lementünk a mi garázsszintünkre. Az ajtó még zárva volt, de akkor már ott várakoztunk. Amikor beszálltunk láttam, hogy elöl is volt egy kivezető ajtó a garázs térből, gondolom az egy másik lépcsőhöz vezetett. Egy idő után utastársak is érkeztek a lépcső aljába, majd kinyitották a garázs ajtaját. Annyira szorosan álltak mögöttünk és körülöttünk az utók, hogy alig tudtuk megközelíteni a kocsit és beszállni. Szegény Gingernek nagyon melege volt, 26 fokra felmelegedett a bezárt kocsiban a levegő. Amikor beszálltunk szerencsére nem kérték és ellenőrizték, hogy kikapcsoltuk-e a gázt, így a hűtő gond nélkül tudott működni gázról.

Nem volt egyszerű a kiszállás se, először hátra kellett tolatni, majd ott megfordulni, hogy a rámpára lehessen kanyarodni, ami kivitt a kompból. Először egy városi parkoló koordinátáit adtuk meg, ott reggeliztünk és Ginger is tudott kicsit sétálni. (40.916753; 9.500358) Elég borult volt az ég, de nem esett az eső.

Innen egy Olbia közeli strandra indultunk tovább északi irányban. Sajnos érkezésünk után nem sokkal elkezdett előbb csöpögni, majd kiadósan esni az eső, így pihenő napot tartottunk. Vártam, hogy megjöjjön az ígért napsütés, hogy legalább néhány képet tudjak lőni a csodaszép öbölről. Estére csak kisütött a nap a csodaszép öblünkben. Ginger élvezte a labdázást, rohangált a homokban, egy német család német juhász kutyájával is jót játszott.

Május 16. csütörtök

Reggel csodásnapsütésre ébredtünk. Amíg reggelit készítettem Laci sétált a környéken Gingerrel, aztán játszottak, utána én is elmentem vele a közeli dombra, ahonnan jó kilátás volt a parton egyedül árválkodó lakóautónkra.

Mire elindultunk a két strandbüfébe érkeztek néhányan, valószínűleg a személyzet készült fel a szezonra. Mi Arzacnena felé indultunk tovább, ahol a város közelében több bronzkori leletet tártak fel. Összesen 8 féle látnivaló közül lehet választani, mi négyet néztünk meg. Két tombát, egy necropolist és egy nuragi falut. Ezek négy különböző helyszínen voltak. Ahogy az egyiktől autóztunk a következőhöz az úton egyszer csak egy termetes teknősbéka kelt át előttünk. Megálltunk, Laci lefényképezte és az út melletti fűbe helyezte, nehogy valaki elüsse.

Porto Cervoban csak lakóautóval jártunk körbe, nem találtunk jó helyet éjszakára. Egy szupermarketben bevásároltam, aztán indultunk tovább Palauba. Itt az először kinézett hely mellett egy nagy tábla adta tudtul, hogy mi mindent nem szabad, többek között lakóautóval éjszakázni és bármilyen állatot (kiemelten kutyát) sétáltatni, még pórázzal se. Kerestünk egy másik parkolót, ahol nem volt tábla. A (N 41.19694; E 9.33715) koordinátáknál levő nagy parkolóban egyedül voltunk. Vacsora előtt még sétáltunk egy jót a part fölött vezető gyalogúton. Csak két hölggyel találkoztunk, akik velünk szemben sétáltak.

Május 17. péntek

Reggel ragyogó napsütésre, de nem túl melegre ébredtünk. S. Tereza Galluraba indultunk, innen mennek a kompok Bonifaccioba, Korzika szigetére. Egy helyen kihagytunk egy bekanyarodást, így visszajutottunk Arzacnenába, majd csaknem Palauig kellett ismét visszamennünk, mielőtt észak felé tudtuk venni az irányt. Szerencsére az út nagyon szép és érdekes tájon vezetett, nagy sziklák mindenfelé, amikből különleges formákat alakított ki a természet. S. Tereza Gallurában egy tengerparti parkolóban álltunk meg, itt is egy csodaszép öböl fogadott minket. Egyik oldalon a strand, fölötte egy vár, másik oldalon hosszú homokos part. A partra vezető lépcsőn éppen egy teknős tornászta fel magát. Minden lépcsőfokkal meg kellett küzdenie, sok próbálkozás eredményeként tudott előrejutni. Innen Délnyugat felé indultunk tovább a parttal párhuzamosan.

Többfelé láttunk kis utakat, amik strandokhoz vezettek. Az egyiken, Spiaggia Monti Russu felé elindultunk. Alig mentünk, amikor várakozni tilos táblák tűntek fel az út mindkét oldalán. Ahol még szabad volt várakozni megálltunk és gyalog indultunk felfedező útra. Pár száz méter után az út egyik oldala mentén parkoló fogadott, később gépjárművel már nem volt szabad továbbmenni, viszont a gyalogút mindkét oldaláról indultak sétautak a tenger felé. Visszamentünk a lakóért és azzal tértünk vissza, beálltunk a parkolóba. Megérkezett az erős szél, amit az előrejelzés ígért, de viszonylag szélcsendes helyen álltunk, csak a pinea fákról potyogtak ránk a virágok. Amíg vacsorát főztem Laci Gingerrel lement a tengerpartra, Ginger nagyon élvezte a nagy homokban rohangászást. Este jöttek még kutyákat sétáltatni, de aztán minden elcsendesedett, jól aludtunk, (N 41.14255; E 9.12370)

Május 18. szombat

Reggel Ginger nem reklamálta a sétát, ezért először megreggeliztünk és utána indultunk sétálni. Az öböl úttól jobbra eső oldalán egy apró kavicsos strand és egy kis tó volt, balra fa deszka út vezetett a homokos strandra. Mindenfelé rengeteg virág, amik ugyan nagyrészt becsukták a szirmaikat a nagy szélben.

Úgy döntöttünk, hogy tovább indulunk. Ahogy ki akartunk kanyarodni az országútra több száz motoros jött arra, a menet végén két kísérő autóval. Nem siettünk, lassan követtük a motoros menetet. A következő benzinkútnál néhányan kiálltak, aztán egy idő után letért a menet egy másik útra. Azon gondolkodtunk, hogy hol fér el ennyi motoros akár parkolni, akár éjszaka megaludni. Mindenféle nemzetiségűek képviseltették magukat a nagy csapatban.

Mi az Elefánt sziklához igyekeztünk. Ahogy rákanyarodtunk egy útra Sassari közelében az út másik oldalának a szélén megláttuk az Elefántot. Az úton, amin haladtunk jelezték, hogy nemsokára le lesz zárva, nem lehet továbbmenni. A nagy sziklának tényleg teljesen elefánt formája volt arról az oldalról, ahonnan érkeztünk. A másik oldalról kicsit hiányos volt a feje, de még így is eléggé elefántot formázott. Néhány fénykép után indultunk tovább Porto Torresbe. A kikötőben van egy nagy parkoló, néhány lakóautó már állt ott, mi is csatlakoztunk. Onnan sétáltunk be a városközpontba a tengerparti sétányon. Vidám sárga, narancsszínű házak a domboldalon, a tetején régi vár.

Mielőtt továbbindultunk feltöltöttük a vízkészletünket a kikötőben egy csapról. A közeli Sassariba indultunk tovább. A parkolóban állt egy óriás lakóautó, egy kis van lakóautó, néhány személyautó és fiatalok egy csoportja beszélgetett, focizott. Laci elment sétálni Gingerrel, én maradtam, mert szédelegtem, nagyon lement a vérnyomásom. Időközben mindkét lakóautó és később a fiatalok csoportja is távozott, de mivel egy forgalmas út mellett volt a parkoló úgy döntöttünk, hogy csendesebb helyet keresünk. Egy félszigeten, Stintino közelében néztem ki egy strandot. Stintino iparváros, erőmű magas kéménnyel, szélkerék és napkollektor park, mindenfelé kempingezni tilos feliratok. Nyugtattam Lacit, hogy mi nem kempingezni akarunk, csak lakóautóval parkolni. Amikor a (N  40.89155; E 8.29839) koordinátáknál levő strandot elértük egy öböl partján ott 8-10 lakóautó parkolt már szép tágasan egymástól a kijelölt parkolóhelyen. Mi is beálltunk közéjük, majd felderítésre indultunk, milyen nációkhoz tartoznak a szomszédjaink. Többségük olasz volt, de akadt osztrák, angol, francia is.

A tenger haragos színű volt, elég nagy hullámokkal, a partvonalon egy csíkban a kihozott hordalék rakódott le. Ginger élvezte a futkosást, labdázást, amibe a szomszéd lakóautóban utazó olasz pár kiskutyája is becsatlakozott.

Május 19. vasárnap

Éjjel hallottuk, hogy esik az eső, de reggel szép napsütésre, a kék különböző árnyalataiban játszó tengerre ébredtünk. Kicsit fújt a szél, de ez csak a szokásos tengeri szellő volt. Élveztük, hogy kiültünk a lakóautó elé a napra, hátunk mögé takarót tettünk, hogy felfogja a szelet. Az egyik olasz házaspár horgászbotokat állított fel a parton, egy család két kisgyerekkel golyózott a parti út homokjában, a távolban egy nagy komp haladt talán Barcelona felé, előttünk szörfösök és egy kite-szörfös száguldoztak, beborultak, küzdöttek a hullámokkal. A kite-szörfös egy idő után nem boldogult a járgányával, egyre beljebb sodorta a tenger. Laci már izgulni kezdett érte, de aztán egyszer csak elég gyorsan megindult kifelé. Az egyik szörfös vitt be neki segítségnek valami motorfélét. Láttunk egy érdekes szörföt is, ami többnyire nem a vízen siklott, hanem csak egy tőkesúly jellegű nyúlványa ért a vízbe, maga a szörf jóval a víz felett haladt.

Délutáni sétánál majdnem elveszett Ginger labdája. Laci eldobta és ahogy kanyarodott az ösvény, amin mentünk beesett a labda az út mellett a bokrokba. Ginder nem vállalta, hogy bemenjen a bozótosba. Nem is csodálom, mert elég erős ágai voltak és a sűrű bokrokban nem lehetett utat találni a haladáshoz. Ő jelezte, hogy merre keressük a labdát, amit szerencsére egy idő után sikerült Lacinak észrevennie és kihalászni az ágak közül.

Ahogy esteledett, az olaszok hazaindultak, csak hétvégére jöttek ki. Laci még kint üldögélt a lakó előtt, amikor az egyik lakóautós, ahogy elmentek előttünk figyelmeztetett minket, hogy tegyünk el mindent, széket, lépcsőt, kutya tányérját, mert nemsokára várható az ellenőrök körbejárása és ott csak parkolni szabad, kempingezni nem. Igazuk volt, amikor egy kis sétáról visszatértünk jött is egy kék lámpás autó, de akkor már nem volt kint semmi a lakóautó körül. Este még egy cseh kisbusszal érkezett egy fiatal lány, aki mellettünk parkolt le.

Később derült ki, hogy valószínűleg Szardinia egyik legnépszerűbb strandján, a La Pelosa-n tartózkodtunk, ahol szezonban szinte lehetetlen helyet találni. Gondoltam, hogy népszerű hely lehet, mert nagyon sok helyen volt parkoló jelzés kitéve. Szerintem vannak szebb környezetű strandok is Szardinián, itt a távolban egy nagy kémény látszik és egy hatalmas, lapos öböl partja szolgál strandként. Gondolom, hogy a nyári szezon előtt összeszedik a tenger által a parti sávba kisodort hordalékot és akkor a háborítatlan homok marad.

Május 20. hétfő

Reggel összeszedelőzködtünk és a közelben található Neptun barlanghoz indultunk. Először a balang bejárata közelében levő parkolóba álltunk be, de ott nagyon fújt a szél és hely is kevés volt. Laci lement a lépcsőkön a barlang bejáratához, de ott tábla fogadta, hogy a barlang átmenetileg nem látogatható. Lefelé haladva bementünk még egy parthoz közeli parkolóba, (N 40.576199; E 8.149929), ahonnan egy part fölötti úton sétára indultunk. Folyamatosan felfelé haladt az út, szebbnél szebb kilátásban gyönyörködhettünk út közben, az egyik kiszögellésen egy régi torony maradványa árválkodott, de körültekintve máshol is felfedeztünk a távolban hasonló romot. A gyalogutat nagy, egyenetlen, éles kőzúzalék borította, még nordic walking bottal is sokszor majdnem kifordult a bokám, ezért amikor az országút közelébe ért a gyalogút inkább felkapaszkodtam oda és az országúton mentem lefelé vissza a lakóhoz. Fentről láttam, amikor Laci Gingerrel visszaért a lakóhoz, én is akkor értem oda, csak a jóval magasabban kanyargó út szélén, így nekem még mennem kellett egy darabon, hogy visszaérjek a parkolóba. Az aszfaltúttól lefelé vezető út tele volt nagy, éles pereműre kitört szélű gödrökkel. A parkolóban még mindig tombolt a szél, nem volt olyan pontja, ahol szélárnyékba tudtunk volna állni, ezért tovább indultunk éjszakára helyet keresni.

Koordinátákat követve egy helyen lementünk a partra, de nagyon úgy tűnt, hogy valakinek a háza elé érkeztünk meg, a bozótosba vezető úthoz pedig nem volt bizalmunk, ezért még tovább mentünk, egészen Algheroig.

Algheroban egy út két oldalán volt nagy parkoló, ahol mi megálltunk az egy óvoda parkolója volt (N 40.57833; E 8.31806). Szerdán délelőtt a környéken piac van, ezért mindenfelé tilos parkolni. Amikor megálltunk és Laci kiszállt kicsit körülnézni leszólította a környéken lakó Claudio és figyelmeztette, hogy olvassa el a táblákat (mi már előtte megtettük). Németül próbált Lacival kommunikálni, de egyikük tudása se volt a topon, mindenesetre Lacinak annyi kiderült, hogy Claudionak se Magyarország, se Budapest nem csengett ismerősen.

Este felfedeztük kicsit a környéket, lementünk a parti sétányra, de az óváros tornyai nagyon távolinak tűntek, ezért csak a parton sétáltunk kicsit és a szezonra felkészülő parti fövenyen labdáztunk egyet Gingerrel.

Május 21. kedd

Reggeli után besétáltunk Alghero központjába, az információs irodában szereztem egy térképet, annak alapján keresgéltük a fontosabb pontokat a szép, virágdíszbe öltöztetett szűk utcácskák hálójában. A városfal fölötti bástyákon megcsodáltuk a kőhajítókat, ágyúkat, amik a tenger felőli támadásokat voltak hivatottak kivédeni, majd a parti sétányon visszasétáltunk Villámhoz. Most nyíltak mindenfelé a kedvenc kerítés sövényem illatos kis fehér és vajszínű virágai. Még mindig nem tudom mi lehet ez a növény és hogy bírná-e nálunk az éghajlatot. Sűrűre nő, így véd a belátás ellen és nagyon finom illata van a virágának.

Amikor visszaértünk a lakóhoz még kidobtuk a szemközti parkoló szelektív kukáiba az összegyűlt szemetünket, ettünk egy kis ebédet, aztán indultunk tovább a parti úton.

Szép hegyoldalakban, öblök felett vezetett az út. Egy strand második lejárójánál lementünk, a parkolóban még éppen meg tudtunk állni, (N 40.49497; E 8.37121), mellette piknik hely asztallal, padokkal, lejárat a strand büféhez, de az zárva volt. Az előző lejárat ide vezetett, a büfénél néhány autónak árnyékolós parkoló is volt és az út felől sorompó, amit este bezártak. Előtte is van egy strand, annak nagyobb a homokos öble, mint ahol mi megálltunk és ott már nyitva volt a parti büfé. Ahol mi megálltunk kicsit lejjebb munkagépek dolgoztak EU projekt keretében a meredek partfalat erősítették meg.

Felmentünk a főútra megnézni a táblát, hogy mi mindent nem szabad. Kiderült, hogy nagyon jó helyen vagyunk, mert az hivatalosan is parkoló, június 20. és szeptember 30. között fizetős, lakóautóval 5 EUR egy órára.

Lementünk megnézni a partot, aztán letelepedtünk a padokra és a tűző napról az árnyékba vándorolva pihentünk, nézelődtünk.

Délután egy időre leparkolt mellettünk egy német lakóautó, de aztán tovább indultak. Jött egy rendőrautó is, körbement a parkolóban, aztán anélkül, hogy megállt volna, távozott. Egy kis teherautóval jöttek – mentek a munkaterületről, időnként hoztak valami eszközöket, kedvesen üdvözöltük egymást, majd 6 óra körül feljött egy kis munkagép, a főútra kikerülve lement a másik lejáraton és beállt az árnyékolt parkolóhelyre. Nemsokára a nagy markoló is abbahagyta a munkát és a vezetője hazaindult.

Egy Ford Transittal francia pár költözött be a parkoló sarkába éjszakára. Én kihasználtam a lehetőséget, hogy szabadtéren tudok főzni és megsütöttem az aznap vett tengeri herkentyűket, amikkel az intenzív illatuk miatt ki vagyok tiltva a lakóból. Amikor elkészült a vacsora Laci szépen megterített, a szardiniai vörösbor is előkerült és csodás környezetben költöttük el a vacsoránkat.

Éjszakára még egy motoros pár is rátalált a parkolóra, akik sátrat vertek.

Kicsit közel volt az autóút, időnként hallottam egy-egy nagyobb elhaladó autó zaját, de nagyon kellemes éjszakát töltöttünk a parkolóban.

Május 22. szerda

Amikor reggel felébredtem hallottam, hogy már dolgoznak a munkagépekkel. A motorosok már elmentek, csak a francia pár reggelizett a pihenő asztalánál és egy német lakóautóval álltak be mellénk, akik szintén kutyával utaztak.

Reggelit követően a Nuraghe völgy felé vettük az irányt. A GPS-ek visszavittek Algheroba, majd eltérő útvonalat ajánlottak. Az IGO-t követtük. Az új program többnyire nem szól előre, ha le kell menni egy útról, csak amikor már a kereszteződésben vagyunk, ekkor meg sokszor késő a hirtelen irányváltoztatáshoz, mert mire kimondja, hogy fordulj jobbra, már túlmentünk a kereszteződésen. Így aztán néhány visszafordulással tarkítva haladtunk a célunk felé.

A Santo Antine nuragh emlékekhez közeli falut adtunk meg célként és ahogy közeledtünk lestem a barna turisztikai érdekesség táblákat, hogy merre menjünk. Így könnyen rátaláltunk az ásatási területre, ahol a torony már látszott az útról. A parkolóban állt néhány busz, személyautó, motor, de sikerült helyet találnunk a szántóföld szélén. Érdekes a mezőgazdasági területek művelése Szardinia szigetén. Többnyire műveletlen földek, gazzal benőve, helyenként mintha valami kalászos növény nőne, de közte nagyon sok a gaz. Néhány helyen birkák, vagy tehenek legelnek, de nem igazán legelőnek kinéző területeken. A szőlő a leggyakrabban látott haszonnövény, néhány helyen olajfa ligeteket is láttunk. Elvétve gyümölcsöst láttunk, de nagyon kis területen művelve. Azt reméltem, hogy májusban mindenfelé találunk majd finom friss epret, de sehol nem láttunk, a boltokban árult se volt szép, ahol mégis valamennyire jól nézett ki ott vettem belőle, de távolról se jutott minden napra.

Itt olcsóbb volt a belépő, mint ahol korábban jártunk, igaz, hogy csak egy épülettömböt lehetett megnézni 6 EUR-ért fejenként. Később tűnt fel, hogy itt sehol nem kérték a belépőt, az út túloldalán levő épületbe csak azért tértünk be jegyet venni, mert mi így szoktuk meg.

Két német csoporttal is kerülgettük egymást, igyekeztünk az idegenvezetőik hosszú magyarázatait kihasználva megtekinteni az épület egyes részeit. A háromszög alakú épület mindegyik sarkán állt egy torony, amelyeket folyosók kötöttek össze egymással, valamint a középső, két emelet magas toronnyal. A tornyok teteje már hiányzik, az eredeti épületet a római korban kicsit átalakították. A közelében volt egy falu is, amit nem tártak fel teljesen. Az épülettől látszik egy másik torony is, azt viszont onnan nem lehetett megközelíteni.

Ebéd után indultunk tovább dél felé. Ahogy keresztül haladtunk a Nuraghe völgyön itt is, ott is láttuk tornyok maradványait. A völgyben sok helyen tombákat is találtak.

Ilon írta a Facebookon, hogy neki a rizsszem apró kavicsos Is Arutas strand (N 39.95212; E8.40308) a kedvence, így ezt írtuk be célpontnak. A dél felé vezető nem fizetős autópályán tankoltunk egy helyen, örültünk, hogy az üzemanyag nem volt drágább, mint amit máshol láttunk, 1,5 EUR alatt valamivel tudtunk tankolni literenként.

A strandnál mind a személyautó, mind a lakóautó parkolóban sokan álltak, de azért sikerült helyet találnunk. Lementünk a strandra, ami tényleg nagyon szép és az apró gömbölyű kavicsokon is kellemes járni. Egy olyan szakaszon, ahol nem voltak napozók, fürdőzők Laci lement a vízhez és Gingert is próbálta becsábítani. Ginger gyanakodva hallgatta – nézte a kis hullámokat, amik a partra csobbantak. Nem volt lelkes az ötlettől, hogy bemenjen a vízbe. Laci pórázon berángatta valameddig, de csak menekülni próbált. Nagyon megkönnyebbült, amikor Laci felhagyott a macerálásával, boldogan rázta meg magát és futkosott a homokban. Egy sziklánál letelepedtünk, amíg Laci visszament a lakóba székekért és egy takaróért, amit Gingernek árnyékolónak kifeszítettünk a két szék közé. Mi csak a napon üldögéltünk, szerencsére nem volt tikkasztó hőség, a parti szellő is csökkentette a hőérzetet, ezért egy idő után kezdtem kicsit fázni. Voltak, akik bementek a tengerbe fürdeni, azért ahogy láttam a többség eléggé elgondolkodott, amikor befelé gyalogolt, hogy belevesse-e magát a vízbe.

Ginger néha nem tudta megállni, hogy ne menjen oda valakihez barátkozni, de szerencsére ezen a strandon nem láttunk kutyákat tiltó táblát, feliratot.

Egy óra üldögélés után úgy gondoltuk, hogy ennyi elég lesz egy napra a napból és összeszedelőzködtünk.

Május 23. csütörtök

Úgy döntöttünk, hogy nem rohanunk, maradunk ezen a szép parton még egy napot. Délelőtt elmentünk az egyik irányba kicsit körülnézni, egy idő után a parti földút le volt zárva nagy kövekkel, gyalog tovább tudtunk menni, de aztán annak az útnak is vége lett. A távolban láttunk egy földnyelvet, ahol három lakóautó állt, egymástól nagy távolságra. Egy kis domboldalon a tengertől távolabb egy lakókocsi telepet fedeztünk fel, nem mentünk közelebb megtudni, hogy kik laknak ott.

Délután lementünk a strandra, nagy tömeg nem volt, de többen napoztak, pihentek a fövenyen, mint előző nap. Négy lány bement a vízbe is, műanyag szemeteket szedtek össze a part menti vízből és rendesen összegyűjtötték, hogy aztán kidobják. Meg is fürödtek. Ettől Laci is felbátorodott és bement úszni a tengerbe. Volt ugyan olyan lány is, akit hiába próbált rávenni a párja, hogy menjen egy kicsit beljebb a vízbe az igazán jó fotó kedvéért, bokánál mélyebben nem volt hajlandó a habokba lépdelni. Jött két nő is egy kisgyerekkel, a gyereket óvták tőle, hogy bemenjen a vízbe, a nők azért készítettek néhány – tengerben – fotót.

Ginger érdeklődve figyelte Lacit, ahogy bement a vízbe, de nem akarta követni, csak a nyakát nyújtogatta.

Amikor Laci kijött üldögéltünk még egy kicsit, de kezdett hűvös lenni a szél, ezért visszamentünk a lakóhoz.

Este még egy sétára indultunk, Laci megmutatta a parton azt a kis sziklaívet, amit az előző napi sétánál fedeztek fel Gingerrel. A parti kávézókban folytak a felújítási munkák, a parttal párhuzamos földút mellett mindenfelé lakóautókkal táboroztak, volt aki sütögetett is.

Május 24. péntek

Reggel még kényelmesen készülődtünk, aztán elindultunk felkeresni Baruminiben a Su Nuraxi Világörökség nuraghi települést. A terület csak vezetővel látogatható, kutyát nem szabad bevinni. Ez érthető is, mert a fő torony bejárásához meredek lépcsőkön, alacsony átjárókon kell közlekedni. Egy idő után én is feladtam és visszafordultam, a bejáratnál vártam meg Lacit, aki még kívülről is körbejárta a komplexumot. Nagyon érdekes, ahogyan bazaltból, majd a felsőbb szinteken a könnyebb homokkőből nagy tornyokat alkottak. Igaz, hogy a kő kupolák időnként összeomlottak, akkor egy kicsit átépítették a tornyokat, házakat.

A belépő még több más helyre is érvényes volt, ezek közül a Palazzo Zapata-t néztük meg, ahol a nuraghi feltárások során talált leleteket állították ki. Maga az épület is egy nuraghi fölé épült, egy része üveg padló alatt tekinthető meg.

Odafelé áthaladtunk egy kisvároson, ahol szinte minden ház falát festett életképek díszítették. Visszafelé megálltunk Villamarban és megnéztük a sajátos tárlat alkotásait. A falfestményeken kívül megkapó domborművekre is találtunk mindenfelé a faluban. Ezen a napon nyárias meleg volt, ragyogóan sütött a nap, a tengertől távol, ahol nem hűsített az állandó parti szél, már szinte túl melegünk is volt, útközben még a klímát is bekapcsoltam az autóban.

Innen a Nuraghek völgyét keresztezve egy vad partra igyekeztünk, meredek hegyoldal zuhan a tengerbe, csak kis öblöcskék szolgálnak strandként, kikötőként. A hegyek Szardinia bányavidéke, iparterülete, bár úgy tűnik, hogy az ipari, vasérc kitermelési tevékenységet már befejezték. A Nuraghek völgyében, de utunk során másfelé is mindenfelé nuraghe épületek maradványait láttuk, állítólag több száz található ezekből az egyedi, csak Szardiniára jellemző ősi épületek romjaiból a szigeten.

Mivel a hegyek között vezető út mellett nem volt könnyű parkolóhelyet találni, ráadásul lakóautóval várakozni táblákkal is gyakran találkoztunk végül egy camper sostában (Sosta Camper Masua N 39.33406; E 8.4207) álltunk meg éjszakára. Teraszosan kialakított területen minimum infrastruktúrával (áram, mosogató nem ivóvízzel, egy WC kis faházban) rendelkező megálló, áram nélkül előszezonban 12 EUR volt egy éjszakára. Lépcsőkön lehet megközelíteni a strandot és kis kikötőt. Érkezés után le is mentünk, Laci bevette magát a sziklák között lassan mélyülő vízbe, még Ginger is hajlandó volt a bedobott labdát kihozni a sekély part menti vízből.

Május 25. szombat

Reggel elmentünk még egyet sétálni a part fölötti földúton. Szép hegyoldalban vezet az út, remek a kilátás a tengerre és benne egy nagy sziklatömbre, amin több helyen is átlátni kisebb lyukakon. Az út egy idő után kapuval van lezárva az autók elől, onnan már csak gyalog lehet továbbmenni, majd a végén egy múzeum pénztára és egy büfékocsi található. A múzeum a környékbeli ipart és ipari műemlékeket mutatja be. Ginger kapott a büféstől egy kis vizet, aminek nagyon örült a meleg, bár felhősödő időben.

Egy kis szigetet néztem ki következő állomásnak, de mindenhol azt találtam, hogy a szigetre nem szabad lakóautóval bemenni, ezért másik úticélt kerestem.

Nagyon szép úton haladtunk egyre több felhővel borított ég alatt a part fölött kanyargó úton. Helyenként megálltunk egy-egy parkolóban lenézni a mélyben a tengerre. Egy idő után sajnos az eső is eleredt. Egy szuper, fás, nagy parkolóban álltunk meg a part közelében (N 38.88755; E 8.85938). Volt ott rajtunk kívül egy másik lakóautó is, jót nevettek, amikor látták, hogy az egyre jobban szakadó esőben esőkabátban indult Ginger sétálni. A lakóautóval elmentek, de érkezett egy másik, amelyik ott is éjszakázott. Egész éjjel dobolt az eső a lakóautó tetején, nőttek körülöttünk a pocsolyák.

Május 26. vasárnap

Az eső velünk maradt egész vasárnap is. Ezen a napon volt az EU választás Magyarországon, sajnálom, hogy nem voltunk éppen otthon, bár az eredményeken nem sokat tudtunk volna változtatni.

Csak a feltétlenül szükséges egészségügyi sétákra vitte ki Laci Gingert, én egész nap ki se mozdultam a lakóból, folyamatosan, megállás nélkül esett, zuhogott. Úgy lehűlt az idő, hogy be is kellett gyújtani, pedig már napok óta éjszaka se kellett fűteni.

Május 27. hétfő

Reggelre az eső megkegyelmezett nekünk, előbb csak csöpörgősre váltott, majd egy (persze a séta idejére időzített) végső roham után két nap után elállt az eső. Kecskecsorda jött legelészni a parkolóba, kolompolás jelezte az érkezésüket, sajnos inkább a fák lombját részesítették előnyben a fűvel szemben.

Még egy gyors séta, hogy én is lássam a szép tavat, ami a flamingók kedvenc helye, a tengert ezen a helyen, aztán indultunk tovább, mert már nagyon időszerű volt feltölteni a készleteinket és szervizelni is. Séta közben azért láttam táblákat, hogy lakóautóval nem szabad éjszakázni, de ezek nem a parkoló bejáratánál voltak, az esőben meg nem sétáltunk annyira körbe, hogy észrevettük volna. Egyébként jöttek – mentek lakóautókkal, volt aki ott is éjszakázott velünk. Felülről át lehetett tekinteni a terepet a keskeny homoksávot, ami elválasztja egymástól a sekély, sós vizű tavat (a flamingók törzshelyét) és a tengert.

Cagliarin csak keresztülmentünk, utána álltunk meg ismét flamingós tavaknál az országút és a strand parti útja között. (N 39.2169; E 9.18061) koordinátáknál és még hosszasan az út és a strand között szabad területek sorakoztak, amik a strandszezonban parkolóként szolgálnak. Ideális hely volt, vízcsapokkal, ahol fel tudtuk tölteni a vízkészletet, WC-kkel, amik nyitva voltak és a taposós WC-ben tudtuk üríteni a mi WC tartályunkat, szemetesekkel, szelektív kukákkal, ahol a szeméttől is meg tudtunk szabadulni. A homokos strand létesítményeiben felkészültek a szezonra, a szervizúton sok futó, biciklis, gyalogló, görkoris végezte a napi mozgásadagját.

Bár nem esett az eső, de hol az egyik, hol a másik irányból vészjósló fekete felhők jöttek – mentek, a távolban látszott, hogy zuhog az eső. Mi vártunk, hogy milyen idő lesz, addig kannával a közeli vízcsapról – ahol a futók is felfrissítették magukat és nem volt kint, hogy nem ivóvíz (igaz az se, hogy ivóvíz) kannával feltöltöttük a víztartályt.

Az úton elég nagy volt a forgalom, ezért éjszakára egy facsoport mögé álltunk, az egy kicsit megszűrte a zajt. Az út másik oldalán kis gátakkal elválasztott szabályos négyszögekben sekély sós vízben kotorásztak a flamingók. Nem volt kellemes a szaguk, amikor felénk fújta a szél.

Délután úgy tűnt, hogy a nap győz, bár elég erősen fújt a szél. Bementünk Cagliariba, a városközponthoz közel jelölt parkolóba (N 39.2071; E 9.12397), ahol találtunk egy kellemes árnyékos helyet, majd besétáltunk a parti sétányon a kikötő felé a belvárosba, ahol Információs Irodát kerestünk térképért. A várostérképpel a zsebünkben elindultunk ötletszerűen felfelé az óváros és a vár irányába. Én egy idő után visszatértem a lakóhoz, Laci Gingerrel még egy darabig várost nézett. Éjszakára a parton talált remek parkolóba tértünk vissza. A facsoport, ami mögött elhelyezkedtünk tényleg tompította annyira a forgalom zaját, hogy jól tudtunk aludni.

Május 28. kedd

Reggeli kényelmes készülődés után ismét bementünk Cagliariba. Több lakóautóval is érkeztek pont akkor a parkolóba, kis szerencsével találtunk még egy árnyékos helyet. Ismét az óváros és a várdomb felé vettük az irányt. A kikötőben ismét elhaladtunk két haditengerészeti hajó mellett, láthatóan igyekeztek elütni az időt a matrózok, legtöbben telefonáltak. A parton most is próbálkozott néhány horgász, fogást ezúttal se láttunk. Folyamatosan emelkedő utcákon sétáltunk fel az egyre melegebb napsütésben a Bastione Saint Remyhez. A várdomb csücskében levő bástyát éppen felújítják, nem működik a lift se, ami az oldalában vinne fel a magasba. Így aztán másztunk még egy kicsit felfelé. Az oroszlános kapun mentünk be a várba, aztán a magasból megcsodáltuk az alattunk elterülő várost, a kikötőben veszteglő óriási szálloda hajót. Hangulatos utcácskákban bóklásztunk, helyenként utcazenészek teremtettek jó hangulatot. A katedrálist felváltva néztük meg, egyikünk Gingerrel kint maradt, amíg a másik bement körülnézni. Lefelé még bekukucskáltunk néhány utcába, mindenfelé kisebb – nagyobb kupolájú, tornyú templomokat láttunk. A parkolóba visszaérve ebédeltünk, majd felmentünk még a tér túloldalán induló lépcsősoron, illetve az azt megkerülő lejtős gyalogúton a fent magasodó templomot is megnézni.

Délután a közeli San Sperate városkába utaztunk, ez is egy régi kis falu festett falú házakkal, szobrokkal. Pinuccio Sciola, egy helybéli földműves néhány évet Európában töltött a művészi karrierjét beindítani, majd 1968-ban visszatért szülőfalujába. Az az ötlete támadt, hogy új értéket hoz a falu életébe. A 60-as évek óta folyamatosan bővül a faliképek kollekciója, ami a parasztok életét mutatja be különböző stílusokban. Másik jellemző alkotások a „zenélő kövek”, nagy álló bazalt monolitok, amiket kivésett, hogy lehessen rajtuk zenélni kézzel, vagy valamilyen tárggyal (én megpróbáltam a kezemmel megszólaltatni némelyiket, de valószínűleg valamit nem jól csináltam, mert csak némán álltak.

Még egy éjszakára visszatértünk Cagliariba a megszokott tengerparti helyünkre. A két napos napsütésben sokat zsugorodtak a területen a pocsolyák, már csak néhány sáros terület emlékeztetett az elmúlt időszak nagy esőzéseire.

Május 29. szerda

Elhagytuk Cagliarit, a part menti úton haladtunk tovább. A tengerpart sziklás hegyoldalában vezetett az út, ahonnan csodálatos kilátás nyílt az öblökre, amik fölött elhaladtunk. Sokszor megálltunk kicsit körülnézni, gyönyörködni a napszemüvegben és anélkül egészen más színeket bemutató tengerben, a kis homokos, apró kavicsos öblökben, a sziklaszigetekben és sziklás partvonalban. Néha fényképeztünk is, egy-két képet mindjárt fel is tettem a közösségi hálóra, hogy barátaink is gyönyörködhessenek benne, merre járunk (otthon ekkor még tartott a májusi esők időszaka).

Régebben nem volt szokásom, hogy mindenfelől képeket töltöttem volna fel a Facebookra, csak az utóbbi időben kaptam rá. Ezzel nem irigységet szeretnék kelteni, vagy büszkélkedni, hanem azt szeretném elősegíteni, hogy Zsófika, Éva és más barátaink, akik érdeklődve követik utazásainkat képet kapjanak róla, éppen merre járunk, másrészt így Balu – aki rendszeresen ránéz a feltett képekre, kommentekre – is tudja, mi van velünk.

Villasimius felé haladva megbolondultak a GPS-ek, jót keringtünk egy élelmiszerbolt parkolója körül, majd csaknem abba az irányba vittek vissza minket, ahonnan jöttünk. Hamarosan letértünk a tenger felé, de mindenfelé zsákutca és lakóautóval parkolni, éjszakázni tilos táblák között találtuk magunkat. Egy kis beugró volt csak a földúton, ahova még elfelejtettek tiltó táblát tenni.  Az út túloldalán sekély sós tó, kicsit távolabb sok flamingó járkált és kotorászott a tó alján. A beugróban parkolt egy személyautó, mi is beálltunk, párhuzamosan az úttal. (N 39.11711; E 9.51154)

Gyalog indultunk el megkeresni a strandot. Úgy néztük, hogy az előző flamingós helyhez hasonlóan itt is körbe lehet menni a homoksávon, ami a tenger és a belső tó között húzódik. Igazán a homoksáv két végében volt néhány strandoló és egy-két strand büfé. Elindultunk az egyik irányba, elég sokáig mentünk, nagy üdülőtelepet kellett megkerülnünk, mire a strand parkolójába értünk. Persze ott is kint volt a tábla, hogy lakóautóval nem szabad éjszakázni, szezonban fizetős is a parkoló. A strandra kutyát (sőt semmilyen állatot) se volt szabad bevinni. Lehet, hogy a flamingók is illegálisan tartózkodtak ott? Az üdülőtelep és a strand között folyamatosan járt kisbusz, néha csak 1-2 utast láttunk rajta. Felváltva kinéztünk a strandra, másikunk Gingerrel maradt közben a strandtól távolabb.

Amikor visszatértünk a lakóhoz Laci kis felderítőútra indult, közelebb szeretett volna kerülni a flamingókhoz. Csakhogy az oda vezető kis félsziget elején mindenkinek tilos továbbmenni figyelmeztetés fogadta. Később úgy tűnt, hogy azért ez mégse vonatkozik mindenkire, vagy nem mindenki veszi komolyan, mert több lovas csapat is jött arra, a tenger szélén a vízben, vagy a parton haladva. Ők aztán tényleg megzavarták a flamingókat, ijedten gyűltek össze a tó egy távolabbi pontján. Láttunk gyalogosokat is, akik kimentek a félsziget végébe és onnan begyalogoltak a sekély tóba, hogy jó fényképek készülhessenek róluk a flamingókkal. Rájuk is hasonlóan reagáltak a madarak, gyorsan messzebb gyalogoltak a betolakodóktól. Délután elsétáltunk a másik irányba is a strandhoz. Két lejárata is volt, mindkettőt megnéztük. Fürdőzőket még nem nagyon láttunk, inkább csak napoztak, vagy hozzánk hasonlóan sétáltak a deszkapallós járdán, vagy a homokban. Egy magyar párral is találkoztunk, megcsodálták Gingert, aki fegyelmezetten ülve Laci mellett várta, hogy visszatérjek a strandon tett rövid sétáról.

Estére a napközbeni gyér forgalom is elült az úton, ami mellett letelepedtünk. Igaz, hogy az egyik autó hosszasan ránk dudált, de más nem történt. Kellemes éjszakát töltöttünk a flamingók közelében. Este még megcsodálhattuk, ahogy a piros szárnyú madarak röpködtek egyet a tavuk felett éjszakai helyüket keresve.

Május 30. csütörtök

Laci reggel korán ébredt és ahogy kinézett, csodaszép vörös fényekben játszó napkelte fogadta. Persze kiment lefényképezni, ez viszont kicsit megijesztette a part közelében ácsorgó flamingókat, akik csaknem kijöttek a partra gyorsan beljebb sétáltak. Az ágyból néztük, ahogy a percről percre változó fényekben a flamingók jöttek – mentek. Engem a vietnami vízi bábszínházra emlékeztetett a vonulásuk.

Dél körül egy kisteherautóval érkeztek, a mögöttünk levő telekre vonultak be és ott fűkaszával munkának láttak. Ráfért már a területre, meg a környezetére is, hogy rendbe tegyék. Nem akartuk zavarni őket a munkában, nekünk meg kicsit zajos lett az idillien nyugalmas szegletünk, ezért tovább indultunk a nagyobb félsziget csücske, Capo Carbonara felé. Az aszfaltos útnak egyszer csak egy fordulóban vége szakadt. Mint kiderült pont ide vezettek az éjszakázó hely koordinátái (N 39.1073; E9.51554). Körben sok autó és egy lakóautó is parkolt, amikor valaki elment akkor tudtunk beállni egy olyan helyre, ami pont a tengerre nézett előttünk / alattunk.

Lent a tengerhez közel fák között láttunk két lakóautót meg egy kisebb furgont, elindultunk hát megnézni, hogy lehet oda lejutni. Vízmosásos, helyenként nagy gödrökkel tarkított volt az út, mivel csak egy éjszakát terveztük maradni nem kockáztattuk meg, hogy fennakadjunk valahol a motortartóval. (Eddig ugyan a motort még nem használtuk, lehet, hogy erre az útra nem is volt értelme elhozni. Igazából akkor tesz jó szolgálatot, ha valahol megállunk és onnan akarunk bemenni megnézni valami nagyobb várost, ahol lakóautóval nem, vagy nehezen lehet csak közlekedni. Persze Gingerrel az is kérdés, hogy mennyi időre lehetne otthagyni a lakóautóban. Bár a kompúton több, mint 8 órát is elvolt egy hatalmas csont és víz társaságában. A hatalmas csont persze elfogyott, csak néhány éles szilánk maradt, ami miatt viszont legközelebb nem merek neki ilyen nagy csontot adni, legfeljebb velőscsontot, amit nem tud szétrágni.)

Így aztán maradtunk az út végén a fordulóban, csodáltuk az olaszokat, akik jöttek személyautókkal, aztán vagy ki se szálltak, vagy egymás mellett álló autókban letekert ablaknál beszélgettek egymással, majd elhajtottak. Este, amikor már elfogytak a tenger nézegetők még egy kicsit odébb álltunk, hogy a fejünk legyen kicsit magasabban – én így szeretek aludni – és ne legyünk az úton.

Május 31. péntek

Reggel, amikor Laci a külső szélvédő takarót szedte le hallottam, hogy jött egy autó és érdeklődtek tőle, hogy németül, vagy angolul beszél-e. Aztán elmentek. Kérdeztem Lacit, hogy valakinek baja volt-e vele, hogy ott aludtunk, de kiderült, hogy nem erről volt szó, hanem árultak sajtot, kolbászt, mindenfélét. Reggeli után indultunk tovább a Costa Rei felé. Lehet, hogy más úton is megközelíthettük volna a helyet, amit kinéztem, mert amikor kilométereken át döcögve gidres-gödrös földúton már majdnem elértük a koordinátákat egy rövid ideig megint aszfalt úton haladtunk. Aztán megint földút, az út egyik felén villanypásztorral lekerített legelőn tehenek, bocik, majd egy tó (ezúttal flamingók nélkül, kiderült, hogy csak egy picit sós a vize), lápos, de szerencsére a napos időben száraz terület gyér aljnövényzettel. (N 39.332027; E 9.593744) Ez aztán tényleg nagyon nyugis helynek bizonyult. Árnyék ugyan nem volt, de a nap nem túl melegen sütött (22-23 fok), a levegő mozgott, ha egy kis huzatot csináltunk még fáztam is bent. Tőlünk kb. 400-500 m-re az út mellett épületegyüttes, másik irányban még messzebb egy gazdaság, a tó túloldalán zöld növényzettel borított hegyek, az úton tovább egy strand, csak néhány látogatóval. Egy biciklis kiránduló pár tőlünk kérdezte, hogy vannak-e flamingók a tóban – útba igazítottuk őket a Villasimiusnál látott flamingós tó felé, még a térképen is megmutattuk.

Amikor sétálni indultunk találkoztunk egy cross motorral és egy quaddal, amikkel száguldoztak a gyér növényzetben kitaposott ösvényeken. Gondoltam, hogy itt senkit nem fogunk zavarni, ha grillezünk, így aztán ezen az estén grill vacsora készült, egy kis szardiniai borral fogyasztottuk el.

Június 1. szombat

A délelőtt az élménybeszámoló írásával telt, már megint jó néhány napja nem írtam hozzá. Igazán kellemes, nyugis helyen voltunk, csak a helyi kis madarak csiporogtak néha, meg a szemtelen legyek zümmögtek.

Délután lementünk a strandra. Útközben elhaladtunk az egyetlen épülettömb mellett, amit a táborhelyünkről láttunk, ez egy turisztikai létesítmény volt, zárva, a kapun lánccal. Egy személyautó hagyott el minket, az út végén, ahol a strandra vezető fa burkolatú sétaút kezdődött egy kis földút haladt tovább, ami egy tanya, vagy kis kikötő jellegű helyre vezetett, mindenesetre a kutyáik izgatottan ugatták az érkezőket, aztán Gingert is észrevették a távolban és őt is üdvözölték. Lementünk a homokos strandra, ami több km hosszan húzódott. Bár egy Olaszországban élő barátom figyelmeztetett, hogy június 1-től nem szabad kutyát vinni, csak az arra kijelölt strandokra, különben komoly büntetést kockáztatunk, de itt közel – távol senkit nem láttunk, reméltük, hogy nem bújnak meg a bokrokban őrök, akik figyelik a partszakaszt, nehogy felbukkanjon egy kutya, ezért Ginger jót rohangálhatott a homokban. Egy idő után a partszakasz túlsó végén, legalább 2-3 km-re tőlünk feltűnt néhány ember, de mi már indultunk hazafelé.

Június 2. vasárnap

Úgy gondoltuk, hogy bár nagyon jó volt ezen a mindentől félreeső helyen, lassan ideje tovább indulnunk. Ráadásul ezen a reggelen rekord mennyiségű autó igyekezett a strandra, reggel óta már a hatodik haladt el az úton. Szépen összerendeztünk mindent, beültünk, hogy indulunk, de az indító  akku lemerült, éppen csak nyöszörgött egy kicsit. A napelemek eddig a fedélzeti akkut töltötték, most átkapcsolta őket Laci, hogy az indító akkut töltsék fel. Szoktunk figyelni rá, hogy 2-3 naponta nagyobb távolságot menjünk, hogy feltöltsön az indító akku, de most csak töltögettük róla a mindenféle kütyüket, két napig egy helyben álltunk és előtte is napokig max. 30-40 km-t autóztunk, teljesen jogosan merült le.

Vártunk néhány órát, aztán indított Laci – és szerencsére az akku eléggé feltöltött, hogy beindítsa a motort. Megkerültük egyik oldalról a tavat, ami mellett álltunk, aztán a másik oldalon vezető úton folytattuk az utunkat, ahol korábban az autókat láttuk haladni. Egy idő után le volt zárva az út, mert egy szakaszát elmosta a víz, azt javították. Aztán észrevettük, hogy velünk szemben egy autó egy földúton kikerüli az útlezárást, hát Laci megnézte, hogy vajon mi is át tudunk-e jutni arra. Szerencsére kisebb döccenőkkel, de venni tudtuk az akadályt, így nem kellett visszafordulnunk és nagy kerülőt tennünk. A térkép szerint itt a parton egy szakaszon hegyek vannak, nem lehet lemenni a partra. Tényleg szép hegyi úton haladtunk, de hamarosan elértünk a kinézett következő helyre, Cardedu strandjára. A bejáratnál tábla, hogy itt lakóautó szerviz található, de a WC-k zárva voltak, a zuhanyból nem folyt a víz, legfeljebb a WC-t lehetett leereszteni. Sok ki beugró volt a területen és egy holland és néhány német lakóautó, valamint egy strand büfé. Beálltunk egy beugróba és a part felfedezésére indultunk. Közben Ginger lefeküdt az árnyékba a lakóautó előtt, ahol tele lett a bundája szúrós apró bogáncsokkal. A tengerpart itt nem homokos volt, hanem nagy kavicsos, amin elég nehéz volt közlekedni. Laci talált egy fát a part közelében, annak az árnyékába költöztünk, aztán folyamatosan vándoroltunk az árnyékot követve. Laci bement fürdeni is, Ginger rágni való faágakra vadászott.

Este megint grillezni készültünk, amikor megjelent egy hölgy és valami jegy felől kérdezősködött. Megállapítottuk, hogy nehezen értjük meg egymást, ezért a strand büféhez irányított. Ott a fiúk beszéltek angolul, így megtudtam, hogy 10 EUR egy éjszakára a lakóautó díja, egy füzetbe be is írtam a lakó rendszámát, majd megmutatták, hogy hol lehet ivóvizet feltölteni, hova tehetjük a szelektív szemetet, valamint hogy van valahol működő zuhany és WC is. Ezt később fel is fedeztük a büfé szomszédságában. (A WC-hez a kulcsot a büfében kellett elkérni – amikor az nyitva volt.)

Éppen vacsorához készültünk, amikor nagy kolompolással megérkeztek a tehenek, bejöttek a területre és a fák lombjából lakmároztak. Ginger a lakóból megugatta őket, alig tudtam lecsillapítani. Aztán persze amikor kimentünk és megközelítettünk néhány nagy jószágot már nem volt olyan nagy a hangja.

Cucamonga La Spiaggetta (N 39.75289; E 9.674005)

Június 3. hétfő

Reggel szervizeltünk – a büfénél még teljes volt a csend, majd elindultunk, mert már nagyon elfogytak az élelmiszer készleteink, muszáj volt vásárolni. Azt gondoltuk, hogy ha nem találunk más jó helyet, akkor visszajövünk erre a helyre még egy éjszakára.

A bevásárlás nem is volt olyan egyszerű, mint ahogy gondoltuk. Laci a GPS-ből kinézett a közeli Tortoniban egy Conadot, de a koordináták lakóházak közé és egy üzemépülethez vezettek. Aztán véletlenül csak ráakadtunk a Conad üzletre. Nagy nehezen megálltunk előtte, jól bevásároltunk, aztán kiderült, hogy a kijárat egy nagy udvarra nyílt sok parkolóhellyel. Innen már indultunk is parkolót keresni. Az első hely a kikötő közelében volt, ahol éppen bontottak valami vidámparkot, az út végén a parkolóban néhány lakóautó is állt. (N 39.9384; E9.70972) Nem volt már hely, így amíg körbenéztünk a környéken a gyönyörű sziklákat megcsodálni, addig beálltunk középre. Mire visszaértünk lett hely a tengerhez közeli parti támfal mellett is. Ez is jó hely volt, de semmi árnyék és elég nagy zajjal járt a rendezvény helyszín bontása, ezért inkább tovább mentünk egy másik parkolóba. Az N 39.956879; E 9.683499 koordinátáknál levő parkoló előtt nagy táblák hirdették, hogy se kempingezni, se kutyával bemenni nem szabad. A földút végében álltunk meg az út szélén, velünk szemben egy francia lakóautó, omnisztor kitekerve, a lakó előtt ültek az árnyékban. Más lakóautók is álltak az út mentén. Mi a kis kempingszékekkel, pórázon a kutyával, vízzel felszerelkezve felsétáltunk a pinea erdőbe. Ott padok és asztalok vártak a fák alatt. Letelepedtünk egy olyan helyre, aminek a közelében senki más nem volt. A homokos, apró kavicsos strandon talán 2-3 ember pihent. A parti szélben elég gyorsan hűvös lett az árnyékban, kerestük a napfoltokat, hogy ne fázzunk. Néhányan időnként futottak, sétáltak, kutyát sétáltattak az erdősávban. Mi is felfedeztük a környéket Gingerrel. Nagyon kellemes helynek bizonyult, a parti dűne és pinea erdő rekonstrukciójának nyomai ugyan már kezdtek helyenként viseltes jelleget ölteni, de összességében jól sikerült projektnek tűnt.

Este fokozatosan mindenki  eltűnt, egyedül maradtunk a helyszínen, ahol senki nem zavarta a nyugodt éjszakánkat.

Június 4. kedd

Reggel ismét kezdtek érkezni a strandra személyautókkal, de a nagy területű erdőben és tengerparton alig lehetett észrevenni, hogy vannak néhányan. Egy nő a tengerpartos gyalogolt, bokáig a vízben, én követtem a példáját, de egyáltalán nem volt könnyű a hullámok által görgetett apró kavicsokban haladni. Azért néhány km-t megtettem, de csak a strand egyik végéig, meg vissza mentem el a táborhelyünktől. Amikor visszaértem Ginger boldogan rohant elém, hogy nem vesztem el.

Kicsit később Laci is bement fürdeni. Előtte egy golden retrieverrel érkezett egy fiatal pár és lementek vele a strandra. Ott a vízbe dobálták neki a labdát, amit lelkesen, nagyokat úszva hozott vissza. Ginger nagyon figyelte a magaslati helyéről, ő nem szeret bemenni a vízbe, amit egyelőre nem nagyon bánunk. Mi Gingert a fenyőerdőben ültettük le, a partra nem engedtük le, csak ha valamelyikünk elé leszaladt. Amikor Laci elment úszni egyszercsak fogta magát és leszáguldott a partra, majd elindult a másik goldi felé. Elég sokat kellett kiabálnom neki, mire hajlandó volt meghallani, de akkor szépen visszajött hozzám.

Laci hasán kezdtek begyulladni a kaktusztüskék, amiket még jó néhány nappal korábban szedett össze, amikor egy jó fotó kedvéért csaknem belehasalt egy kaktuszbokorba. Szemöldökcsipesszel megpróbáltam eltávolítani őket, remélem, hogy jól sikerült.

Amikor Laci másodszor volt bent fürdeni Ginger összehaverkodott egy idősebb úrral, aki akkor érkezett a strandra. Amikor meghallotta, hogy magyar vagyok rosszallását fejezte ki a magyarok jelenlegi demokrácia felfogásával szemben. Elég kínos, hogy mostanában egyre gyakrabban ez az a momentum, ami külföldieknek eszükbe jut rólunk.

Bármennyire is jó volt ez a hely, nem akartuk több éjszaka ott töltésével kihívni magunk ellen a helyiek esetleges nemtetszését, ezért délután, amikor a szieszta végeztével kezdtek gyűlni a helyiek a strandon mi útra keltünk.

Megint egy olyan szakasz következett, ahol a part mentén magas hegyek nőnek ki a tengerből, ezért az út beljebb vezet. Gyönyörű helyeken jártunk, 1000 méterre kacskaringóztunk fel, majd ugyanennyit le a másik oldalon Cala Gonone közelébe, ahol a part fölött vezető út mellett egy részen parkolók vannak, helyenként pad, esetleg asztal is, majd az út vége lezárva, zsákutca, onnan lépcsőkön lehet lejutni a mélyen lent levő kis strandra, illetve túrautak indulnak a hegyekbe. Persze itt is kint van a kempingezni tilos tábla, de a park4night kommentek szerint az eddigi helyekhez hasonlóan, ha semmi nincs kint a lakóautóból, akkor az parkolásnak számít, csak akkor szólnak, ha fellépő, szék, törülköző, vagy bármi más a lakóautón kívül található. Volt olyan kommentelő, akihez bezörögtek az éjszaka közepén, igaz, hogy arról nem írt, maradt-e kint valami a lakóautón kívül.

Június 5. szerda

Minket nem zavart senki éjszaka (N 40.2654; E 9.62786). Reggeli sétánál látta Laci, hogy odébb személyautókból pakoltak ki olaszok kisszéket, asztalt, gázfőzőt és készítették a reggelit, az autó meg tele volt aggatva száradó fürdőlepedőkkel. Szerintem ez inkább kimeríti a kempingezés fogalmát, mint egy zárt lakóautó, ami még WC-vel, fürdési – főzési lehetőséggel is rendelkezik.

A zsákutca végén, a partról felvezető illetve a túraútvonal kezdetét jelentő lépcső tetején egy tábla hirdette a hajókat, amik a strandról a városi kikötőbe viszik a fürdőzőket. Mivel a térképen láttam, hogy ezen a partszakaszon van egy nagy barlang gondoltam megnézhetnénk, el tudunk-e menni megnézni.

Cala Gononeban a kemping utcájában sikerült egy viszonylag árnyékos parkolóhelyet találnunk az út egy kiszélesedő részén. Innen indultunk a kikötőbe. A kikötőhöz vezető utcában több helyen is kínáltak hajókázást. Mi az egyiknél érdeklődtünk. Volt vagy 5-6 féle útvonaluk, de mi igazából a barlangra voltunk kíváncsiak, nem akartuk összekötni egész napos strandolással valamelyik környékbeli strandon. Szerencsére a kutyát is vihettük (persze Ginger pillanatok alatt meghódította az utazási irodában dolgozó lányokat) és azt mondták, hogy a barlangba is bemehet a kutya. 12 EUR volt a hajókázás és a barlangba még 10 EUR a belépő (fejenként), amit a kikötőben lehetett megvenni. Ginger ingyen utazott és nézelődött. A következő hajó 12 órakor indult, erre kaptunk jegyet, visszafelé pedig 13.30-kor indult a barlang látogatást követően.

Ginger némi ösztökélésre szépen átugrott a hajóra a rakpartról, majd Laci lábánál az ülés alatt helyezkedett el. Látszott, hogy nincs még szezon, félig se telt meg a hajó. Persze más kishajók is indultak ugyanakkor, ugyanoda, vagy más célállomásokra. Aztán útközben Ginger ismerkedett az útitársakkal, barátkozott egy kisbabával, megszeretgetett engem is, végig jól viselkedett a 15-20 perces út során. A partvonalat követve sok barlang bejáratot láttunk, elhaladtunk a strand mellett is, aminek a közelében fent az úton éjszakáztunk. A Grotte Bue Marinonál kiszálltunk, de még bevártuk néhány másik kisebb hajó utasait is. Idegenvezetővel lehetett látogatni a barlangot, olasz és angol nyelvű vezetés közül lehetett választani, de az olasz nyelvűre csak egyetlen jelentkező volt. Ahogy később a beszélgetésekből hallottam az utasok nagy többsége német volt. A barlang bejáratánál Ginger összebarátkozott egy portugál lánnyal, akinek a barátja magyar volt. 28 éve, még kisbabaként került Portugáliába, de tökéletesen beszél magyarul.

Cseppkőbarlangot már sokfelé, sokfélét láttunk, ennek a sajátossága, hogy a tengervíz, ami beáramlik és az édes víz, ami a hegyek patakjaiból érkezik, találkozik a barlangban. A másik –örömmel vett – sajátossága, hogy egyetlen lépcsőfokot se kell menni, fém rácsos járdán lehet végigjárni a látogatható 900 méteres szakaszt.(Ginger ügyesen vette az akadályt és kezdeti bizalmatlanság után szépen sétált a fém rácson – Selymit biztos nem tudtuk volna rávenni, a tériszonya miatt mindig irtózott azoktól a helyektől, ahol le lehetett látni az alattunk levő világra.) A barlang ennél sokkal nagyobb, csak a déli része, ahol mi jártunk 8, vagy 9 km hosszan húzódik. Sajnos már csak a múlt érdekessége, hogy itt is éltek remete fókák (monk seal / foca monaca), valamikor a 70-es években látták utoljára a barlangban. (Állítólag Törökországban valahol még élnek monk sealek.)

Mire végigjártuk a barlangot megérkezett értünk a hajó. A következő megállónk egy strand volt, az utasok csaknem mind kiszálltak, csak mi maradtunk meg egy német pár, mert mi nem strandolós jegyet vettünk. Visszafelé csatlakozott még hozzánk egy fiatal pár egy pár hónapos babával és még egy utas.

A visszafelé vezető utat nagy sebességgel, gyorsan tettük meg, majd lefújta a szél a fejünket az első fedélzeten.

A lakóhoz visszaérve ebédeltünk, aztán indultunk Nuoroba. Egyrészt vásárolni szerettünk volna, másrészt a közelében kinéztem egy erdei parkolót, a melegben jól esett volna egy kis árnyék.

Vásárolni nem sikerült, nem találtuk meg a GPS által jelzett boltot és másikat se, ami nyitva lett volna szieszta időben, tankolni viszont tudtunk és a hegyre felkapaszkodva az erdei parkoló is nagyon jó kis helynek bizonyult. Szép fenyőerdőben valamikor valamilyen gyerek park lehetett, sok régi fém mászóka, csúszda, hinta mindenfelé. Az egyik hintát ki is próbáltam, nyikorogva tiltakozott, de nem adta meg magát, hosszú évek után jót hintáztam, csak egy kicsit alacsonyan volt a két fémrúd, amire ülni tudtam, eléggé magam alá kellett húznom a lábam, hogy ne érjen le (az állva hintázás gyerekkoromban se volt kedvencem, ezért azt inkább kihagytam).

Körben egy aszfaltozott út vezet, egy egykori büfé épülete már ablakok nélkül, de a rozsdamentes mosogatók még bent vannak, egy nagy placc lapburkolattal – ez lett Ginger labdázó helye, amikor éppen nem gyerekek rollereztek, kerékpároztak ott. Autókkal jöttek – mentek, kutyákat hoztak sétáltatni, gyerekeket rollerozni, biciklizni. Nagy örömmel fedeztük fel, hogy az út mentén több helyen szemetes edény található (ez volt az egyik neuralgikus pont, hogy nagyon ritkán találtunk szemetest, kukát, ahol meg tudtunk volna szabadulni a sajnos nagyon gyorsan gyűlő szeméttől. (Olaszországban csak 1,5-2 l-es pet palackos ásványvizet találtunk, Spanyolországban jobb volt, mert ott a kisebb palackokat többször tudtuk használni, a nagy 6-8 literes vizekből újra töltve.) Az egyéb csomagolóanyag is csak gyűlt és az organikus szemét is termelődött – narancshéj, krumplihéj, tojáshéj, kávézacc, stb. Időnként a garázsba kerültek a megtelt szemetes zacskók, amíg valahol találtunk lehetőséget, hogy megszabaduljunk tőle. Ebből a szempontból a rizsszemes strand, valamint Calgiari strandja voltak eddig a jó helyek.

A parkoló helye: Monte Ortobeme (N 40.315102; E 9.36255)

Június 6. csütörtök

Ezen a napon Orgosolot szerettük volna megnézni, ami szintén egy festett falú település. Először azonban mindenképpen kellett már vásárolnunk, mert már nem sok mindenből válogathattam volna, hogy mit együnk vacsorára. Véletlenül megláttam egy táblát, ami egy szupermarket parkolója felé jelezte az irányt. Nosza, követtük, de az egy fedett parkolóhoz vezetett. Laci nagy-nehezen visszaügyeskedte a lakót a meredek zsákutcából és ezúttal a szupermarket bejáratával szemközti utcában álltunk meg. Jól bevásároltunk, remélem, hogy a következő napokban nem kell boltot keresgélni.

Orgosolo sokkal nagyobb város, mint amit vártam. Hegyoldalra kapaszkodik a város, ahogy a beérkező úton végigmentünk nem sok festett házat láttunk, de megtaláltuk a templomot és a szemközti téren piac is volt, ahol elsősorban virágokat árultak a mindenféle egyéb mellett. Megálltunk, ahol találtunk egy helyet, aztán a téren próbáltuk kitalálni merre lehet a turista információ. Az biztos volt, hogy fenn a hegyen. Elindultunk hát és egy idő után kezdtünk festett házakat látni itt-ott. Az iskola falán, egy lakóházon. Haladtunk egyre feljebb, amíg felértünk egy –elvileg, a tábla szerint – sétálóutcába, ahol egymást érték a festett falú házak. Miközben nézelődtünk persze vigyázni kellett, mert nagy volt az autós forgalom a gyalogos utcában. Elértünk egy térre és ott felfedeztem a turista információt. Gondoltam, hogy kérek tőlük egy térképet. Sajnos nem tudtak adni, mert csak audioguide kölcsönzéssel foglalkoztak, csak ahhoz adtak térképet. Megnéztem, hogy milyen képek szerepelnek a térképükön és megállapítottam, hogy ha nem is az összeset, de nagy részüket már felfedeztük. Így aztán visszafelé indultunk a sétálóutcában és mivel Gingernek megígértem, hogy a jó viselkedéséért a nagy melegben kap egy fagyit egy fagyizó lett a következő megállónk. Azért nekünk is jólesett a finom olasz fagyi, Ginger pedig szépen nyalogatta kiskanálból a frissítő citrom fagyi gombócát.

A délutáni melegben visszatértünk az előző éjszaka jól bevált parkolóba.

Június 7. péntek

Reggel még beszámolót írtam, aztán a térképet, meg a park4night-ot bújtam, hogy megtaláljam, hova menjünk tovább. Már nem egészen egy hetünk volt Szardinián, egy hét múlva már Pisában kell helyet keresnünk a hétvégi regattára és a város gyertyafénybe öltöztetésére.

Mindössze 160 km-re voltunk Olbiától, volt még néhány nap amikor a keleti part szép strandjait kereshettük fel. Capo Cominonál egy remek helyet találtunk. Egy strandbüfé, előtte parkoló, kicsit odébb egy placcon néhány lakóautó állt. (N 40.53474; E 9.8165) Az első szakaszon pallókkal fedett gyalogút vezetett le a partra, amit széles sávban a tengerből kimosott és partra sodort növényi maradékok borítottak. Terrakotta – sárgás színű sziklacsoportok szakították meg helyenként a növénytakarót. Kicsit odébb hófehér homokdűnék magasodtak. A büfétől a másik irányba indulva szintén volt egy parkoló, ahova csak este érkezett két lakóautó, majd a sűrű bokrok között vezető ösvényen lehetett megközelíteni további homokos, apró kavicsos, sziklás tengeröblöket. Mi csatlakoztunk a többi lakóautóhoz – éjszakára egészen megtelt a terület. Nagyokat sétáltunk, Ginger még játszott is egy német kutyával.

Június 8. szombat

Reggel villámlott, dörgött, Laci gyorsan elvitte Gingert sétálni, de igyekeztek vissza, amikor nagy cseppekben elkezdett esni az eső. Aztán meggondolta magát az időjárás és mégse lett nagy zuhé. Én később indultam sétálni Gingerrel, a homokos tengerparton jó messzire elmentünk, már több km-re jártunk, amikor hirtelen erős szél kerekedett és az öböl túlpartján álló hegyek felől fekete felhők közeledtek. Szedtük a lábunkat visszafelé, de ezúttal is elmaradt a komolyabb eső.

A többi lakóautóval útra keltek, néhány újabb jött, de ezen az estén kevesebben voltunk. Éppen egy sétáról tértünk vissza, amikor láttuk, hogy a parkolóban egy férfi és egy nő mintha pénzt szedne az autósoktól. Minket is megszólított a pasi és érdeklődött a ticket után. 7 EUR-t kért, ha maradunk éjszakára. Mivel előző este nem szedtek parkoló díjat így nekünk a két éjszaka volt 7 EUR.

Június 9. vasárnap

Reggel tovább indultunk, amikor kihajtottunk az útra láttuk, hogy már az útról lekanyarodó részen egy széken egy őr üldögél ugyanolyan trikóban, mint az előző esti emberke, akinek az éjszakázásért fizettünk és az érkezőktől beszedi a parkolási díjat. Itt sajnos nem volt semmi szolgáltatás, még szemetes edényt se találtunk, vittük magunkkal tovább a garázsban a szemetünket.

Nem mentünk nagy távolságokat, mindössze 30-50 km-t haladtunk a parti utat követve lassan Olbia felé.

Ezen a napon Budoniig jutottunk. Ott jelölt a pakr4night egy kellemes parkolót, de ahogy nyaraló házak között haladtunk az úton egyszer csak egy átmenő forgalom tilos tábla állta utunkat. Volt viszont mellette egy parkoló tábla is, hát megnéztük. Nagy parkoló volt, csak egy részén nyírták le a füvet, a másik részen méteres elsárgult fűszálak ringatóztak a szélben. Az egész területet különböző színű virágzó leander bokrok vették körbe. Egy kis ösvény vezetett a bokrok között egy pinea ligetbe, azon túl pedig a tengerpartra. A pinea erdőben voltak teniszpályák, bekerített strand medencével. A strandon voltak néhányan, a homokos öbölbe néha érkezett egy-egy család napozni, a gyerekek homokozni.

Kitettük a székeinket a partra, ott pihentünk a hűsítő tengeri szellőben. Este elmentünk körbenézni a szép, rendezett üdülő övezetben, amelyik házban élet jeleit láttuk, ott többnyire német rendszámú autó állt az udvarban.

A parkolóban egész nap nem volt 5 autónál több, estére egyedül maradtunk. Baia Sant’ Anna (N 40.68555; E 9.74522)

Június 10. hétfő

Egyre közeledtünk Olbiához, pedig csak szerdán szerettem volna bemenni megvenni a kompjegyet a másnapi útra és körülnézni kicsit a városban.

Megint egy szuper helyet sikerült találni. Volt koordináta is, de a GPS a tengeren keresztül levágva egy öblöt javasolta megközelíteni. Már éppen a visszaforduláson gondolkodtunk, Laci konzultált a GPS-ekkel, amikor az útról megláttam, hogy a parton lakóautók állnak. Laci gyalogosan lement azon a földúton, amiről úgy gondoltuk, hogy oda vezet. Nem voltak veszélyesek a gödrök, ezért amikor visszaért nekivágtunk a lakóautóval. Lent a parton két helyen is álltak lakóautók. Az egyikről három francia lakóautó éppen induláshoz készülődött. Megvártuk, amíg elmentek, aztán beálltunk teljesen a tengerpartra két kis öböl közötti földnyelvecskére. Itt sziklás volt a part, de kicsit odébb kavicsosra váltott, azután homokos szakaszok is voltak. Ami a csúcs, hogy az egyik helyen, ahol le lehetett menni a partra egy kupacban 4 szelektív szemetest is találtunk. Sőt, kicsit odébb kutyagumi gyűjtésére szolgáló szemetes is volt a parton. Ráadásul másnap reggel láttam, hogy járt arra a kukás autó is és elvitték a félig megtelt zsákokat, újakat tettek ki helyettük.

Egy ösvény vezetett a parton, Laci Gingerrel mindkét irányban bejárta. Az egyik oldalon nem messze egy homokos strandot talált, napernyőkkel, büfével, sok emberrel. A mi szakaszunkon és a másik irányban sehol senki, a lakóautósok is elmentek, csak egy kis van csatlakozott két öböllel odébb éjszakára, de ők is korán reggel odébb álltak. Néha jöttek arra sétálók, kutyasétáltatók, de leginkább magunkban voltunk. Ilyen közel a tengerhez még egyik szállásunk se volt, a hullámok megnyugtató hangja ringatott el és a hajnali derengésből ébredező tengert az ágyból csodáltam a lakó ablakán keresztül. (N 40.7607; E 9.69783)

Június 11. kedd

Egy hónapja vagyunk úton és lassan a végéhez közeledik a szardiniai kalandozásunk.

Fájó szívvel hagytuk el csodaszép kis öblünket, de már ideje volt megint egy kis készlet feltöltésnek. Délelőtt bevásároltunk, aztán már gyakorlatilag Olbiához tartozó területen nézelődtünk. Először egy sós tavas területen álltunk meg, ahol pallók vezetnek át a tavak között a tengerpartra. Felfedeztünk egy fizetős parkolót, lakóautó parkolót is, ahol alig 1-2 autó állt. Itt szerviz is volt, biztos visszatérünk mielőtt bekompoznánk Olbiában.

Laci elment még egyet fürdeni a tengerben és felfedezett nem messze néhány lakóautót. Próbálta belőni a GPS-en, hogy hol láthatta őket és rábökve a pontra megjelölte. Ezt követve meg is találtuk a lakóautókat egy parkolóban, ahol semmi tiltás nem volt kitéve (mi legalábbis nem találtuk), sőt jelzések adták tudtul, hogy itt kutyás strand van.

Ahogy beálltunk a parkolóba mindjárt indultunk is a strandra. Eddigre már benne jártunk a délutánban, nem sok kutya volt a strandon, azok se fogadták barátságosan Gingert.

Ginger előző nap két kis francia buldoggal játszott a tengerparton, akik szerették a vizet, az egyikük berohant, lubickolt, Ginger is hajlandó volt követni a vízbe, de csak bokáig ment be. A kutyastrandon hiába dobálta be neki Laci a labdát a tengerbe, csak a parton várt, hogy kihozzák a hullámok, ha pedig mégse jött ki a labda Lacinak kellett bemennie érte.

Új helyünkön a tenger és a szárazföld között sekély sós vizű tavak húzódtak. Az esti sétánál láttuk, hogy valószínűleg az egyikben egy kis zátony húzódik középen, mert ott álldogáltak szépen sorban egymás mellett a vízimadarak. Messze voltunk ahhoz, hogy lássuk, milyen madarak, de nem tűntek pirosnak, vagy rózsaszínnek, valószínűleg nem flamingók voltak.

Spiaggia Le Saline Olbia (N 40.90858; E 9.57006)

Két cseh lakóautó is állt a parkolóban, vidám csapattal. Este petangoztak a homokban, aztán gitároztak és énekeltek, jópofa táborozós hangulatot keltve.

Június 12. szerda

Délelőtt bementünk Olbiába kompjegyet venni. Ebben az időpontban a Mobynál lehetett éjszakai járattal (hasonló, mint amivel érkeztünk), vagy délutánival Livornoba menni, de indult Piombinoba is egy reggeli komp, ami ráadásul 8,5 óra helyett 5 óra 15 perc alatt tette meg az utat. Mivel amióta megérkeztünk jelentősen melegedett az idő, úgy gondoltuk, hogy Gingert is felvisszük magunkkal a fedélzetre, ha kora reggel elvégezheti a dolgát kibírja délutánig.

Megvettük a jegyeket, megérdeklődtük, hogy hányra kell a kikötőben lennünk. 6.45-öt írtak a jegyünkre, a komp menetrend szerint 8.15-kor indult.

Visszafelé a parkolóba még bevásároltunk. Meglepve láttuk, hogy rajtunk kívül csak egy német furgon maradt a parkolóban, meg néhány személyautó.

Most másik helyre álltunk a parkolóban, mert az előző éjszakai helyünkön már állt egy személyautó. Innen remek rálátásunk volt egy sekély vizű belső tóra, ahol a kite szörfösök próbálgatták járgányaikat. Némelyikük nagyon ügyesen suhant és forgott a tóban, de volt aki több időt töltött a vízben, mint a víz fölött.

Este Laci átsétált az előző nap felfedezett parkolóba, ahol lakóautó szervizt is láttunk. Kiderült, hogy a fizetős parkolóban – ahol napközben őr teljesít szolgálatot – éjszakára elzárják a vizet, lelakatolják a szennyvíz leeresztő fedelét, így nem tudtunk szervizelni. Vizünk még volt elég, de a WC-t már üríteni kellett. Szerencsére a buszfordulóban volt egy Toi-Toi WC, így ott ki tudtuk üríteni.

Június 13. csütörtök

Utolsó napunk a tengernél, utolsó napunk Szardinián. Már kora reggel meleg volt, indultunk is a strandra. Volt néhány más kutyás is, de elég nagy volt a kutyás strandszakasz, hogy egymást nem zavarva, viszonylag távol tudjunk letelepedni. Mi nem bántuk volna, ha Ginger játszik más kutyákkal, de a többi gazda nem így volt vele. Volt egy nagy dog, egy labi, egy szintén Gingernél nagyobb nem tudom milyen fajtájú, távolabb három kis bulldog, egy golden, valahol nagyon távol egy spitz. Ginger boldogan játszott a strand éjszaka elsimított homokjában a talált botokkal. Érdeklődve nézte a közelünkben letelepedett családot a nagy kutyával, aki nekifutásból ugrott be a vízbe a bot után és messzire beúszott. Próbálkoztunk mi is. Először csak a part közelébe dobtuk be a botot, némi hezitálás után bement érte és kihozta. Aztán talált egy nagyobb faágat és amikor sikerült kicsit távolabb bedobnunk bement és az utolsó métert már úszva kellett megtennie, mert nem ért le a lába. Úgy tűnt, hogy örült a felfedezésnek, hogy tud úszni. Ezután többször is hajlandó volt beúszni kihozni a fát. Azért volt, amikor megvárta, hogy a tenger kihozza a botot. Az egyik olyan messze ért partot, hogy egy másik kutya zsákmánya lett.

Amikor kijött a vízből többnyire udvariasan nem a közelünkben rázta ki a bundájából a vizet, bár néha azért sikerült beterítenie. Nagyon élvezte, hogy a vízhűtéssel nincsen nagyon melege, nem is lihegett.

Azért nem merem állítani, hogy kedvenc foglalatossága lett a fürdőzés, amit nem is nagyon bánok. Ginger kényes a tisztaságára. Séta után, különösen, ha vizes lett szépen megmosakszik, mint egy cica. Eddig nem ment bele pocsolyákba, nem hempergett sárban, ezt a jó szokását remélem megőrzi. (Ha Selymit jól megsimogattuk, fekete lett utána a kezünk. Ginger esetében legtöbbször nem leszünk piszkosak még kiadós simogatás, dögönyözés után sem.)

Kicsit játszottunk még vele a homokos parti sávon a labdájával. Többször eltemette a labdát a homokban / apró szemű kavicsban. Egyszer aztán túl mélyre sikerült kotornia, hiába kereste, nem találta. Nosza, mi is beszálltunk a labda keresésbe, feltúrtuk a fél strandot, de a labda nem került elő (szerencsére a kicsit már szétrágott labdája volt, nem a pattogós chuck-it labda).

Délután bementünk Olbiába, úgy döntöttünk, hogy a kikötőhöz közeli parkolóban keresünk helyet. Előző nap 11 körül hiába köröztünk a parkolóban, nem találtunk helyet, reméltük, hogy délután 5 óra körül akik esetleg a környéken dolgoznak már hazafelé indulnak és felszabadul néhány hely. Szerencsére tényleg voltak helyek és sok lakóautó is parkolt ott a kompra várva.

Jót sétáltunk Olbia belvárosában és felkerestük a Basilica of San Simpliciot is, aminek különlegessége, hogy egy necropolit tártak fel a templom és a mellette levő mélygarázs alatt. A templomot csak kívülről tudtuk megnézni, mert éppen szertartás volt bent, a necropolihoz vezető lejáró pedig zárva volt. Laci lement a mélygarázsba, de azt mondta, hogy az ott ablakokon keresztül látható részletek nem sokat mutatnak.

Vacsora után még elindultunk feltérképezni, hogy merre kell majd reggel mennünk a komphoz. Két úton is megközelíthető a kikötő, nem szerettem volna, ha reggel, sietve, idegeskedve, az egymásnak ellentmondó GPS-ek között kell a döntőbírót játszanom. Meg is találtuk a legközelebbi utat, így megnyugodva térhettünk nyugovóra.

Este beállítottam az ébresztőt ½ 6-ra (régen keltünk ilyen korán), hogy még reggeli készülődéssel is időben érjünk a komphoz.

Június 14. péntek

Mi ott voltunk a kompnál időben, már gyűltek a sorok, de a komp még nem volt sehol és közölték, hogy 1-1,5 óra késéssel fogunk indulni.

Kamionokat nem láttunk sehol várakozni, személyautó és lakóautó se volt túl sok. Amikor befutott a komp, az eléggé tele volt, elsősorban személyautókkal – hiába, közeledik a nyári csúcsszezon. Egyik oldalon még jöttek le a kompról a kocsik, amikor már tereltek fel minket a másik oldalon (ugyanazon a feljárón). Aztán kiszálltunk a kocsiból – és azt láttuk, hogy már be is zárták a feljárót. Egy szinten kb. félig telt meg a komp. Lifttel mentünk fel a 8. szintre, ahol a közösségi helyiségek voltak – nagyon hasonló elrendezésben, mint azon a kompon, amivel Szardiniára utaztunk. Innen lépcsőn közelítettük meg a felső fedélzetet. Érkezésünk előtt moshattak fel, vizes volt a padló, a nyugágyakra is jutott egy kis víz. Próbáltunk kicsit szélcsendesebb helyet keresni, de mindenhol elég erős menetszél volt. Többen utaztak kutyával, egy lagotto nagyon zokon vette, ha bárki közeledett a golden jellegű barátjához, egy weimari vizsla padig felült a gazdái mellé a padra.

Volt, aki napozni  szeretett volna de a nagy szélben elég gyorsan menekülőre fogták. Egy ember szinte egész úton szivarozott és közben üveggyöngyökből készült karkötőket húzott fel csukló vastagságú bemutató tartókra, amilyeneken a bazárokban mutatják be a portékát.

A 8. szinten szinte csak a játszóház részen volt élet, máshol csak 1-2 ember üldögélt, aludt.

Piombinoból kiszállás után egyből Pisába indultunk tovább. Útközben betértünk még egy Conadba bevásárolni, elsősorban vizet és kenyeret, aztán Pisában először megnéztük a lakóautó parkolót, ahol 12 EUR 18 órára a parkolás, a szervizelés 3 EUR (N 43.72135; E 10.42066), majd a városfalhoz közeli, lakóövezetben, egy sportpálya mellett levő parkolóba hajtottunk. (N 43.727533; E 10.410294). Este még edzés volt a sportpályán, de a zsákutca végére állva nagyon kellemes, csendes parkolónak bizonyult a hely.

Egyből elindultunk felfedezni, hogy mennyire van távol és hogyan lehet eljutni a Csodák terére. Szinte végig a várfal melletti füves, fás sávon haladva kb. 1,5 km-re voltunk a ferde toronytól. Még este is elég sokan voltak a téren, a torony mellett egy katonai jármű, két-három fegyveres katona álldogált előtte. Letelepedtünk a dóm lépcsőjére a toronnyal szemben, Ginger begyűjtötte a simogatásokat, amiket farokcsóváló, mosolygó kedvességgel hálált meg, aztán körbejártuk a teret, de a falon kívüli bazársort kihagytuk.

Mire visszaértünk már sötétedett, elhatároztuk, hogy másnap a turista információnál kezdjük, ahol a Luminara és a Regatta pontos helye és időpontja felől szerettünk volna érdeklődni.

Napközben nagyon meleg volt és éjjel se hűlt le az idő. Persze a lakóban még melegebb volt, hiába nyitottuk ki a tetőablakokat és kapcsoltuk be a ventillátort este, mielőtt aludni mentünk. Éjszaka zümmögő látogatóink is érkeztek, nem hagytak aludni. Legalább négyet – ötöt agyoncsaptam az arcomon, de legtöbbször hiába pofozgattam magamat. Reggelre aztán kezem, lábam, arcom tele volt csípésekkel.

Június 15. szombat

A Turista Információs Iroda a Dóm téren található, így reggel ismét ide vezetett az első utunk. Kaptam egy térképet, amin bejelölték, hogy melyik hídtól meddig lesz a regatta hétfőn este 7-9 között. Azt is megtudtam, hogy a Luminara vasárnap este 9-kor kezdődik. Lesétáltunk az Arno partjára, ott át a hídon a másik partra, a térképen nézegettem, hogy milyen nevezetességeket érintünk, ahogy a parton haladunk. Minden házon fehér fa tartók voltak különböző alakzatokban felerősítve az erkélyrácsokon, a homlokzatokon, a fa tartókon fém hurkok, gondoltam, hogy azok fogják majd tartani a gyertyákat a másnapi eseményen.

Az egyre nagyobb melegben jól elfáradtam, mire visszaértünk a lakóautóhoz. Eddig nem tapasztaltunk ilyen meleget, mert Szardinián mindenhol közel volt a tenger, ahol mindig volt egy kis enyhet adó légmozgás, sokszor még egy trikó is jólesett a meleg és nap ellenére.

Este egy francia lakóautó csatlakozott hozzánk a parkolóban. Ők egy cicával utaztak, akinek valami baja volt, időnként szörnyű hangon rikoltozott.

Június 16. vasárnap

Reggel rendőrautó érkezett a szomszédhoz, valami papírokat is töltögettek. Aztán egy másik autóval mintha a cicához jöttek volna – talán vele történt valami baleset, a placc közepén egy konzervet is kitettek neki, aztán amikor elmentek a cica bebújt a lakójuk alá, akkor egy nő jött, majd egy másik is és próbálták kicsalogatni. Időközben mintha magyar beszédet hallottam volna.

Amikor sétálni indultunk akkor láttuk, hogy a parkolóba még egy lakóautó érkezett, magyar rendszámmal, csak mire észrevettük őket addigra már biciklivel elindultak városnézésre.

Mi is felkerekedtünk, elmentünk megnézni a város másik felét. A városfal mellett indultunk el ellenkező irányba, majd kis utcákon, az Arno partján, aztán át egy hídon. Az Arno alsó rakpartján már épültek a Regatta befutójának megtekintésére a tribünök. A híd túlpartján van egy park, de sajnos kutyát nem szabad bevinni. Én egy kicsit körülnéztem, főleg játszóterek vannak bent az árnyat adó fák alatt, néhány romos épület, szobrok, kőpadok.

Megnéztük Galileo szülőházát, néhány szép templomot, az egyetlen fás téren piac volt, aztán visszatértünk kicsit pihenni a lakóhoz.

Ott találkoztunk a magyar lakóautós házaspárral, akik visszatértek a városnéző biciklitúráról. Ők Szicília felé tervezik a további utat, bár kicsit kevés idejük van, hónap végére haza kell érniük. Említettem nekik a lakóautóklubot és hogy ott találnak élménybeszámolót alvóhelyek koordinátáival Szicíliáról is. Bár nem biztos, hogy mindegyik hely, ahol aludtunk elég nagy lenne az ő 3 tengelyes, legalább 8 m hosszú lakóautójuknak.

Elmentünk még szervizelni a lakóautó parkolóba, eléggé időszerű volt megszabadulni a szennyvizektől. Előtte még elzuhanyoztuk a maradék vizünket, nagyon jól esett a melegben.

Este vártuk, hogy besötétedjen, közben egyre több autó érkezett az egyébként csendes parkolóba. 1/2 10 körül indultunk el, addigra a másik magyar és a francia lakóautó már elment, viszont a parkoló teljesen megtelt és sok ember vonult az utcán a városközpont felé. Gingert otthon hagytuk a lakóban, egyrészt, mert gondoltuk, hogy sokan lesznek, másrészt, hogy ne ijesszék meg a tűzijáték hangjai. Ahogy közeledtünk a folyóhoz egyre többen lettek az utcákon. Vidám, hangos, csevegős, éneklős, színes társaság kisebb – nagyobb csoportokban. Sokan babakocsival, világító fejdíszekkel, pohárral a kézben, a zömében olaszokból álló csapatokban néhány fekete, az olaszoknál barnább bőrű fejkendős asszonyokkal.

A partmenti házakra a délután során felkerültek a gyertyák. Kis üveg poharakban igazi viaszgyertyák. Laci először nem is akarta elhinni, azt gondolta, hogy villanygyertyák égnek a házak homlokzatán. aztán egy helyen közelről is megnéztük a pislákoló, táncoló lángú gyertyákat és kiderült, hogy nem led, nem elektromos, hanem igazi gyertyák. helyenként azt is láttuk, hogy a leégő gyertyákat újakkal cserélték ki a házak ablakaiból.  A rakparton és annak a támfalán hatalmas tömeg volt végig a folyó partján. A hidakat meg se lehetett közelíteni a tömegben. Fogtuk egymás kezét, hogy ne vesszünk el. Laci a feje fölé tartott telefonnal tudott olyan képeket is készíteni, amikben látszik, ahogy az Arnoban tükröződik a gyertyák fénye, nekem erre esélyem se volt. A járdaszélre nem volt kedvem letelepedni, de 11 óra körül már szívesen leültem volna egy kicsit. Ezért aztán visszamentünk a parkos térre, ott voltak legközelebb padok. Éppen hogy letelepedtünk, amikor meghallottuk a tűzijáték első hangjait. Én kicsit később számítottam rá, mert a Toszkána program ajánlóban azt írták, hogy ½ 12 és 12 között bármikor kezdődhet a tűzijáték, erre már 11-kor elkezdték. Már azt gondoltuk, hogy lemaradtunk róla, de a térről fiatalok csapatai elindultak a folyó felé, hát mi is követtük őket. Egy idő után már láttuk a távolból a házak fölött a tűzijáték fényeit, aztán kiértünk egy térre, de ott olyan sűrűn álltak, hogy nem tudtunk tovább jutni. Így félig egy ház takarásából láttuk a petárdák nagy részét. Aztán jött egy mentőautó, próbált előre jutni a tömegben, mi meg beálltunk mögé és így kicsit előrébb kerültünk. Hamarosan kiderült, hogy szerencsére nem esethez igyekezett a mentő, csak a dokik is szerették volna látni a tűzijátékot. Szépek, érdekesek voltak a petárdák, valószínűleg a vízről egy hajóról lőtték ki őket, aztán láttuk, hogy lejjebb a folyó mentén a túlparton is petárdáznak valahonnan.

½ 12-kor lett vége a tűzijátéknak, mi mindjárt – még a nagy tömeg előtt – meg is indultunk hazafelé. Jó buli volt, örülök, hogy útba ejtettük.

Június 17. hétfő

Reggeli után átálltunk egy közeli térre a lakóval, mert a mi terünkön hétfő délutánonként nem szabad parkolni.

Bepótoltam az utolsó néhány nap eseményeit a beszámolóban, aztán készülődtünk az esti Regattára, utána már azt terveztük, hogy nem Pisában alszunk, hanem elindulunk San Gimignano felé. Ha már Toscanában járunk – bármennyire is igyekszünk már haza – nem lehet kihagyni a fagyit San Gimignanoban.

A Regatta nem volt akkora buli, mint előző nap a Luminara, illetve inkább utána a tűzijáték. Ezúttal a rakpart fölötti mellvéden is volt még hely, Laci fel is ült rá. A hangosbemondón folyamatosan kommentelték az eseményeket. Amikor megérkeztünk éppen a célból eveztek le a 4 városrész 8 pár evezős csónakjaival az indulási pontig. Szemügyre vehettük a piros, kék, zöld, sárga hajót és legénységét. Aztán egy lövéssel (amire Ginger összerezzent) kezdetét vette a verseny és a csapatok eveztek felfelé a folyón az 1500 m-es távon. Először a kék és a zöld hajó érkezett, kicsi mögöttük a sárga és nagyon lemaradva a piros halad el előttünk. Mi a cél közelében voltunk, ez lett a befutó sorrendje is. Utána egy kicsi tűzijátékkal is köszöntötték a versenyzőket, amitől Ginger nagyon megrémült, igyekezett kitépni magát a kezemben tartott pórázzal, pánikban rohant volna világgá. Sokáig nem értettük, hogy hogyan veszhetnek el kutyák tűzijátéknál, most már megértettük. Olyan pánik tör ki rajta, hogy se lát, se hall, csak menekülne minél messzebb a rettenetes hangoktól. Attól tartok nem lenne jó vadászkutya se belőle, túl ijedős.

Végül úgy döntöttünk, hogy este már nem indulunk tovább, visszaálltunk az eredeti helyünkre, ezzel rekordot állítottunk fel az út során, 3 éjszakát töltöttünk ugyanazon a helyen.

Június 18. kedd

Reggel korán indultunk San Gimignanoba. Először koordináták alapján kerestünk egy parkolót, de csak kerteket, gyümölcsöst találtunk a helyen. Ezután a S. Chiara lakóautó parkolóba indultunk, ahol már többször voltunk, a Lakóautó Klubos úton is eltöltöttünk ott egy éjszakát. Kicsit megfakultak, de kint vannak az út mentén a tájékoztató táblák. Csakhogy a parkolónál a sorompó zárva, életnek semmi nyoma, valószínűleg már legalább egy éve bezárt. Előtte találtunk egy kis placcot, ahol szemetes konténerek voltak, ott álltunk meg. Persze onnan nem vitt fel kisbusz a városba, mint korábban a lakóparkolóból. A melegben gyalogoltunk fel az út szélén. Eléggé kifáradtam, mire felértünk. Sajnos a fagyi is csalódás volt. Egyrészt 50%-kal drágább, mint legutóbb volt, de sajnos a minősége se a régi (a karamell fagyiban sehol az az olvasztott karamellre emlékeztető állag, a mogyoró fagyiba egy árva szem mogyoró se jutott, még Ginger mangó fagyija volt a legjobb). Mondtam is Lacinak, ha tudom, hogy ilyen a fagyi, akkor nem állok elő ezzel az őrült ötlettel, hogy ugorjunk már be San Gimignanoba egy fagyira.

Innen már tényleg hazafelé vettük az irányt, Firenze külvárosán keresztül Rimini, majd Velence, Trieszt felé. Az utazás utolsó éjszakáját Monfelconéban töltöttük a kikötőnél egy nagy parkolóban. Este még kellemes zene szólt, de valamikor éjfél előtt abbahagyták (N 45.783411; E 13.540133)

Június 19. szerda

Reggel Szlovénián keresztül nekiláttunk a még hátralevő útszakasznak. Magyarországon a Balatonnál, majd a Velencei tónál hatalmas vihar és vízözönszerű eső kapott el minket, Budapest totál be volt dugulva – hazaérkeztünk.

Az út költségei:

Üzemanyag                                      479 EUR

Utazás (komp, autópálya)           271 EUR

Élelmiszer                                          340 EUR

Kultúra (belépők, barlang)          106 EUR

Szállás                                                  29 EUR

2018 októberben befizettem egy útra Madeirára, nagyon érdekelt az örök tavasz szigete. Az utazás előtt kb. egy héttel hirtelen kettős látásom lett, amivel kórházba kerültem. Próbáltam alkudozni, de a doki elég határozottan bent akart tartani a kórházban, így nem tudtunk elutazni. Sajnos nem volt útlemondási biztosításunk, így csak kis részét kaptuk vissza a befizetett összegnek. Azóta minden szervezett úton (még a magam által szervezetteknél is) kötök útlemondási biztosítást – remélem nem lesz szükség a használatára.

Nézegettem folyamatosan az utakat Madeirára, de olyan kedvező utat nem találtam, mint amit kihagytunk. Idén márciusban végül nekiláttam böngészni az interneten jó árú repülőjegyekért, szállásért. Sikerült is összeraknom egy elég jó csomagot szállással, kocsi bérléssel. Egy hibája volt, hogy kétszeri átszállással és az átszállásoknál elég sok lyukas idővel sikerült nem túl drága repülőjegyet találni.  Ráadásul odafelé éjszakai várakozásokkal, amikor nem lett volna értelme bemenni a közbenső városokba, Lisszabonba és Portoba.

Természetesen, amikor már mindent lefixáltam megint szembejött egy kedvező Madeira lehetőség október – novemberre, de egyrészt az ősz már csaknem betelt, másrészt nem akartam mindent felborogatni.

Március 28.

Késő délután indultunk. Budapestről fél óta késéssel indult a gép és ezt tartotta az út során is. Nekünk nem volt sürgős, bőven volt időnk az átszállásra. Lisszabonban ahogy a reptéri buszról leszállva bementünk a csarnokba egy segítő mindenkit kérdezett, hogy Portoba utaznak-e tovább. Mi mondtuk, hogy igen, erre kérte, hogy kövessük, majd szinte futva megindult előttünk a folyosók útvesztőjében. Szerencsére Laci utolérte és mutatta neki a beszállókártyát, hogy mi csak 3 óra múlva utazunk tovább. Portoba elég gyakran mennek gépek, valaki más szállt volna át az érkezéstől számítva hamarosan induló gépre. Remélem, hogy sikerült elérniük a gépüket.

Az első átszállást még elég jól kibekkeltük Lisszabonban, a második (éjféltől reggel 6-ig) már fárasztóbb volt Porto repülőterén. Mindenfelé próbáltunk üldögélni, de sehogy se volt kényelmes. Először fém székekben próbáltunk meg pihenni. Laci valahogy az ülések és karfák közé varázsolva magát lefeküdt, én néhány próbálkozás után elgémberedve a bezárt kávézó székei felé vettem az irányt. Mindenfelé összetolt székeken aludtak. Én csak leültem és egy másik székre időnként feltettem a lábamat. Egy idő után Laci is követett és ő is összetolt magának négy széket.

Ahogy az ott alvó embereket figyeltem arra jutottam, hogy valószínűleg nem mindenki a csatlakozó járatát várta, néhány jól szituált hajléktalan színesítette a csapatot. Kedvencem egy pasi volt, aki velem szemben aludt négy összehúzott széken, a fejét nagyméretű, dugig tele banyakocsiján nyugtatta. A cipőjét szépen levette és az “ágy” elé helyezte. 4 órakor felébredt, lehúzta és elrakta a zokniját, felvette a cipőjét, papírtörlővel megfogva visszatette a székeket a helyükre, majd a dolgára indult. Tiszta, rendes volt az öltözete, nekem az a film jutott az eszembe róla, ahol a főhőst valami adminisztratív gubanc miatt nem engedik ki a repülőtérről, de el se utazhat, kénytelen ott élni.

Én egy hunyást se aludtam, Laci az összetolt székeken tudott kicsit szunyókálni.

Március 29. péntek

Felhős időben landoltunk kora reggel Funchalban. Nem kis pilóta teljesítmény a rövid kifutópályára letenni a tenger felől érkezve a viszonylag nagy repülőgépeket. Ráadásul pont mielőtt földet értünk volna a szél is bekavart. Mindenki nagyon megkönnyebbült, amikor végül szerencsésen landoltunk. Nemzetközi járatokon ritkán tapasztalom, de itt bizony a pilóta kiérdemelte a tapsot.

A csomagunk szerencsésen megérkezett, az átszállásokat jól kezelték. Funchalban a feladott csomag átvétele után megkerestük az autókölcsönzőt. Ott egyből rábeszéltek egy erősebb autóra, mint amit foglaltam (ami a roppant meredek utak miatt jól jött), meg egy full biztosítás csomagra, amivel ki lehetett váltani az 1600 EUR depositot. Így még kb 300 EUR- t ráfizettem, amivel a kocsi is kb. annyiba került, mint a szállás, vagy a repülőjegy. A kocsi papírjait és kulcsát visszafelé indulás előtt a parkolóban levő dobozba kell majd bedobnunk.

Megtaláltuk a kocsit a parkolóban, de még egy ideig nem tudtunk elindulni, mert a GPS nem akart odatalálni Madeirára. Az autóban (Ford Focus) is volt GPS, csak azt meg még tudományozni kellett, hogy hogyan is működik. Ott kezdődött, hogy portugál volt a menüje.

Azt gondoltam, hogy bemelegítésként és a hosszú utazás miatt borzolt idegeink kisimítása érdekében egy botanikus kerttel kezdjük az ismerkedést a szigettel. Nem volt egyszerű betáplálni a Jarden Botanico Madeirát a GPS-be, de sokadszori próbálkozásra végül sikerült. Már ezen az első, rövid kis úton kiderült, hogy a csupa hegy és nagyon meredek út szigeten tényleg nem árt az erősebb autó (bár elég sokan mégis elboldogulnak kisebb kocsikkal is).

A botanikus kertben egy német csoporttal kerülgettük egymást, aztán amikor az idegenvezetőjük hosszabb előadást tartott, megelőztük őket. Sokféle virág, még elég sok papagájvirág is pompázott, szép fák, az útikönyvből, útleírásokból ismert virág mozaikos terasz, kellemes, megnyugtató, szép és nagy park. Egy helyen madárhangokat is hallottunk és a leírás szerint egy trópusi madárpark is csatlakozik a botanikus kerthez, de annak a bejáratát nem sikerült megtalálni.

A botanikus kert után az óceánpartra indultunk, ott próbáltunk parkolóhelyet találni. Ez nem volt egyszerű, többszöri oda- vissza autózás után végül egy mélygarázsba álltunk be és onnan indultunk az idegenforgalmi iroda felkeresésére. A rakparton elmentünk egy nagy óceánjáró turistahajó és a Ronaldo múzeum mellett, néhány utcával feljebb megtaláltuk az információs irodát, ahol beszereztünk egy Madeira / Funchal térképet.

Sétáltunk még kicsit a belvárosban, megnéztük a Palacio Sao Lourenco épülettömbjét, a kapuban strázsáló katonákat, a Ritz szállóval szemben a Jardim Municipal parkját, ahol kicsit le is ültünk egy padra, majd az Avenida Arriagán elsétáltunk a Sé katedrálisig, néhány szép középületet felfedezve. Sajnos a katedrális zárva volt. Közeledett délután 2 óra, ekkortól tudtuk elfoglalni a bérelt apartmanunkat. Még bevásároltunk egy Spar üzletben, aztán visszamentünk az autóig és a GPS-be beütöttük a szállás címét.

Kicsit gyanús volt, hogy a belvárostól távolabbra navigált minket, közben pedig leszakadt az ég, zuhogott az eső. Megálltunk egy meredek utcában, ahol a GPS azt mondta, hogy még balra kell kanyarodni és megérkeztünk. Innen felhívtam a megadott telefonszámot, hogy úgy tűnik már a közelben járunk. A szállásadónk mondta, hogy kb. 10 perc múlva érkezik egy fekete BMW-vel. Mi ültünk az autóban, kimozdulni se tudtunk a hatalmas esőben, de nem láttunk fekete BMW-t érkezni. Kicsit lejjebb mentünk, de kiderült, hogy az utca, ahol balra kellett volna kanyarodnunk csak egy kapubeálló volt. Megint felhívtam a szállásadónkat, hogy kicsit eltévedtünk és egy iskolaépület előtt állunk. Ő ettől kezdve távirányított minket telefonon, hogy menjünk csak tovább lefelé az utcában, ahol állunk. Egyre kérdezgette, hogy ilyen – olyan házat látunk-e, találkoztunk-e ernyővel haladó piros kabátos emberrel, menjünk csak tovább, tovább lefelé. Az egyirányú utca egy idő után két irányú lett, aztán megláttam a fekete BMW-t és a szállásadónőnk is észrevett minket. A parkolóhelyet, ahol ő állt átadta nekünk, aztán bementünk a keskeny, járda nélküli utcában a néhány házzal lejjebb levő épületbe, ahol egy lépcsőn felfelé elértük az apartmant. Bemutatta a szállást, kicsit adminisztráltunk még és máris elfoglalhattuk a következő hétre szóló otthonunkat. Nagyon kellemes szállás volt, kis nappali amerikai konyhával, hálószoba, fürdőszoba, kis terasz, ahonnan a Monteba járó cable carra nyílt kilátás.

Mire kipakoltunk elállt az eső is, így ismét bementünk a városba, ezúttal kipróbálva azt a rövidítési lehetőséget, amit a szállásadónk javasolt. Gyalog néhány perc alatt tényleg Funchal keleti részének központjába érkeztünk. Először a Zona Velha utcácskáiban bolyongtunk, ahol lépten-nyomon be akartak minket csábítani a különböző éttermekbe, megtaláltunk néhány aranyos kis kápolnát is, majd lementünk az óceánpartra és a sétányon elindulva visszafelé felfedeztük a felvonó alsó állomását, ami a másnapi kirándulás kiinduló pontja lesz. Innen hazafelé indultunk, rátaláltunk a piacra, amit másnap korán reggel terveztünk felkeresni. Feljebb haladva egy aranyos parkon mentünk át, majd két sarokra már az utcánkhoz értünk. Az utolsó néhány száz méter erős kaptató volt, de szerencsére már látszott a házunk.

Március 30. szombat

Kora reggel gyors reggeli után (az előző lakók által hagyott kis kávéból csak halvány barna lét tudtunk produkálni) megindultunk a piacra. Útközben megláttam egy kávézót, ahova betértünk egy igazi reggeli kávéra. A piacon először a gyümölcsös standokon néztünk szét. Egyből lecsapott ránk egy árus és már vagdosta is a kóstolókat mangóból, anonából, többféle maracujából, banán-ananászból, helyi eperből, majd amik a legjobban ízlettek, azokból egy csomaggal gazdagabban és 20 EUR-ral szegényebben távoztunk. Később gyümölcsüzletekben sokkal olcsóbban is láttunk gyümölcsöket, kb. a feléből kijöttünk volna. Igaz, hogy az egész hétre elég lett volna a gyümölcs beszerzésünk, bár később még egy vásárlásnál nem tudtunk ellenállni egy kis ananásznak és dinnyének. A gyümölcsök után a halpiac felhozatalát is megnéztük, gyönyörű tiszta pultokon sorakoztak a hosszú, fekete espadák, szeletelték a hatalmas metszetű tonhalat, mindenféle kisebb – nagyobb halak, kagylók kellették magukat. Az volt a furcsa, hogy nem volt olyan elviselhetetlen, átható halszag, mint amit eddig a halpiacokon tapasztaltunk. Az épület előtt még néhány népviseletbe öltözött virágárus asszonyt is láttunk és persze kenyérfélét is árultak az épületben, meg előtte mindenféle ajándékot.

A beszerzett gyümölcsöt gyorsan hazavittük, aztán a rövidebb úton indultunk a felvonóhoz. Annyira sikerült korán kelnünk, hogy a jegypénztár még nem nyitott ki, amikor odaértünk. Néhány turistacsoport előre megváltott jegyekkel beelőzött, de gyorsan sorra kerültünk a hat személyes gondoláknál. Ahogy haladtunk felfelé egyre jobb kilátás nyílt a városra és az óceánra. Útközben beláttunk néhány kertbe, volt, ahol kakas kukorékolt, de kecskéket is láttunk. Egy meredek utca aljában az első tobogánokat láttuk érkezni.

Ahogy felértünk első utunk a Jardim Tropical Monte Palacebe vezetett. Még nem voltak sokan, nyugodtan tudtunk nézelődni. Nagyon tetszett, hogy az egyik út mellett csempeképek mutatták be Portugália történelmét, az adott kor uralkodóját és a legfontosabb eseményeket. Az egész kert megint hegyoldalban van, ahogy lejjebb haladtunk egy japánkertben találtuk magunkat, ahol kis híd, jellemző szobrok, egy helyen számos szamuráj díszítették a parkot. Persze mindenfelé szebbnél szebb és érdekesnél érdekesebb növények, fák, bokrok, virágok, meg itt-ott vizek, patakok, tavak, kis vízesések. Az alsó kerítéshez közeli ösvényen elértük a büfét, ahol a belépőjegyre kaptunk egy kis pohár madeirai bort, lehetett választani, hogy édeset, vagy szárazat kérünk. Mi édeset kértünk, nagyon finom desszertbor volt, el is határoztuk, hogy valahol veszünk még bort. Visszafelé egy tó partján Laci egy hattyúval barátkozott. majd megindultunk felfelé a lépcsőkön. Egy idő után egy múzeumnál kötöttünk ki, ahol afrikai szobrokat mutattak be és hozzá nagyon kellemes, halk afrikai zene szólt. Ezek után már a kifelé vezető utat kerestük, végül rátaláltunk egy felső kapura, ami az érkezésünkkor még zárva volt.

Sajnos kezdtek gyülekezni a felhők, a sok-sok lépcsőn felmásztunk az Igreja da Nossa Senhora templomhoz, aminek magyar vonatkozása, hogy egyik kápolnájában van az utolsó Habsburg uralkodó és egyben magyar király szarkofágja.

Szerettünk volna tobogánnal lemenni a hegyről, de elkezdett csöpögni az eső és előző napról nem volt kellemes tapasztalatunk, ahogy a csepergő esőből pillanatok alatt özönvíz támadt. Másrészt nagyon hosszú sor állt a tobogánokhoz, legalább egy órát kellett volna várnunk és ez a készülődő esőben még kevésbé volt ígéretes. Így csak megnéztük néhány tobogán indulását, aztán siettünk vissza a felvonóhoz és valóban mire leértünk és még egy kicsit fényképezgettük a festett kapukat Zona Velhában egyre jobban rákezdett az eső. Még éppen hazaértünk, mielőtt elkezdett zuhogni.

Szerencsére gyorsan elállt az eső, már csak csepergett, amikor Funchal nyugati részének nevezetességeit indultunk megtekinteni. Először a jezsuiták templomát néztük meg. Innen keskeny utcákon felfelé haladva előbb Frederico de Freitas múzeum következett, amihez egy csempe múzeum is kapcsolódik, majd a Santa Clara Conventet. Innen először kiküldtek minket, de később mások is jöttek és csatlakozhattunk egy francia csoporthoz, akik már vezetővel korábban elkezdték az épület körbejárását. Az idegenvezető angolul és franciául mesélt a látnivalókról. Még egy kicsit felfelé haladva elértünk egy másik érdekes múzeumhoz. Még éppen zárás előtt érkeztünk a Quinta das Cruzes múzeumhoz, ami eredetileg egy portugál hajóskapitány háza volt, a XV.-XIX. századig mutatja be az arisztokraták életét. Remek antik darabok alkotják a gyűjteményt, amelyek a föld különböző pontjairól származnak. A kertben sajnos nem volt már időnk körülnézni és az eső is megint elkezdett szemerkélni. Azért bementünk még a belvárosba, bepillantottunk a városháza csempés falú előcsarnokába, bementünk az ezúttal nyitva tartó Sé katedrálisba, aztán hazasétáltunk.

Este autóval indultunk Funchal nyugati végébe, ahol a tengerparti sétányon sétáltunk egy kicsit, majd megkerestünk egy nagyon szép helyen levő éttermet (Doca do Cavacas). A tetőteraszra nem ültünk ki, ahhoz nem volt elég meleg és időnként még csepergett az eső, de a zárt étteremnek is körbe üvegablakai voltak az óceán felé. Kicsit nehezen indult a vacsora, direkt mondtam, hogy nem buborékos vizet kérünk, először buborékosat hoztak ki és vörösbor helyett is fehérbort kaptunk elsőre. Szerencsére az espada rendben érkezett, Lacinak banánnal, nekem mangóval, hozzá sült krumpli és mindenféle párolt zöldségek. Nem is gondoltam, hogy mennyire éhes vagyok, csak amikor az előételnek hozott vajas kenyér mind elfogyott akkor jöttem rá, hogy már egy ideje korgott a gyomrom. A vacsorához szép előadásban volt részünk, a lenyugvó nap színpompás búcsúja volt a programon.

Vacsora után még sétáltunk az óceánparton. Ezen a napon több, mint 14 km-t járkáltunk.

Március 31. vasárnap

Funchalt már nagyjából megismertük, ezen a napon a sziget keleti felének felfedezésére indultunk. Először Machicoban álltunk meg és kellemeset sétáltunk az óceán partján. Azután Baia d’Abraba mentünk tovább és onnan a 8-as túraúton indultunk a félsziget végébe, a sziget legkeletibb pontjához. Elég sokat kellett le, majd felfelé menni előbb kényelmes, később meredek és egyenetlen lépcsőkön. Időnként fantasztikus kilátás volt öblökre, hullámokkal ostromolt sziklaszirtekre. Én egy pihenőnél letáboroztam, Laci is otthagyta a hátizsákját és könnyítetten ment tovább. Én közben jól szórakoztam a többi turistán, akik közül szintén sokan megálltak ott kifújni magukat, csodáltam a szép virágokat, a kis gyíkokat, akik elejtett almadarabkákat lakmároztak. Amikor elkezdett csöpögni az eső Laci felhívott s mondta, hogy próbáljak meg visszamenni a kocsihoz. Begyömöszöltem a kis hátizsákot a nagyba és szépen komótosan vissza indultam. Laci még elég sokára érkezett meg, pedig visszaúton már eléggé szedte a lábát.

Az északi parton levő Santanába indultunk tovább, ahol megcsodáltuk a sziget régi építészetére jellemző A-házakat, láttunk néhány használatban levő házat is, nem csak a turistáknak szánt házikókat. Beszereztünk egy-két ajándékot és vettünk egy üveg édes bort is. Visszafelé találtunk egy nagy szupermarketet, ahol bevásároltunk a következő napokra. Olyan jól sikerült feltölteni a készleteket, hogy némi kolbászt még haza is hoztunk. Szomorú képet mutattak az erdők, amiken keresztül vezetett az út. Egyrészt sok a kivágott erdő, amiket nem pótoltak, így az erózió akadály nélkül hordja el az altalajt, idővel már csak sziklákat hagyva maga után. Másrészt nagy területeken csak beteg fákat láttunk, fenyveseket és lombhullató erdőket vegyesen. Az ágakat vastagon bevonta a beteg, gombás szövedék, a fák többsége már halott volt, vagy éppen csak vegetált. Mi lesz a sziget sorsa, ha nem tudják kezelni a terjedő kórt? Lecsupaszodnak a hegyoldalak, a nagy esők sárlavinákat indítanak el, pusztul az egész sziget.

Visszafelé a pisztrángosokról nevezetes Riberio Frion hajtottunk keresztül, sok turistát láttunk ott, majd ismét benéztünk Machicoba, ahol látszott a nyoma, hogy elég rendes eső lehetett arra napközben. A parti sétány támfalán ücsörögve fogyasztottuk el az ebédre csomaolt szendvicsünket, majd haza indultunk.

Funchalban még lesétáltunk az óceánpartra, hogy megnézzük Columbus Santa Maria hajójának másolatát a kikötőben.

Április 1. hétfő

Reggel gyönyörűen sütött a nap, ezért úgy döntöttünk, hogy felmegyünk a Pico do Arreirora, ami 1818 m magasságával a sziget harmadik legmagasabb csúcsa. Persze ahogy a hegyek közé értünk megjöttek a felhők is. Először egy nyitott sorompónál tértünk le és haladtunk a csúcs felé. Sok helyen voltak pihenők, padok, asztalok, grillező hely. Egy idő után láttuk, hogy távolabb egy nagyobb út lehet, mert több autót láttunk arrafelé, mi viszont összesen csak egy autóval találkoztunk szembe. Aztán egyszer csak egy zárt kapuhoz értünk, a kapu túloldalán a forgalmasabb úttal. Visszafordultunk, amikor kiértünk a főútra tovább mentünk és megtaláltuk a hegycsúcsra vezető utat, amin újra elindultunk felfelé. Időnként felhősávokon haladtunk át, a hegytetőn álló csillagvizsgáló is hol eltűnt, majd előtűnt a felhőből. Funchalból 17 fokban indultunk el, a hegytetőn csak 5 fok volt és fújt a szél. Kicsit nézelődtünk, több túraút is indult a hegytetőről, de ezeket most kihagytuk, inkább körülnéztünk még az ajándékboltokban. Lacinak a keleti szirteknél a szél előző nap elfújta a sapkáját, itt kapott egy újat.

Amikor leértünk a csúcsról, Riberio Frio felé indultunk tovább. Innen is több túraút, levada indul. (A levadák vízvezeték árkok, amiken a hegyekből vezették le a vizet a mezőgazdasági felhasználásra, elsősorban cukornád és banán ültetvények öntözésére. A XVII. – XVIII. században épültek és behálózzák a szigetet. Némelyiket vízierőművek táplálására használják. Sok helyen alagutakon vezetnek át a levadák, amiket anno kézzel faragtak ki  sziklákból. Elsőnek a 11-es levadát jártuk be, ami egy kilátóhelyhez vezet az országúttól és oda-vissza mindössze 3 km. A levada túrák nagy előnye, hogy általában nem kell nagy szintkülönbséget megtenni, mivel minimális lejtéssel építették a csatornákat. Hátránya, hogy sokszor csak nagyon keskeny ösvény vezet a csatorna mellett, amelynek egyik oldala általában szakadék és az alagutakat se arra építették, hogy ott turistahadak mászkáljanak, sokszor szinte a sziklára tapadva lehet előre haladni a sötétben. A 11-es levadát minden szempontból könnyű teljesíteni, nincsenek alagutak, többnyire széles gyalogút vezet a keskeny vizesárok mellett. Két helyen is árusok telepedtek le, akik kötött zoknikat, sapkákat és némi frissítőt árultak. Az út végén egy körpanorámás kilátóhelyre értünk, ahol sok kis pinty röpködött mindenfelé és gyűjtögették a turistáktól kapott falatokat.

Amikor visszasétáltunk az út elejére betértünk egy étterembe egy kis pisztráng ebédre. Laci füstölt pisztrángot kért, én zöldfűszeres grill pisztrángot. Hoztak hozzá főtt krumplit és főtt zöldségeket. Nagyon finom volt, csak sajnos elég gyorsan elhűlt, ahogy a szálkákkal bajlódtunk. Hiába emeltük ki egyben a hal gerincét még sok szálka nehezítette a fogyasztását.

Mivel még volt időnk, úgy döntöttünk, hogy felkeressük a Funchaltól nyugatra fekvő Cabo Girao szirtjét. Ez Madeira legmagasabb sziklaszirtje, ami 580 méterre magasodik az óceán szintje fölé és a kilátóponton üveg aljú panoráma teraszt alakítottak ki. Egyelőre ingyenes a kilátó terasz megközelítése, bár már beléptető kapukat felszereltek, de azok nyitva voltak. Az üveg négyzetek némelyike eléggé repedezett volt már, de pazar kilátás nyílt minden irányban és izgalmas volt nézni, hogy milyen mélyen van alattunk a part. A szigeten sok eukaliptusz fa él, akár néhány koalát is el tudnának látni élelemmel. Érdekesség volt, hogy itt láttunk először eukaliptusz fát virágozni és kis termések is voltak rajtuk.

Április 2. kedd

Ezen a napon a sziget nyugati részeit barangoltuk be. Esős időben indultunk és első megállónknál. Ribeira Bravában nagyon erős szélben és gyenge esőben kerestünk parkolóhelyet, majd a régi kis templom keresésére indultunk. Kis utcácskákban jártunk, aztán az egyik sarkon bekukkantva az utca végében ott állt a bájos kis templom. Innen a hegyekbe indultunk tovább. Mindenfelé a bokrokat sárga virágok burkolták, ha már nem sütött a nap, ez azért vigasztaló látvány volt. A sziget legnyugatibb pontja volt a következő megállónk. Ponta do Pargoban álltunk meg nézelődni. Felkerestük a világítótornyot is, le- és kinéztünk az óceánra, aminek a túlpartja már Amerika.

Innen az észak-nyugati csücsökbe utaztunk tovább Porto Monizba. Nagyon tetszett, ahogyan az óceánban kialakított sziklafalú medencék szolgálnak fürdőhelyül. Persze most csak a partról figyelték a turisták velünk együtt az óceán zúgását és ahogy helyenként kis vízesésekkel áramlik egyik medencéből a másikba. Az északi parton, sok helyen alagutakban haladva indultunk visszafelé. Sao Vicenténél dél felé fordultunk a hegyek közé és Ginjasnál megkerestük a 16-os levada túra kiindulópontját. Persze térképet, kiírást nem találtunk, a GPS se ismerte, úgyhogy egy kis csellel a magasságot kezdtük figyelni a GPS-en. Mivel azt tudtuk, hogy a levada túra 1000 m magasságból indul addig mentünk felfelé, amíg el nem értük ezt a magasságot és ott már találtunk táblát is, ami a túra induló pontjához irányított. Ez már hosszabb volt az előző napinál, 7 km oda-vissza. Mivel még mindig esett kicsit az eső beöltöztünk esőnadrágba, esőköpenybe, illetve dzsekibe, a hátizsákba betettük a fejlámpákat és útnak indultunk. Már eléggé benne jártunk a délutánban, nem nagyon találkoztunk másokkal az úton. Eleinte viszonylag kényelmesen haladtunk, aztán egyre keskenyebb lett az ösvény a levada mellett. Helyenként kiépített lépcsőkön ömlött lefelé a víz. Amikor elértük az első alagutat feltettük a fejlámpákat, azok fényénél indultunk tovább. Nagyon keskeny volt az ösvény a levada mellett, ráadásul a sziklafal se volt egyenletes, a sziklafal felé fordulva, a sziklákba is kapaszkodva araszoltunk előre. Sokszor az volt az érzésem, hogy a sarkam már szinte a víz fölé ér. Amikor az alagút végére értünk szusszantunk egyet. A következő alagúthoz érve felfedeztük, hogy valakik az alagútban szembe jönnek. Megvártuk őket az alagút bejáratánál félreállva, az alagútban nem nagyon tudtuk volna kikerülni egymást. Kérdeztem tőlük, hogy mások is jönnek-e még, de mondták, hogy nem és a következő alagút még OK, de ők a harmadikból visszafordultak, mert nagyon keskeny, alacsony és hosszú. Mi még a második alagúton továbbmentünk, ez kicsit szélesebb volt az előzőnél, helyenként két lábban is elfértünk a sziklafal és a levada között, bár néhol alacsony volt, vigyázni kellett a fejünkre. A második alagút kijáratánál egy remek vízesés rohant le a mélybe. Korülötte a sétaúton kis tó keletkezett, azon kellett volna először átkelnünk a továbbhaladáshoz. Mi megfogadtuk a túrázók tanácsát, a harmadik alagút előtt visszafordultunk. Az út elejével és végével együtt így is csaknem 7 km-t mentünk. Már jól esett volna megpihenni, de nem volt sehol hely, ahova le lehetett volna ülni. Szerencsére már elég sokáig világos volt, a borús idő ellenére este 7 körül világosban értünk vissza a kocsihoz.

Április 3. szerda

Ezen a napon megint nyugat felé indultunk. Először az Apácák völgyét jártuk be, ahol időnként még a nap is kisütött. Curral das Freiras egy magas hegyek közé ékelődött szép völgy, ahova a legenda szerint az apácák menekültek a szigeten a kalózok támadásai elől. A völgyben a gesztenye a jellemző alapanyaga mindenféle élelemnek. A főút nagyrészt alagutakban halad, de a kis falvakból csodás kilátás nyílik a környékre. A városkában éppen temetési szertartás végébe csöppentünk, a temetőből vonultak vissza a templomba a papok, a gyászolók pedig a közeli kávézóba vették az irányt. Itt még egészen jó idő volt, ezért tovább indultunk Rabacal felé, hogy onnan a 25 vízesés levadát járjuk be. Először találtunk egy pihenőházat, ahol az út mellett tábla jelezte egy túraút elejét. Eddigre sajnos már elkezdett esni az eső. Továbbmentünk a fenti útra, de az lefelé sorompóval volt lezárva, ezért visszafordultunk és a pihenőház előtti parkolóban álltunk meg. Ekkor már annyira szakadt az eső, hogy én nem indultam el a levada túrára. Laci nekivágott, de meglepően gyorsan, talán húsz perc múlva már vissza is tért. Kiderült, hogy elfelejtett fejlámpát vinni, ezért az első alagútnál visszafordult. A szakadó esőben mindenfelé kiöntöttek a vízelvezető árkok, az út melletti rézsűket megbontotta a víz, nagy kövek, sáros áradat öntött el mindent. A sétaúton is csak bokáig érő sáros latyakban lehetett haladni, ehhez se volt nagy kedve Lacinak. Így aztán viszonylag korán visszajutottunk a városba. Találtam a Lonely Planet zsebkönyvben egy ingyenes borkóstoló lehetőséget Funchalban. A Santanában vásárolt fél literes madeirai bor már elfogyott, elmentünk hát bort kóstolni és ha ízlik, akkor vásárolni is.

A Pereiera d’Oliveira boros cég a városközpontban, tőlünk nem messze található (Rua dos Ferreirps 107). Bent régi hordók, a falak mentén boros üvegek a múlt évszázad különböző évjárataiból, az asztaloknál kóstolgató csoportok. Téblábaltunk egy kicsit, majd amikor valaki jött a személyzetből mondtam, hogy szeretnénk egy kis Madeira bort kóstolni, ha lehet. Egyből leültettek minket egy üres asztalhoz, hoztak két árlapot, majd három üveg bort, az egyik 3 éves száraz, a másik 5 éves félédes, a harmadik 5 éves édes bor volt. Mindegyikből adtak két kis pohárral kóstolni és ott hagyták az üveget. Nézegettük az árakat Laci kicsit aggódott, mer az egyik árlistán kis mennyiségekhez is feltüntettek árakat. Így először csak az egyik pohárkával mertük megkóstolni a borokat. Az édes ízlett a legjobban, bár ez nem volt annyira testes és aszúszerű, mint amit korábban vettünk a Blandy’s pincészettől. Azért vettem egy üveggel és fizetésnél kiderült, hogy a kóstolóért nem kell fizetni (pedig közben kis sütit is hoztak). Így aztán még megittuk a már kitöltött borokat, aztán elindultunk még egy kört járni a városban. Közben az idő is egyre jobb lett, amikor bementünk bort kóstolni még csöpögött, mire kijöttünk elállt az eső. Ismét elmentünk a városháza előtt, majd a Ritz szálló mellett és az út másik oldalán a Jardim Municipalban csodáltuk meg a különleges növényeket. Nagyon tetszettek Funchalban és máshol is Madeirán a járdák. Apró fehér és fekete kövekből raktak ki különböző mintákat, ami sokkal vidámabb és változatosabb, mint a nálunk megszokott aszfalt, vagy szürke térkő. Ráadásul ha fel kell bontani még javítani is könnyebb.

Április 4. csütörtök

Az utolsó napunkon még egy levada túrával próbálkoztunk. Ezúttal a 13 km hosszú Caldeirao Verde-re esett választásunk. Reggel ragyogóan sütött a nap, bizakodva indultunk Queimadas felé. Persze útközben elromlott az idő, de azért nem volt tragikusan rossz, csak kicsit csöpögött, néha esett az eső. Rosszabb volt, hogy az előző napok bőséges csapadéka miatt mindenhol nagy sártenger, hatalmas pocsolyák, megduzzadt folyók és vízesések vártak minket az utunkon. A kiindulásnál sorompós fizető parkoló volt, 3 EUR egy napra, de hiába vettük el a jegyet a sorompó nem akart felnyílni. Szerencsére a segélykérésünkre nemsokára megjelent egy fiatalember, aki bütykölt valamit a sorompónál mire az kinyílt. Itt elég sokan voltak, a kiindulásnál levő parkban fiatalok csoportja készülődött, sokan voltak a büfé környékén is. Beöltöztünk esőruhába és elindultunk. Nem voltam lelkes a nagy sártól és sok pocsolyától, ráadásul óvatosan kellett lépegetni, mert a kövek viszont nagyon csúsztak. Nem szeretek piszkos lenni, de itt nem lehetett megúszni, hogy minimum a cipőnk és a nadrágunk ne legyen csurom sár. Amikor erősebben esett az eső a kapucni a szemem elé csúszott, alig láttam tőle. Útközben nem tudtam nézelődni, mert minden lépésre oda kellett figyelni, megállni se volt jó, mert akkor biztos, hogy útakadályt képeztünk a mögöttünk jövőknek. Így is elég sokan megelőztek, akik nálunk gyorsabban haladtak, pedig sok helyen elég keskeny volt az út.

Voltak olyan helyek, ahol kisebb vízesések zúdultak az útra, némelyiket nagyjából ki lehetett kerülni, másoknál egyszerűen át kellett menni alatta. Egy idő után egy gyors sodrású hegyi patakhoz értünk, azon kellett átkelni. A sok eső ezt is megduzzasztotta, az átkelést egyébként segítő kövek nagy részét teljesen ellepte a víz. Egy helyen bokánál magasabb vízbe léptem, a túracipőmbe felülről ment bele a víz. Eddig óvatosan kerülgettem a pocsolyákat, innentől minden mindegy alapon keresztülgázoltam rajtuk. Egy szembejövő turistacsoport vezetője figyelmeztetett, hogy egy idő után nem tudunk tovább menni, mert föld- és sziklaomlás járhatatlanná tette az utat. Gyönyörű tájon haladtunk, mindenfelé kisebb-nagyobb vízesések, érdekes növények, madarak, szép kilátás a környező hegyekre. Az első alagút viszonylag problémamentes volt, viszonylag el lehetett férni a fal mellett, viszont helyenként csak kétrét görnyedve fértünk el. (Visszafelé úton mindketten alaposan beütöttük a fejünket.) A második alagútban a levada csatorna nagyrészt betonlapokkal volt lefedve, viszont azokon bokáig ért a víz. Ekkor már mindkét cipőm beázott. Aztán jött a nagy meglepetés, egy elég nagy vízesés zuhogott le egyenesen a gyalogútra. Néhányan fotózkodtak előtte, de senkit nem láttunk, aki vállalta volna, hogy átmegy alatta. Az ernyő se segített volna, mert a nagy víztömeg simán átszakította volna, átszaladni is veszélyes volt, mert a keskeny út másik felén mély szakadék tátongott, bár volt kifeszített madzag, de az ha a vízesés kibillent valakit az egyensúlyából nem sokat segített volna. Ekkor már az odaút 6,5 km-éből kb. 5,5 km-t megtettünk.

A többiekkel együtt visszafordultunk és visszamentünk az úton. Visszaúton valahogy sikerült úgy átkelni a patakokon, hogy nem lettem még vizesebb. Viszont a túracipőm csurom sár lett az út végére, ezért amikor visszaértünk a levada elejére megpróbáltam benne lemosni kicsit a cipőmet. Nem sikerült tökéletesen, de legalább be lehetett tenni a cipőt a csomagtartóba anélkül, hogy mindent összesározott volna.

Még elég korán volt, ezért elhatároztuk, hogy hazafelé útba ejtjük a Funchaltól keletre fekvő óceánparti várost Garajaut, ahol a Rio de Janeiroban nemrég látott Krisztus szobor kisebb másolata áll. Azért ez is elég nagy szobor és szintén szép kilátás nyílik onnan az óceánra csak éppen a másik oldalára.

Ott persze gyönyörűen sütött a nap, még a kis szélellenére is nagyon kellemes idő volt.

Hazaérve a szállásra megpróbáltuk elfogyasztani a maradék ételt, csináltam még szendvicseket másnapra és bepakoltunk. Laci levitte a szemetet is, én még elmosogattam és kicsit letörölgettem, hogy mindent szépen rendesen hagyjunk hátra.

Április 5. péntek

Reggel korán keltünk, mert 7 órakor indult a gépünk és addig még ki kellett érnünk a reptérre, megtalálni a megfelelő parkolót és a dobozt, amibe a kocsi iratait és kulcsát be kellett dobnunk. A szállásadónk is azt kérte a korai indulásunkra tekintettel, hogy hagyjuk csak a kulcsot az asztalon és csapjuk be magunk után az ajtókat.

Laci még előző este lement a kocsihoz, hogy beállítsa a GPS-t. Talált egy olyan előzményt, hogy „otthon”, azt gondolta, hogy ez a repülőteret jelenti, mert ott van az autókölcsönző központja. Hát nem azt jelölte. Az autópályáról egy idő után levitt minket a GPS, pedig még elég messze voltunk a repülőtértől. Persze kitört az idegeskedés, nekem kellett a táblákat figyelnem, hogy merre van kiírva a repülőtér. Szerencsére még időben megtaláltuk a parkolót, ahol Laci hiába próbálta a kapott kártyával kinyitni a sorompót. Kiszálltam, segítséget kértem, de az automata csak azt írta ki, hogy a kapott kártyát tartsam oda. Mikor ezt megtettem mégis hajlandó volt kinyílni a sorompó.

Kiszedtük a bőröndöt, táskákat és a kocsi kulcsát és papírjait a megfelelő dobozba bedobva indultunk az utasfelvételhez.

Először Portoban szálltunk le, itt is megtapsolták a gép utasai a pilótát. Portoban négy óránk volt az átszállásra, de az információnál azt mondták, hogy ennyi időre nem érdemes bemenni a városba, mert legalább egy óra bejutni, ugyanannyi vissza, nem sok időnk maradna városnézésre. Ráadásul Portoban is esett az eső, nekem meg már kicsit elegem volt az esőben mászkálásból.

Portoból Lisszabonba repültünk. Ott hosszabb időnk volt a városban, nem is esett az eső, úgy döntöttünk, hogy bemegyünk és a kedvenc városnéző 28-as villamosjárattal utazgatunk egy kicsit. Lisszabon tömegközlekedése kiváló a repülőtérre. Amellett, hogy több buszjárat is jár be a városba az egyik metróvonalnak is a repülőtérnél van a végállomása. Bár csak fél napunk volt, de napijegyet vettünk, ami minden közlekedési eszközre jó a városban. Automatánál lehet jegyet venni, amikor silabizáltam a kiírásokat egy emberke odajött és segített jegyet venni. Minden bizonnyal nélküle is boldogultam volna, de így talán kicsit gyorsabb volt. Kapott 1 EUR-t, látszott, hogy arra várt.

Szereztem még gyorsan egy Lisszabon térképet, aztán a metróval elmentünk a végállomásig, ott átszálltunk egy másik metróval, amiről a belvárosban szálltunk le. Sétáltunk egy kicsit a főutcán, megnéztük a liftet, aminek a tetejéről szép kilátás nyílik, de nem mentünk fel, mert nagyon hosszú sor állt. Hamarosan az egyik keresztutcában már a part közelében megláttunk egy 28-as villamost. Elgyalogoltunk az előző megállóig, ott vártuk a következő érkezését. Sok kimondottan turista villamos érkezett, de azokra nem volt jó a napijegyünk. Amikor befutott a 28-as villamos az egyik várakozó utas figyelmeztette a vezetőt, hogy az áramszedője elhagyta a vezetéket és csak össze-vissza kalimpál. A vezető leszállt, megigazította, majd visszaszállt. „Vegyük úgy, hogy mindenki kezelte a jegyét” mondta angolul, majd elindultunk. Még éppen sikerült ülőhelyet szereznünk, a villamos útvonala nagyon jó képet ad Lisszabonról, amikor néhány éve arra jártunk akkor is a kedvencünk volt. Néhány megálló múlva francia nyugdíjas hölgyek csoportja szállt fel. akik aztán végig csacsogták, hüledezték, kacarászták az utat. Egy idő után a vezető elkezdett adminisztrálni, felszállt a villamosra egy fekete vezető, azzal helyet cseréltek, a korábbi vezetőnk leszállt, átsétált az ellentétes irányba a megállóban álló villamoshoz, felszállt rá, majd búcsút intett kollégájának, aki átvette tőle a villamos vezetését. A villamosra ki volt írva, hogy a végállomáson le kell szállni. A francia hölgyek csoportja is úgy gondolta, hogy jó lenne visszafelé is villamosozni az útvonalon, nem akartak leszállni. Aztán a vezető csak meggyőzte őket, a villamos pedig elment, ez volt az utolsó járata. Persze a megállóban visszafelé már elég sokan várakoztak, de nemsokára megérkezett a következő villamos, amire felszálltunk és már indultunk is visszafelé. Sajnos nem lehetett jó képeket készíteni a villamosból, mert közben eleredt az eső és csupa vízcsepp volt minden ablak. Elmentünk a másik végállomásig, ahol már hosszú sorban várták a villamost a visszafelé utazni kívánók. Annyi ember szállt fel, hogy szerintem egy gombostűt se lehetett volna már feltuszkolni. Szerencsére a következő villamost elindították, mielőtt teljesen megtelt volna, mert már bent állt az utána következő villamos is. Törtük a fejünket, hogy hol kellene leszállni, végül sikerült pont ott leszállnunk, ahol a körutunkat megkezdtük. Csepergő esőben sétáltunk visszafelé, már besötétedett, az éttermek behívó emberei lépten – nyomon megszólítottak, de egy hosszú vacsora már nem fért volna bele az időnkbe. Megkerestük azt a metrójáratot, amivel jöttünk, átszálltunk a reptérre tartó metróra és hamarosan visszaértünk a repülőtérre. Jó volt egy kicsit megint megmerítkezni Lisszabon forgatagában, a szép csempés házakban, szép parkokban.

Éjfél tájban indult a gépünk és az idő eltolódással szombaton 5 óra körül érkeztünk Ferihegyre. A reptéri busz elment az orrunk előtt, aztán az Astoriánál az 5-ös buszt is éppen láttuk elmenni. Szombat lévén elég ritkán indultak járatok, kialvatlanul, a fáradtságtól és a hűvös széltől kicsit vacogva értünk haza.

Bár az időjárás nem volt kegyes hozzánk mégse csalódtam Madeirában. Csodálatos tájak vannak a szigeten, nagyon érdekes a növényvilág, a városok emberi léptékűek és nagyon kellemesek a sok parkkal, növényekkel, Funchal egy bájos, jó hangulatú, élhető város, bár nem árt, ha az ember felkészül a meredek, hegyre kapaszkodó utcákra. Örülök neki, hogy elmentünk és azt is el tudnám képzelni, hogy hosszabb ideig ott éljek.

Régi vágyam volt az USA nyugati part nemzeti parkjainak meglátogatása. Sokfelé jártam már a világban, de az USA valahogy kimaradt eddig. Amikor Kanadában jártunk a Niagara vízesésnél és környékén, a folyó másik oldalára átkukucskálva láttunk egy picike darabot ebből a nagy országból, de nem tettem még a lábamat a földjére. Laci több, mint 20 éve egy munkahelyi tanulmányúton járt Los Angelesben, San Diegoban, Las Vegasban, a Grand kanyonnál, amit felülről helikopterből is látott, sőt New Yorkban is volt.

Eredetileg azt terveztem, hogy lakóautót bérlünk és azzal látogatjuk meg a nemzeti parkokat, de ahogy belemélyedtem a tervezésbe rájöttem, hogy nagyon nagy területet kell bejárni és nem egyszerű az összes érdekes parkot egy útra felfűzni. Nézegettem az utazási irodák ajánlatait is, összehasonlító Excel táblát gyártottam a különböző utakról, melyik nemzeti parkok meglátogatását tartalmazzák, melyik városokat érintik, hány naposak, mennyi az áruk. Ebből az összehasonlításból a Premio Travel ajánlata került ki győztesen. Már utaztunk velük kétszer is, igaz, hogy csak Törökországba.

Gingernek kerestem kutyapanziót a két hétre, amíg mi utazgatunk, de végül Balu lemondta február első két hetére a forgatásokat és vállalta a kiskutyát.

 

Február 1. Péntek

Reggel 9-kor indult a gépünk müncheni átszállással Los Angelesbe. 6.15-re rendeltünk taxit, mert az utazási iroda tájékoztatása szerint legkésőbb 7 órâig a reptérre kellett érkeznünk.

A repülőtéren kerestük, hogy hol lehet az idegenvezetőnk, mert az instrukció szerint csak azt követően jelentkezhettünk be a gépre, hogy nála lejelentkeztünk. Kiderült, hogy már a check in sorban állt, hát mi is beálltunk. Be kellett mutatnunk az ESTA engedélyünket és kérték tőlünk az első szállodánk címét. Előzetesen kaptunk egy papírt, hogy melyik nap hol, melyik szállodában leszünk, de azon nem szerepeltek címek. Szerencsére az ügyintéző utánanézett az interneten és megtalálta az első szállodánk címét is, azt beírta a gépbe és ezzel rendben voltunk.

A gépünk kb fél óra késéssel szállt fel, ami Münchenben a szoros átszállási idő miatt kockázatos volt. Mielőtt leszálltunk, a sztyuvi felsorolta a kapcsolódó járatokat, melyikhez hova kell menni, melyik késik, de a mienket nem említette. Megkérdeztem tőle, hogy azzal mi a helyzet, azt mondta, hogy semmi rendkívüli, minden a tervek szerint történik. Egyre fogyott az átszállási időnk. Nem álltunk csőre, két busz állt be a géphez. Laci észrevette, hogy az idegenvezetőnk a második busznál áll, mi is oda mentünk. Kiderült, hogy négyen hiányoznak a csoportból, valószínűleg nem vették észre az idegenvezetőt és a másik buszra szálltak. Volt kis aggódás, hogy másik terminálhoz vitték őket, de szerencsére kiderült, hogy mindkét busz ugyanoda futott be. Kis rohanással, de hamarosan megtaláltuk a kapunkhoz vezető utat, ahol még egy útlevél ellenőrzés volt. Mire a kapuhoz értünk, már az utolsó utasok mentek be. Ferihegyen kértük, hogy egymás mellé kerüljünk és egyikünk folyosó mellé. Ez csak részben sikerült, egymás mellett kaptunk helyet, de mindketten középen a négyes osztatú részen. A Lufthansàn sűrűbbek is az üléssorok, mint pl. a KLM-en, amivel legutóbb hosszú repülőúton voltunk, nem volt kényelmes.

Nagyon hosszú volt a repülőút, az út alatt alig tudtam aludni valamennyit, viszont majdnem kiolvastam egy könyvet. Már a repülőgépen kaptunk egy papírt, amit ki kellett tölteni. Los Angelesben először automatákhoz tereltek minket, ahol ugyanazokra a kérdésekre kellett válaszolnunk, mint s repülőn kapott papíron, be kellett szkennelni az útlevelet, ujjlenyomatot vettek, majd fénykép készült rólunk. Az itt kapott kinyomtatott papírral kellett beállni egy igen hosszan kacskaringózó sor végére, ami a személyes ügyintézőkhöz állt. Ott ismét beszkennelték az útlevelet, ujjlenyomatot vettek (ezúttal mindkét kéz minden ujjáról nem csak a jobb kéz három ujjáról, mint előzőleg az automatánál, ismét fényképet készítettek. Innen mehettünk tovább a poggyászokért, majd egy újabb sor végén elvették azt a kinyomtatott papírt, amit az előző ügyintézőtől kaptunk. A repülőgépen kapott papírt sehol nem kérték.

 

Péntek délutáni dugóban időnként araszoltunk a szállásunk felé haladva a 2×5-6 sávos autópályán. Útközben megálltunk egy élelmiszer boltnál, hogy vizet tudjunk venni. Helyi idő szerint 7 óra körül már a motel szobánkban voltunk. Másnap 8-kor indultunk, ½ 7-kor ébresztő. volt időnk kialudni magunkat. Az idegenvezető (Karesz) kérte és osztotta ki a szobakulcsokat. Keringtünk egy kicsit, mire a több épülettömbből álló komplexumban megtaláltuk a szobáinkat. A mienk földszinti volt, eléggé lepukkadt, az ajtó melletti résen ki lehetett látni, előttünk parkoló, a kerítés túloldalán az autópálya. Éjjel egyre jobban fáztam, de nem akartam felébreszteni Lacit, inkább fokozatosan felöltöztem. Reggelre már zokniban, pulóverben feküdtem az ágyban, a lepedőbe burkolt vékony pokróc tetején a kabátommal, így már nem vacogtam. Azt csak másnap reggel fedeztük fel, hogy a klímával lehetett volna fűteniis. (Guesthouse Hotel, Norwalk)

 

Február 2. szombat

Éjjel hallottuk, hogy elkezdett esni az eső és az egész LA városnézés alatt szakadt az eső. Nem túl választékos reggeli után bementünk a városba, először csillagokat nézni a Hollywood Boulevardra, majd megnéztük, hogy hol tartják az Oscar díj átadási ceremóniát, megálltunk egy helyen, ahonnan a távolban látszott a hegyoldalon a Hollywood felirat, bár az eső miatt a fényképeken nem sok vehető ki belőle. Átmentünk Beverly Hills-en, de az időjárás nem volt alkalmas rá, hogy néhány sztár lakhelyét kifigyeljük. Elhagytuk Los Angelest és megkezdődtek a hosszú buszozások. Laughlinban volt a szállásunk, Sergio, a mexikói sofőr nyomta a gázt rendesen, de többször lassítania kellett, az esős időben nagyon sok volt a baleset. Az első 100 km-en legalább 4-et láttunk, az út mindkét oldalán. Szerencsére egyik se tűnt túl komolynak, de a kocsik törtek és kisebb sérülések is történtek. Amíg autóztunk Karesz, az idegenvezetőnk szórakoztatott minket az ország, illetve az éppen meglátogatott állam(ok) történetével, mindenféle sztorikkal. Elképedtünk a szerteágazó és részletekbe menő lexikális tudásától.

Szerencsére egy idő után elállt az eső, bár továbbra is erős maradt a szél és ezért nem volt nagyon meleg.. Egy részen a régi 66-os úton haladtunk és ebédidőben megálltunk a legendás Bagdad Cafénál. Düledező épület, vödrök a padlón, ahol a tető átereszti az esővizet, a tulaj mintha egy cowboy filmből lépett volna ki, minden fal tele rajzokkal, az ott jártak fényképeivel, autogramokkal, sokszor 1 dollárosokon. Mindenféle relikviákat lehetett venni, néhányan pedig megkóstolták a marhahúsos szendvicsüket, sült krumplijukat is. Persze volt nagy fényképezkedés is. Az épület mellett ősöreg, kibelezett lakókocsik álltak.

Mielőtt az éjszakai szállásra értünk volna volt lehetőségünk bevásárolni vacsorára, másnapra. Laughlin Las Vegashoz hasonlóan a szerencsejátékosok kedvelt városa. Ezért viszonylag alacsonyak a szállodai árak, ezzel csábítják a vendégeket, hogy aztán a szálloda kaszinójában a szállásdíj sokszorosát játsszák el. A mi csoportunk nem volt kiéhezve a szerencsejátékra, bár nem lehetett úgy közlekedni a szállodában (Harrah’s Hotel & Casino), hogy ne találkozzunk legalább néhány nyerőgéppel. Karesz itt is intézte a bejelentkezést, közben a busszal megkerestük a parkolót, ami jóval lejjebb és a recepciótól elég távol volt. Egy oldalbejáraton és büfén keresztül tudtuk megközelíteni a lifteket. Amikor megálltunk még zuhogott az eső, szerencsére mire Karesz visszatért a szobakulcsokkal és elkezdtük kipakolni a bőröndöket a buszból, elállt. A szobába érve első dolgunk volt fűtésre kapcsolni a légkondit. Kicsit gondban voltunk, hogy hány óra van, mert az államhatárt átlépve más időzónába kerültünk, a telefonok némelyike átállt, mások nem.

 

 

Február 3. vasárnap

Reggel az időzóna keveredés sokakat becsapott. Amikor lementünk reggelizni voltak akik már visszafelé tartottak, mert zárva találták az éttermet. Az csak 7-kor nyitott, de mi is más ½ 7-kor lefelé igyekeztünk.

Kicsit visszamentünk még a szobánkba aztán újra elindultunk reggelizni. Kóvályogtunk egy kicsit az épületben, de végül csak megtaláltuk az éttermet, ahol egészen más választék várt, mint előző nep a motelban.

Reggelit követőem elindultunk a Grand Canyon felé. Még egy részen rátértünk a régi 66-os útra és Seligman városában álltunk meg, ahol veterán autók, díszletszerű házak – némelyiken, vagy előtte jellemző vadnyugati bábuk, ajándékboltok sorakoztak egymás mellett. Azért nagyon sok lakója nem lehet a városnak, inkább egy letűnt időt idéz fel.

A Grand Canyonnál két helyen álltunk meg, ahonnan lelehetett tekinteni a mélyen alattunk húzódó kanyonba. Csak néhol látszott a kanyon alján a keskeny kis szalagként tekergő folyó. Lenyűgözőek a színek, sziklák, a mélység. Sajnos csak az egyik oldalt néztük meg és az üveg aljú kilátóhíd se szerepelt a programban, de így is nagy élmény volt a belátható rövid szakaszokon végigtekinteni.

Ezen az estén Flagstaffban volt a szállásunk, a Super 8 by Wyndham motelban. Már vágyódtam arra, hogy megkóstoljak egy olyan beefstaket, amiről Laci mesélt mindig az amerikai útjáról, hatalmas, puha omlós, azt a darabot sütik meg, amit kiválasztunk. A hotel közelében volt egy étterem, úgy döntöttünk, hogy kipróbáljuk. Az első kihívás a bejárat megtalálása volt. Beláttunk az étterembe, de annak nem volt ajtaja az utcára. Mellette egy ajándékbolt nyílt, de Laci kicsit kiakadt, amikor be akartam menni. Aztán az ablakon át láttam, hogy bizony a pincérek is az ajándékbolton át közlekednek, így aztán mégis bementünk. Egy hatalmas kandalló előtt kaptunk asztalt. Nemsokára még egy pár csatlakozott hozzánk a csoportból. A következő meglepetés akkor ért minket, amikor kiderült, hogy semmilyen alkoholos italt nem szolgálnak fel. Végül kényteleden voltunk a T-bond steaket narancslével leöblíteni. Laci előző reggelinél a reggeli végi gyümölccsel lenyelte a fogát, amit az utazás előtti napon tettek be ideiglenesen a szájába. Így aztán kicsit óvatosan és lassan evett, ezért csak egy adagot rendeltünk kettőnknek. Nem volt rossz az étel, de távol állt attól, amit Laci olyan lelkesen dicsért. Azért mindketten jól laktunk és gondoltuk, hogy lesz még lehetőség steaket enni. Később még egy harmadik pár is ebben az étteremben kötött ki. Amikor távoztunk, a szállásunkra visszamenőben láttuk, hogy nem messze hirdettek egy Steak house-t, lehet, hogy ott még jobbat tudtunk volna vacsorzni.

 

Február 4. hátfő

 

Ezen a napon a Monument Valley volt a  program fénypontja. Előtte még megálltunk az elefántláb szikláknál, ami két magas sziklatömb, találó az elnevezése, tényleg olyan, mintha két elefántláb pottyant volna az út szélére. A Monument Valleyban ahol először megálltunk csodálni a kilátást, az érdekes sziklaalakzatokat a hűvös idő ellenére néhány indián kirakosgatta asztalokra az általuk készített ékszereket. Bár nem volt sok időnk, azért gyorsan vettem néhány nyakláncot és többen is vásároltak az indiánoktól. Nyáron sokkal több árus kínálja a portékáit, láttunk bezárt bódékat, kis boltokat. Mi bejelentkeztünk egy dzsipes túrára és indián ebédre. Karesz rémítgetett bennünket, hogy milyen szörnyen porosak leszünk a dzsip túrán, de szerencsére a hűvös időjárásra tekintettel zárt autókkal vittek minket. Nem esett és egészen kellemes volt az idő, de az utak valóban nem voltak jó állapotban, nagyokat döccentünk, zötyögtünk rendesen. Néhány helyen megálltunk közelebbről is szemügyre venni érdekes sziklaalakzatokat, majd egy nagy sziklafal alatt láttuk, hogy már készítik az ebédünket. Nemsokára el is kezdték osztani az ételt, lángost babos-paradicsomos feltéttel, zöldségeket és sajtot is tettek rá. Finom volt, csak elég gyorsan kihűlt. Utána kaptunk teát, kávét, kekszet. Akik nem jöttek a túrára azok a z információs központnál vártak meg minket, esetleg egy kicsit sétáltak, valamit ettek.

Innen a Lake Powellhez indultunk tovább. Én már az Iguazunál se voltam oda érte, hogy fél napot az ottani vízierőmű megismerésével töltöttünk pedig az méreteiben sokkal lenyűgözőbb volt, mint a Powell erőmű. Szép volt viszont az előtte a folyó felett átívelő vashídról a kilátás a canyonba. Sajnos a patkókanyar nem szerepelt a programban, pedig a másnapi útvonalunktól egy viszonylag rövid sétával megközelíthető lett volna, de erről csak a fényképeket láttuk, a valóságban nem tudtuk megnézni. Jobban bosszantott, hogy Pageban, – ahova a Powell gát megtekintése után visszatértünk, mert innen indultak repülős nézelődésre, akik arra befizettek – több helyen is láttam, hogy rövidebb – hosszabb autós túrákat hirdettek az Antilop Canyonhoz, amiről csodálatos képeket láttam korábban. Karcsi szerint az azért nem szerepel a programban, mert oda hónapokkal előre kell bejelentkezni a látogatóknak, de szerintem – és mint később kiderült még néhány utastársunk szerint egy néhány órás látogatás fakultatív programként igazán bekerülhetett volna z útitervbe. A Powell gát + sétarepülés ideje elég lett volna legalább a canyon egy részének megismerésére.

Amíg a csoport kisebb része repkedett a többiek a környéken lézengtek. Karesz összebarátkozott a kis repülőtér német származású vezetőjével, aki felajánlotta, hogy este az érdeklődő csoporttagokat elviszi egy autentikus helyre vacsorázni, ahol jó élő zene is szórakoztatja a közönséget. Még bevásároltunk, aztán a szállásra mentünk (Travelodge by Wyndham Page).

Csaknem mindenki csatlakozott a vacsorára, ezért a német repülős két csoportban vitt el minket az étterembe. Egy nagy csoport távol-keleti fiatal már ott vacsorázott, a színpadon egy részben country, részben rock zenekar játszott. Itt szerencsére kaptunk sört, bort is a vacsorához (már másik államban voltunk). Mi egy country steaket rendeltünk két tányérral, szépen két fél adagban hozták ki, de olyan bőséges volt, hogy így is teljesen jól laktunk vele. Egy idő után a zenekar öreg cowboy vezetője odajött az asztalunkhoz és néhány embert felcsábított a színpadra ritmust adni, de Karesz még egy gitárt is kapott és bekapcsolódott a zenébe azoknál a számoknál, amiket ismert. Nagyon jó volt a hangulat, a nagy távol-keleti csoport a vacsora végeztével távozott és bár érkezett még néhány kisebb asztaltársaság, a magyarok vették át egy időre a terepet. Karesz néhány magyar számot gitározott és énekelt, aztán jöttek Beatles és egyéb számok is. Német barátunk nem csak a mi csoportunkat prezentálta aznap az étterembe, több más csoport is vele tűnt fel, illetve ő vitte haza őket. Mi az első csoporttal indultunk vissza a szállásra. Nagyon kellemes este volt, finom volt a vacsora is, bár ez se az a hatalmas, fantasztikusan finom, 60 dkg-os beefsteak volt, mint amire vártam.

 

Február 5. kedd

Hideg időben indultunk a Bryce Canyon felé. Én jól felöltöztem, túracipőt is húztam, hátha alkalmunk lesz egy kicsit mászkálni a kanyon környékén. Egy középiskolai osztálytáársam, aki szintén sokat utazik írta, hogy a Zion Nemzeti Park is csodálatos, nem csak a Bryce canyon. A Zion ugyan nem volt benne a programban, de addig duruzsoltam Karesz fülébe, hogy a sofőr egyetértésével és az utastársak hozzájárulásával (fejenként plusz 22 dollárt jelentett a park belépő kifizetése) mégiscsak bekerült a programba, mivel a Bryce canyon közelében található. Először a Red Canyon fantasztikus színekben pompázó szikláinál álltunk meg rövid fotószünetre. A bárányfelhőkkel tarkított kék ég előtt a napsütötte vörös sziklák, lábuknál néhány fenyő és egy kis fehér hótakaró – megkapó látványt nyújtottak. Ahogy tovább haladtunk havazni kezdett és egyre havasabb volt az út. Egy helyen láttunk egy pick-upot és az általa vontatott nagy lakókocsit, ahogy árokba hajtottak. Nemrég történhetett, még nem érkezett segítség, de szerencsére nem lett komolyabb baj, tovább tudtunk haladni. A Bryce Canyon egy része a nagy hó miatt le volt zárva a látogatók elől. Egy helyen tudtunk megközelíteni egy kilátópontot, ahonnan letekinthettünk a canyonba. Bár a sziklák is erősen havasak voltak, így nem azt a képet láttuk, ami a prospektusokban, útikönyvekben szerepel, de így is nagyon érdekes és szép volt a canyon, a vörös sziklák, helyenként egészen finom kis formák, máshol nagy tömbök. Egy kicsit sétáltunk, több helyen is le tudtunk nézni a természetnek erre a szobrászati alkotására. A Zion Nemzeti Parkhoz vissza kellett mennünk egy részen azon az úton, amin érkeztünk. Az árokba hajtott lakóautót akkor emelték ki, az utat lezárták, kicsit várakoznunk kellett, mire tovább mehettünk. A Bryce kanyonnál kicsit szállingózott a hó, de alapvetően jó idő volt, a Zion Nemzeti parkhoz közeledve viszont a havazás egyre erősebb esőre váltott, így leginkább csak a busz ablakán keresztül és az esőfüggönyön át tudtuk megcsodálni a zord sziklafalakat, szurdokokat, sziklaíveket.

Ezen a napon és a következőn Las Vegasban volt szállásunk a Circus Circus Hotelben. Jó kis útvesztő volt a buszparkolótól megtalálni a szobáinkat, több épületszárny, egyik liftről átszállás másik liftre, de végül sikerült célba érni. Karesz mondta hogy ha valaki szeretne este kicsit várost nézni a főbejárattól jobbra fordulva máris a főutcán találja magát, ahol egymást érik a kaszinó szállodák, ahova nyugodtan be lehet menni az utcáról bámészkodni. Csakhogy a főbejáratot nem volt könnyű megtalálni. Az OK, hogy mi a buszparkolótól a csomagokkal egy mellék bejáraton jutottunk be az épületbe, de amikor este elindultunk várost nézni, akkor először csak bolyongtunk a nyerőgépek erdejében, aztán megkérdeztük, hogy merre van a kijárat, lementünk egy mozgólépcsőn, kanyarogtunk eg csomó folyosón, még egy mozgólépcső, majd végre egy recepcióhoz értünk. A kijárat egy garázs szintre nyílt, de a taxik ott tették ki az utasaikat, hát úgy gondoltuk, hogy jó helyen járunk. Kimentünk a szállodából, a viharos szélben felvettünk sapkát, kapucnit, kesztyűt, majd elindultunk. Jobbra semmit nem láttunk, Karesz említett valami szerviz utat, hát azon átkeltünk, majd kimentünk az első nagy kereszteződésig. Ott egy soksávos úton ahogy elindultunk rájöttünk, hogy azon az úton jöttünk be a városba, a szállodakomplexumhoz tartozó alacsonyabb épületek kezdődtek. kimenni nem akartunk a városból, ezért visszafordultunk. Én egyre kerestem a nagy bohócos világító táblát, amit amikor a szálloda felé tartottunk láttunk és Karesz azt mondta, hogy a városból hazafelé az jelzi, hogy megérkeztünk a szállodánkhoz. Sehol nem láttam a nagy bohócot, de találtunk egy kisebbet és Laci győzködött, hogy az az igazi. Közben találkoztunk hozzánk hasonlóan tanácstalanul bóklászó csoporttagokkal. Mi felfedeztük az út túloldalán a lakóautó parkolót, hát elindultunk, hogy legalább azt megnézzük. Nekem a szélben folyt az orrom, csöpögött a könnyem. A lakóautó parkolóban elég sokan voltak, áramra, vízre csatlakozva. A nagy monstrumok mellett volt néhány kisebb lakóautó is. Ahogy visszafelé indultunk egyszer csak felfedeztem a nagy bohócot, amit kerestem, de már nem volt kedvem összefagyva további felfedező útra indulni. Laci először azt mondta, hogy ő megy még egy kört, de mire nagy nehezen, egyszer kicsit eltévedve visszajutottunk a szobánkba neki is elment a kedve egy újabb kalandtól.

 

Február 6. szerda

Reggel a liftnél szerencsére összefutottunk Karesszal, így nem kellett keresgélnünk, hogy hol lehet reggelizni. Az is kiderült, hogy a reggeliző helyiséghez vezető folyosón tovább menve találtuk volna meg előző este azt a kijáratot, ahonnan egyszerű lett volna a városba bemenni. Visszafelé a szobánkba azért sikerült még egyszer eltévednünk a nyerőgépek dzsungelében.

Ezen a napon a Vallley of Fire-be kirándultunk. Reggel a busznál mindenki élénken érdeklődött a többiek szerencsejátékos kalandjairól. Csak egy utastársunk vallotta be, hogy ő bizony megkísértette a szerencséjét és 30 dollár plusszal zárt. Erre a napra pókerezést tervezett estére, de másnap nem számolt be az eredményéről.

Csodás napsütésben buszoztunk, majd több helyen is kiszálltunk és kicsit járkáltunk az érdekesnél érdekesebb sziklaalakzatok között. Ez nyáron bátrabb vállalkozás lehet, mindenfelé feliratok figyelmeztettek a csörgőkígyó veszélyre. Voltak nagy méhkaptárakra emlékeztető sziklák, egér rágta lyukacsos sajttömbök, sok teknősbéka és tengeri kagyló alakú sziklát is láttam. A 150 millió éves sziklaformációk, amiken talán még dinoszauruszok is tapodtak, változatos színeivel (sárgák, vörösek, barnák) és formáival igazi nagy rácsodálkozás volt. El tudtam volna képzelni, hogy legalább egy fél napot vándoroljunk a mindig új arcát mutató tájon, ahol helyenként kellemes illatos levelű, kis virágokat hozó cserjék jelentettek némi életet (meg a télben még szundikáló csörgőkígyók, akikkel azért nem vágytam a találkozásra). Volt, hol látszott egy sziklaív kialakulásának a kezdete, már kibontakozott a sziklafalban az ív, de még nem vált el teljesen a mögötte levő sziklától.

A városba visszatérve egy nagy outlet centerbe vitt az utunk (bár mi Lacival és még néhányan szívesebben visszamentünk volna a hotelbe, vagy sétálni a belvárosba). Nagy nehezen elütöttük az időt, majd egy kis időre visszatértünk a szállodába.

Este éjszakai városnézésre indultunk. A busz elvitt minket a centrumba, ahonnan egy sarokra kijutottunk a Strip-re, Las Vegas főutcájára. Az utca fölé kifeszített félköríves felületre mozgalmas fényjátékot vetítettek ki, amit zenével kísértek. Ezt a produkciót egy estén többször is előadták. Az utca fölött kifeszített drótkötélpályán vállalkozó szellemű adrenalingyűjtők siklottak el hason fekve időnként a fejünk fölött. Ezt én is szívesen kipróbáltam volna, de a borsos ára, meg a ki tudja hogy tudtam volna beszállni, meg kiszállni miatt lemondtam róla. Karesz mondta, hogy most kevesen voltak, bár így is elég nagy volt a tömeg, nehéz volt nagyjából együtt maradni. Az egyik kereszteződésben zenekar játszott, aminek a nagy hangereje számomra már zavaró volt. Mindenfelé zenészek, mutatványosok próbáltak egy kis apanázst gyűjtögetni. Volt egy nagyon jó idősebb szaxofonos, de a legtöbb pénzt egy pasi kereste, aki először csak feküdt egy pléden az utca közepén és aki bedobott pénzt a kalapjába az beállíthatta, hogy milyen pózban tartsa a kezét – lábát, felállíthatta, vagy leültethette, lefektethette. Időnként elég nehéz, edzésnek is beillő pózokba csavargatták, de egy idő után mindig jött valaki, aki eztán valami pihentetőbb pózba mozgatta. percenként legalább hárman – négyen dobtak pénzt a kalapjába, hogy aztán mint egy szobrász a saját elképzelésük szerinti pózt alakítsák ki az alapanyag mutatványosból.

A Strip-en eltöltött idő után ismét buszra szálltunk, hogy megnézzük a szökőkútnál a vízijátékot. Innen jól látszott az Eiffel torony is. A következő megálló a Velence hotel volt, lagúnával, sóhajok hídjával. Ide be is mentünk egy kicsit megcsodálni a freskókat, festményeket. Ezután igyekeztünk a Mirage hotel parkjához, mert következett a vulkán kitörés. Ennek a hotelnek ma is a Beatles négy gombafejű tagja a védnöke, az ő nagyméretű portréjuk virít a homlokzaton. A vulkánkitörést nagyon ötletesen szemléltették, egy-egy kitöréskor kellemes meleg áradt a bámészkodók felé az egyébként még mindig kicsit szeles és nem túl meleg estében. Útközben a buszról láttunk még néhány érdekes szállodát, de összességében számomra nem volt túlzottan vonzó ez a vásári forgatag, tömény giccs. Nem mondom, hogy rossz volt egyszer látni, de biztos nem lennék visszatérő vendég, mint ahogy az egyik régi coaching ügyfelem, aki évente többször is felkereste a várost.

 

Február 7. csütörtök

Búcsút vettünk Las Vegastól még egy remek reggelivel a hotelben és elindulunk a Death Valleybe. Eddig úgy tudtam, hogy a völgy azért kapta ezt a nevet, mert ott elviselhetetlen forróság szokott nyaranta lenni. Részben ezért is örültem a tél végi időpontnak. Az igaz, hogy itt mérték az USA-ban a legmelegebbet, 57°C-ot (meg itt van az USA legmélyebb pontja is – 86 méter tengerszint alatt – mégse ezekről kapta a nevét. 1849-50-ben pioneerok egy csoportja nem találta a kiutat a völgyből. Hosszasan bolyongtak ott, de végül egy ember kivételével sikerült megmenekülniük, két fiatalember megmutatta nekik a völgyből kivezető utat. A csapat egyik tagja, ahogy kimásztak a völgyből visszatekintett és így búcsúzott: „Viszlát, Halál Völgye!” Innen származik az elnevezés.

Mi szerencsére nem vesztünk el és így nem tapasztaltuk meg a völgy kellemetlen oldalát. Szépen sütött a nap, az utunk során először volt kellemes meleg, nem kellett feltétlenül kabátot húznunk, amikor kiszálltunk a buszból.

Jártunk a Zabriskie Pointnál, a Badwather Basin-nél, ahol kiépített gyalogutakon járkáltunk a sómezőn és körülnéztünk a régi borax bányánál, ahonnan szamarakkal vontatott kocsikkal szállították el a kibányászott boraxot. Elég sokat autóztunk sivatagos, nem igazán vonzó és változatos tájon. A szállásunk ezen az éjszakán Bakersfieldben, a Super 8 by Wyndham motelben volt.

 

Február 8. péntek

A mélység és sivatag után megint hegyek következtek, a Sequoia és Kings Canyon Nemzeti Park, az óriásfenyők hazája. Ahogy a hegyek közé értünk ismét a tél mutatta havas arcát. A park bejáratánál tudtuk meg, hogy a nagy hó miatt le van zárva a parknak az a része, csak egy másik, elég távoli bejáraton át tudjuk megközelíteni az óriás fenyőket. (Utólag gondolva Sergio igazán megérdeklődhette volna indulás előtt a park igazgatóságtól, hogy be lehet-e menni a parkba és melyik bejáratot javasolják.) Így néhány órát feleslegesen buszoztunk, de aztán a másik bejáratnál szerencsére beengedtek minket. Meresztettem a szememet, hogy mikor pillantom meg az első faóriást. Néhány nagy fenyőt láttunk az út mellett is, de aztán ahol megálltunk a busszal a parkolóban ott mindenfelé ezek a lenyűgöző méretű öreg, hatalmas fenyők vettek körül minket. Nagy hó volt, de szépen sütött a nap. Meg akartuk keresni a General Sherman fát, de pont mielőtt elindultunk volna balesetveszély miatt lezárták az ösvényt. Egyrészt elég csúszósak voltak a gyalogutak, de ezzel még elboldogultunk volna, viszont a napsütésben elkezdett olvadni a fák hótakarója és nagy magasságból viszonylag nagy jégcsapok potyogtak a fákról, ami bukósisak nélkül bizony veszélyes volt. Így csak a parkoló körüli faóriások körül. Ha nem vesztegetünk el egy csomó időt azzal, hogy először egy lezárt kapunál próbálkoztunk megismerkedhettünk volna személyesen is az emblematikus General Shermannal és minden bizonnyal még több óriás fát is láthattunk volna. Azért persze örültünk a szép napos időnek, meg hogy egyáltalán láthattuk ezeket a csodálatos élőlényeket.

Ebbe a napba már nem is fért bele más, úton San Francisco felé Modestoban éjszakáztunk a Days Inn by Windham motelben.

 

Február 9. szombat

Még elég hosszú buszozás várt minket San Franciscoig. Egy kis buszos városnézést követően a Golden Gate hídon átkelve szemügyre vehettük a hidat és az öböl partjait. Jól látszott az Alcatraz szigete, a távolban a másik híd és visszanézve figyelhettük a Golden Gate hídon zajló forgalmat.  Következő menetben a kikötőnél tett ki minket a busz, ahol Karesz elment az Alcatraz belépőjegyeket intézni, mi pedig a hirtelen megeredt és időnként szakadó esőben a Fisherman’s Wharf éttermei között bolyongtunk és szemügyre vettük a mólókat, mert azt hallottuk, hogy ott egy fókakolónia él. Nagy csalódás volt, hogy nem láttunk fókákat, pedig minden kishajó kikötő móló előtt hosszasan nézelődtünk. Egy tető alá behúzódva esőmentesen tudtuk elfogyasztani az ebéd szendvicseinket, majd indulnunk kellett, mert közeledett a mi csoportunknak megadott időpont, amikor hajóval átvittek minket a börtönszigetre.

Hosszú sor végére álltunk be, a fölöttünk levő tető csak részben védett az esőtől. Folyamatosan jöttek – mentek a hajók, a másodikra már mi is felfértünk. Eléggé tele volt a hajó, de nem hosszú idő az átkelés a szigetre. Végigjártuk a börtön épületét, a nem túl bőséges cellák sorát, némelyik be is volt rendezve, egy ágy, esetleg néhány polc a falon, könyvek, ha valaki olvasni szeretett, egy földhöz rögzített asztal, egy WC. Nagyjából ennyi volt a berendezés, a büntetésben levők cellája még sivárabb és sötétebb is volt. Megnéztük az étkezőt, a könyvtárat, meghallgattuk a híres szökések történetét, láttuk néhány fogvatartott és őr fényképét, sokszor nehéz volt a fényképek alapján megítélni, hogy ki volt rab és ki őr. Nem egy szívderítő hely és a borús, esős idő se emelte a hely hangulatát. Nem lehetett jó ott raboskodni, remélhetőleg a valódi bűnösök kerültek ott a rácsok mögé.

A börtönsziget látogatás után volt még egy kis szabadidő a kikötőben, mi ezt ismét fókakutatásra használtuk. Megint végigmentünk a kishajók kikötői mellett, fókát ezúttal se láttunk. Aztán ahogy befordultunk a sarkon a távolban a vízben ponton stégeket fedeztem fel és a partról elég sokan nézelődtek arrafelé. Ott voltak a fókák! Több száz fóka heverészett, időnként kicsit veszekedett, vakarózott, forgolódott, ásítozott a stégeken. Elég sokáig bámultuk őket, utána már sietnünk kellett, hogy időre visszaérjünk a buszhoz. Nagy örömmel töltött el, hogy végül mégiscsak sikerült rátalálni a fókákra, akiket nagyon kedvelek. Délután még busszal körbejártuk néhány más részét is a városnak. Szerencsére elállt az eső, csaknem kisütött a nap, amikor felsétáltunk a A Lombard Streeten, ami a világ legmeredekebb és ezért legkanyargósabb utcája. Az amúgy is nagyon meredek utca felső 400 méteres szakaszán cikk-cakkban, 90 fokos kanyarokkal halad az út.. A Lombard Streeten 8 hajtűkanyart alakítottak ki, hogy csökkentsék a hegy természetes emelkedését. A sebességhatár ezen a szakaszon 8 km/óra de ha lehet, még ennél is lassabban haladtak lefelé az autók. Egyébként az úttesten kívül szép virágokat ültettek az utcára. Még lejjebb is nagyon lassan haladnak az autókkal és a járdára merőlegesen parkolnak, nehogy elguruljanak az autók.

Amíg nézelődtünk besötétedett és úgy határoztunk, hogy elmegyünk még megnézni a híres san franciscoi villamos fordítóját. A városban már láttunk több villamost is a busztól és a Lombard Street keresztutcájában is találkoztunk villamossal, de ez egy külön érdekesség. Amikor a kör alakú fordítóhoz értünk éppen távozott egy villamos, ezért megvártuk a következőt. A fordítótól kb. 1,5 méterre oszlopok és közöttük lánc hivatottak megakadályozni, hogy a gyalogosok ott járkáljanak keresztül-kasul. Az egyik láncon egy erősen illuminált alak üldögélt és iszogatott. A nadrágja lecsúszott csaknem a térdéig és ahogy odaértünk rémülten láttam, hogy egyre nehezebben egyensúlyoz a láncon. Még éppen időben léptem arrébb, mielőtt emberünk teljesen elveszítve az egyensúlyát a földön landolt. Nem ütötte nagyon meg magát, de inkább úgy döntött, hogy némi dörmögést követően tovább indul. Amikor megérkezett a következő villamos meglepődve láttuk, hogy 3-4 ember kézzel húzza – vonja, hogy a bejövő sínpárról átsegítse a kimenő sínpárra. Innen visszasétáltunk a buszhoz és még egy kis esti buszos városnézést követően a szállásunkra utaztunk A La Quinta Innben éjszakáztunk Oaklandban. Talán ez volt a legjobb a motelek közül, ahol ezen az úton megszálltunk.

 

Február 10. vasárnap

Ezen a napon megkezdtük az óceánparton a buszozást vissza Los Angelesbe, ahonnan aztán a repülőnk indult hazafelé. Nem mondhatni, hogy különösebben izgalmas volt az útnak ez a része, helyenként megálltunk nézelődni (Monterey kikötő, Carmel-by–the Sea), de tengert, tengerparti kisvárosokat már máshol is láttunk. Jobban örültem volna, ha ezt a két napot inkább a nemzeti parkok környékén töltöttük volna és repülővel lerövidítjük az utazást San Franciscoból Los Angelesbe. Még egy éjszakát töltöttünk Los Angelesbe érkezésünk előtt Santa Mariában a Travelodge by Wyndham motelben.

 

Február 11. hétfő

Tovább utaztunk az óceánparton. Ezen a délelőttön egy aranyos városkában álltunk meg, Solvangban. A várost a Dániából érkezett pioneerok alapították és olyan, mint egy dán kisváros. Favázas épületek, szélmalom, kis hableány szobor, Andersen mellszobor a parkban. Jó hangulata van az egésznek, más, mint az amerikai kisvárosok. Santa Barbara régi missziójánális tartottunk egy pihenőt. Itt szép, nagy házak álltak a domboldalon, a misszió pedig történelmi hely, 1786-ban alapították, előtte Junipero Serra hittérítő szobra áll.

Egy helyen itt is fókák heverésztek az óceánparton, egy másik részen pedig madarak tanyáztak. Itt egészen közel lehetett menni a fókákhoz. Ezek kisebbek voltak, mint a San Franciscoban látott oroszlánfókák. Több zeppelint is láttunk, amelyek hirdetési célokat szolgáltak. Estére visszaértünk Los Angelesbe és a már ismert Guesthouse Hotel Norwalkban volt ismét a szállásunk, ezúttal két éjszakára. Szerencsére most emeleti szobát kaptunk, így nem előttünk mászkáltak és a fűtést is bekapcsoltuk, úgyhogy nem fáztam. egyébként itt volt talán a legcsendesebb a fűtés a szállodák közül.

 

Február 12.kedd

Ezen a napon egy fakultatív kirándulás keretében San Diegoba látogattunk el. Nem volt megadva konkrétabb program, kíváncsi voltam, hogy mi fér bele. Reméltem, hogy eljutunk a Sea Worldbe, bár most már nem vagyok híve a rabságban tartott állatoknak, de ott állítólag a nyílt víz egy öblében, a szűkebb vízi parkoknál jobb körülmények között élnek a delfinek.

Először a kikötőbe mentünk, ahol egy nagy repülőgép anyahajó állt. Persze közelebb mentünk hozzá, aztán a csoport egy része fel is ment hajóra, amiről kiderült, hogy múzeumként üzemel (Laci is). Engem annyira nem érdekelt, mindenféle fegyvernek ellenzője vagyok, a vadászrepülőknek is csak a szép és gyors mozgása tetszik, de jobban örülnék, ha ezt csak békés keretek között mutatnák be. Sétálgattam a parkban, megcsodáltam és lefényképeztem a hazaérkező katona szobrát és más szobrot is. (Kis érdekesség: meglátogattam a restroom-ot, ahol a fülkéknek nem volt ajtajuk, csak hát a kényszer nagy úr. Szerencsére éppen nem jött senki, amíg használtam az utolsó fülkét.) A megbeszélt találkozó időpontjában csak egy üzenet érkezett, hogy még egy órát maradnak az anyahajón, akik oda mentek. A csoport nagyobbik része nem ment fel a hajóra, nem voltunk túl lelkesek, hogy csak ott vártunk. A plusz egy órából persze több lett. Amikor kezdtek visszaszállingózni néhányan mondtuk, hogy akkor most mi nézzük meg a hajót. Persze ez vicc volt. Próbáltam lobbizni, hogy akkor legalább délután elmehessünk a Seaworldbe, de leszavaztak, hogy az túl sok idő lenne. Inkább elmentünk San Diego régi részébe, ahol volt még egy kis szabadidőnk körülnézni. Ezen a napon nem volt jó a program szervezés. Azóta más utazási iroda programfüzetében láttam, hogy San Diegoban három opciót ajánlanak az idő eltöltésére, amiből lehet választani. Az egyik a repülőgép anyahajó, a másik a Seaworld, a harmadik a régi városközpont. Így mindenki az érdeklődési körének megfelelőt választhatja és ott több időt tud tölteni.

Csodálkoztam, hogy viszonylag korán visszaindultunk Los Angelesbe, de kiderült, hogy ez azért volt, hogy egy bevásárlóközpontban még két óra szabadidőt kapjunk, mert néhányan vásárolni szerettek volna. Mi – és még többen a csoportból – az utazások alatt új dolgokat, helyeket szeretnénk megismerni és nem bevásárolni, amikor a legtöbb dolog nálunk is kapható, vagy interneten megrendelhető. Sétálgattunk, bementünk néhány üzletbe, de alig vártuk, hogy leteljen az idő és visszamehessünk a buszba.

Kár, hogy a sok csodálatos élmény után az utolsó nap kissé rossz szájízű volt. Persze ez a csoportos utak hátránya, úgyhogy ha még egyszer megyünk az USA-ba akkor inkább bevállalom a szervezést, vagy egy utazási irodán keresztül Fly and drive útra megyünk.

 

Február 13.szerda

Elérkezett a hazautazás napja. Mivel a gépünk csak késő délután indult volt még egy kis időnk Los Angelesben. Ezúttal szerencsére nem zuhogott az eső, csak időnként esett egy kicsit. A régi városközpontba vitt be a busz és ott volt időnk körülnézni. Érdekes volt a sok hajléktalan, a hidakon sátrakban élnek, a városházával és a bírósággal szemközt is hajléktalan sátrak állnak egy park szélén a járdán. Öltönyös, aktatáskák tisztviselők kerülgették a hajléktalanokat. Máshol is láttunk nagyobb városokban hajléktalanokat, de itt kimondottan figyelem felkeltőek voltak. Senki nem kergette el őket, pedig az utcaképnek ott se tesznek kimondottan jót. Szerencsére azon a részen attól nem kell tartaniuk, hogy megfagynak, legfeljebb a szél és az eső kellemetlen, meg azért a 15 fok körüli hőmérséklet se teljesen ideális. Rendes kemping sátrakat állítanak fel sorban, olyan a környék, mintha egy nagy kemping lenne. A közeli parkban van nyilvános restroom, az egyik útitársunk látta, ahogy az egyik hajléktalan nyitott ajtó mellett a WC kagylóban mosakodott.

Kimondottan szép a központi pályaudvar (Union Station), tiszta, rendezett, a várócsarnokban kényelmes fotelokkal. Nem egy új épület, az 1930-as években épült art deco stílusban, a mi Nyugati pályaudvarunkhoz hasonlóan különleges a hangulata, csak sokkal szebb állapotban van.

 

A város alapításának idejéből (1780-as években spanyol misszionáriusok alapítottak itt missziót) való kis fehér templom, a misszió területe, a mexikói-spanyol örökségre utaló színes forgatagú Olivera Street egészen más arcát mutatja Los Angelesnek, mint a Rodeo driwe és környéke, vagy a Hollywood Boulevard.

 

Innen már a repülőtérre mentünk és hamarosan megkezdődött a hosszú út hazafelé. Én előző este próbáltam az internetes check in-t, lecseréltem a helyünket egymás mellé és egyikünk a sor szélére három üléses szélső oszlopban. Ennek ellenére végül nem egymás mellett, különböző sorban és mindketten a négy üléses középső oszlop középső helyeire kaptuk meg a kinyomtatott beszállókártyát. Talán még szorosabban voltak az üléssorok, mint kifelé, nagyon kényelmetlen utunk volt hazafelé, egy hunyást se tudtam aludni. Frankfurtban csak egy óránk volt átszállni és persze a nem pici repülőtér egyik végéből a másikba kellett eljutnunk. Elcsigázott zombikként rohantunk, hogy legalább a lábunkat megmozgassuk kicsit a hosszú repülőút után. Nem sokat kellett várnunk a beszállásra, mire a megfelelő kapuhoz értünk.

Nemsokára szerencsésen landoltunk Budapesten. Egyik útitársunk egy cédulát talált a csomagján, hogy azt még USA-ban a biztonsági ellenőrzésen felbontották. Persze a lakat eltűnt róla, ahogy gyorsan átnézte más nem hiányzott belőle.

A taxiban hazafelé alig szóltunk, kezdett legyűrni minket a fáradtság. itthon Ginger nagyon boldog volt, hogy megérkeztünk, Balu igyekezett rendben tartani a lakást. Gyors kipakolással, egy kis beszámolóval igyekeztem kihúzni az időt, hogy ne túl korán menjek aludni, így elég gyorsan sikerült átállnom az itthoni időszámításra, Laci még napokig küszködött, hogy az éjszaka közepén felébredt, mintha akkor indulna a nap.                                                                                                                 

Szokásunkat követve Szenteste együtt karácsonyoztunk a fiúkkal, mivel 23 -a vasárnapra esett, akkor látogattuk meg a temetôkben nyugvó szeretteinket. Kicsit bonyolultabb volt bepakolni, mint amikor a kertünkben állt a lakóautó. Most egy bérelt helyen van, Laci Baluval leszedte róla a takarót, amit a közeli pincénkbe tettünk be, de az előző havazás miatt elég sokáig csöpögött belőle a víz, indulás előtt napokig forgatta Laci, amikor elment meglátogatni. Folyamatosan hordta személyautóval a cuccokat, a dobozokból meg kipakoltam, amikor arra jártam.

 

December 25. kedd

25-én reggel már csak a kajákat kellett betenni és kicsit rendezgetni a cuccokat, így viszonylag korán, 10 órakor már el tudtunk indulni. Elég nagy volt a forgalom, mindenképpen nagyobb, mint elôzô reggel, de jó tempóban tudtunk haladni. Szlovéniában meglepetésünkre sütött a nap, nem esőben kellett utaznunk. Korán sötétedett, már sötétben értünk a szlovén – olasz határhoz. Először azt gondoltam, hogy Trevisoban éjszakázhatnánk, de az kb. 30 km-es kitérő lett volna, ezért a Velence – Ravenna közötti parti út közelében kerestem parkolót. N 45.24787; E 12.1075- nél találtam egy lakóparkolót, a főúttól csak 3 km-re. Este 10 körül értünk oda, elég sáros volt a talaj és nagy pocsolyák, de a szerviz előtti aszfaltos részre álltunk, gondoltuk, hogy nem fogunk ott senkit se zavarni. Tényleg nem jött senki más arra éjszaka, a csatorna partján jót aludtunk.

 

December 26. Szerda

Reggel jött az üzenet Évától, hogy ők már Ravennában töltötték az éjszakát. Nem sokkal 9 után mi is elindultunk a hátralevő 116 km-re. Ködös időben közeledtünk a Ravenna kikötőjénél levő parkolóba (N 44.486467; E 12.284811). Örültünk a találkozásnak és hogy megint együtt utazunk. Laci elvitte Gingert a tengerpartra sétálni. Ginger nagyon élvezte, hogy szabadon rohangálhatott, próbálta játszani hívni az olasz kutyákat, de azok nem nagyon értették, hogy mit szeretne.

Kitaláltuk, hogy merre tovább és indultunk délre, Bomarzot célozva meg következő megállónak. Hamarossn feloszlott a köd és ragyogó napsütésben autóztunk szép tájon Perugia, majd Bomarzo felé. Sajnos a napok még nagyon rövidek, már alkonyodott, mire a parkolóba értünk, ahol 2017 tavasszal már eltöltöttünk egy éjszakát.

 

December 27. Csütörtök

Reggel fagypont körül volt a hőmérséklet, a környező réteket fehér dértakaró borította. Éváék elmentek megnézni a Szörnyek kertjét, mi meg felsétáltunk a városba. Napsütésben is nagyon tetszettek a régi házak és a hozzájuk vezető, a sok használattól mélyen megkopott lépcsők. 10 óra után indultunk tovább és mivel minél előbb szerettünk volna utunk célpontjához, Szicíliába érni, úgy döntöttünk, hogy rámegyünk az autópályára.

Nem sokkal azután, hogy rámentünk a autópályára egy becsatlakozó útnál egy személyautó körülnézés nélkül hajtott fel az autópályára. Bernard ment elöl, beletaposott a fékbe, mire a gyorsítósávban megállt az autó. Laci is fékezett, igyekezett egy sávval beljebb menni, de ott egy busz jött nagy sebességgel és dudált ránk. Mi közvetlenül Éváék után mentünk, a személyautó, ami előttük megállt, újra elindult és összeakadt a lakófelépítményünk elejével. Syerencse, hogy Laci megpróbált kicsit beljebb menni és lassan mentünk, így nem lökött meg annyira, hogy a busz elé kerüljünk. Megálltunk és kértük, hogy hívjanak rendőrt, mert nem tudtuk, hogy Olaszországbsn hogyan kell rendezni az ilyen eseteket. Ahogy próbáltunk beszélgetni egyszercsak láttam, hogy gurul előre a lakónk. Amúgy is majdnem belelógtunk az eggyel beljebb levő sávba, Laci megijedt, hogy kigurul a lakó az útra, ahol folyamatosan jöttek az autók, beugrott a lakóba es ahogy Gingeren átvergődött a kéziféket behúzni, valahol nagyon meghúzta a jobb lábát, alig tudott lábra állni utána. Később vettem észre, hogy a fejét is beütötte valamibe, egy vércsík csordogált a homloka közepén.

Először a forgalomirányítók érkeztek, lehet, hogy készenlétben álltak abban a nagy, benzinkutas parkolóban, ahonnan a kocsi elénk kanyarodott. Az ő biztosításuk mellett visszatolattunk az autópályáról a parkolóba. Közben a rendőrök is megérkeztek és kezdetét vette az adminisztratív munka. A rendőrök három jegyzőkönyvet készítettek. Egyben Lacinak, egyben a másik félnek kellett leírnia, hogy mi történt, a harmadikat a rendőrök írták. Összességében 1,5 óra kiesést jelentett ez az incidens. A procedúra végén a jegyzőkönyvekből egyik fél se kapott, mindketten kaptunk egy papírt a rendőröktél a telefonszámukkal, ahol érdeklődni lehet azzal, hogy azt kell odaadnunk a biztosítónak. Nem tudom mi volt az olasz papírokban, remélem, hogy elismerte a másik sofôr, hogy ő volt a hibás. Mindenesetre az egyik papíron szerepel Laci magyar nyelvű leírása is a balesetnek. (Küldtem e-mailt a biztosítási kapcsolatunknak, elküldtem neki fényképen a papírt, amit kaptunk, ő bejelentette a balesetet, másnap már kereste is Lacit a kárbecslő, megbeszélték, hogy amikor hazajövünk akkor értesítjük. Laci felvette a kapcsolatot a Suwenorral is, ők a márkaképviselet Magyarországon. Amikor hazaértünk hozzájuk vitte al a lakóautót, odament a kárbecslő is felvenni a kárt. (Még elég hosszú procedúra vár ránk, reméljük, hogy less valami előrelépés, mire február közepén hazajövünk Amerikából.)

Nápoly előtt kerestünk helyet éjszakára, Caserta tűnt megfelelőnek. Minket még nem vitt volna le a GPS ott, ahol Bernardot leterelte az autópályról. Mi még ezzel voltunk elfoglalva, nem is figyeltük, hogy milyen kapuk vannak, Laci automatikusan beállt Bernard mögé. Már azt se volt egyszerû kitalálni, hogy hova kell bedugni a jegyet, a fizetéshez a pénzt meg végképp nem találta, hogy hova kellene bedugni. Olaszul dumált nekünk a kapu, csak azt nem értettük. Aztán elcsíptem valami olyat, hogy visa, ebből gondoltam, hogy olyan kapuhoz álltunk, ahol csak kártyával lehet fizetni. Hátramentem, mert a bankkártyáim ott voltak a hátizsákomban, de közben kinyílt a kapu, az autmata meg kiköpött egy hosszú slejfnit, ami egyből beesett a lakó alá. Laci a lerobbant lábával alig tudta kihalászni, aztán indultunk tovább, mert Éváék már vártak ránk. Csúcsforgalomban, végig dugókban araszoltumk a lakóparkoló felé. Egy helyen útépítés miatt kellett tennünk egy kört. Az új hidat felújították, addig a régi híd felé terelték a forgalmat, ott pedig 10 km/óra sebességkorlátozás volt. Elég sokáig tartott, de végül megtaláltuk a lakóautó parkolót, nagy üres placc, csak egy busz és 1-2 személyautó állt benne. Már este, amikor vacsoráztunk jött néhâny személyautó, azokkal fiatalok érkeztek, akik vagy kint hangoskodtak, vagy az autójukbsn ültek és beszélgettek.Éjjel aztán megérkeztek az autós vagányok is, akik csikorgó kerékkel köröztek a parkolóban, időnként nagyokat fékezve faroltatták az autójukat. Félálomban kicsit izgultam, nehogy nekünk jöjjenek, de egy idő után az álommanók győztek és mire legközelebb megébredtem már csend vett minket körül. (N 41.08739; E 14.2471)

 

December 28.péntek

Ideje volt az első bevásárlásnak, volt ugyan még kenyerünk, de egyre szárazabb kivitelben. Vettem még egy kis zöld leveles mandarint, hagymát és fokhagymát, ami a későbbi főzéseknël lesz hasznos.

Még elég sok km volt hátra Szicíliáig, ezért autópályára váltottunk. Nápoly előtt a fizetőkapunál mi olyan sorba álltunk, ahol kezelő volt, így rendezni tudtuk az előző napi autópálya díjat is. Nápolytól délre ingyenes az autópálya, amin csodálkoztunk, hiszen hidakon és alagutakban vezet szinte végig, aminek nem lehetett olcsó a megépítése és ez Olaszország szegény területei közé tartozik. Bernard a tengerparton talált egy parkolót Falernában (N 38.97314; E 16.14649), szemben a Stromboli, ami hol kibújt, hol elrejtőzött a felhők között. Ginger élvezte a tengerpartot, barátkozott a nagy vízzel, de szerencsére nem ment bele. Amikor Laci bedobott neki ágat, megvárta, amíg kihozta a víz és csak a legszéléről szedte ki. Az út másik oldalán járt a vonat, de éjszaka vagy nem közlekedett, vagy csak elég álmos voltam, mert jól aludtam, csak este és reggel hallottam a tovaszáguldó vonatok zaját.

 

December 29. Szombat

Reggeli után visszatértünk az autópályára és azon folytattuk utunkat Szicília felé. Alagutakban és hidakon vitt az autópálya, Éva a hidaknál kicsit félt, nehogy mi legyünk a következô hír, hogy leszakadt alattunk egy olasz autópálya híd. Próbáltam megnyugtatni, hogy azért az nem szokott túl gyakran megtörténni. A hidakról már láttuk a közeledő szigetet és az Etnát is, amiből füstoszlop szállt az ég felé keresztezve a vízszintesen terpeszkedő felhősávot.

A komphoz érve betereltek minket és a jegypénztárnál már sürgettek, hogy igyekezzünk. Megváltottam 46 EUR-ért a jegyünket és már a komp felé tartó lakóautóba szálltam be. Még egy lakóautó érkezett utánunk, mindhármunkat gyorsan feltereltek a kompra és már indultunk is. Ki se kellett szállni az autóból az átkelés alatt. Éva azért felment a komp emeletére, majd igyekezett lefelé, mert már közeledtünk a kikötőhöz. Megbeszéltük, hogy felmegyünk az autópályára Palermo felé, mert ott jeleztek egy lakóautószervizt egy benzinkútnál. Már reggel óta kerestük, hogy hol lehetne szervizelni, de nem találtunk lehetőséget. Később örültünk, hogy az autópályát választottuk, mert így viszonylag könnyen kikeveredtünk Messina dzsungelébôl. Az autópályán szervizeltünk, aztán lementünk és az országúton folytattuk az utazást, Barcellonába igyekeztünk, ott jelöltek egy parkolót a parton (N 48.1655;  E 15.1892). Kicsit bonyolult volt a két nagy autóval haladni a két oldalt sokszor több sávban parkoló autók között. Ráadásul a GPS-ek is fura instrukciókat adtak. Egy helyen, ahol vége volt az útnak és vagy jobbra, vagy balra lehetett tovább menni mindkét GPS ragaszkodott hozzá, hogy menjünk tovább egyenesen. Tudtuk, hogy valahova a tengerpartra szeretnénk kiérni, próbáltunk arra haladni. Ehhez át kellett jutnunk a vasúti sínek alatt. Forgolódtunk, egy helyen egy hölgy próbált segíteni Bernardnak, hol Laci, hol Bernard ment elöl. Végül egy helyen mi átmentünk egy vasúti átjárón, kicsit még jobbra-balra kavartunk, aztán végül kiértünk a partra, ahol egy nagy placcon állt néhány lakóautó. Közben elvesztettük Bernardékat, már a walky-talky hatósugarában se voltak. Azért hamarosan visszajött a hangjuk és ők is befutottak a partra. (N 38.165501; E 15.189200) Ginger nagyon élvezte, hogy rohangálhat. Szép naplementében volt részünk, az Etnából felszálló füstfelhőt megvilágította a nap, rózsaszínben pompázott. A tengeren közelebb – távolabb több szigetet is lehetett látni, a Stromboli az Etnához hasonlóan füstöt eregetett. Sétáltunk még egyet a parton, több kutyasétáltatóval is találkoztunk. A parton helyenként elefánt es pingvin alakú zuhanyozók voltak a strandolóknak. Elég szemetes volt az apró kavicsos part, talán a szezon előtt megtisztítják, hogy kellemesebb legyen strandolni. Amikor délután megérkeztünk több lakóautó is állt a parton, de éjszakára magunkban maradtunk. Horgászok próbálták a szerencséjüket, de fogást nem láttunk itt se, majd az egész út során csak eredménytelen próbálkozásoknak voltunk tanúi.

 

December 30. Vasárnap

Éjjel néha eleredt az eső, de nem volt nagy zuhé. Reggelre el is állt. Cefaluba indultunk tovább. A parthoz közel igyekeztünk haladni. Időnként települések szűk utcáiban bolyongtunk, máskor kicsit hegyet másztunk, de haladtunk a célunk felë. Egy helyen lementünk a partra kicsit pihenni és ebédelni. Cefaluba délután értünk, megtaláltuk a parkolót a kikötőnél, de elég szerencsétlenül álltak benne a lakóautók. Nagy nehezen bemanőverezte a lakót Laci egy szűk helyre, mire az előttünk álló lakó kicsit előrébb ment. Jó lett volna, ha előbb reagál, de így is örültünk, mert sikerült rendesen beállni. (38.03843; 14.03167)

Délután bementünk a városba, nézelődtünk a szűk kis sikátorokban, megnéztük a dómot, előtte a téren sokan kiültek kávézni, fagyizni. Éva is evett egy kis fagyit, de nekem nem volt elég meleg a 15 fok körüli hőmérséklet fagyizáshoz. Ginger élvezte, hogy őt is magunkkal vittük a városba, sokan megcsodálták, néhány kutyával is ōsszefutottunk, akiket elhalmozott puszikkal, jelezve barátságos szándékát. Macskákkal is találkoztunk séta közben, Ginger barátkozott volna velük, de ők csak csodálkozva nézték, aztán leléptek. A parti sziklák között is vezetett egy kikövezett út, gondoltam, hogy másnap azon is sétálhatnánk egy kicsit.

 

December 31. Hétfô

Délelőtt, majd délután is bementünk a városba. Felerősödött a szél, az előző napinál sokkal nagyobb hullámok verdesték a partot. Még délelőtt is kint ült néhány horgász a parti sziklákon és a tengerparti sziklákon vezető ösvényen is jártak néhányan, de délutánra ezeket a helyeket is rendszeresen beterítették vízzel a hullámok, már senki nem merészkedett arra. Ginger nagyon élvezte a futkosást, játékot az óváros túlsó végén levő homokos strandon. Laci még délelőtt alaposan elvágta az ujját egy náddal, amit Gingernek akart bedobni a vízbe. Délután felkerestük a középkori mosodát is, ami egy ház udvarában több mosóállásban folyamatosan érkező friss vízzel szolgálta a mosás infrastruktúráját. Azért a hideg vízben biztos gyorsan elgémberedett a mosónők keze.

Estefelé egyre jobban erősödött a szél és időnként zápor futott át a tájon. Éppen nekiláttunk a szilveszteri raqulett sütésnek, amikor olyan erős széllökések kezdték cibálni Éváék lakóautóját, hogy inkább követtük az előttünk álló olasz lekóautót és a parttól kicsit távolabb álltunk. Hullámokban jött a szél és az eső. A rossz időben nem volt kedvünk felmenni az óvárosba és az éjféli tűzijátékot is nagyon gyorsan befejezték. Éjjel még jégeső is kopogott a lakó tetején, de a szél jóval kevésbé cibálta, mint az eredeti helyünkön.

 

2019. Január 1. Kedd

Reggel szóltak, hogy ahol állunk az nem lakóautó parkoló, de már úgyis indulni készültünk. Palermoban találtunk egy őrzött lakóautó parkolót szervizzel napi 20 EUR-ért (N 38.109901; E 13.342400). Nem akartunk izgulni, hogy találunk-e parkolóhelyet és nem less-e baja a lakóknak, ezért ide álltunk be. Alig volt már hely, nyáron biztos, hogy előre le kell foglalni, hogy legyen hely. A normann királyi palota kb. 500 m-re van a parkolótól, az előtte levő tér nagy közlekedési csomópont, ott lehet felszállni a városközpontot körbejáró ingyenes buszra, de ott van a Monrealeba induló busz végállomása is. Az ingyenes busszal mentünk el a nagyszínházig, majd a dómot is útba ejtve gyalogoltunk vissza a lakóautóhoz. Kis ebéd után Gingerrel együtt indultunk vissza a városba.

Az Independenza téren körüljártuk a normann királyi palotát, , a háta mögötti kis utcában megcsodáltuk a S. Giovanni dgli Eremiti arab – normann templomot, majd a

Corso Vittorio Emanuelen mentünk lefelé a kikötő irányába a Quattro Cantiig. Itt jobbra fordulva előbb a Piazza Pretoria nagy szökőkútját csodáltuk meg alulról, majd tovább haladva elértünk a Piazza Bellinire, aminek a közepén karácsonyfa állt és érdekesnél erdekesebb épületek veszik körül. A Martonara templom mellett érdekes kontrasztot képez a S Cataldo három arab jellegű kupolája, a tér szemközti oldalát pedig a S. Caterina templom uralja. Már lemenőben volt a nap, amikor visszafelë indultunk. Ekkor a Palazzo del Municipio előtt mentünk el, ahonnan teljes pompájában bontakozott ki a nagy szökőkút, amit korábban alulról és csak részben láttunk. Innen már hazafelé indultunk, még megálltunk a dómot kivilágítva is megcsodálni es elsétáltunk az érseki palotára néző főhomlokzatot is megnézni. Ginger is élvezte a sétát, sok dícséretet, simogatást gyűjtött be és még néhány másik pórázon sétáltatott kutyával is összedughatta az orrát, kioszthatott néhány puszit.

 

Január 2. Szerda

Reggel Monrealeba indultunk busszal. A busz 75 percenként jár, nem sokkal az előtt ment el az előző, hogy mi elindultunk. Éváék SIM kártyát kerestek, hogy tudjanak internetezni, mi egy trafikban vettünk jegyeket, majd az Independenza térre indultunk a buszmegállóba. Egyre nagyobb tömeg gyűlt össze, mindenki Monrealeba igyekezett. Egy fiatalember egyéni utazást kínált a dómhoz, de senki nem élt az ajánlatával. Mint kiderült a tér másik oldalán volt a busz végállomása, jobban jártunk volna, ha ott szállunk fel. Azért valahogy sikerült felszállnunk és még le is tudtam ülni, de teljesen megtelt a busz. Éváék két megállóval később szálltak fel, szerencsére felfértek az elég zsúfolt buszra. Monrealeban már jártunk az első szicíliai utunkon vagy 20 éve, emlékeztem rá, hogy gyönyörű. A busztól egy meredek utcán lehetett megközelíteni a dómot, minden parkoló fglalt volt, örültem, hogy nem lakóautóval próbálkoztunk. Táblák jelezték, hogy hol kell jegyet venni, amikor végigvártuk a lassan haladó sort a végén kiderült, hogy ha csak a templomot akarjuk belülről megnézni, ahhoz nem kell jegy. Belépve elénk tárult a csodálatos, mozaikokkal díszített templombelső és a faragott, festett fa mennyezet. Körbejártuk a templombelsőt, rácsodálkoztunk a megkapó részletekre. Mire kijöttünk, teljesen befelhősödött és a buszmegállóba érve már csöpögött az eső. Elég sokat kellett várnunk a buszra, amivel elmentünk a végállomásig, majd onnan gyalog vissza a lakóparkolóba. Ginger örömmel fogadott minket, jó részét elfogyasztotta annak ahatalmas töltött csontnak, amit őszi toszkán utunkon vettünk neki arra az esetre, ha egyedül kell hagyjuk hosszabb időre a lakóban.

Ebéd után ismét a városba indultunk. Először a közelben levő Cuba-t, a normann – arab épületet néztük meg. A Túköry laktanya előtt csak elmentünk, az Independenza térre igyekeztünk az ingyenes buszhoz. Ezúttal a tengerpartig mentünk és onnan ide-oda kanyarogva vettük sorra az érdekes kastélyokat és templomokat. Egy idő után ismét a Martorana templomnál találtuk magunkat. Innen a normannok királyi rezidenciájához igyekeztünk. Az egész nagy épülettömböt körbejártuk, mire már esőben megtaláltuk a bejáratot, ahonnan még el kellett mennünk a parkba a belépőket megváltani. Az első emeleten a rezidencia termei voltak láthatók kevés bútorral, néhány szép porcelánnal, amikre ormótlan módon felrögzített fém táblákon szerepelt a leltári számuk. Amikor sok évvel ezelőtt nyáron Palermóban jártunk a parkolási nehézségek miatt a normann királyi rezidencia volt az egyetlen, amit közelebbről is megtekintettünk. Emlékeztem rá, hogy csodaszép a kápolnája. Az épület második emeletén talâlható a Cappella Palatina, ami 1132 óta kápráztatja el látogatóit mozaikkal borított falaival és padlózatával, arab stílusú mennyezetével. Mire végeztünk a látogatással már besötétedett, igyekeztünk vissza a lakóhoz.

 

 

Január 3. Csütörtök

Reggel szervizeltünk, majd még mielőtt elhagytuk volna a lakóautó parkolót elsétáltunk megnézni a kapucinusok katakombáit, ahol az 1800-as években elhunyt szerzetesek és előkelő helyi lakosok beöltöztetett csontvázai állnak a falak mellett. A sarki virágárus, akitől útbaigazítâst kértünk tréfás kedvében volt, mndta, hogy még 2 km-re van a kapucinusok temploma, amit keresünk. Aztân megszánt minket, befordult velünk a sarkon és már ott is voltunk az úticélunknál. A templom előtt egy szerzetes helyi öregekkel viccelődött, amikor odaértünk. Kedvesen leállt velünk fotózkodni, különösen örült Éváéknak, mert mint kiderült francia, Bretagneból származik. A szerzetesek 3 évente kerülnek új állomáshelyre szolgálatba. Mi nadrágban, csizmában, télikabátban voltunk, a szerzetesek pedig a csuhájukhoz mezítlábra sarut viseltek, nem lehetett nagyon melegük, de ez a kedélyükön egyáltalán nem látszott.

Dél körül indultunk tovább, elg sokat autóztunk Segeste romterületének parkolójáig. A görög temlomhoz közeli parkolóba nem engedtek be autókat, egy távolabbi nagy parkolóba tereltek minket. Egy kis épületben volt a jegypénztár (lakóautónak 7 EUR a parkolás), egy bár és WC. Innen buszjárat viszi a látogatókat a romterületre. Ahogy beálltunk a parkolóba sajnos elromlott az idő, szakadt az eső, majd később jég is. Úgy döntöttünk, hogy másnapra hagyjuk a romterület bejárását és a közeli  Calatafimibe autóztunk. A város elején volt egy nagy parkoló, néhány autó es egy lakóautó állt benne (N 37.01606; E 12.85798). Amikor kicsit elállt az eső Éváék gyalogosan megkeresték a lakóautószervizt és a hozzá tartozó parkolót, de elég nehéznek tűnt a megközelítése, ezért maradtunk az először felfedezett parkolóban. Késő délután egy újabb eső elvonulását követően elmentünk bevásárolni a közeli boltba. A parkolóban egy aranyos fiatal, német juhász jellegű kutya társult hozzánk. Először kicsit megijedt Gingertől, de amikor rájött, hogy nem akarja bántani a nyomunkba szegődött, vásárolni is elkísért minket. Éjjel is több hullámban hallottuk az eső, illetve a jég kopogását a tetőablakon, de ettől eltekintve jól aludtunk.

 

 

Január 4. Péntek

Reggel, látva a szép napsütést visszatértünk Segeste parkolójába, vettünk parkolójegyet és a busszal – amire a parkolójegy volt érvényes – elmentünk az archeológiai területre. Gingert is felvihettük a buszra, aminek felfelé az egyedüli utasai voltunk. Először a templomromot jártuk körbe, majd Laci Gingerrel nekiindult a hegyre vezető útnak, ami a színházhoz és a hegytetőn épült város romjaihoz vezetett. Egy idő után Bernard is követte Lacit, mi Évával megvártuk, amíg a busz (1,50 EUR) felvitt minket a meredek és kanyargós úton a hegytetőre. Laci és Bernard már addigra megnézték a színházat, Ginger le-fel szaladgált először az üléseken, később a lépcsőkön. Már amikor felfelé indultunk nagy fekete felhők gyülekeztek. Úgy gondoltuk, hogy lefelé nem várjuk meg a buszt, hanem gyalog megyünk le. Félúton járhattunk, amikor jégeső kezdett esni es egyre intenzívebben csapkodtak minket a jéggolyók. Szerencsére ekkor még kis jegek estek. Ginger élvezte a jégesőt, kapkodott a jegek után.Amikor leértünk éppen befutott egy busz, ami a parkolóba vitt vissza. Ezúttal többen voltunk abuszon, mint felfelë. Amikor visszaértünk a parkolóba ettünk egy kis ebédet, aztán vártuk, hogy javuljon az idő. Egyre nagyobb jegek kopogtak a lakókon, egészen fehér lett a táj körülöttünk, Éváék lakóautóján is minden vízszintes felületet vastagon betakart a jég. A parkolóból ráláttunk az autópályára, amerre tovább kellett mennünk, lépésben, vészvillogóval haladtak az autók. Vártunk még egy kicsit, hátha javul az idő es amikor kicsit csendesedett a jegeső es átváltott esőre, útrakeltünk. Az autópálya másik oldalán kis kerti jellegű munkagépekkel dolgoztak az út letakarításán. Gondolom nem túl gyakori arrafelé az ilyen időjárás.

Trapaniban a kikötőben neztünk ki egy parkolót éjszakára (N 38.01488; E 12.49501). Nagy hely volt, szép kilátás, folyamatosan jöttek személyautókkal, megálltak, nézelődtek, esetleg fényképeztek néhányat, majd negfordultak és továbbmentek. Időnként eleredt az eső es elég erős szél fújt. Ëppen vacsoráztunk, amikor egy vihar érkezett: villámlás, mennydörgés és a viharosra erősödött szélben billegtek a lakóautók. Nem volt kellemes érzés, szinte tengeri brtegek lettünk tőle a szárazföldön. Úgy döntöttünk, hogy szélvédettebb helyet keresünk az alváshoz. A tengerhez közeli parkoló, amire emlékeztünk tele volt, ezért beálltunk a városban egy fasorokkal elválasztott út szélére. Reggel 8-tól fizetős volt a parkolás, viszonylag nyugodtan töltött éjszaka után korán tovâbb indultunk.

 

Január 5. Szombat

Ezen a napon folytattuk a görög emlékek felfedezését. Selinunte romterületén bóklásztunk a különböző betűkkel jelölt templomromok között. Fénykorában ez is nagyszabású település lehetett. Ginger élvezte, hogy rohangálhat a fűben, néhány helyi kutyával is ismeretséget kötött. Éváék kisautóval közlekedtek az egymástól távol eső látnivalók között, mi jót sétáltunk és közben a környezetben is gyönyörködtünk. A görögök mindig jó érzékkel választották meg, hogy hova epítkezzenek.

 

Éjszakázásra Sciaccát választottuk. Előbb keveregtünk egy kicsit a városban, mert ahova a GPS irányított minket az az út le volt zérva.  Nagy nehezen megfordultunk es egy másik parkoló koordinátáit követve a tengerpart mellett egy üres területre értünk, ahova azonban annyira meredek és egyenetlen volt a lejárat, hogy Bernard inkább a szomszédos ház előtt kiszélesedő úton állt meg. Ginger jót rohangált, aztán Laci a GPS-el és Gingerrel felfedező útra indult, mert a koordináták szerint nem voltunk messze az eredetileg kinézett parkolótól. Nemsokára vissza is ért, mutatta fényképen, hogy a kikötőnél egy nagy aszfaltos terület két oldalán sok lakóautó áll. Ennyi lakóautót eddig összesen se láttunk Szicíliában. Úgy döntöttünk, hogy átállunk oda. Laci szerencsére az oda vezető utat is felderítette, így hamarosan beálltunk az egyik oldalon a lakóautó sor végére. Időnként ugyan gyorsulási versenyt játszott néhány autó a placcon és motorosok is próbálgatták az egy kerekezést, de nyugodt éjszakát töltöttünk itt.  (N 37.50475; E 13.07601)

 

Január 6. Vasárnap

Reggel egy kis sétára indultunk a városban, szerettem volna megtalálni a Palermóban vásárolt Szicília könyvben szereplő színes csempákkel kirakott lápcsőt. Már éppen azt gondoltam, hogy visszafordulunk, mert csak meredek, keskeny utcákat, díszítetlen lépcsőket találtunk, amikor az egyik sarkon egy lakóház előtt szép színes kerámiával burkolt lépcsősort fedeztem fel. Gondoltam, hogy ez is jó lesz, de ahogy közelebb mentünk felfedeztük, hogy a házzal szemközt nyílik az a lépcsős utca, ami a könyvben szerepel. Nem csak a lépcső készült kerámia burkolattal, hanem a falon is több helyen csempeképek kaptak helyet és egy szobor is színesítette a lépcső képét.

Ezen a napon Agrigento, a temlomok völgye volt a fő célpontunk. Az V. kapu közelében levő parkolóba álltunk be, ahonnan Laci Gingerrel gyalogosan, a többiek pedig taxival indultunk el a terület túlsó végén levő bejárathoz. Szinte egy vonalra vannak felfűzve a látnivalók. Lenyűgözőek az épületek. Az is érdekes, hogy Szicíliának a nyugati es déli részén milyen sok görög kori emlek található.

Másnap a görögöktől egy időre búcsút véve a római kori villát terveztük felkeresni. Mivel Agrigentoban nem találtunk jó éjszakázó helyet útnak indultunk Piazza Armerinába. Csak 100 km-t kellett megtennünk, de váratlan akadályokba ütköztünk.

Először az autópálya volt lezárva, nem vezetett tovább. Mi kicsit későn fedeztük fel és nem kanyarodtunk le Bernard után, így a keresztbe haladó útnak nem a megfelelő oldalára kerültünk. Dupla záróvonallal elválasztott úton, viszonylag sűrű forgalomban vagy 10 km-t tettünk meg a rossz irányba, mire meg tudtunk fordulni. Szerencsére Bernard félreállt és megvárt minket. Ahgy haladtunk tovább és a főútról egy kisebb útra tértünk, egy idő után átmenő fogralom tilos tábla állta utunkat. Tanácstalanul megálltunk. Szerencsére szemből jött egy autós, aki elmutogatta, hogy nyugodtan menjünk tovább, mindössze arról van szó, hogy a következő 2 km- en nem jó az út. Tovább indultunk, több autóval is találkoztunk, akik szembe jöttek és egyáltalán nem csodálkoztak, hogy mi is arra autózunk. Az út valóban rossz volt, helyenként nagy gödrök, az előző napok esőzéseitől vízzel telve, azt se lehetett tudni, hogy milyen mély a pocsolya, amikor belehajtottunk. Néha láttam olyan táblát, hogy nagy esőzés esetén veszélyes az útszakasz, de gondoltuk, ha személyautókkal át tudtak kelni, akkor csak sikerül nekünk is.

Piazza Armerinában néztem ki egy parkolót, ahhoz persze, hogy odaérjúnk fel kellett menni a gerincre szűk kis utcákban kanyarogva. Az egyik éles kanyart csak visszatolatva lehetett bevenni. Mindez csúcsforgalomban. (N 37.380402; E 14.367300) A parkolóban volt néhány elárusító sátor, az egyiknél áramfejlesztő pöfékelt. Laci az esti kutyasétáltatásnál felfedezte, hogy az út tulsó oldalán a sportpálya előtt csendesebb parkoló található, így átálltunk oda. (A sportpályához vizesblokk is tartozott WC-vel, bár valószínűleg a téli hideg miatt a víz el volt zárva.) Este még hallottuk, ahogy a szilveszterkor megmaradt petárdákkal durrogtattak és egy kis tűzijáték is volt néhány rakétával. Lehet, hogy itt is leszakadt az ég szilveszter éjszaka, mint Cefaluban és ahogy hallottuk Palermóban is.

 

Január 7. Hétfô

Reggel elsőnek erkeztünk a Villa Romana parkolójába. A bejáratnál az automata Bernardnak adott jegyet, nekünk azonban nem, csak kinyílt a sorompó es egy hang mondta hogy menjünk be. Így aztán odamentünk a parkoló kasszához erdeklődni, mondták, hogy semmi gond, 2 lakóautóval jöttünk, ugyanannyit kell majd fizetnünk, ha elmegyünk.

Első szicíliai barangolásunknak is meghatározó élménye volt a Villa Romana IV. századból származó mozaikjai, a nagy kiterjedésű épület és fantasztikus díszítése. Akkor kicsit elvett az élvezetből az, hogy a plexi fedél alatt szinte elviselhetelen volt a nyári hőség, másrészt kevéssé lehetett áttekinteni a mozaikokat. Most kb. 1-1,5 méterrel a mozaikpadló fölött kiépített járdáról jól lehetett tanulmányozni a mozaikokat. Az is sokat hozzátett az élményhez, hogy csak két busszal és néhány személyautóval érkeztek utánunk látogatók, így nem volt tolongás, mindent nyugodtan tanulmányozhattunk. Egy fél napos látogatás után Ennaba indultunk tobvább a hegyek közé.

 

Ennaban először szervizeltünk –  lakószerviz (N 37.56205; E 14.27921), majd a városi parkolóba álltunk be, ahonnan ingyenes busz visz fel az óvárosba. Laci Gingerrel gyalogolt, mi buszoztunk.

Már korábban is láttuk, hogy a hegyekben megmaradt a hó, helyenként fehér volt az út széle és a távoli hegyek. Az Etna is teljesen fehérbe öltözött és fehér füstöt – gőzt pipált a teteje.

 

Ennaban a városban latyak volt az út szélén és az érintetlen helyeken ( kertek, park, magas kerítés) 10-15 cm vastag volt a hótakaró. Könnyelmű módon nem csizmában indultam városnézésre, hanem kis félcipőben, ami eléggé csúszott is a latyakban. Így a vár előtti park mély havával nem is próbálkoztam, inkább visszamentem a kis archeológiai múzeumba, amit ingyenes jeggyel nézhettem meg egyedüli látogatóként.

Mivel a hőmérséklet fagypont fölött volt néhány fokkal mindenhol olvadt a hó, a házakról csōpögött – folyt a víz.

Laci mondta, hogy a felfelé vezető úton is nagy volt a latyak, ezért visszafelé is megvártuk a városi buszt, ami visszavitt a parkolóba.

Még felfelé menet kinéztük, hogy a kōzeli Pergusa tó mellett jó lenne aludni. Nyáron biztos nagy a nyüzsgés, a tavat egy autó versenypálya ōleli körül, azon kívül találtunk az út mellett egy parkolót, ami kellemes hely volt ëjszakára. (N 38.52198; E 14.3077)

 

Január 8. Kedd

A tó körüli pâlyán sokan futottak este és reggel is. Amikor Laci reggel Gingert sétáltatta, egy kis szemétszállító autó megállt mellette és a vezetője próbálta értésére adni, hogy kicsit tovább van egy jó parkoló, ahol lehet lakóautóval éjszakázni. Nagyon kellemes élmény volt a szicíliaiak kedvessége, figyelmessége, segítőkészsége. Sokszor kérés nélkül is a segítségünkre siettek.

Ahogy tovább haladtunk láttuk is az út közelében azt a nagy parkolót, amit az ember ajánlott.

Kaktuszfüge ültetvények mellett haladtunk el Ragusa felé. Eddig még ilyennel nem találkoztunk. Persze kaktuszfügét láttunk már sokfelé, de itt szabályos sorokba ültették őket nagy területeken.

Nagyon tetszett, hogy ahogy megfigyeltük Szicíliában a legtöbb területen megművelik a földeket. Nem volt annyi elhanyagolt, parlagon hagyott terület, mint pl. Dél-Olaszországban a szárazföldön.

Sokfelé haladtunk citrus ültetvények között, az egyik helyen vettünk is 10-10 kg narancsot egy ültetvény előtt, aznap szedték frissen és nagyon finom, édes, lédús volt a gyümölcs. Máshol mandulafákkal beültetett területek mellett haladtunk, a sík részeken friss szántások és helyenként már az új vetés zöldellt. Máshol fólia erdők, valamint szabadtéri zöldség ültetvények válttták egymást. Sok helyen árultak az út mellett articsókát, narancsot, citromot, mézeket, krumplit, hagymát, paradicsomot meg még más zöldséget, gyümölcsöt.

Mi Raguzába igyekeztünk. Raguza Ibla városrészben, ami a régi város van egy új lakóautó parkoló (N 36.924145; E 14.736227). Két oldalról ugyan út határolja, de egyrészt közel van az óvároshoz, másrészt egész éjjel és másnap is néhány perces szünetekkel szakadt az eső, ami a csukott ablakok mellett zajosabb volt, mint a forgalom.

Éváék kicsit pihentek, mi szerencsére még az eső előtt, hidegben, de napsütésben bejártuk az óvárost. Szép az egységes, XVIII. – XIX. Században épült óváros, sok kisebb – nagyobb templom, dóm, közintézmények és lakóházak a lejtős, keskeny utcákban. A hegygerinc szélső utcáiból átlátni a szomszédos hegyoldalra kapaszkodó városrészekre. Az óváros végében egy szép, rendezett park van pálmafákkal szegélyezett sátánnyal, játszótérrel, kis tavakkal, amikben halak úszkâlnak. A dóm elôtti térről félóránként indul városnéző kisvonat, ami végigjárja a barokk es egyéb nevezetességeket. Úgy gondoltuk, hogy másnap Éváékkal kipróbáljuk a kisvonatot. Estére eléggé lehűlt az idô, jól átfâztam, mire a séta után visszaértünk a lakóhoz. Vacsora és esti beszélgetés után jólesett az elektromos takaróval felmelegített ágyba bebújni.

 

Január 9. Szerda

Éjszaka erős széllel megérkezett a telefonom által előre jelzett eső, ami másnap is egész nap kitartott. A rossz időt kihasználtuk egy kis vásárlasra és pihenésre, én az élménybeszámolót írogattam, bepótoltam az elmúlt napok lemaradását. Közben élveztem, hogy – mint Szicíliában sok helyen- Raguzában is nem csak egyszerű bim – bam hangot adnak a harangok, hanem zenét játszanak, minden templom valami más dallamot játszik el a harangokon.

 

Január 10. Csütörtök

Reggelre a nagy zuhék elvonultak, de azért időnként még esett egy kicsit, amikor sétálni indultunk a városba. Egy kis séta után még felkerestük a lakóautó szevizt a városban. Egy nagy parkolóban van, ahol a kis kukás autókból, amivel a szűk óvárosi utcákban gyűjtik össze a szemetet átpakolják nagy kukásautókba a szemetet. Egyébként Raguza nagyon rendezett, nem szemetes város, az utcákon sok szelektív hulladékgyűjtőt láttunk.

Notoba indultunk tovább, ami Raguzához hasonlóan szintén egy barokk város. Egy idő után Évának gyanús kis utakra vezetett a GPS, ezért ők visszafordultak, hogy jobb utat keressenek. Mi mentünk tovább, megvoltak a keresett parkoló koordinátái, majd ott találkozunk. Elég keskeny utakon mentünk, de semmi gond nem volt egészen addig, amíg a városba nem értünk. Ott aztán megbolondult mind a két GPS és háromnegyed órán át tekeregtünk a városban, többször visszakerültünk ugyanarra a helyre, végül egy busszal, teherautóval, lakóautóval behajtani tiloson keresztül, időnként félig a járdán haladva  elvergődtünk ahhoz a körforgalomhoz, ahol beérkeztünk a városba. Ott más irányt választva hipp-hopp odaértünk a keresett parkolóboz, ahol már ott álltak Éváék. Bernard a szemközti kis kávézóból jött ki szólni, hogy ők ott vannak. Együtt indultunk el toronyiránt bejárni a várost, de egy hosszú és magas lépcsősornál Éva inkább a kerülőt választotta. Aztán fent találkoztunk és a jobb – rosszabb állapotban levő barokk templomok és paloták között sétáltunk, majd sikeresen próbáltunk meg egy lépcső mentes utat találni vissza a lakókhoz.

Bernard egy bevásárlóközpontnál nézett ki helyet éjszakára, de ott nem volt lejárat az autópályáról. Avolanál mentünk le és Éva talált egy remek helyet a parton, valami villa romjainál, ami némi védelmet is nyújtott, ha megerősödik a szél. De a szél ezen az éjszakán nem volt erős, kellemesen aludtunk, Ginger meg élvezte, hogy sétánál rohangálhat és még játszótársakat is talált. (N 36.89922; E 15.14549)

 

Január 11. Péntek

Siracusa volt a következő célpont. Előző este meséltem Évának, hogy Réce nagyapó lakóautóját feltörték Siracusában, amíg ö a nevezetességeket látogatta. Bernard egyből olyan parkolót keresett, ahol megoldott a lakóautók védelme. Így kerültünk a (N 37.070801; E 15.261200)-nál levő lakóautó parkolóba, ahol télen árammal, szervizzel 13 EUR a díj egy napra (nyáron 18 EUR). Nagyon kedves Salvo, a parkoló tulajdonosa, aki utanként és fejenkënt 1 EUR-ért bevisz a városba, majd telefonhívásra értünk jön és visszavisz a parkolóba. Rengeteg embert ismer a városban (és állítása szerint a szigeten is, lépten – nyomon köszöntötték, vagy ő üdvözölt másokat).

Mi először az Ortigia szigetre mentünk, azt jártuk körül. Nagyon sok fiatal volt az utcákon, valami demonstrációra keszültek.  A parkolóból egy fiatal ausztrál párral együtt mentünk, akik utcazenészek, vitték a felszerelésüket is. Később láttuk őket az Apollo templom romjai előtt zenélni, a srác gitározott, a lány nagyon jó hangon énekelt, előttuk egy bukósisak az adományok gyűjtésére.

Egész nap fátyolosan sütött a nap, illetve felhős volt az ég. Az előrejelzés ejszakára esőt, másnap délutántól viszont napos – felhős időt jósolt. Éva javasolta, hogy inkább akkor nézzük meg a többi ókori látnivalót, amik egy kupacban találhatók, a görög színház, Dionüszosz füle hasadék, római amfiteatrum.

Éjjel meg is jött az eső, dörömbölt a lakó feletti tetőn.

 

Január 12. Szombat

Reggelre tényleg elállt az eső, de még vizes volt az út. Szervizeltünk, kicsit vártunk, hogy Salvo megjöjjön, aztán fizettünk és az archeológiai park felé vettük az irányt. Reggel 9 körül nem voltak még sokan, egy ember a behajtani tiloson át mutatta, hogy hol tudunk parkolni (jobbnak láttuk némi baksist juttatni, hogy ne legyen bajuk a lakóknak. Siracusa remek ókori emlékei, a görög templom, a római amfiteatrum, a Dionüszosz füle barlang és a körnező barlangok jól bejárható területen, egymás közelében találhatók. Mindent végigjártunk, megnéztünk. Nekem a Dionüszosz füle barlang tetszett a legjobban, ami egy hatalmas, mély, fülhöz hasonló formájú hasadék. Innen az Etna felé haladtunk tovább, úgy döntöttünk, hogy már csak egy várost nézünk meg a szigeten, majd az Etna után, Taorminát. Catania előtt álltunk meg a tengerparton éjszakázni Agnone Bgninál (N 37.310299; E 15.1043). Horgászok próbálták a szerencséjüket a parton, nem sok sikerrel, csak a botjukat fogták. Aztán az egyik botja meggörbült, de végül csak valami szemetet húzott ki a vízből. A parton volt néhány kutya is, egy kivételével barátságosan fogadták Ginger közeledését. Valószínűleg volt gazdájuk is, mert nem tűntek soványbak, éhesnek és esetére szépen sorban mindegyik elhagyta a placcot, hogy aztán másnap reggel némelyikük ismét visszatérjen. Lehet, hogy ők is csak korzóztak, ahogy a gazdáiktól látták. A délutáni korzózás máig bevett szokás Olaszországban, ilyenkor a seta során találkoznak össze az ismerősök és jókat beszélgetnek.

 

Január 13. Vasárnap

Messziről végig követhettük az Etna füstölgő csúcsát, ahogy haladtunk felé. A szél a mi irányunkba fújta a füstöt, ezért a tetejét nem lehetett jól látni. Megálltunk a feljebb vivő felvonó parkolójában, ami fizetős volt (12 EUR) Megállhattunk volna néhány kanyarral előbb is, ott még nem volt fizetős a parkolás. A levegőben érezni lehetett a kitörés füstjének szagát. A szép időben sokan kirándultak az Etnára, szánkóztak, sétáltak. Mi is kicsit körülnéztünk, Éváék a felvonóval is felmentek, mi a parkoló környékén bóklásztunk. Bernard és Laci Gingerrel egy közelben levő kráterhez is elmentek. Mindenfelé mézeket árultak, Bernard vett is néhány üveggel.

Éjszakára Miloban álltunk meg a templom fölötti parkolóban (N 37.722000; E 15.006400). A templom másik oldalán levő parkoló le volt zárva, tűzoltók nézegették a templomot, úgy tűnt, hogy a földrengések egy kicsit megrongálták. A hegyre felfelé útközben is láttunk kicsit, vagy jobban romos, elhagyott házakat, de egyáltalán nem biztis hogy az Etna mostani kitörése volt a ludas.

 

Január 14. Hétfô

Taormina felé haladtunk tovább, változékony, néha esős időben. Taorminában szinte lehetetlen lakóautóval közlekedni, pláne parkolni, ezért úgy döntöttünk, hogy másnap busszal megyünk fel a városba és előtte kerestünk lakóautó parkolót éjszakára. Giardini Naxosban álltunk meg,  holtszezonban 12 EUR/ éjszakát fizettünk a lakóparkolóban (N 37.818802; E 15.264100).  

 

Január 15. Kedd

Reggel még egy zivatar érkezett, de utána szépen kiderült az idő és Gingert egy nagy csonttal vígasztalva elindultunk busszal Taorminába.  A busz először a tengerparton haladt, aztán elindult felfelé a hegyre. A város központjához közeli megállónál szálltunk le. Innen még kellett egy kicsit felfelé menni. Nagyon tetszettek a kerámiák az erkélyeken, emberi fejeket ábrázoltak és virágcserépként szolgáltak. Először a színházat néztük meg, korábbi utunkon teljesen lenyűgözött a színház és a csodás táj az Etnával a háttérben. Akkor csak egy kis felhő jellegű valami volt a csúcs körül, most vastag csíkban szállt a vulkáni füst. Nem volt meleg és a szél is fújt, de sétálgattunk még a főutcán. Néhány kis sikátorban keresztbe már nem fértem el a hátizsákkal, csak karcsú embereknek valók. Vettünk néhány kerámiát ajándékba a fiúknak, meg magunknak is egy lávadarabra applikált hűtőmágnest. Amikor visszaértünk a buszpályaudvarra éppen tanácstalankodni kezdtünk, hogy melyik busszal is kellene mennünk, de szerencsére Bernard meglátott minket és integetett, hogy mindjárt indul a busz. Tényleg, alighogy felszálltunk megindult velünk visszafelé. A parkolóból alig tdott kikanyarodni a keskeny utcára (de jó, hogy nem lakóautóval próbálkoztunk!).

 

Január 16. Szerda

Reggel szervizeltünk, aztán a parkolóban egész télre letáborozott lakóautó német tulakdonosának fizettünk, mert a parkoló tulajdonosa kórházba kísérte a feleségét. Ahogy tovább indultunk az út mellett narancsárusokat fedezett fel Bernard és megállt, hogy be tudjunk szerezni egy kis narancsot. Korábban, amikor narancsültetvények között mentünk már vettünk 10 kg.ot, de a finom narancs nálunk gyorsan el is fogyott. Itt nagy narancsok voltak, a kitett, félbevágott darabok vérnarancsok, nekem pedig gyengém a vérnarancs. Korábban 5 EUR-ért adták a 10 kg-ot, itt 10 EUR volt. Nem mindegyik volt vérnarancs, de könnyen levált a gerezdek közötti hártya is, ezért jó részét eltettük hogy majd ha hazaérünk narancsdzsem készühessen belőle.

Messinába nem akartunk bemenni, de úgy döntöttünk, hogy még bejárjuk a sziget eddig kimaradt észak-keleti csücskét is. Az északi partszakaszon a parti úton, illetve Mellette éjszakáztunk, kiültünk napozni és bámulni a kompokat, a kisebb – nagyobb hajókat. Érdekesek voltak a naplemente fényei, az Etna füstje előbb fehéren, később vörösre váltva, majd feketén húzódott át a Messinai- szoroson szinte teljesen vízszintes csíkban.

 

 

Január 17. Csütörtök

Reggel Messinába indultunk, ahonnan átkompoztunk a kontinensre, majd az olasz csizma talpán indultunk tovább. A 73-as km-nél álltunk meg a parton éjszakázni. Nagyon jó kis hely, Éváék több beszámolót is találtak róla, amiben dícsérik.

 

Január 18. Péntek

Reggel búcsút vettünk Éváéktól, mert ugyan eredetileg még a februárt is Szicíliában terveztük tölteni, de decemberben találtam egy kedvező utazási ajánlatot az USA nyugati részének és nemzeti parkjainak bejárására, ami február 1-én indult és addig még néhny dolgot el kellett intéznünk otthon, ezért mi már nagyobb léptekkel indultunk el hazafelé. Tartottunk attól is, hogy esetleg egy nagyobb havazás Észak-Olaszországban, Szlovéniában, vagy Magyarországon akadályozhat minket a hazatérésben. Útközben egy parkolóban megálltunk, mert láttunk egy narancsot áruló teherautót. Az árus megkínált minket, finom volt a narancs. Amikor mondtuk, hogy 10 kg-ot vennénk levett egy ládával a platóról és betette a lakó garázsába. Később kiderült, hogy a ládában valami más narancs volt, se méretre, se ízre nem olyan, mint amit kóstoltunk. Éjszakára egy kikötő parkolójában álltunk meg, ahol később egy roman lakóautó csatlakozott hozzánk. (N 38.290600; E 15.5100) Az út további része sorompóval volt lezárva és őr is állt ott. Nyáron biztos nagyobb a nyüzsgés, most csak néhány autó járt arra, kisebb csoportok találkoztak és beszélgettek, majd mindenki ment tovább a maga útjára. Az épületek üresnek tűntek, eladó táblákat láttunk többfelé kirakva az apartmanházakon.

 

Január 19. Szombat

Haladtunk tovább a tengerparton, az út néha eltávolodott a parttól. Nézelődtünk jobbra-balra, néha megálltunk és kiszálltunk, de alapvetően utazós napunk volt. Este egy szűk kis úton megközelíthető tengerparti parkolót néztem ki. Már sötétedésben haladtunk a még csak koordináták alaján ismert cél felé. Szerencsére nem volt nagy forgalom, ha mégis szembe jött egy auto, akkor valami kitérőt, kapubeállót kellett keresni, hogy elférjünk egymás mellett. A tenger felé kanyarodva elég sok auto jött szembe, valószínűleg az esti tengernézők voltak. Amikor elértük a megadott koordinátákat az egy parkolóhoz vezetett, ahonnan gyalogosan lehetett tovább menni a tengerparti homokban. Este is jöttek még személyautók. Megfigyeltük, hogy szinte mindenhol a tengerparton esténként kijönnek személyautókkal, aztán csak üldögélnek az autóban, esetleg beszélgetnek és nézik a tengert. Itt azonban a tenger kicsit messzebb hullámzott, a parkolóból nem is lehetett látni, mégis sokan jöttek és üldögéltek az autójukban, majd visszafordultak és elmentek. Igazi rejtély, hogy honnan jöttek (a közelben nem volt település) és mi csábíthatta őket, hogy odaautózzanak és az autójukban üljenek fél, vagy egy órát, aztán elmenjenek. (N 41.59859; E 15.8953) 

 

 

Január 20. Vasárnap

Reggel sétáltunk egy nagyot a parton, sokan futottak, sétáltak arra. Ginger élvezte a szabadon rohangálást, néha megszerzett egy-egy botot és azt rágcsálta. A parton a homokban gömbölyű labdaszerű dolgokat láttunk, közelebbről szemügyre véve úgy tűnt, mintha valami moszatot és homokot formált volna tökéletes gömbökké a víz, majd kivetette azokat a partra. Laci magával is hozott kettőt, meg egy darab természetes szivacsot, amit szintén a parton talált. A gömbök azóta a konyhaablak párkányán állnak, időnként néhány homokszemvse hullik ki belőlük, de tökéletes formájukat azóta is megőrizték.

Vieste felé indultunk tovább, ahol vagy húsz éve néhány nagyon kellemesen nyaraltunk a második (meg talán a harmadik) lakóautónkkal. Vieste felé közeledve a hegyoldalból szebbnél – szebb panorama tárult a szemünk elé, lépten-nyomon megálltunk csodálni a természet alkotásait. Az egyik megállónk egy toronynál volt, ahol volt elég hely akár éjszakázásra is (N 41.92743; E 16.10409). A városban egy központi helyen levő parkolóban álltunk meg és onnan jártuk be a régről ismerős helyeket, aztán indultunk tovább. A GPS-ek időnként megkeveredtek, de végül sikerült elhagynunk a félszigetet.

Éjszakára Termine-nél álltunk meg (N 42.007900; E 14.0656).

 

Január 21. Hétfő

Egész nap autóztunk, nem autópályán haladtunk, mert annyira azért nem kellett sietnünk. Valahol még megálltunk feltölteni a készleteinket, mert gondoltuk, hogy otthon üres frizsider vár minket. Este Ravennában álltunk meg, ezúttal nem a kikötőben, hanem egy városi parkolóban.

 

Január 22. Kedd

Tovább autóztunk hazafelé. Velencénél rámentünk az elkerülő autópályára és onnan autópályán mentünk tovább. Az elég régóta húzódó útépítés miatt ellenkező oldalon sok km-es dugóban álltak – elsősorban  kamionok.

Szlovéniába átérve örömmel láttuk, hogy alig van hó az út mentén, jól járható volt az autópálya.

Már sötétben értünk Magyarországra. Laci azt gondolta, hogy majd Fehérváron az Auchan parkolójában éjszakázunk és reggel még betérünk vásárolni néhány dolgot, de ki volt írva, hogy ott csak a nyitvatartási időben szabad parkolni, ezért mentünk tövább és az M7 mellett álltunk be egy zsúfolt parkolóba a kamionok háta mögé keresztben.

Nem volt nagyon nyugodt éjszakánk, az autópályán elég sokáig nagy volt a forgalom, időnként kamionok is keresztülmentek a parkolón (hely már nem volt), volt aki a parkolón átvezető úton állt meg, ahol aztán akadályozta a forgalmat.

 

Január 23. Szerda

Reggelre vagy 10 cm hó esett, amitől természetesen az autópályán lassan tudtunk haladni és a város is total bedugult, így az utolsó, kevesebb, mint 100 km megtétele csaknem fél napot vet igénybe. Balu csodaszépen kitakarította a lakást és segített felhordani a cuccokat a lakóból, majd Lacinak beállni a lakóval a helyére és elhozni  a személyautót.

Utoljára még a télen voltunk hosszabb lakóautós úton, azóta egy kőszegi hosszú hétvégét kivéve ki se mozdultunk a lakóval, Toszkánában is tavaly májusban jártunk utoljára, ezért október végén egy kicsit kimozdultunk. (Azért ez nem jelenti azt, hogy csak otthon ültünk, mert áprilisbsn azért voltunk egy hetet Törökországban, nyáron költözködtûnk, aztán október elején egy hétre elrepültünk Mallorcára.)

 

Kicsit több szervezést igényel a bepakolás, amióta nem a kertben áll a lakó, az első utunk haza vezetett a kocsiból a lakóba történő átpakolás során felfedezett kimaradt tételek pótlására és azért még útközben is kiderült 1-2 dologról, hogy otthon maradt. Tudom: lista kell (ami van is valahol, előkeresem és frissítem a következő út előtt).

 

Október 20-án, szombaton kora délután tudtunk elindulni. Nem volt a legjobb időzítés, a hosszú hétvégére úgy tűnt mindenki ekkor indult el. Az M7-en útépítések is színesítették a haladást, illetve inkább a dugóban ácsorgást. Általában Olaszországig el szoktunk jutni az első napon, most Ljubljanához közeledve este ½ 11- kor egyértelmű lett, hogy ez nem jön össze. A park4 night- on gyorsan kerestem valami közeli parkolót éjszakára. Az autópályáról letérve hegyi utakon kanyarogtunk kb 25 km- en át mire elértük Terme Snovik fürdő parkolóját. Biztos nagyon szép tájon haladtunk, sajnos a sötétben semmit nem láttunk belőle. A hatalmas parkolóban néhány személyautó állt, nem jelentett gondot helyet találni. A nagy, üvegablakos étteremben még elég sok vendég üldögélt, amikor mi nyugovóra tértünk.

Október 21. Vasárnap

Nem keltünk túl korán, a parkolóban màr kezdtek gyűlni a fürdő vendégeinek autói, mire megreggeliztünk.  A GPS nem vitt vissza minket az autópályára, kis utakon haladtunk, csak Ljubljana után tértünk vissza az autópályára. Útközben meg is álltunk Kamnikban, hogy legalább alulról megcsodáljuk azt az erődtemplomot, ami már messziről felkeltette a figyelmünket.

Nem rohantunk, Olaszországban elég gyorsan elhagytuk az aztópályát és Trevisot vettük célba. Itt már máskor is éjszakáztunk és nagyon megkedveltük a mindenfelé kis csatornákkal, a partjukon

parkokkal, szép palotákkal díszes várost. Ginger is megkedvelte a vízpartot, meg az ott legelésző vadkacsákat, két vadkacsa után gondolkodás nélkül bevetette magát a vízbe. Eddig nem kedvelte a vizet, a Balatonba is csak a lábát dugta be. Amikor megérkeztünk tele volt a lakóautó parkoló, a személyautök közé tudtunk beállni. Vacsorázás közben láttuk, hogy egymás után mennek el a lakóautók, ezért vacsora után beálltunk a lakóautó parkoló részre. Kicsit zajos volt a szomszédos pályaudvar miatt, de azért jól aludtunk.

Október 22. Hétfő

Egyszer jártunk már Este-ben, de akkor túl meleg volt ahhoz, hogy a királyfi ösvènyét követve bejárjuk a környező hegyeket. Most kellemes napos, 20 fok körüli időben indultunk neki a domboldalnak a vártól. Sok helyen szüretelték az olajbogyót, szorgoskodtak a kertekben. A körút legtávolabbi része egy szomszédos kisváros templomterét érintette, onnan lefelé haladtunk a meredek úton. A parkolóban a kijelölt két lakóautó helyen már álltak (személyautókkal), de a fal melletti sorban voltak még szabad helyek, így oda álltunk egy másik lakóautó közelébe.

Október 23. Kedd

A nagy lakóautókkal kalandos kihajtani a parkoló utca felőli kőfalán levő szűk és felül íves kapunyílásán, de nem lehetetlen (bármennyire is annak tűnik első ránézésre). Innen már tényleg Toszkána felé vettük az irányt, ami praktikusan azt jelentette, hogy előbb délkeleti irányban megközelítettük a tengerpartot, majd dél felé haladva keltünk át a hegyeken. A gyorsforgalmi utat sok helyen javítják (már ráfér), egy sávon, sokszor a szemközti irányba terelve nem haladtunk túl gyorsan. Októberben két hétvégén is gesztenye fesztivált jeleztek Caprese Michelangeloban. A városka Michelangelo szülőhelye és mivel itt még nem jártunk úgy döntöttünk, hogy nem kivételezünk Leonardoval, akinek a szülőföldjén, Vinciben többször is jártunk már és egyik kedvenc toszkán városunk, felkeressük a reneszánsz másik géniuszának, Michelangelonak a szülőhelyét is. Keskeny, meredek, kanyargós úton haladtunk, ami nem meglepetés Toszkánában. A városka elején a rendőrség előtt van egy kis parkoló, szerencsére pont a szélén volt egy szabad hely, ahova befértünk. Később minden irányban behajtani, lakóautóval behajtani tilos táblák álltak, így igazán szerencsénk volt a megtalált hellyel. Michelangelo szülőháza, a vár és a múzeum felé a hegyre vezető út elején tábla adta tudtul, hogy arra kutyával se szabad menni, ezért Laci először elvitte Gingert kicsit a másik irányba sétálni, aztán őt a lakóautóban hagyva elindultunk a hegyre vezető lépcsőn. Alig értünk fel néhány lépcsőfokot amikor már hallottuk Gingert reklamálni, hogy otthagytuk. Azért felmentünk a várhoz, megnéztük a kis házat, ami a helyi vezető ( Michelangelo apja) lakó- és munkahelyéül szolgált. Édesanyja amikor Michelangeloval állapotos volt leesett a lóról, kész csoda, hogy nem vetélt el. A ház és a szomszédos múzeum számos Michelangelo mű reprodukcióját mutatja be. A felfelé vezető út mellett mindenfelé sátrak álltak, mert az előző és a következő hétvégén gesztenye fesztivált tartanak. Sajnos annyira nincsenek parkolóhelyek a városkában, hogy lakóautóval reménytelennek tűnt a részvétel, ezért inkább más programot kerestem a “discovertuscany.com” bőséges kínálatából. Éjszakára viszont megcéloztuk Sansepolcrot, ahova már szerettem volna elmenni, de valahogy sose jutottunk el, pedig a közelében levő Anchiariban többször is jártunk. Mondjuk Anchiari izgalmasabb hely, ahol liften lehet lejutni a városfal aljába és sok szép régi ház ál a dombtetőn levő városban. Sansepolcro a toszkán városokra kevéssé jellemző módon nagyjából sík terepen fekszik. A városfal melletti parkolóban a vasútállomás közelében állt néhány lakóautó, beálltunk az egyik mellett egy szabad helyre. Később rájöttünk, hogy alighanem a városban lakók parkolják ott a lakóautóikat, mert semmi mozgást nem érzékeltünk. Ezen az úton meglepődve tapasztaltam, hogy az olaszok mintha megváltoztak volna. Kevesebb mosoly és nevetés, Ginger se kapott lelkes dícséretet és sok simogatást. Aztán ahogy Sansepolcroban sétálni indultunk megnyugodtam, hogy Toszkána azért nem változott. Egy kislány egyből odajött simogatni és ölelgetni, sok hangos “bello” hangzott el mindenfelé. Az egyik kirakatban megláttam egy terrakotta színű hosszított dzsekit szőrmés kapucnival és Laci is jóváhagyta a beszerzését. Amíg sétàltunk bezárt a bolt, de másnap úgyse terveztünk korai indulást.

Október 24. szerda

Reggel igen céltudatosan közelítettük meg az üzletet, ahol előző este a dzsekit láttuk és míg Laci Gingerrel kint várt én gyorsan felpróbáltam és mivel méretre is jó volt, az új szerzeménnyel csatlakoztam hozzájuk. Előző este és aznap reggel is elég hűvös volt, de aztán kisütött a nap és egyre jobban melegedett az idő, úgyhogy a kipróbálása a későbbiekre maradt. Ezen a napon Lucignanoba mentünk tovább, ahol a jó időben a városka alatti lakóparkoló füves tisztásán telepedtünk le. Ginger jót labdázott, mi napoztunk a 22-23 fokban, majd délután felsétáltunk a városba. Felidéztünk korábbi emlékeket, amikor barátainkkal jártunk erre, barangoltunk a szűk utcák öreg házai között, találkoztunk néhány öreggel, akik talán generációk óta a város lakói. A hegyoldal olajligereiben szorgos munka folyt. Szüretelték az olajbogyót, de volt ahol már a fákat vágták vissza, hogy következő évben ismét bőven teremjenek. Kellemes nyugodt éjszakát töltöttünk itt még két másik lakóautó társaságában.

Október 25. csütörtök

Ha barangolás Toszkánában akkor nem maradhat ki kedvenc városom, Montalcino meglátogatása. Útközben fantasztikus látványban volt részünk, az alacsonyabban fekvő részek misztikus párába burkolóztak, csak úgy hömpölyögtek előttünk a ködgomolyok az úton keresztbe, a magasabban fekvő városkák mint kis szigetek emelkedtek ki a napfényre. Mindehhez a zöldek, sárgák, barnák milliónyi árnyalata és a távolban a dombvonulatok változatos formái egymás mögött, előtt bújócskázva a fényekben, párában. Hol előtűntek, aztán hirtelen csak a szürkeség volt a helyükön, majd némelyik ismét kikacsintott és még egy kis napfényes foltot is felvillantott. Mindez keskeny, kanyargós, helyenként elég kátyús utakon. Varázslatos volt!

 A lakóparkolóban néhány személyautón kívül csak egy lakóautó állt, ami mint később kiderült valamelyik helybéli lakóé lehetett. Először a közeli fenyőerdőbe mentünk le Gingert megsétáltatni, az íjász gyakorlópályán csak a céltáblák voltak kint, senki nem gyakorlatozott. Később lementünk a városba is, útközben meg- megállva gyönyörködni a kilátásban. A városkapunál már álltak a sátrak a hétvégi rigófesztiválra készülve. A várárokban az íjászverseny pályája is fellobogózva várta az eseményt. Elég erős szél fújt, csattogva lobogtak a házak falán a városrészek zászlói. Egy úton lefelé tartva a kórháznál kötöttünk ki, amit eddig csak a szemközti hegyoldalról láttunk. Köztünk és a varoskózpont közótt egy mély, keskeny szurdok húzódott, találomra indultunk el visszafelé, de szerencsére nemsokára a központba vezető egyik utcán találtuk magunkat és többszáz lépcső megmászása nélkül is sikerült visszatalálnunk a főtérre.  A déli szieszta után kinyitott Coop-ban kicsit feltöltöttük a készleteinket, de csak módjával, hiszen előttünk állt a meredek út vissza a lakóautó parkolóba. Sótétedés után még egyszer lementünk a városba, ahol meglepően kevesen jártak. A boltok, borszaküzletek is bezártak, csak egy cukrászda konyháján készítették a másnapi édességeket. Néhány trattoria előtt üldögéltek még, de a legtöbb asztal vendégek nélkül árválkodott. Laci még az Esteben tett esti séta után mondta, hogy azért az irigylésre méltó, hogy itt zárás után nyugodtan az utcán merik hagyni az asztalokat, székeket, sokszor terítővel, gyertyatartóval is másnapig, nem kell vastag lánccal minden mozdíthatót rögzíteni ahhoz, hogy ne tűnjön el.

A városban sok jele volt màr a készülődésnek a hétvégi rigófesztivàlra, egy házban a dobosok gyakoroltak, az íjászok kiválasztásához is elkészült már a díszlet. Én most egy másik vasárnapi esményre voltam kíváncsi, ezért másnap továbbindultunk.

Október 26. péntek

Montalcino ès Volterra között St. Galganot néztem ki köztes celpontnak. Kedvelem ezt a viszonylag sík területen található templomromot. Különösen párás reggeleken megkapó a néhány rèszletében a felkelő nap által megvilágított, de nagyrészt a vándorló ködgomolyagban bújkáló XIII. századi templomrom, aminek a teteje hiányzik, de az égbe törő falai állnak és még néhány ablak kőcirádái is jelzik, milyen lehetett teljes pompájában. Érdekes a története, nem tűzvészben omlott le a tetőszerkezete, hanem amikor az ott élő cisztercita szerzetesek romlott élete miatt a hely hanyatlásnak indult a XVI. században eladták a tetejét. A templomromot most egy jegypénztáron keresztül lehetett megközelíteni, pozitívum, hogy kutyával is szabad bemenni. A szomszédos étteremben esküvői ebéd fejeződött be éppen, amikor arra jártunk. Ünneplő ruhába öltözött, nem tipikus olasz kinézetű vendégek távoztak és autóikba szállva útjukra ndultak. Felkapaszkodtunk a szomszédos dombra, hogy a Rotondában egy pillantást vessünk San Galgano kardjára a sziklában.

Október 27. szombat

Reggel sajnos nagyon alacsonyan szálltak a sötét felhők, időnként kikukucskált közöttük a nap, de ez nem volt az igazi, áttetszően gomolygó köd, amiben St. Galgano romjai a legmegkapóbb megjelenésüket mutaják. Az éjszakát egyedül töltöttük a hatalmas parkolóban, este az utolsó lakóautóval is útrakeltek. Csaknem telihold volt, rohangáltak előtte a felhők, könnyű volt seprűjén tovaszáguldó boszorkányt, denevért felfedezni a felhők és a hold játékában.

Október utolsó vasárnapján Volterrában találtam érdekes programot, a Palio dei Caci, ahol a városrészek kepviselői versengenek, ki tudja legügyesebben gurítani a sajtgurigát. Nem igazán tudtam elképzelni, hogy milyen lehet ez a verseny, meg kellett róla személyesen győződnünk. Emlékeztem, hogy Volterrában nem volt olcsó a fizetős lakóautó parkoló, ezért úgy időzítettünk, hogy délután 5 körûl érjünk oda, így 24 óras jegyet váltva nagy valószínűséggel belefér az időkeretbe a rendezvény megtekintése. Annak érdekében, hogy ne érjünk túl korán oda, útközben megálltunk egy kilátópontnál ebédelni es nézelődni a környező toszkán tájban gyönyörködni. Laci egy fa töveben még egy koktélparadicsom bokrot is felfedezett, amiről az érett szemeket leszedte az ebédhez. Valószínűleg kirándulók dobhattak el ott paradicsomot, aminek a magja kikelt és friss miniparadicsommal örvendeztette meg a később arra járókat. Sokan megálltak nézelődni, a viharos szélben fotózták egymást, ahogy kalapjukat, szoknyájukat, hajukat szanaszéjjel fújta a szél. Volerrába néhány perc alatt elértünk a pihenőből, de a lakóautó parkoló egy részében táblák jelezték, hogy tilos megállni, sok filmes autó es néhány régi kocsi állt ott. A lakóautó parkoló megmaradt része teljesen tele volt és a mellette levő személyautó parkolóban se volt hely. Laci már éppen azon gondolkodott, hogy beáll közèpre, amikor az egyik lakóautó elindult, így be tudtunk állni a helyére. Felmentünk a városba, ahol sok- sok standon árulták a toszkán ínyencségeket, szarvasgomba termékeket, sajtféléket, édességeket, kézműves temékeket. A nagyobb tereken, a város szélső, környező völgyek felé néző utcáin erős szél fújt. Aa főtéren és környékén mindenfelé középkori díszletek között haladtunk, az utcatáblákat, házak mai homlokzati elemeit letakarták. A turista információs iroda éppen bezárt, amikor odaértünk, így nem sikerült megtudni, hogy másnap mikor lesz a sajt gurító verseny. Az utcákon mindenfelé sokan jártak, néhány kutyával is találkoztunk, de Gingernek nem volt alkalma játszani velük, mindenki szigorúan rövid pórázon sétált.

Október 28. vasárnap

Reggel az nformációs iroda nyitását követően ismet felmentünk a vársba. Úgy tűnt még korán van, az árusok még csak rendezgették, vagy éppen nyitották a standjaikat. Az információs irodában üldögélő kislány eléggé elcsodálkozott, amikor a hosszū telefonbeszelgetését befejezve egy nagyon specifikus kérdéssel támadtam le és a sajtgurító verseny időpontja felől érdeklődtem. Kicsit keresgélt a jegyzetei között, aztán megadta, higy ½4 – kor lesz. Mivel a parkolójegyünk 17.16-ig volt érvényes éppen belefért a verseny megtekintése. Azért dèlelőtt még megkerestük a helyszínt. Kicsit járkáltunk a főtér, városháza, dóm, mentőállomás körül aztan az irodában beszerzett térkép alapján rátaláltunk a Via Franceschinire. Egy kilátóponton alig tudtam megállni a lábamon, a viharos szélben dülöngéltem szélvédettebb helyet keresve. Szerencsére ernyő nem volt nálam, mert Mary Poppinsként repkedten volna a háztetők fölött.

Ahogy a Via Franceschinire befordultunk egyből nyilvánvaló lett, hogy ez a meredek utca lesz a sajtgurító verseny helyszíne. Szalmabálákból rakott labirintus jelölte a versenypályát az utca közepén, a kihullott szalmát próbáltak többen ósszesöpörni és zsákokba gyömöszölni. Az utca két szélen álló házak homlokzatán most helyezték ki a városrészek zászlóit (kicsit aggódtam, amikor a nagy szélben létrán másztak fel, hogy elérjék a zászlótartókat). Nehányan gyakoroktak a pályán. Kiderült, hogy miből is áll a verseny. Egy viszonylag kis sajtgurigát hoztak (kb. mint egy Trappista kerek sajt), majd a versenyző kapott két fa lapátot (az egyik hosszabb, a másik rövidebb nyéllel) és a pálya legmagasabb pontján útjára indított sajtgurigát ezekkel a lapátokkal kellett irányítani a pályán. Kézzel nem volt szabad hozzáérni, ha felborult a fakanalakkal kellett ismét felállítani és továbbgurítani. Útközben szinten a lapátokkal egyengették az útját, hogy a kijelölt palyán maradjon. Az egyik srácon látszott, hogy gyakorlott játékos, a többiek elég sokat ügyetlenkedtek a sajtgurigával. Miután láttuk a felkészülést visszamentünk sziesztázni a lakóautóba. Csodálkozva figyeltük, hogy a lakóautósok jelentős része útra kelt, valószínűleg sokukhoz nem jutott el a Palio dei Caci híre.  Arra számítottunk, hogy nagy tömeg lesz és zajongani is fognak, ezért Gingert a lakóban hagytuk, nélküle indultunk ½ 4 körül a városba. Ahogy közeledtünk a főtér felé dobok hangját hallottuk, arra vonultak el a középkori ruhákba öltözött „helyi előkelőségek” a versenyt megtekinteni. Arra számítottunk, hogy a verseny helyszínén a keskeny kis utcában és a két végén, a téren, illetve keresztutcában nagy tömeg lesz, ehhez képest meglepően kevesen voltak. A polgármester mondott egy rövid beszédet, majd a városrészek versenyzői kaptak főszerepet. Az utca egyik oldalán álló beöltözött polgárok bátorították a nézelődőket, hogy menjenek előrébb, végül csaknem a teljes kijelölt pálya hosszában álltak nézelődők. A dobosok közben elmentek, az ő szerepük úgy tűnt véget ért az előkelőségek és a versenyzők felvezetésével. Nem vártuk meg a verseny eredményét, csak az első versenyzőket néztük meg, utána visszaindultunk a lakóhoz. A város más részein, a vásári bódék környékén sok turistát láttunk, lehet, hogy nem is tudtak róla, hogy milyen esemény zajlik tőlük néhány száz méterre. Ahol eddig Palion voltunk Toszkanában mindenütt nagy tömeg volt különösebb hírverés nélkül is (bár Montalcinoban korábban kiplakátolták az esemény programját (idén nem láttunk sehol plakátokat ott se), vagy legalább a helyiek, környékbeliek özönlöttek, hogy részesei legyenek a bulinak, szurkoljanak a városrészük versenyzőinek.

Erre a napra volt még egy ígéretes program, Camaioreban október 28/29-én Halloween a sétálóutcában. Sajnos ahogy Camaiore felé haladtunk az idő eléggé elromlott, a viharos széllökésekhez helyenként heves eső is társult. Nem találtam a neten parkolót a környéken, ezért bementünk a városkába és szerencsére találtunk parkolóhelyet. Az óraátállítás miatt már sötétben értünk Camaioréba, ahol sétálni indultunk, hátha rábukkanunk a Halloween eseményre. Éppen nem esett az eső, a sétálóutcában viszonylag sok helyen üldögéltek a bárok előtt, sokan becsomagolt édességekkel igyekeztek hazafelé, vagy társaságba. Halloweenre semmi nem engedett következtetni, így némi sétálgatás után tovább indultunk az éjszakára kinézett parkolóba. Persze az olaszokat kicsit megismerve simán lehetséges, hogy a Halloween buli nem este 7 körül, hanem éjfél tájban zajlott (volt már rá példa, hogy az ilyen két napra feltüntetett esemény azt jelentette, hogy kevéssel éjfél előtt indult és a hajnali órákig tartott).

Viareggioban néztem ki egy parkolót éjszakára (N43.875702,E10.257400), ami egy park közelében egy körforgalomnál van, több helyi lakóautó is állt benne. Éjjel megjöttek a zivatarok, szerencsére a szél nem nagyon cibált a parkolóban, de több hullámban hallottuk, ahogy a szakadó eső dobolt a lakó tetején. Barátaink már aggódtak értünk, Olaszországból nem  jó híreket lehetett látni az időjárásról, felhőszakadás, árvizek, kidőlt fák mindenfelé.

Október 29. hétfő

Minden nap azzal kezdtük a napi tervezgetést, hogy megnéztük a várható időjárást. Hát nem sok szépet és jót jósolt a következő napokra. Nem extrém erős, de 30 km/h körüli keleti szél (pont szembeszél a hazaúton), viharok, sok eső. Mivel legkésőbb szombatra mindenképpen haza akartunk érni úgy döntöttünk, hogy lassan, nem autópályán elkezdünk hazafelé araszolni. (Ez is a lakóautós utazás egyik szépsége, hogy ha elromlik az idő bármikor dönthetünk úgy, hogy útra kelünk, vagy akár úgy is, ha van rá időnk, hogy valami viszonylag védett helyen kivárjuk, amíg újra jó idő lesz. Nem kell szobafoglaláshoz, repülőjárathoz alkalmazkodni.)

Nem szakadt egész nap az eső, időnként voltak szünetek közben. Még világosban szerettem volna helyet találni, ezért a Pó mellett kinéztem egy parkolót. (Occhiobello, N44.919601; E11.576700) A gáton lehetett megközelíteni, reméltem, hogy a gát némi védelmet nyújt az erős széllökések ellen, de pont a gáttal párhuzamosan fújt a szél. Laci leállt egy aszfaltos placcra a kis kikötő mellé, ahol egy étterem is állt, ami nyitva volt. Mindössze egy autó állt rajtunk kívül a parkolóban, román rendszámmal. Egy nagy fa alatt álltunk és a fém kikötőhíd túloldalán is állt egy nagy nyárfa. Besötétedett, nekiláttam főzni és közben hallottam, ahogy a fáról letöredező (szerencsére kisebb) ágak kopognak a lakó tetején. A tetőablakon keresztül láttam, ahogy a közeli nagy nyárfa szinte a derekát hajlítgatja. Közben időnként az eső is hullámokban verte a lakót. Nem rajongok az erős szélért, egyre félelmetesebbnek éreztem a helyzetet, ahogy a természet fitogtatta az erejét. Laci bedugta a fülhallgatót, belemélyedt a telefonja képernyőjébe, őt nem zavarták a környező hangok és látvány. Már korábban kinéztem, hogy Treviso 120 km-re van, ahol a lakóparkolóban nincsenek nagy fák, amik ránk dőlhetnek és a vasút melletti kerítés is némi védelmet nyújt. Este ½ 8 körül nem bírtam tovább, a lábost a félkész vacsorával beraktam a mosogatóba és kiadtam az indulási parancsot: autópályán Trevisoba. Az autópálya biztonságosabbnak tűnt, mint sötétben kis utakon kujtorogni. ½ 10 körül már be is értünk a parkolóba, ahol már várt a helyünk, ahol odafelé úton éjszakáztunk. Még olasz vacsoraidőben enni is tudtunk és Ginger örülhetett újra a vadkacsáknak.

Október 30. kedd

Kellemes nyugodt éjszakánk volt (az előző helyen biztos nem tudtam volna aludni), időnként esett, kisebb zivatar is volt, de nem zavaró. Reggel is esett még, amikor először kivitte Gingert Laci, de aztán elállt az eső és Ginger még egyszer megkergethette a galambokat, vadkacsákat, mielőtt útrakeltünk. Beugrottunk még a fiúknak egy kis nasit venni, aztán az autópályán nekivágtunk a hazafelé vezető útnak. Amíg vásároltunk Ginger kicsit megszerelte a nyuszija szemét és amikor visszaértünk Laci üléséből nézelődött, hogy mi történik a parkolóban. Barátaink többen is érdeklődtek, hogy minden rendben van-e, elég félelmetesek voltak a híradások Olaszország aktuális időjárásáról.

Időnként esett az eső, útépítésbe is belefutottunk, de jó ütemben haladtunk hazafelé. Sokfelé láttuk a megáradt folyókat, a partmenti fák derékig vízben álltak. Még egy helyen megálltunk egy kis nasit venni ajándékba a fiúknak. Szloveniában időnként esett az eső, néha sütött a nap, többnyire fújt a szél. Csaknem kifogytunk az üzemanyagból, Olaszországban csak annyit töltött Laci, hogy Szlovéniáig elég legyen, ott viszont az autópályán jó darabon nem volt benzinkút. Szerencsésen becsorogtunk még az első benzinkúthoz, ahol csurig töltötte a tankot Laci. Az úton nagyon jó volt a fogyasztàsa Villámnak, 6,4 l/ 100 km a fűtéssel együtt (igaz, hogy a kellemes időben csak néha kapcsolt rá a fűtés). Késő estére akár haza is érhettünk volna, de nem akartunk már este pakolászni, ezért megálltunk még Fonyódon. A szél kisöpörte a Balaton felett a párát, nagyon közelinek túntek Badacsony es a túlpart fényei. Fejünk fölött milliónyi csillag pompázott, igazi szep csillagfényes esténk volt.

Október 31. szerda

Ginger reggel még élvezhette a Balaton partot, ásott, hempergett a fűben, próbált macskával barátkozni, bár az nem értékelte ezt az igyekezetet. Dél körül már otthon voltunk, sikerült parkolóhelyet is találni a ház előtt, onnan először felhordtuk a lakásba a cuccokat, aztán Laci elvitte a lakót a parkolóhelyére. Persze délután még vissza kellett menni, mert egy-két dolog a lakóban maradt, Laci meg még másnap is visszament, hogy megkeresse a farmerját, meg feltegye a kerékvédőket. Legközelebb Karácsonykor tervezzük lakóautóval útra kelni Szicíliába valamikor március közepéig.

  kéthetes rövid útleírás–Hátha érdekes lehet valakinek akik még ne voltak de mennének erre az útvonalra. Leírom a most 2018 szeptemberben bejárt Olasz utunkat. Főleg segítség képpen  parkolás ügyileg. tudom sokszor jól jöhet ha már valaki a bejárt parkolókat ,stellplatzokat leírja.   Első  két éjszaka Grado ,ami szerintem  már sokunknak aki olaszba megy első megálló helye ez már itt is töbször szerepelt:   1/  GRADO Stellplatz :  N 45°40’56.9964” E 13°24’45.36” 45.682499,13.412600  73 Viale Italia 34073 Grado Ár ha nem akarsz áramot akkor 4€/éj Ha áram kell akkor 16€ /éj a parkolóval szembe túloldalon. Biciklivel központ  10 perc Tenger nagyon sekély de ha a parton vissza indulsz kelet felé akkor van egy benyúló stég amin me tudsz sétálni és ott már élvezhető  a tenger. A város barátságos gyönyörű igazi olaszos hangulat, kis Velncének is nevezik sokan. 2/  SIRMIONE Garda tónál egy benyúló félszigeten fekszik, nem érdemes kihagyni. Parkoló (nagyon hamar megtelik ,sokan szoktak lenni) előszőr menet volt helyünk ,vissza fele 2 napig is tele volt,de tőle  keletre a szupermarket háta mögött számtalan kis csendes parkoló hol nyugiba megállhatsz Parkoló:N 45°27’46.8036” E 10°36’39.24” 45.463001,10.610900  Piazza Virgilio 25019 Sirmione 0€ .Biciklivel a part 10 perc.A félsziget gyönyörű ,ne hagyd ki a félsziget végén lévő  várat!! 3/ MILANO N 45°24’4.6764000000001” E 9°10’59.34” 45.401299,9.183150  via Pescara 37 20142 Ronchetto delle Rane   15€  az autó,+2€/fő/éj kinti WC ,zuhanyzó,egy gazdálkodó gazda rendezte be kissé az olasz falusi életbe kóstolhatsz bele, mi élveztük. Kakas kukorékol, kutya ugat,hatórangoznak…hA ez zavar akkor más helyet keressél. Villamos 900 méterre  1,5 €/fő  bevisz a központba. nagyvárosoknál én mindig keresek biztonságos zárt helyet ,inkább fizetek, de nem szívesen állok meg parkolókba, mivel elkalandozunk sokat a városokba(van hogy egész nap) és őrizetlenül nem a legjobb az autót hagyni. Ezt csak azért írom mert találni sok ingyenes szabad parkolót is pl.Milano környékén is ahol simán megalhatsz, ha mész is tovább akkor megéri azokat nézni. 4/ COMO itt első éjszaka mivel este értünk kerestünk egy csendes parkolót, és mivel itt 3 nap volt tervezve egy kempingbe hogy pihenjünk fürödjünk, hajózzunk, ezért úgy döntöttünk első este csak aludni nem megyünk be hogy fizessünk. ezt találtuk  : N 45°50’6.7235999999998” E 9°3’41.544” 45.835201,9.061540  7 Via Brennero 22100 Como   ez fizetős lett volna egy Stellplatz,de tele volt és vele szembeni parkolóa aludtunk így 0€ Utána : 5/ LENNO  Kemping La’ Vedo N 45°58’9.1199999999999” E 9°11’33.216” 45.969200,9.192560  32 Via Statale 22016 Lenno 28€/éj korrekt wc,zuhanyzó és nagyon jó meg olcsó vendéglő a kemping területén. Fürdés 40 méterre, buszmegálló 300 m, hajókikötő  900m. Ne hagyd ki gyalogosan felmenni  a Villa Baltianello-ba csodálatos látvány. hajóval , Bellagio ,gyönyörű kis város ez az Y belső csücske. Busszal át menni Argegno ba ahonnan felvonó felvisz  kb 850 m magasba és a leírhatatlan Comoi tó tárul eléd a hegyeivel.   6/ BERGAMO Stellplatz: N 45°42’47.16” E 9°42’6.6240000000003” 45.713100,9.701840  74a-74d Via Filippo Corridoni 24124 Bergamo 18€/éj   itt is Stelplatzot kerestem a város szélén ,zárt biztonságos helyen, innen villamos és busszal bejutsz a városba, ahonnan felvonóval fel lehet menni az óvárosba. Nagy különösebb benyomást nem hagyott bennünk, lehet hogy a Comoi tó szépsége hatása alatt voltunk még. De azért érdemes ide is ellátogatni ha szereted az olasz építészetet akkor csodálhatod ,fent a bazilikát a dómot, meg persze nyalhatod a finom fagyit itt is ,vagy kortyolgat hatod a finom olasz vörös borokat.   7/ hazafelé ismét Sirmione 2 nap,és utána a kötelező Grado  megálló 1 éjszaka. Aki még nem volt és szeretne Olaszországba kiruccanni ,a comoi tavat egyszer vegye vélba. Kissé szűk a nyugati oldalon a közlekedés ezt már itt olvastam, de nagyon jól lehet kis odafigyeléssel közlekedni, segítik egymást és figyelnek egymásra még ha  olyan káoszosnak is tűnik a közlekedésük. Arra gondolj hogy a nagy buszok is elférnek, akkor te is elférsz a lakóddal. Ha tudtam vagy tudok segíteni valakinek akkor megérte leírni. „Lakó” üdvözlettel: Kati és András 2018-09-17

Az idei nyáron Montenegró mellett döntött a család. Indulás augusztus 8-án volt. Megközelítés Szombathely-Balaton-Barcs-Daruvár-Banja Luka-Sarajevo-Foca. Az odaút egy része már sötétben volt így gyönyörködhettünk a minaretek színeinek sokféleségében nem volt két egyforma ledes világítás. Egyig másik elég ötletes volt, de voltak igen giccsesek is. Egy éjszakát Szarajevóban aludtunk itt elég érdekes volt az első benyomás a balkánról. Ahogy egy fizető parkolóba beálltunk, hogy lemegyünk a belvárosba, odamentünk beszélgetni a parkoló őrrel közben érkezett a helyi zsebes, akit szerencsére idejében észrevettünk és visszavettük tőle, amit el próbált emelni az autóból. Szóval ez valóban a balkán az ajtókat kiszállás után azonnal be kell csukni. A város szép a háború nyomai lépten-nyomon a parkokban megvannak. Végül nem a parkolóban hanem a külvárosba, valami kormányzati épület parkolójában aludtunk itt a biztonsági szolgálat miatt nem volt ok aggodalomra. Reggel indultunk tovább Šćepan Polje határátkelő fele. A délelőtti program egy rafting volt a Tara szurdokban nagyon szép hely és nagyon jó volt. A reggeli és a bőséges ebéd az árban, még három napig a maradékot ettük. Innen délután csorogtunk dél felé az Ostrogi kolostort megnéztük, de itt ránk esteledett, így maradtunk a parkolóban. Azon a hétvégén éppen zarándoklat volt, így rengeteg emberrel találkoztuk. A pópák nem voltak hajlandók angolul kommunikálni így nem gyűjtöttünk különösebb ortodoxiás élményt, de a kolostor érdekes volt. A kolostor parkolóiban van víz ingyenes WC. Következő nap célja Ulcinj volt. Útközben volt, hogy nem sikerült 2 m-s magasságkorlátozás miatt visszamenni a főútra így a másfél sávos utakon közelítettük meg Podgoricát szemétkupacok közt. A főváros felejthető itt vásároltunk ezt az az egyik városszéli boltban. Délutánra a tengerparton voltunk jó kis homokos partszakasz két éjszakát töltöttünk itt el az egyiket a Miami beach autós kempingjében. A kemping a környék szemetessége ellenére nagyon tiszta és gondozott. Egy éjszaka mindössze 22 euró volt. Esténként bementünk a közeli forgatagba itt láttuk először hogy milyen olcsóság van a ezen a részen. Egy kebab max 2 euro fagyi fél euró és még ebből lehet alkudni, ha akarsz. A második nap átruccantunk Albániába Skadarba. Itt is lehetett mindenhol euróval fizetni. Itt is minden igen olcsó volt. Albánia igazi vadregény, a határon állhatsz amennyit gondolnak, mindössze csak annyit írtak a papírra hányan mentünk ki, be az országból, de ezért a bejegyzésért könnyen lehet 1 órát állni. A hegyvidékre csak gyalogos túrákat hirdetnek. Beljebb nem merészkedtünk élménynek ez is elég volt. Ezt az éjszakát vissza a tengerpart felé egy nagy bevásárló központ parkolójában töltöttük. Vízvételi lehetőség volt. (42.010415, 19.277948) Reggel indultunk tovább a cél Budva. Útközben az egykori birtokok fáiról gránátalmát fügét lehet szedni ha a bozót engedi. Budva belvárosában esélytelen megállni kissé zsúfolt város, így a város peremén álltunk meg, egy egykori kemping mellett. Ez a partszakasz elég lepukkant volt szemét és rendőrség által zárolt üzletek során lehetett a tengerpartra lejutni. A zárolt üzleteket feltörték és ugyanúgy folyt a kiszolgálás, mint előtte. A tengerparti szakasz szép volt, de a környék miatt inkább tovább álltunk. Estét már Kotorban töltöttük. Itt egy ingyenes parkolóban voltunk (42.421080, 18.767011) minden más fizetős. Ez ez egykori telephely parkolója. Kotor óvárosa tényleg szép világörökségi terület. Az egykori erődbe is felmentünk, de az már kissé más volt. Az egykor jól összerakott monarchia korabeli erődöt hagyták leromlani most már inkább rom 8 eurót nem ér meg, de mégis mindenki felmászik oda. Kotor volt talán a legdrágább egész Montenegróban, de ahogy a város elhagytuk újra olcsóbbá vált minden. A Kotori kikötőbe ezrével hozzák a nagy hajók a turistákat, a város jól megél belőlük, de a környéket már ebből nem tudják felvirágozni. Innen a kotori öböl mentén észak felé kerültük és Campingplatz Zlokovic, Jošice-ben aludtunk ez egy nagyon jó kis családi kemping volt. A tengertől a harmadik sorban kaptunk helyet az egész ellátásért egy éjszaka 28 euró volt. Másfél napot voltunk és indultunk hazafelé Bosznián keresztül. A határ előtt valamiért még szedtek 5 eurót, de nem jöttünk rá hogy a különösebben nem jó minőségű útért miért kell fizetni. Estére Mostárba értünk séta a belvárosban, fagyizás, vásárlás volt a program. Alvóhelynek a Neretva völgyében a 43.631797, 17.754703 a Kovacevics vendéglő és kamionparkolóban aludtunk. Itt lehet reggelizni, vacsorázni, ki mikor érkezik, kulturált vécével, vízvétellel minden van. A gazda még a magyart is törte némileg. Láttuk azt is, hogy az aznapi menü 21 birkából hogy forog a nyárson már reggel 8kor a parázs felett. Innen lehetett volna a 1 óra spórolással a hegyek felé visszajutni Banja Lukáig, de Szarajevónak kerültünk. Este nyolcra elértük a Barcsi határt. Összességében érdekesnek mondható a balkán az olcsósága és a természeti szépségek mellette szólnak, de a sok szemét, amiben esetenként térdig jártunk elég lehangoló. Érdekes volt látni, hogy a boltokban külön személyzet van arra, hogy a vásárolt cuccaidat zacskózzák, és a zacskókat majd a tenger fenekén fogod viszontlátni. Van még mit behozni a térségnek de úgy tűnik ezt sose fogja behozni ez a vidék. A háború nyomai még pár emberöltőig biztosan láthatók lesznek. Az az ember mennyiség, ami a délszláv háborúban elveszett az örökre elveszett. A balkáni túra után könnyebb értékelni Magyarország jelen állapotát ahhoz képest a fejlett nyugat vagyunk. Azt hiszem érdemes bevállalni, mert egy olyan kultúrát lát így az ember, amivel amúgy nem találkozhat. Alkudni pedig kell még akkor is, ha utána köpnek az embernek, de 2,3 euróért érdemes egy kiló mézet hozni.

Február 1. Csütörtök

Ezen a napon Algarve két különleges szépségű strandját látogattuk meg. Az első a Praia da Falésia volt. Egy lakóautó parkban szervizeltünk 3 EUR-ért, majd egy part fölötti parkolóban álltunk meg, ahonnan hosszú lépcsősoron jutottunk le az aranysárga homoksávra, aminek a szárazföld felőli részén magas és változatos színekben játszó sziklafal húzódik. Elindultunk a több mint 3 km hosszú strandon, közben nem győztünk álmélkodni a sziklák változatos színében és formáiban. Többen mezítláb indultak útnak a fövenyen, bár elég csípős szél fújt, volt aki a víz szélére is bemerészkedett. Amikor egy fürdőzőt is felfedeztünk Laci is nekibátorodott és cipőjétől megszabadulva térdig begázolt az óceánba. Elég gyorsan ki is jött és úgy írta le az élményt, hogy a víz annyira hideg volt, hogy úgy érezte, mintha apró tűkkel szurkálták volna a lábát.

Délután a Praia da Marinhát kerestük fel. Az itt levő két lyukú híd sziklaformáció sok Portugáliáról készített képen felbukkan. A parkolóban elég sokan voltak, de még találtunk helyet egy nagy német lakóautó mellett. Néhány lépcsővel a parkoló szintje alatt remek kilátással a sziklákra padok és asztalok álltak, azokon pedig jó néhány macska heverészett. Egy pár az egyik asztalnál nagy zacskó száraz tápból etette a cicákat. Aztán felfedeztem, hogy a parkoló mellett a fák árnyékában egy több szintes fából készült cicapalota is helyet kapott, az előtt is lakmározott néhány cirmos. Az alpesi ház jellegű macskaházba cicafej alakú nyílásokon juthattak be a cicák három szinten, az elejét pedig egy faragott hal díszítette. Spanyolországban és Portugáliában mindenfelé sok macskával találkoztunk, de nem hiszem, hogy mindegyikük ilyen remek házban lakik.

Elindultunk közelebbről is megnézni a fantasztikus sziklaalakzatokat, az óceánban álló kő íveket. Találtunk olyan lyukakat is amikben a mélyben az óceán mormogott. Az egyiknél éppen egy kirándulókat szállító kis csónak forgolódott. Később a sziklaíveknél is láttunk csónakot. Laci lement a másik oldalon a lépcsősoron a partra is, de azzal jött vissza, hogy csak a vízbe lehet lemenni. Ahogy esteledett fogytak az autók, de érkezett még két lakóautó. (N 37.0902; W 8.41396)

 

Február 2. Péntek

Reggel ahogy kinéztünk az ablakon fantasztikus látványban volt részünk. A felkelő nap megsütötte a sziklákat. Mindjárt készítettünk is néhány képet. Ilyen kilátású szállást csak lakóautóval lehet foglalni, ismét ízelítőt kaptunk a lakóautós utazás semmivel nem összehasonlítható élményéből.

Reggeli után megint sétára indultunk. Míg előző este dagályban, most apálykor vehettük szemügyre a sziklákat. Lementünk a lépcsőn a partra is, ahol most széles homokos strand fogadott minket. Elkószáltunk a parton a sziklák között, de ügyeltünk rá, hogy időben visszaforduljunk, ne szakítson el minket a dagály a parttól.

Mindenfelé negy plakátokat láttunk a környéken Sandcity-ről nagy homok szobrokkal. Gondoltam jó lenne megnézni ezeket az érdekes alkotásokat. Az interneten rátaláltam, hogy a közeli Pérában már 15. éve minden szeptemberben megrendezik a homokszobrászok fesztiválját. Nagyon érdekes esemény lehet, de gondoltam, hogy annak végeztével nem rombolják le az elkészült szobrokat, azokat legfeljebb az időjárás bontja le fokozatosan. Ezért aztán elindultunk Pérába, illetve az interneten az eseménynél talált térkép alapján Péra közelébe. Egy láthatóságot gátló kerítés mögül láttunk kikukucskálni néhány szobrot, innen tudtuk, hogy jó helyen járunk. Sajnos a kapu zárva volt, a csengetésre se jelentkezett senki. A kiírt telefonszámmal nem próbálkoztam magas szintű portugál tudásommal. Így aztán átvedlettünk paparazzivá és a kerítés lyukain, illetve a kerítés fölött készítettünk néhány fotót a kerítés közelében álló érdekes alkotásokról.

Innen már elkezdtünk távolodni az óceán partjától, de biztos, hogy hamarosan visszatérünk Algarve további csodáit is felfedezni.

Következő megállónk Alte volt, aranyos kisváros, a főutcán egy bekerített részen lakmározott Baltazár, a csacsi, a kerítésen persely felhívással: “Mentsd meg Baltazárt!” A házakon sok helyen csempéből kirakott képek, keskeny sikátorok, íncsiklandozó illatokat árasztó cukrászda. A temetőnél levő parkolóban meglepően sok lakóautó állt, de azért még nekünk is jutott hely a gyors városnézés és ebéd idejére.

Mértolát néztem ki éjszakára, ahol még mielőtt a koordinátákhoz megérkeztünk volna láttunk egy psrkolót az út mellett néhány lakóautóval. Mi is oda álltunk melléjük és még a délutáni napsütésben gyors városnézésre indultunk. Először felszaladtunk az egyik dombra egy templomhoz, ahol a várnál is magasabban voltunk, majd a másik dombra is a várat megnézni. Az egykori mecset, amit katolikus templommá építettek át ma a városi múzeumnak ad otthont. Mivel a parkoló, ahol álltunk egy elég forgalmas átmenő út mellett volt, a kinézett parkoló pedig a folyóparton, a várból le is láttunk oda , inkább átálltunk ebbe a parkolóba. Nem volt könnyű a városka középkori utcáiban kanyarogni, a parkoló eléggé tele is volt, de azért még befértünk. (N 37.6389; W 7.66057)

 

Február 3. Szombat

Reggel még sétáltunk kicsit a folyóparton a vár alatt. A kikötőből, aminek a parkolójában álltunk egy vitorlás távozott – motorral. A nem túl széles folyót nézve nehéz volt elképzelni, hogy valaha ez a város annak köszönhette gazdagságát, hogy idáig tudtak feljönni az áruszállító hajók és ezért komoly kereskedelmi központ volt.

Bejába indultunk tovább, ahol a vár keltette fel az érdeklődésemet és hogy előtte a főtéren szombatonként piac van. A park4night-ban talált parkoló nem nyerte el a tetszésemet. Ahogy tovább haladtunk, a temetőnél találtunk egy csaknem üres parkolót. A vár előtt még elcsíptük a piac végét, a forgalom elől lezárt utcákban és egy téren rakodták el a furgonokba a portékáikat az árusok. Elsősorban zöldséget, gyümölcsöt árultak, de volt sajt, kolbász, méz is a választékban. Amikor a vár kapujához értünk azt éppen bezárták sziesztára, az utolsó délelőtti látogatókat terelték kifelé.

Szerencsére nem parkoltunk messze, visszamentünk a lakóhoz, mi is megebédeltünk és közben figyeltük a városka életét. Focicsapat tagjai gyülekeztek és vártak az őket a meccsre szállító kisbuszra. Az egyikük nem fért be, de érte is hamarosan jött egy autó. Egy másik fiatal srácnak elég sokáig kellett várakoznia, mire odaértek érte a barátai, hogy közösen folytassák az útjukat. A temető előtt kezdtek gyülekezni az autók és az emberek, úgy tűnt, hogy egy nagy temetésre készülnek. Nem akartuk elfoglalni a parkolóhelyet a gyászolók elől, ezért egy közeli másik parkolóba álltunk át, majd ismét elindultunk a várhoz. A vár előtt napozó kutya már ismerősként várta a simogatást. Ingyenesen lehet felmenni a több szintes vártoronyba, aminek az alja ötszögletes, fölötte nyolcszögletű kupola magasodik, egy keskeny csigalépcsőn pedig még három szintre lehet felmenni. Jól védhető volt a vár, a keskeny feljáróból vissza tudták szorítani a támadókat és a külső városfalak és bástyák is erős védelmet jelentettek.

Évoravolt a következő célpont. Útközben mindenfelé sok gólyafészket láttunk a villanyoszlopokon. A fészkek lakottak voltak és a földeken is sok gólyát láttunk. Szerintem errefelé a kényelmes (vagy élelmes?) gólyák élnek, akiknek nem kell minden évben veszélyes és fárasztó útra indulniuk, mert egész évben jó az időjárás. Engem mindig meglep, amikor Európa tőlünk távoli részein sok-sok gólyát látok, mert valahogy bennem az rögzült, hogy a gólya magyar költöző madár. Ehhez képest elég sokat láttunk északabbra is Lengyelországban, a Balti államokban és Dél-Európában Franciaországban, Portugáliában és Spanyolországban is. Talán Spanyolországban láttuk a legtöbbet, sokszor százas csapatokban keresgéltek a mezőn és helyenként minden villanyoszlopon, templomtornyon gólyák fészkeltek.

Évorában először megkerestük egy bevásárló központnál a lakóautó szervizt, aztán a park4nightból kinézett városközponthoz közeli, az egyetemnél lévő parkolóban álltunk meg éjszakára.  (N 38.57583; W 7.904) A nagy parkolóban jöttek – mentek az autók, éjszaka is volt forgalom, pont mellettünk mentek el, akik a parkoló felső szintjére igyekeztek, vagy onnan jöttek. Lehetett volna egy csendesebb sarkot is keresni.

Este még bementünk a városba, a múzeumok már zártak, ahogy besötétedett felkapcsolták a világítást, sok turista nézelődött a római Diana templom oszlopai, a katedrális, a sétálóutcák környékén. A legtöbb bolt nyitva volt, az egyikben látott jellegzetes azulejo mintákkal díszített ajándéktárgyak nagyon megtetszettek, láttam pólókat is a fiúknak, el is döntöttük, hogy másnap Laci nagy hátizsákot hoz a városnézésre, hogy be tudjunk vásárolni ajándékokat. A főtéren, ahol az inkvizíció idején boszorkányokat égettek most gesztenyét sütögetett parázson egy árus.

 

Február 4. Vasárnap

Reggel ismét városnézésre indultunk. A hűvös szélben igyekeztünk az utcák napos oldalán haladni. Mindenfelé szép részletek keltették fel a figyelmünket. Az egyik templom tornyán gólyafészket fedeztünk fel, a gólyapár tagjai pedig a templom két kisebb tornyának tetején álldogáltak és onnan beszélgettek egymással. A Védelmi minisztérium épülete előtti parkolóban nézegettük éppen a teret körülvevő szép épületeket, amikor egy fiatalember érkezett egy kis kocsival, bekopogott a minisztérium épületébe, ahova kisvártatva be is engedték (vasárnap délben). Mindenfelé cukrászdákból kiszűrődő illatok csábítottak, a bárok előtt nagykabátban üldögėltek és iszogattak.  Az egyik templomnál sok turistát láttunk, kiderült, hogy a katedrálishoz értünk, aminek múzeuma sok kincset rejt, felső teraszáról megkapó a kilátás a városra és itt található a ferences barátok által létesített csont kápolna is.

A lakóhoz visszafelé betértünk az előző este kinézett ajándékboltba a fiúknak a szokásos trikókért (szerintem Portugáliából még nem vittünk nekik), de sajnos azt a boltot, ahol előző este a csempéket kinéztem zárva találtuk. Megnéztük jó néhány másik üzlet választékát, de olyat, ami igazán tetszett volna nem találtam.

Evorától kicsit nyugatra található a Menil dos Almendres, az Ibériai félsziget legjelentősebb megalit csoportja. Nekem gyengéim ezek az ősi alkotások, nem lehetett kihagyni. Cromeleque falutól földút vezet a paratölgy erdőben mintegy 6 km-en a menhirek csoportjához. A cél előtt 2 km-el van egy dolmen is, amit egy ösvényen lehet megközelíteni. A földút elején tábla jelzi, hogy 4 km-re vannak a menhirek. Délután 5 óra körül nekiindultunk gyalogosan, de hamarosan rájöttünk, hogy ez oda-vissza kicsit sok lesz és még éjszakai alvóhelyet is kell keresni, így Laci visszament a lakóért és azzal tettük meg a 4 km-nél hosszabb utat. A parkolóban állt néhány autó és egy német lakóautó is. Remek helynek tűnt éjszakai szállásnak. (N38.55982; W 8.06152) Megnéztük és hosszasan vizslattuk a menhireket, hogy felfedezzük azokat a bevéséseket, amit az ismertető tábla szerint látni lehet rajtuk. Néhányat felfedeztünk, másokat nem, de olyanokat is látni véltünk, amik nem szerepeltek az ismertetőben. Csúnya fekete felhők közeledtünk, ezért igyekeztünk vissza a lakóhoz.  A fiatal német pár éppen az úton kb. 2 km-el lejjebb található dolmen megtekintésére indult a kisbabájukkal és két kutyájukkal. Nemsokára eleredt az eső, később jégesőre váltott, szerencsére nem túl nagy jegekkel. Nagyon sajnáltuk a német fiatalokat, mert nem sok fedezéket láttunk az út mentén, ahova beállhattak volna a jégeső elől. Az autók elmentek, csak mi és a német lakóautó maradtunk a parkolóban. Az eső elég gyorsan elállt és egy idő után a német család is megérkezett épségben.

 

Február 5. Hétfő

Szép napsütésre ébredtünk, úgy gondoltam, hogy lesétálok a dolmenig, Laci meg megvár ott lakóval. Nagy lendülettel neki is indultam nordic walkingozni, majd kb. 400 métert tehettem meg, amikor a homokos úton egy elfedett kövön kibicsaklott a bokám és nagyot estem. Valahogy feltápászkodtam és bicegve indultam tovább. Nemsokára összetalálkoztam Lacival, aki meg is jegyezte, hogy éppen ideje volt már elesnem, elvégre eddig az egész úton nem produkáltam magam.

A bokám nagyon fájt, tettem rá Flektor tapaszt és húztam gumizoknit, így bár a szokásosnál lassabban, de azért összesen 7,5 km-t mentem ezen a napon is. (Az csak később derült ki, hogy az esésnél kis alattomos kövek mindenfelé összezúztak, este szemrevételeztem a kék foltok térképét. A mellkasomat is beütöttem valahogy, még egy hét múlva is fájt elsősorban éjszaka, ha ráfeküdtem, időnként levegőt is nehezen kaptam.)

Először visszamentünk Évorába megnézni, hátha kinyitott az az ajándékbolt, ahol szép csempés edény alátétet néztem ki még szombat este. Szerencsém volt, így Geri párjának is meg tudtam venni az úti ajándékot.

A napi cél Badajoz volt, már Spanyolországban, de a határ közelében. Útközben megálltunk Vila Vicosában, ami a márványbányák környékének központja. Nem túl vonzó a környék, mindenfelé hatalmas meddőhányók a felhasználásra, értékesítésre alkalmatlan kövekből. A városon látszik a márványbányák közelsége, a házak lábazata, a kapuk, ablakok kerete a legtöbb helyen márványból készült, a járdaszegély is sok helyen márvány és a járdák burkolatához felhasználtak egy keveset az apróbb márvány és gránit darabokból.

A másik megállónk és városnézésünk Elvasban volt, ami a fejlett hadászati technikával épült középkori erődrendszerének köszönhetően került fel az Unesco Világörökség listájára.

Mivel nem volt portugál autópálya matricánk, kis utakon közelítettük meg Spanyolországot.

Badajozban egy elismerő oklevelet kapott lakóautó parkolóban aludtunk a folyóparton. Kicsit furán közelítettük meg, de végül sikerült és helyet is találtunk. (N 38.8845167; W 6.9780999)

 

 

 

Február 6. Kedd

A város megtekintésével kezdtük a napot. Elég erős szél fújt, de sütött a nap. Átmentünk a régi gyalogos hídon, aztán az Alcazaba tornyai felé vettük az irányt. Kicsit sétáltunk a falakon, megnéztük a múzeumot (az őr rohant üdvözölni minket és a kezünkbe nyomta az ingyenes jegyeket). Érdekesek voltak a környék különböző korokból származó emlékei, kár, hogy nem voltak hozzájuk angol nyelvű leírások. Az Alcazaba területén található az egyetem egyik fakultása. Ismét elcsodálkoztunk rajta, hogy Spanyolországban milyen sok egyetem van. Lefelé bóklásztunk kicsit az óvárosban, sok szép és érdekes épületet találtunk. Úgy döntöttünk, hogy még egy éjszakát maradunk. Délután pihentünk egy kicsit, én meg azzal foglalkoztam, hogy kitaláltam egy új útvonalat hazafelé, hogy elkerüljük Spanyolország északi területét, ahol sok helyen fagyot, havazást jósolt az időjárás előrejelzés. Az északi szél mindenhol lehűtötte a levegőt, de igyekeztem elkerülni szokat a részeket, ahol kimondottan havazást jeleztek.

Azt olvastam, hogy Badajozban rendezik Spanyolország egyik legnépszerűbb karneválját. Utánanéztem, hogy ez idén mikor esedékes, éppen a következő hétvégén, azon gondolkodtunk, hogy esetleg visszajövünk a hét végére.

 

Február 7. Szerda

Reggel szervizeltünk, aztán Méridába indultunk. Egy kis utcában parkoltunk közel a stadionhoz és a római amfiteátrum és színháiz épületegyütteséhez. Méridában sok római kori emlék maradt fenn. Kombinált belépőt vettünk, ami minden jelentős nevezetesség megtekintésére feljogosított. A legtöbb időt a római színháznál töltöttük el, kicsit Taorminára emlékeztet a több szintes színpad mögötti fala (csak itt nem az Etna füstölög a háttérben).

Trujilloban a bikaviadal arénánál levő parkolóban csak egy lakóautó állt (késő este az is tovább indult, így egyedûl éjszakáztunk itt). (N 39.45742; W 5.87237)

Este megnéztük kivilágítva az óvárost. A fákon rengeteg madár üldögélt, a sötétben nem láttuk, hogy milyen madarak, de vidám csivitelésük, érdekes dallamaik sokáig elkísértek minket. Szeretek a középkori óvárosokban sötétedés után bóklászni. A keskeny utcák, sárgás fényű világításban elősejlő részletek – címerek, szobrok, vízköpők – sajátos hangulatot árasztanak. Útba esett egy patika is, aminek ha nem is eredeti volt a berendezése, de a sötét színű fa bútorokkal igyekeztek megtartani a régies stílusát. Most csak a szinte egész főteret elfoglaló piros sátor volt zavaró, amit éppen összeszereltek a hétvégi karneválra készülve.

 

Február 8. Csütörtök

Reggel ismét elindultunk az óvárosba. Ezúttal alaposabban is bejártuk. A régi épületek egy részét oktatási intézményként hasznosítják (ezt más spanyol városokban is megfigyeltük), üdítő, hogy nem csak elhagyatottan várják a középkori házak a sorsukat, hanem fiatalok zsivajgása teszi élettel telivé manapság is őket. Találkoztunk még néhány korai turistával, de a legtöbb helyen csak néhány helyibe botlottunk. Megcsodáltuk például, ahogy egy kerti munkás a temetőből tolatva lavírozott fel egy kis markolóval, hogy a meredek utcán ne boruljon ki a rakománya. Általában a helyiek roppant ügyesen közlekednek a szűk, meredek, girbe- gurba utcákban, beláthatatlan sarkokon, bár elég sok ütött-kopott autót is láttunk.

Valamivel dél után értünk Guadalupébe, ahova a Világörökség  Real Monasterio de Santa Maria de Guadalupe kedvéért autóztunk el. Ez a hely is zarándokközpont. A templomot meg tudtuk nézni, de a zárda zárva volt. Vártunk, hogy esetleg szieszta után kinyitják, de semmi felirat nem volt. Jött három idősebb hölgy is, őket beengedték, de olyan gyorsan zárták be újra a kaput utánuk, hogy arra se volt időm, hogy megkérdezzem mikor látogatható a zárda. Lacival megegyeztünk, hogy biztos a kóbor apácák tértek vissza és azért zárták be újra gyorsan a kaput, nehogy megint eltűnjenek.

Következő célpontunk is világörökség, Cáceres középkori városa. A lakóparkoló tele volt, alig találtunk egy kis helyet. Akik később érkeztek azok már csak a buszparkolóba tudtak beállni.(N 39.48028; W 6.36872) Laci elment még egy esti városnézésre, először rossz irányba indult el, így elég nagyot sétált, de végül megtalálta az óvárost és készített néhány hangulatos éjszakai fényképet is.

 

Február 9. Péntek

Amikor kicsit felmelegedett az idő elindultunk megnézni az óvárost. Csoda, ahogyan fennmaradt szinte teljes egészében a középkori település. Sok szép, magas toronnyal épített palota és templom található a városban. Egy kicsit San Gimignanora emlékeztetett. Itt is a hatalmuk kimutatására építettek a gazdagok tornyokat a palotáikhoz. Izabella királynő tartott tőle, hogy háborúskodáshoz vezet a vetélkedés és lebontatta a tornyokat, amiket azonban hamarosan újra építettek. A főtéren már állt a sátor a farsangi mulatsághoz. Az interneten elérhető program szerint pénteken a gyerekek karneváljáé a főszerep, esténként pedig DJ várja a közönséget. A téren nagy készülődés volt, amikor odaértünk. Egy nagy kört homokkal szórtak le, körbekerítettek kordonnal, középen pedig bábuk ûltek táblákkal a kezükben. A kordonon kívül gyülekezett a közönség, iskolai csoportok népviseletben, idősek, akik örömmel üdvózölték ismerőseiket, egy down kóros csapat, családok kisgyerekekkel, elvétve néhány turista. Déli harangszóra kezdődött az esemény. Addigra megtelt a tér a kordon körûl, mi meg eléggé összefagytunk a hosszas ácsorgásban. Először a polgármester mondott beszédet, amit egy idő után unni kezdett a közönség és a beszélgetés moraja elnyomta a polgármester hangját. Szerencsére hamarosan befejezte, nagy volt az öröm és meggyújtották a kör közepén felállított bábu együttest. Hatalmas lánggal égtek, szállt a pernye mindenfelé. A spanyolok közeli barátságban élnek a tűzzel. Sehol nem láttunk tűzoltó készüléket, vagy vizet, ha esetleg a szél elfújna egy zsarátnokot és valami olyan is lángra kapna, aminek nem kellene.

Amikor kezdett oszlani a tömeg mi is felkerekedtünk, hogy még néhány részét felfedezzük a városnak. A katedrális előtt gyülekeztek az iskolás csoportok. A tanárok nagy dobozokat hoztak és azokból süteményt osztottak a gyerekeknek. Ahogy egy teraszról lenéztünk a főtérre azt láttuk, hogy a nagy rendezvénysátor előtt hosszú sor kígyózik (este láttuk a sátor előtti kukákban a süteményes dobozokat, biztos azért álltak sorba a helyiek). Mi is megéheztünk, a lakóhoz visszafelé vettünk egy grillcsirkét ebédre. Ebéd után sziesztáztunk egy kicsit, aztán megint útra keltünk, hogy az óváros még kimaradt részeit is felfedezzük. A főtérben a sátorban hangulatos spanyol élő zene szólt, néhányan bent hallgatták, többen pedig a tér bárjainak kinti asztalainál a külső hósugárzók alatt iszogatva.

Este még egyszer felsétáltunk a városba (szerencsére a lakóparkoló csak néhány száz méterre van az óváros első házaitól). Jót bolyongtunk a barátságos sárga fénnyel megvilágított utcákon, néhány újabb részletét fedeztük fel a korábban már látott épületeknek. A főtér sátrában DJ gondoskodott a zenéről, nem túl nagy közönségnek. Mire visszaértünk a lakóautó parkolóba az teljesen megtelt, sőt a mellette levő buszparkoló is nagyrészt lakóautókkal volt tele.

 

Február 10. Szombat

A lakóparkoló mögött volt a kukák átadó állomása. Már kora reggeltől hozták le a városból kis platós, leereszthető hátsó falas kocsikkal a kukákat, azokat szépen sorba állították, majd jött a nagy kukás autó, amibe beborították. Olaszországban is láttunk már hasonló megoldást, csak ott először kis kukás edényekből áttöltötték nagyokba és azt borították be a kukásautóba. Ez azért szükséges, mert a nagy kukásautókkal egyszerűen nem férnek el a szűk utcákban és nem tudnak bekanyarodni az utcasarkokon. Itt még tisztították is a kukákat nagy nyomású vízzel. Az első éjszaka után át is álltunk a parkoló túlsó oldalára, hogy kicsit messzebb kerüljünk a műveleti területtől.

Szervizelés után tovább indultunk Córdoba felé. Ismét elhaladtunk Mérida mellett, majd Zafrában megálltunk kicsit körülnézni. Nagyjából belőttük az irányt a vár felé, Laci fedezte fel egy mellékutcán benézve. Korrigáltuk az irányt, átmentünk egy parkon, ahol gyerekeket és kutyákat sétáltattak a szép napos időben, kacsák úszkáltak a tóban, aztán a park túlsó oldalán kibukkantunk egy téren a vár mögött. A vár luxus szállodaként funkcionál, jópofa a sarok bástyáival, többnyire kő falával. Kis utcákon mentünk tovább, aztán egy sétálóutcán, ahol sokan használták ki a szombat délelőttöt arra, hogy a tél végi leárazásban vásárolgassanak. Megnéztük még a templomot, jópofa vízköpőit, aztán indultunk visszafelé. A parkolóval szemközti boltban feltöltöttük a készleteket, mielőtt Córdoba felé tovább indultunk.

 Córdobában jeleztek ugyan fizetős, sorompós lakóparkolót, de azt írták róla, hogy zajos, forgalmas helyen van, ezért még a város előtt kerestem helyet éjszakára.

Berlangaszélén egy kirándulóhelyre esett a választás, természetvédelmi területen pinea erdőben nagy piknik terület sok grillező hellyel, kis folyó megy keresztül rajta tele vadkacsákkal, libákkal, hattyúkkal, szezonban étterem is működik, járszótér és egy kiterjedt vadaspark, ahol többnyire a területre jellemző állatok élnek, de strucc, emu, láma is látható. Ráadásul lakóautó szerviz is működik. (N 38.27409; W 5.81773) Kerestünk egy olyan helyet, ahol a lehető legtovább besütött a nap a lakóba, segítve a fűtést.

 

Február 11. Vasárnap

Reggel ragyogó napsütésben indultunk Córdobába. Mindenfelé égettek és néhány gyár kéménye is okádta a füstöt, ami egy darabig felfelé szállt, aztán a szél elterítette a környéken. Egy völgyben olyan sűrű volt a köd, hogy alig láttunk előre. Aztán szerencsére ismét olyan környékre értünk, ahol szépen sütött a nap. Córdobában azállatkertnél álltunk meg egy parkolóban (N 37.869 W 4.78702), ahol két ember mintha parkolójegyeket osztogatott volna az autósoknak fizetség ellenében, de hozzánk nem jöttek oda és mire viszaértünk már nem voltak ott. A központtól kb 1 km-re voltunk, kellemeset sétáltunk a folyóparton. A középkori gyalogoshídnál nagy tömeget láttunk már messziről és zene hangjai is hallatszottak. Amikor odaértünk kiderült, hogy farsangi karneváli felvonulásba csöppentünk. Különböző maskarákba öltözött csoportok jöttek át nagyon lassan haladva a hídon, lépten – nyomon megálltak egy kis fènyképezkedésre, ismerősökkel, barátokkal csevegni és énekelni, zenélni egy kicsit. Nagyon jópofa, vidám forgatag volt. A híd végénél eléggé összetömörödött a tömeg, ahogy sikerült átkelnünk rajta a kis utcák labirintusában bóklásztunk, többnyire ellenkező irányba, mint a tömeg. A jelmezes felvonulók kis csapataival több helyen is találkoztunk, tereken, utcasarkokon telepedtek le és zenével, stand-up comedy előadásokkal szórakoztatták a közönséget.

A Mezquita délután csak 3-tól van nyitva, a jegypénztár fél három körül nyit ki. Most nem másztunk fel a harangtoronyba, aminek a harangját 1979 nyarán egy forró, álmos délutánon Laci és Guszti barátja megkongatták (aztán persze szedtük a lábunkat).

A Mezquita kertjében a napos kőre letelepedve fogyasztottuk el az ebédünket, aztán beálltunk a pénztárhoz az egyre hosszabb sorba. Amikor megvettük a jegyeket még egy kis sétára indultunk a környéken, amíg a Mezquita zárva volt még sziesztára. Mire visszaértünk kinyitották és sor se állt a bejutáshoz. Kívülről teljesen jelentéktelen az épület, csak egy hosszú fal látszik. Belül viszont lenyűgöző az oszlopok és a mór ívek végtelen sora minden irányban. Érdekes az is, ahogy a keresztény templomot beleépítették a mohamedán mecsetbe. Egy időben mindkét vallás hívei használták az épületet vallásuk gyakorlására – milyen remek lenne, ha ellenségesség nélkül, ilyen békésen egymás mellett tudnának élni különböző vallások követői és a vezetők se uszítanák egymás ellen az embereket.

Este Laci elment még megnézni a közelben levő lakóautó parkolót, de elég meredek volt a terület és közel a főúthoz zajos is. Éjszaka nem volt teljesen békés a mi parkolónk se, a hátunk mögötti fal túlsó oldalán valószínűleg itt is szemétkezelési központ lehetett, hajnaltól elég nagy zajjal forgolódtak ott nagy autókkal.

 

Február 12. Hétfő

Az időjárás előrejelzés jóslata bejött, megérkezett az eső. Ezen a napon végeláthatatlan olívaültervények között autóztunk Úbedába, ami szintén Világörökség város. Nem csidálom, hogy Spanyolorszàg olívaolaj nagyhatalom, hatalmas területeket borítanak a különböző korú olajfa ültetvények. Olaszországhoz képest kevesebb matuzsálem fát, viszont több új telepítést láttunk. Úgy tűnt, hogy míg Olaszországban a mai napig sok kis gazdaság figlalkozik olívaolaj előállításával Spanyolországban a nagyüzemeké a főszerep.

Úbedában először bevásároltunk, aztán megkerestük a lakóautó parkolót. (N 38.006401 W 3.379720) A városban egy színes majolika tetős épület tűnt a központnak, ahonnan csak pár száz méterre volt a parkoló. Az eső hol elállt egy kicsit, hol újra rázendített. Megvártuk, amíg kicsit huzamosabban nem esett és az ég is kiderült, akkor indultunk városnézésre. Nem is néztük meg tüzetesebben a parkolóban levő térképet, az odafelé úton látott épület felé indultunk el. Kiderült, hogy valami városi közintézmény, kicsit bekukucskáltunk a belső udvarába, aztán kívülről körbejártuk az épülettömböt, de csak messziről tudtuk megnézni a templomot, nem volt nyitva a templomkert kapuja. Elsétáltunk még a karneváli fénydíszekkel ékes főutcán (különböző bohócfejek, Pinnochio fej) a főtérig és megegyeztünk, hogy este visszatérûnk, hogy kivilágítva is lássuk. A lakóautó parkoló felé elhaladtunk a nagy kerek bikaviadal aréna mellett, ami azonban annyira körbe volt kerítve, hogy leginkább csak a kerítés fölötti részei látszottak.

Vacsora után ismét városnéző sétára indultunk, ezúttal azonban jobban felkészültünk, tanulmányoztuk a parkolóban a térképet, még le is fényképeztük. Arra jutottunk, hogy az igazi zeg-zugos óváros sokkal közelebb van, ha a városfallal párhuzamosan közelítjük meg. Este sötétben azért voltak olyan helyek, amit nem próbáltunk ki (pl. egy meredek, kivilágítatlan ösvényen elindulni egy zöld területen). A keskeny utcákon be kellett állnunk egy kapualjba, ha jött egy autó. Először egy téren álltunk meg, ahol egy szép középkori palota homlokzata keltette fel a figyelmünket. At udvarába is bekukucskáltunk. Mellette egy kovácsműhely volt, amit meg is lehetett látogatni, még nagyban folyt bent a munka. Nagyon szép korlátok, rácsok és sok egyéb készült a műhelyben. Egész  Spanyolországban nagyon szép kovácsoltvas rácsokkal, díszítésekkel lehet találkozni. Tekeregtünk az utcákon, végül kiértünk arra a térre, ahol már délután is jártunk. A sétálóutcán most kivilágítva is meg tudtuk nézni a színes karneváli led díszeket. Már lefeküdtünk, amikor a távolból mintha fúvós zenekar hangjait hallottuk volna.

 

Február 13. Kedd

Reggel ismét városnézésre indultunk, mert hiányérzetem volt, előző nap nem bukkantunk rá a legnagyobb reneszánsz palotára a városban. Ezúttal is végigjártuk azokat a helyeket, ahol előző este sétáltunk, de sok újabb aranyos kis középkori templomot, palotát fedeztünk fel. Végül sikerült rábukkannunk a Plaza Vázquez de Molinára is, ami egy kicsit Itáliába, a reneszánsz korába repített. Egy múzeumot is megkerestünk, de az ajtó zárva volt. Jött egy hölgy, aki látva tanácstalanságunkat pergő spanyol nyelven részletes tájékoztatást nyújtott, aminek ha jól értettem az volt a lényege, higy nyugodtan csöngessünk be és akkor bemehetünk és megnézhetjük a középkori palota emeleti helyiségeinek pompás mennyezetét is. Végül nem csöngettünk be attól tartva, hogy akkor az egész napunkat ott töltjük, pedig még Baezába is szerettünk volna eljutni.

Baezamintegy 19-12 km-re van Úbedától, tiszta időben a város széléről jól kivehetők a szomszéd település házai. A buszpályaudvar mögötti parkolóban hagytuk Villámot és elindultunk a városközpont felé. Rá is találtunk minden látnivalóra, amit az útikönyvek említenek, de Úbeda után minket nem kápráztatott el a város.

Hátra volt még az olívaolaj beszerzés. Itt nem találkoztunk lépten-nyomon táblákkal az út mentén, amik olíva olaj kóstoló és vásárlási lehetőséget kínálnak, mint Toscanában, sőt Úbedában és Baezában is hiába kerestem kis boltot, ahol helyi olíva termékeket árulnak, maradt a bevásárlóközpont. Ott azért elég nagy választékot találtunk. Végül két 2,5 literes kannával vettünk olajat. Sajnos csak utána keresett rá Laci, hogy milyen is a jó extra szűz olíva olaj, de úgy tűnik, hogy legalább az egyik (az úbedai) olaj igazi kézműves minőség.

Éjszakára visszatértünk Úbedába a lakóparkolóba. (A parkoló egy üzem mellett volt, amiről nem sikerült kitalálnunk, hogy mivel is foglalkozik. Laci bútorgyárra tippelt egy kerítésen kitett tábla alapján, én valami olívával kapcsolatos tevékenységre a szagok alapján.)

Késő este megint dobok és trombiták hangját hallottuk. Laci neki is indult, hogy megnézze, hol zenélnek. A hangokat követve először csaknem Baezáig eljutott, de nem lelte a hangok forrását, aztán a parkolótól néhány utcára találkozott a csapattal. Nem néztek ki karneváli mulatozóknak, inkább mintha egy gyászmenet lett volna. Sótét ruhába öltözött emberek csoportja nagyon lassan haladva zenélt – valami inkább szomorú dallamot időnként fülsértően hamisan-, senki nem követte, vagy hallgatta őket, ahogy szomorú menetként cammogtak az utcán. Ez a másik talánya Úbedának, hogy miről is szólt ez a zenés menet?

 

 

 

 

Február 14. Szerda

Ezen a napon miután öszeszedelőzködtünk otthagytuk a hegyeket és Spanyolország belső vidékét és a tengerpartra indultunk abban a reményben, hogy a tengerparton haladva észak felé még részünk lesz néhány kellemesen meleg, napsütéses napban. Alméria fölött, a tengerparton álltunk meg.  (N 36.83827; W 2.32593) Itt kezdődik a Cabo de Gata Nemzeti Park. Délután mindjárt el is mentünk egy kiadós sétára. Csendes volt a tenger, a ragyogó napsütésben lementünk a homokos strandra, majd végigsétáltunk a szép parti úton, a nemzeti parkban folytatva utunkat egy templomig, illetve a közelében levő -régen valószínűleg megfigyelési célokat szolgáló – toronyig. A hatalmas parkolóban rajtunk kívül egy holland és egy német lakóautós volt, láthatóan mindketten hosszabb időre rendezkedtek be.

 

Február 15. Csütörtök

Reggel sétáltunk még egy jót a parton a kellemes napsütésben, azután indultunk tovább.Moncofában szervizeltünk abban a lakóautó parkolóban, ahol odafelé úton éjszakáztunk egyet.

Útközben egy helyen láttuk, hogy sok lakóautó áll a parton, mi is megálltunk ebédelni azzal, hogy ha jó a hely lehet, hogy ott maradunk éjszakára is. Kicsit kesze-kuszán álltak a lakóautók, némelyik a part fölötti egyenesebb részen, mások a bokrok közötti ösvényeken itt-ott. Úgy tűnt, hogy hosszabb tartózkodásra rendezkedtek be. Mi is megálltunk, aztán sétálni indultunk. Nem messze egy teljesen partmenti területet találtunk, ahol szintén sok lakóautó állt. Megálltunk a parton egy másik lakó mögött. Többségben voltak a német lakóautósok, egy nő az út túlsó oldalán álló lakóautóból szólt, hogy azon a felén ahol megálltunk nem szabad parkolni, jönnek a rendőrök és elküldenek. Bár semmi erre utaló kiírást nem láttunk és nem mi voltunk az egyedüliek, akik közvetlenül a parton álltunk, jobb a békesség, ebéd, kis napozás után tovább indultunk. A hely koordinátái (N37.37574; E1.63576) Azt nem tudom, hogy a hosszabb ideig ott tartózkodók hol tudtak szervizelni, bár ahogy tovább haladtunk nem messze láttam egy lakóautó kempinget, ilyen helyeken általában néhány EUR-ért lehet szervizelni.

Cabo de Palosnál van egy nagy belső tó, amit keskeny földsáv választ el a tengertől. Azt írják, hogy a tó hőmérséklete 5 fokkal magasabb, mint a tengeré, ezért kedvelt üdülőhely. Fürdőzéshez ugyan hűvös volt, de érdekesnek ígérkezett a hely, itt néztem ki egy parkolót éjszakára. A parton gyalogút vezetett, kicsit beljebb az út mentén volt a parkoló. Nyáron valószínűleg forgalmas, most kellemes nyugodt volt minimális forgalommal. Egy angol lakóautó már állt ott, mellé telepedtünk le aztán sétáltunk egy jót a parton. A madármegfigyelő helyen ugyan nem láttunk madarakat, de a belső tóban többet is meg tudtunk figyelni és néhány szörfös is ügyeskedett a hullámokban. Este még egy portugál lakóautó is érkezett, azzal egy nádasba benyúló beugróba álltak be.

 

Február 16. Péntek

Reggeli sétát követően tovább indultunk. Már esedékes volt a szervizelés, örültem, amikor találtam egyet a park4night-on. N37.8178; W0.818684 egy nagyon jó szerviz hely kedvező árú benzinkútnál, autómosó is üzemel, ami lakóautónak is elég magas, sőt mosógépek és szárítógépek is vannak a pihenőhelyen, a közelében pedig egy nagy Carefour, aminek kivételesen nem magasságkorlátos a parkolója. Éjszakára egy félsziget végében egy világítótoronynál néztem ki helyet. Néhány száz méterre a világítótoronytól egy parkolóban megláttunk két lakóautót – a harmadik éppen távozott – és mi is odaálltunk melléjük (N38.8036; E0.19276). Fantasztikus kilátás nyílt alattunk az öbölre, az út másik oldaláról pedig a következő öbölre. Elsétáltunk a világítótoronyig, aztán a másik irányba visszafelé egy fás területen látott parkolóhoz is, hogy szemügyre vegyük, hátha éjszaka költözni kell a szélnek kitett parkolóhelyünkről.

 

Február 17. Szombat

Szerencsére éjjel nem fújt el a szél minket, este csodás naplementében, reggel pedig szép napfelkeltében volt részünk, bár elég párás volt a levegő. Reggel elindultunk egy túraútvonalon, de én az egyenetlen terep miatt egy idő után visszafordultam. Az éjszakai esőtől még vizesek voltak a padok a parkolóban, a polifoam alátét jó szolgálatot tett. Amikor Laci is visszaért láttuk, hogy egy csapat dobokat pakol elő egy autóból és azokkal megindulnak a világítótorony felé. Mi is követtük őket, kíváncsiak voltunk, mi fog történni. Egy kilátóhelyre igyekeztek, ahol több ember is összejött, az erős szélben talán leánybúcsú alkalmából fotózkodtak, szegény dobosokat ide – oda küldték, végül nem tudtuk kivárni, hogy mit is szeretnének csinálni, mert eleredt az eső és mi is, ők is igyekeztünk vissza az autókhoz.

Valenciát nagyon megkedveltük az odafelé úton, ezért elhatároztuk, hogy még egyszer körülnézünk az új városrészben. Egy kicsit kóvályogtunk ugyan, mire parkolóhelyet találtunk, de elég közel tudtunk megállni a modern épületegyütteshez. Nagyot sétáltunk a parkban, ezúttal néhány épületbe is bementünk. Kifigyeltünk egy filmes stábot is, kínaiaknak készítettek Renault reklámot. Az egyik helyen egy kb. 8-10 cm mély nagy medenc van, azon keresztül közeledtek az autók és azt filmezték egy autóról. Legalább 40 fős stáb nyüzsgött a helyszínen. Sajnos a nap elbújt és eléggé lehűlt az idő, a szél is fújt, úgyhogy tovább indultunk.

Port de Saguntban a tengerparton egy nagy parkolóban álltunk meg éjszakára (N39.659; W0.212416). Elvileg fizetős, de sehol nem láttunk automatát. Egy angol házaspár állt már a parkolóban lakóautóval és egy spanyol úr lakókocsival. Egy kicsit összejöttünk beszélgetni, az angolok már néhány napja ott voltak, mondták, hogy senki nem jött, hogy fizetniük kellene. Ők szeptemberben indultak el, bejárták Portugáliát és most már hazafelé tartanak, még Tarragonát és Zaragozát szeretnék megnézni. Megadtam nekik a zaragozai parkoló koordinátáit, nagyon örültek neki.

 

Február 18. Vasárnap

Éjjel esett az eső és reggel is rohangáltak a felhők, de azért elindultunk egy tengerparti sétára. Szép sétány vezet a parton, sok futóval találkoztunk. Nem siettünk, késő délután indultunk tovább.

A Parc Natural del Delta de l’Ebre természetvédelmi terület, itt is sok a vízimadár.

Ampostában van egy ingyenes lakóautó parkoló (N40.6584; E0.67539), ami elég kacifántos úton közelíthető meg. Már majdnem feladtuk, amikor a távolban egy párhuzamos úton megláttam egy lakóautót és megnyugodtam, hogy mégiscsak jó felé megyünk. Kora délután alig néhány hely volt a parkolóban, estére teljesen megtelt. Elég messze van a fő közlekedési utaktól, mégis sok lakóautó megtalálja. Nagyot sétáltunk a vizek között, sok madarat láttunk és hallottunk.

A lakó szerviz lánccal le van zárva, cask a 9-13 időszakban használható.

 

Február 19. Hétfő

Reggel az elsők között igyekeztünk szervizelni, hogy tovább tudjunk indulni. Ezen a napon

Tarragona volt az első célállomás. A központhoz közel, a parti sétány közelében néztem ki egy parkolót (N41.1142; E1.26667) amiről ugyan jeleztek rossz tapasztalatot korábban a télen, le akarták venni a lakóról a biciklit, miközben a tulajok benne ültek. Amikor odaértünk egy francia pár indulni készült, nekik jó tapasztalatuk volt, így maradtunk. Szerencsére nem volt semi probléma, volt forgalom a parkolóban, több lakóautó is jött, amíg ott parkoltunk. Az amfiteátrumot a közelben jelölte a GPS, csak nem lehetett megközelíteni. Így aztán elindultunk fel az óváros felé, amikor azt bejártuk visszafelé az amfiteátrum fölötti parkon vágtunk keresztül. Egészen a kikötőig el kellett mennünk, mert nem lehetett átkelni a vasúton. Egy gyalogos felüljárót éppen építettek, ha az elkészül job less a gyalogos kapcsolat a tengerpart és a város között.

Ebéd után autóztunk tovább. Hegyek felé vitt a GPS, hogy elkerülje Barcelonát, éjszakázás Torderában (N41.7056; E2.71842). Esett az eső, de szerencsére mire a lakóparkolóhoz értünk elállt, már csak időnként csöpörgött. Bementünk a városba esti városnézésre. Egy szigeten van a lakóautó parkoló egy bekerített park mellett. A víz nem működött, csak üríteni tudtunk, tölteni nem. Este nyolcig zajos munkagéppel dolgoztak a közelben, utána fiatalok jöttek kocsikkal, kicsit zajongtak, aztán elmentek. (Nyáron és hétvégén lehet, hogy hosszabb ideig buliznak a parkolóban, vagy a parkban.) Reggel összeszedtem a szemetet, amit szétszórtak a parkolóban, mert nem bírtam nézni és nem akartam, hogy azt gondolják, mi szemeteltünk. Nagykovácsiban is állandó probléma, hogy a szemetet lezseren elhajítják ott, ahol éppen gondolják, úgy látszik ebben a spanyolok se járnak előrébb.

 

Február 20. Kedd

Reggel is sétáltunk egyet, mielőtt tovább indultunk.

Lloret de Marban még egy kísérletet tettünk a modernista szobrokkal díszített temető felfedezésére. Először a Lidl parkolójában álltunk meg, ha már oda álltunk be is vásároltunk. Laci elment megnézni, hogy a temető melletti parkolóban van-e hely és mivel volt átálltunk oda. Lógott a lába az esőnek, csöpörgött is. Csaknem teljesen körbejártuk a temetőt, mire találtunk egy bejáratot. Először azt gondoltuk, hogy itt is lyukra futottunk, mert Spanyolországra jellemző hagyományos temetkezési helyek között járkáltuk (4-5 szinten egymás fölötti sírhelyek), de aztán rátaláltunk a jellemzően múlt század elején készült sírokra, amiket szép szobrok díszítettek. Mindegyiknél kis táblán ismertető szöveg is szerepelt. Tényleg érdekes volt, jó, hogy végül sikerült rátalálnunk.

Roses közelében egy szirten néztem ki parkolót éjszakára. Már megközelíteni se volt egyszerű és bár remek kilátás volt, olyan viharos szél fújt, hogy nem mertünk a szirten éjszakázni. Tartottunk tőle, hogy lefúj minket onnan a szél. Egészen fantasztikus volt, ahogy felkapott egy-egy hullámot és azt cseppekké szétfújva hatalmas vízpermet ernyőket hozott létre a szél. Éjszakára visszafelé az út mentén behúzódtunk az út és egy patak közötti kis földútra apartmanházak mögé. Még itt is eléggé cibálták a lakót a széllökések.

 

Február 21. Szerda

A parti úton haladtunk tovább Franciaországba és ott is igyekeztünk a part közelében autózni. Az előző napi viharos szél nem akart csendesedni. Helyenként megálltunk és sétáltunk egy kicsit, néztük a próbálkozó szörfösöket.

Délután értünk Perpignanba, ahol némi keresgélés után sikerült odatalálnunk Péterék (Életváltók) lakóautójához. Adrien és Péter meghívtak minket egy kiadós meleg vizes zuhanyozásra a vitorlásklub fürdőjébe, ami nagyon jólesett a hideg, szeles időben. Adrien finom vacsorát készített, jót beszélgettünk és megbeszéltük, hogy másnap korán reggel elvisszük őket Marseille közelébe, ahol Péter egy motort szeretett volna megvenni, ha a szemrevételezés után is tetszik neki.

Úgy terveztük, hogy Éváékkal találkozunk Bormes las Mimosasban a mimóza fesztiválon, de kiderült, hogy ők nem tudnak jönni, mert amikor indulás előtt Bernard kipróbálta nem működött a fűtés, a szervizben se tudták mi a baja, csak a következő hétre ígérték, hogy alaposabban meg tudják vizsgálni, mi okozhatja a problémát. Ahhoz pedig hideg volt, hogy fűtés nélkül lehessen lakóautóban éjszakázni. (Később kiderült, hogy valami bemászott alul a vezetékek közé a alakójukban és megrágcsálta a kábeleket, azért nem működött a fűtés.)

 

Február 22. Csütörtök

A fizetős utakat kerülve autóztunk Miramasba, ahol a motort árulták. Kora délután értünk oda, nem volt könnyű megtalálni az eladó házát. A motor nagyon jól nézett ki, a fiúk arra jutottak, hogy megéri az árát, úgyhogy Péterék megvették és azzal indultak vissza a lakóautójukhoz. Némi kalandjaik voltak útközben, de erről majd ők mesélnek, ha akarnak.

Mi tovább indultunk, miután némi visszafordulás, útépítéseken, lezárásokon átvergődés után nagy nehezen kikeveredtünk Miramasból.

Először Cassisban néztük meg a lakóautó parkolót, de egy lejtős út szélén vannak a helyek kijelölve, minden normális helyen “lakóautóval tilos” táblákat láttunk, így tovább indultunk.

A következő próbálkozás, Cuges-les-Pins lakóautó patkolója kanyargós, szűk, rozoga utakon közelíthető meg, zöld parkban teraszos elrendezésű a parkoló. A sorompós bejáratnál kell fizetni, 4,50 EUR egy napra. Csak kártyával lehet fizetni, de nem fogadta el az EuroMastercardot. A mögöttünk személyautóval jövők már türelmetlenkedtek, egy nő kiszállt, odajött és mondta, hogy nem jó a kártyám (érdekes, vásárolni tudtam vele). Már sötét volt, de innen is továbbmentünk.

Végül Gémenos lakóparkolójában (N43.29798; E5.6292) találtunk helyet, ott éjszakáztunk. Este még elmentünk kicsit ismerkedni a városkával.

 

 

 

Február 23. Péntek

Bormes las Mimosasnál a parthoz közeli La Mandelierben a Casino szupermarket előtti körforgalomnál a füvön már jó sok lakóautó állt, mi is odaálltunk közéjük. Egész nap csepergett, vagy esett az eső, esernyőkkel indultunk neki, hogy megkeressük a tengerparton a lakóautó parkolót. Természetesen dugig volt, sőt a mellette levő kikötői parkoló is lakóautókkal volt tele. Miután Éva jelezte, hogy az ünnepséget itt nem a tengerparton rendezik, hanem fent a faluban kimondottan örültünk, hogy ahhoz közelebb telepedtünk le. (N43.13801; E6.35173)

 

Február 24. Szombat

Egész nap esett az eső, de azért délután felsétáltunk Bormes las Mimosasba. Még hallottuk a hangjait a zenekarnak, de mire felértünk éppen vége volt az aznapi programnak. Nagy tömeg nem volt, azok is indultak hazafelé, így mi is megfordultunk és egy kicsit kevésbé meredek úton indultunk el lefelé, mint ahol felmentünk. 8 km-t gyalogoltunk összesen az esőben. Bár esőnadrágot is húztunk, ami nem ázott át, de beleizzadtunk, úgyhogy kívül – belül vizesek voltunk, mire visszaértünk a lakóhoz.

 

Február 25. Vasárnap

Éjjel nem esett, a ruháink is megszáradtak, de reggel újra kezdte az eső. Előző napokon sehol nem láttunk olyan plakátot, amiből megtudhattuk volna, hogy mikor kezdődik a felvonulás. Láttuk, hogy sokan állnak sorba a buszra várva, ami a karneválra viszi fel a közönséget a városkába. Laci már nagyon be volt sózva, 11-kor mi is felmentünk busszal. Onnan, ahol a busz letett minket nem messze lezárták az utat, csak belépőjegy vásárlását követően lehetett továbbmenni. Még csak gyülekeztek az emberek, az eső áztatta dísztribün üres volt, az út mellett is csak néhányan álltak, de folyamatosan jöttek az érdeklődők. Egy jó kis szegletet találtunk, ahonnan beláttuk az alattunk levő utcát és azt is, ami mellett álltunk. Vittünk magunkkal polifoam lapokat is, így le tudtunk ülni a vizes kőre a felfázás veszélye nélkül. Először egy zenekar masírozott végig az utcán, kürtösök, dobosok. Ezt többször is megtették, időnként meg- megállva. Aztán veterán autók jöttek és megálltak az út mellett, ahol várakoztunk. Aztán egy nagyon hosszú beszéd következett, majd az autók elvonultak.

½ 3-kor végre megpillantotuk az első virágokkal díszített kocsit, kezdődött a felvonulás. Nagyon jópofa életképeket alkottak virágokból, bár néha csodálkoztam, hogy nem fagynak meg a résztvevők, pl. a szépségkirálynők kocsiján az ujjatlan estélyi ruhában pompázó hölgyek. Mi már eléggé összefagytunk, ezért amikor elvonult a menet nem vártuk meg, hogy visszafelé is megtegyék az utat, hanem indultunk vissza a lakóhoz. Nagyon jólesett a meleg. Mivel tartottunk tőle, hogy ha a többi lakóautós is visszaér és mindenki elindul a felázott talaj csapdába ejtheti a lakóautókat mi mihelyt visszértünk indultunk is tovább.

Csak a közeli Mandelieu La Napoule parkolójáig mentünk, ahol korábban Éváékkal voltunk már mimóza fesztiválon. Most is sok lakóautó volt, beálltunk közéjük éjszakára. (N 43.53343; E 6,93270)

 

Február 26. Hétfő

Reggel bevásárolni indultunk francia finomságokat, mert azt terveztük, hogy a következő megállónk már Olaszországban lesz. Amikor kijöttünk az üzletközpontból meglepődve láttuk, hogy szakad a hó és meg is marad a parkolóban. Ezúttal sikerült Monacoban a tengerparti útra rátérnünk, de végig esett a hó. Azt hiszem viszonylag ritka ezen a vidéken a havazás, az autósok nem is voltak mind felkészülve, időnként csúszkáltak, a meredekebb utakon gondban voltak. Szerencsére viszonylag könnyen kikeveredtünk Monacoból, végig a tengerparton, Cannnes, Nizza havazott, fújt a szél, a tengeren nagy hullámok kergették egymást. Vacsora előtt sétáltunk még egy nagyot a városban és a tengerparton, minden eléggé kihalt volt.

 

Február 27. Kedd

Reggel is sétáltunk még egyet a környéken, nem volt meleg, de végre sütött a nap. Szép napos időben autóztunk, Genova környékén felmentünk az autópályára, mert úgy emlékeztem, hogy elég nehézkes Genován átvergődni.

Cremonában a stadion parkolójában álltunk meg éjszakára.  (N45.1376; E10.0347) Meccsre készültek, kicsit tartottam tőle, hogy nem fognak-e randallírozni a szurkolók. Kellemes meglepetés volt, hogy a meccsen lelkesen, de békésen énekeltek, rigmusokat ismételtek a szurkolók, a meccs végén pedig gyorsan hazamentek a legények, mondjuk a hidegben az is szép teljesítmény volt, hogy végigülték a mérkőzést (bár nem láttam, biztos felugráltak közben, hogy ne fagyjanak oda)

Én eléggé fáztam, amikor a 0 fok körüli hőmérsékletben esti városnézésre indultunk. Gyönyörű Cremona főtere és a román dómja, vissza kell jönni nappal is megnézni kicsit melegebb időben. Sokfelé jártunk már Olaszországban, de Cremona valahogy kimaradt eddig, pedig csodálatos a XII.-XIII. századból származó középkori magja. Legközelebb a hegedű múzeumot is meg kell néznünk, hiszen Cremona az otthona a híres Stradivari hegedűknek.

 

Február 28. Szerda

Reggel láttuk, hogy a lakóautósok a Mantova felé vezető úton a következő parkolóban éjszakáztak. Valószínűleg ide állt be az a francia lakóautó is, amelyik először beparkolt mellénk, aztán továbbment. Abban a parkolóban, ahol mi éjszakáztunk rajtunk kívül csak 1-2 tartósan ott tárolt lakóautó töltötte az éjszakát. Pedig szuper hely volt, közel, 1 km-en belül az óváros központjához. (N45.1376, E10.0347)

Reggel a -5 fokban nem volt kedvem sétálni, azt reméltem, hogy a szép napos időben melegedni fog egy kicsit és Montagnanaban majd megnézzük a középkori kisvárost. Így is tettünk. Montagnanában a Lidl parkolójában álltunk meg, de később átmentünk a közeli lakóautó parkolóba. Nagyon aranyos a fallal körülvett középkori kisváros, az egyik kapun belépve végigsétáltunk a főutcán, majd a kisebb utcákon kóboroltunk. Örültünk, hogy megálltunk itt, mert egy újabb szép olasz kisvárost ismerhettünk meg. Érdekes megfigyelés volt, hogy Olaszországban is éppen folyt a választási kampány és ott se mindig csak tiszta eszközöket használnak. Egy idős férfi biciklivel járta a várost és amikor senki helyi nem látta odasettenkedett a postaládákhoz, amikből kilógott a nemrég behelyezett választási szórólap (nem tudom melyik párté) és kiszedte azokat.

Velence előtt rámentûnk az autópályára és onnantól lényegesen gyorsabban haladtunk, mint előtte. Laci igyekezett minél tovább érni, mert Szlovéniára és Nagykanizsára másnapra havazást ígért az előrejelzés. Trojanban még megálltunk fánkozni és Balunak is vettünk, aztán egészen Balatonfenyvesig autóztunk. Este 11 után parkoltunk le a parton és ott töltöttük az utazás utolsó éjszakáját.

 

Március 1. Csütörtök

Reggel sétáltunk egy nagyot a jeges Balaton partján, a parti sétányon halyenként hóátfújások miatt elég nagy hókupacokon kellett átlábalnunk, a vitorlások csendesen várták, hogy kiolvadjanak a jég fogságából.

Délutánra értünk haza, még bevásároltunk útközben, mert jól sejtettûk, hogy kiürült hűtő vár minket otthon.

 

Január 21. Vasárnap

Reggel elég sokáig aludtunk, igyekezni kellett, hogy 10 óra körül el tudjunk indulni. Nem mentünk túl messzire, Artequara volt a cèl. Először megkerestük a lakóparkolót (N 37.02140; W 4.57218), majd mindjárt a közeli El Torcal természet alkotta mészkő szoborparkjának a felfedezésére indultunk. Meredek szerpentinen kb. 10 km alatt jutottunk el 400 méter magasságból 1000 méterre, de a csúcshoz vezető út le volt zárva, egy közeli parkolóba terelték az autósokat, csak gyalog, vagy kisbusszal lehetett felmenni a látogatóközpontig. Megkérdeztük, motorral is felengedtek, viszont a parkolóban már nem volt hely. Így aztán vissza Artequerába, a lakóparkolóban Laci leszedte a robogót és azzal visszamentünk. Így már tovább engedtek, fantasztikus sziklaalakzatok szegélyezték az út utolsó km-eit. Fent elindultunk néhány útvonalon, de a sziklákkal tarkított ösvényeket nem bírta a térdem, így én visszafordultam és amíg Laci megtette az egyik jelölt körutat én az aszfaltozott út közelében levő műveket cserkésztem be. A kedvencem a Norvégiában látott útmenti kőrakások óriások által készített változata volt. Ragyogóan sütött a nap, de fent erős szél volt, egyáltalán nem volt melegem dzsekiben és a fülvédő is jól jött.

Amikor visszaértünk sétára indultunk Artequarában. A mór várig szinte egyenes út vezetett, csak a végén kellett vagy lépcsőkön, vagy meredek utcácskákon felkapaszkodni. Az utóbbit választottam és jó döntés volt, mert így megcsodálhattuk a régi házak gyönyörű bejáratait. Mindegyiknél kis szélfogóba nyílt a díszes, selyemfényű kétszárnyú fa ajtó. Sok háznál ez a külső ajtó nyitva volt, így be lehetett nézni az előtérbe, ahol változatos csempék birították a falat és a többnyire díszes kovácsoltvas belső ajtókat is megnézhettük. Nagyon tetszenek a színes, díszes csempe burkolatok, visszaköszönnek a mór minták.

 

Január 22. Hétfő

Irány a tengerpart, de ezúttal szerettük volna elkerülni az autópályákat, így azt az opciót kivette Laci a GPS-ből. Mivel a kenyér és vaj készletünk fogytán volt Laci egy ALDI-t adott meg közbenső állomásként. Lehet, hogy nem kellett volna, jobb lett volna inkább az út mentén keresni valami üzletet. A GPS olyan keskeny kis utcákba vitt minket, hogy egy helyen a parkoló autók mellett nem fértünk el, tolatni kellett, persze már jöttek mógöttünk. Egy furgon vezetője látva a vergődésünket kiállt egy utcasarokról, hogy be tudjunk kanyarodni, ne kelljen az akkorra már felgyült sornak az utca végéig tolatni. A következő probléma az volt, hogy az utca, ahova befordultunk egy kis térbe torkollot, egy úton lehetett kimenni, de persze annak a sarkán is parkoltak. Sok tolatgatással, irányítással, a járdára felhajtva sikerült kikecmeregni a szorult helyzetből. A GPS megpróbált másfelé vinni, az alacsonyan szembe sütő nap teljesen elvakított, le akartam hajtani a napellenzőt, erre Laci rámförmedt, hogy ijesztgetem, ha mozgok (meg persze beszélnem se szabad a lakóban, csak ha kérdez), amikor a GPS közölte, hogy megérkeztünk ott nem volt semmilyen üzlet, úgyhogy jó hangulatban vágtunk neki az aznapi útnak.

A GPS azokon a meredek, keskeny kis utcákon vitt ki a városból, ahol előző nap gyalog jártunk, majd az El Torcal felé vezető úton haladtunk. Hétfő reggel senki nem volt a felfelé vezető út elején, simán felmehettünk volna lakóautóval. (Tanulság: még januárban se célszerű hétvégén felkeresni a frekventált helyeket.)

Szembe sütött a nap, napszemüvegben is potyogott a könnyem, de nem mertem a napellenzőhöz nyúlni. Csak a GPS beszélt az úton, többnyire a “túl gyorsan mész” szöveg ment. Az út mellett az El Torcal közelében most is láttam helyenként olyan kék virágokat, mint előző nap, már sose fogom megtudni milyen virágok lehettek (vad jácintra tippeltem messziről, de később, Portugáliában az Elvas erődrendszere előtti rézsűben mégis találkoztam vele közelről és törpe írisz volt – legalábbis nagyon hasonlított messziről a két fajta virág).

Olajfa ligetek borították a hegyoldalakat, köztük fehér házak pöttyei, közelebbről látszott, hogy elég nagy házak. Ahogy a tengerhez közeledtünk az olajfákat mangó ültetvények váltották fel. A tengerparton végre találtunk egy ALDI-t, bevásároltunk, mangót is vettem ( bár ahogy láttam, nem valószínű, hogy ilyenkor érik). Nerjából egy kis út vezet Frigilianába. A park4 night által jelzett helyen odajöttek szólni, hogy az nem parkoló, pedig nem volt jelzés, hogy csak helyi lakosok használhatnák az utca egyik oldalán jelzett parkolóhelyeket. Visszamentünk a főútra, felfelé követtük a parkoló jelzést, de az egy parkolóházhoz vezetett. Egy körforgalomban visszafordultunk, az út mellett végig parkolók voltak, egyik oldalon lefelé a meredek hegyoldal, másik oldalon is csak sziklák, nem voltak ott lakók, akiket zavartunk volna. A járdát közmunkások sepregették nagy gondossággal. Felsétáltunk a városkába, fehér házak, szűk utcák, nem ragadott túlzottan magával. Leginkább a kilátás tetszett a távolban csillogó tengerre. Vissza a tengerparti autópályára, Malagán csak átmentünk, valahogy nem volt kedvem a nagyvárosi parkolóhely keresés nyűglődéséhez. Mijas közelében egy golfpálya melletti lakóparkolóban (N 36.506; W 4.68199) alig találtunk helyet az engedélyezett területen. 60-70 lakóautó állt ott, sokan kiültek a napsütésben az autók elé, közé, székeket, asztalokat tettek ki, este láttam, hogy volt aki grillezett is (mindezt persze nem szabad). Egy holland pár kis lakóautóval megszánt minket, amikor látták, hogy sehol nem találtunk helyet és visszafelé tolatunk. Kicsit közelebb tették a lakóautójukhoz a székeket, asztalt, hogy mi is beférjünk.

Este még elmentünk sétálni a tengerpartra, kellettek a km-ek. Nem szoktam újévi fogadalmakat tenni, idén mégis néhány nappal újév után elhatároztam, hogy 2000 km-t szeretnék gyalogolni az év során, ez pedig 5,5 km- t jelent minden egyes nap. Amikor utazunk, akkor ez össze is jön átlagban, otthon viszont nehéz rávenni magam, hogy kimozduljak bármilyen is az időjárás. Előző napokban szinte észre se vettem, hogy több, mint 8 km-t mentem, ezen a napon kínkeservesen gyűltek a 100 méterek, alig vonszoltam magam, többször leültem, de nagy nehezen összejött végül 5,9 km.

üa parkolóhoz közeli Lidl-be is, hátha van valami rövidujjú trikó, mert nem számítottam ilyen melegre, se rövid trikót, se rövidnadrágot nem pakoltam. Sajnos nem találtam semmit, errefelé még a téli cuccok mennek, Frigilianában is csak meleg ruhákat láttam a kirakatokban. Kénytelenek leszünk visszamenni a közelben látott Decathlonba, ott biztos van valami rövid triki meg talán nadrág is (bár a vékony túranadrágomnak fel lehet hajtani a szárát).

 

Január 23. Kedd

Délben indultunk el, hogy megkeressük a Decathlont, de egy hurokba vezetett a GPS, aminek az egyik részén nem fértünk el. Aztán találtunk egy nagy bevásárló központot, aminek a parkolója ugyan magasságkorlátos volt, de az út mellett is szabad volt megállni. Laci megvárt, én meg bementem és a földszinten találtam egy C&A-t, ott pedig tudtam venni egy rövid ujjú trikót. Háromnegyedes, vagy capri nadrágot nem találtam. Ha jobban körülnézek, pl. az emeletre is felmegyek lehet, hogy nadrágot is találtam volna, de így is elégedett voltam. A LonelyPlanet Costa del Sol itinerében szerepelt még néhány látnivaló Gibraltár előtt, de Laci szerette volna még este megnézni, hogy hogyan lehet bejutni, meg ilyenek, így egy tankolást közbeiktatva egyenesen a Gibraltár előtt a kikötőben levő lakóparkolóba mentünk. (N 36.15608; W 5.35549) 12 EUR egy napra, sorompón kell bemenni és ott jegyet venni, távozás előtt automatánál fizetni (papírpénzt, aprót és bankkártyát is elfogad). Ahogy leparkoltunk indultunk is felderíteni, hogyan jutunk be Gibraltárba. Nem egy bonyolult dolog, a lakóparkolótól (ami egy nagy parkoló egy része) kb 500-600 méterre van a határ, gyalogosoknak egy kis épületben vagy az útlevelet kell bescannelni, vagy a személyi kártyát bemutatni. A gyalogos járda és a kocsi út átvezet a repülőtér (rövidke) kifutópályáján. Ha gép száll fel, vagy le sorompóval lezárják az utat. Túl nagy légiforgalom nincs, kedd este felszállt egy gép, amikor érkeztünk, többet nem láttunk, hallottunk másnap estig. Egy darabig begyalogoltunk, de eléggé elfáradtam, fájt a térdem, kezdett sötétedni is, úgyhogy visszafordultunk azzal, hogy másnap reggel motorral megyünk fel a sziklára (a kabinos felvonó karbantartás miatt nem működött).

 

Január 24. Szerda

Reggel hosszú napok óta először nem sütött a nap. Vártuk, vártuk, hogy majd csak kisüt, de túl vastag volt a felhőtakaró, a szikla teteje is felhőben volt. A szél is fújt, úgyhogy sajnos a rövid ujjú trikit nem kellett felavatnom. Szervizeltünk, aztán úgy gondoltuk, hogy visszamegyünk egy lakóparkolóba, ott várjuk meg a pénteket, mert az előrejelzés szerint akkor lesz ismét szép napos idő.

Dél körül azért gyalog elindultunk, hogy legalább a szikla aljában levő várost bejárjuk, de a gyomrom megint rendetlenkedni kezdett, így én visszafordultam, csak Laci ment várost nézni.

Láttuk, hogy néhány lakóautós elég sokat szerencsétlenkedik a parkolóban a fizetésnél, egy kicsit tartottam tőle, hátha valami plusz trükk van, de teljesen egyszerűen működik, mint általában a parkolók fizető automatái: jegy be, pénz be, jegy vissza ( mondjuk nyugtát nem adott a fizetésről) jegy be a sorompónál, sorompó kinyílik.

Amikor Laci visszaért Gibraltárból elindultunk a kinézett, parttól nem távoli, hegyekben fekvő kisvárosba, Casaresbe, ahol a turista információs irodánál van lakóparkoló (N 36.44625; W 5.2785). Már állt ott 5 lakóautó, beálltunk hatodiknak egy német furgon mellé, amivel egy pasi volt két kutyával. Nem tudom mi volt a története a kutyáknak, szegények nagyon soványak voltak, még tányérjuk se volt, a földre szórt ki egy-két marék száraz tápot nekik a gazdájuk, az egyiken nagyon látszott, hogy fél, a farkát ki se emelte a hasa alól. Még a séta se hozta lázba őket, csaknem vonszolta a gazdi, igaz, hogy csak az út túlfelére, hogy elvégezzék a dolgukat.

Este még elsétáltunk az út melletti járdán a városkáig, de a részletesebb megismerést másnapra hagytuk.

 

Január 25. Csütörtök

MÁR EGY HÓNAAPJA VAGYUNK ÚTON.

Éjjel időnként erős széllökések cibálták a motor ponyváját. Reggel karbantartók érkeztek az egyébként nem üzemelő turista információs épülethez, voltak, akik bent festettek, egy férfi pedig a füvet nyírta le a területen. A parkoló mellett kis játszótér és egy időseknek való rehabilitációs tornapálya kapott helyet. Ilyet több városban is láttunk már, a tengerparton ki is próbáltuk az egyiket. Ezeken olyan eszközök vannak, amik segítik a különböző testrészek kíméletes mozgatását. A fájós vállamnak nagyon jót tett egy nagy kerék forgatása. Ahogy megfigyeltük az idősebbek kedvelik ezeket a tornaszereket, mindenhol azt láttuk, hogy használják a berendezéseket.

A szomszéd a kutyákkal tovább utazott és a többiek is útra keltek, rajtunk kívül csak egy német lakóautó maradt. 11 körül felmelegedett annyira az idő, hogy sétára indultunk a városban. Először a parkolóhoz közeli kilátóhelyre mentünk fel, ahonnan el lehetett látni a tengerig is. A környező sziklák természetvédelmi terület, mert elég nagy keselyű populáció használja költőhelyként. A völgy, a hegyre épült város és a környező hegyek fölött számos nagy madár vitorlázik. Volt, hogy közel húszat tudtam megszámolni, időnként némelyik nagy madár egészen közel suhant el a fejünk fölött. A város egy hegyoldalba és egy hegytetőre épült, fehér házai messziről is jól látszanak. A házak falán sokfelé láttunk érdekes kerámia képeket. Meredek és keskeny utcái helyenként apró tereknek adnak helyet paddal, esetleg némi növénnyel. Több helyen láttunk ivókutakat is. A tetején templom, régi mór erődítmény romjai, a temető és minden irányba kilátóhelyek.

 

Mire visszaértünk egy angol lakóautóval is letelepedtek a parkolóban, majd egy holland kis furgon és egy belga lakóautó is érkezett. Sajnos az idő nem javult, dél körül néha kisütött még a nap, de aztán nagy fekete felhők jöttek, egyre erősebben fújt a szél és este az eső is eleredt. Kezdtünk kételkedni az időjárás előrejelzésben, ami másnapra egész napra napos, bár nem túl meleg időt jósolt. Amikor aludni mentem még esett az eső, amikor éjjel felébredtem már csak kisebb felhőket és sok csillagot láttam a tetőablakban, másnap reggel pedig csak a távolban a tenger felett volt néhány felhő.

 

 

Január 26. Péntek

Amikor először közelítettük meg Gibraltárt a spanyol oldalon levő városban szűk kis utcákba vitt a GPS, amikor viszont elhagytuk a parkolót teljesen normális utakra irányított. Amikor Laci beütötte a Gibraltár előtti parkoló koordinátáit megint a városi kis utcák dzsungelébe akart vezetni, ezért bejelölt neki egy közbenső pontot.

Ahogy jegyet vettünk az automatából és átmentünk a sorompón a parkolóőr megállított és egy papírt kellett kitölteni (név, kocsi rendszám, aláírás), majd megadta, hogy hányas helyre álljunk. Csakhogy ott már állt egy autó. Laci visszament megkérdezni, hogy ilyenkor mi a teendő, mondott egy másik helyet, de akár máshova is állhatunk, ahol találunk helyet. A második tipp bejött, Laci leszedte a robogót és máris indultunk Gibraltárba. Az erős szélben egész nap nem melegedett 14-15 fok fölé a hőmérséklet, de a szél elfújta a párát is, nagyobb távolságra is jól lehetett látni, Afrika partjai egészen közelinek tűntek.

Eléggé hosszú kocsisor igyekezett bejutni Gibraltárba. Nem egészen világos, hogy ha Gibraltár Anglia része, Anglia pedig egyelőre EU tag, akkor miért szükséges a határellenőrzés? Mindenesetre néhány embernek munkát ad és lelassítja a be- és kijutást. Ráadásul éppen amikor a határ felé tartottunk felszállt egy gép, ezért a kifutópályán keresztül haladó bevezető utat lezárták, jó sok autó jött össze. Mi a robogóval szerencsére előre tudtunk tolakodni a kocsik között, így elég gyorsan odaértünk a határellenőrzéshez. A motorról se kellett leszállnunk, Laci odaadta a személyinket, ők valamit bűvészkedtek vele aztán visszaadták és már mehettünk is tovább. Nagy volt a forgalom, de a motor a dugókban is segítette a gyorsabb előrejutást. Laci bejelölte a GPS-en, jogy kb. hova szeretnénk menni, de a nagy sziklához vezető jelzések is arra mutattak, amerre mentünk. Egyszer csak a természetvédelmi terület határán egy kasszához értünk. Körülöttünk mindenfelé és előrébb a parkolóban is csak taxi kisbuszok álltak. Laci megállt a bódé mögött, én indultam jegyet venni. Ott mondták, hogy motorral nem mehetünk tovább, a másik oldalon lefelé vezető úton induljunk el, keressünk parkolóhelyet aztán jöjjünk vissza jegyet venni. Nem volt egyszerű helyer találni, de néhány kanyarral lejjebb valami üzem szerűségnél volt egy parkoló, annak a legszélére állítottuk le a motort. Nagyon meredek volt az úton visszafelé felmászni. Gondolatban pat-patot is adtam a kis robogónak, ami hősiesen felvitt minket idáig. Többféle belépőt lehetett venni. Volt olyan, amivel csak sétálni lehet a parkban (3 £), olyan, amivel a nevezetességeket is meg lehetett nézni (10 £) és külön 8£-ért a második világháborús alagutakat is meg lehet tekinteni. Egyébként kívülről is úgy néz ki lentről a szikla, mint a sajt, mindenfelé lyukak láthatók az oldalán. Én a belépőkkel kombinált jegyet kértem. Később kiderült, hogy elég lett volna a sétáló jegy is, mert csak két fizetős nevezetességhez jutottunk el, azok közül is az egyiknél nem kérték a jegyet. Meredek úton indultunk el, ahol alig volt hely félreállni a csapatostól jövő kisbuszok elől.  Megálltunk egy emléktábla előtt, ami azt mutatta, hogy Erzsébet királynő és a férje onnan gyönyörködtek Gibraltárban és mi is élveztük a felséges kilátást. A Szent Mihály barlangnál kérték a belépőnket (anélkül 3 fontért tudtunk volna jegyet venni erre a nevezetességre). Nagyon szép a cseppkőbarlang és könnyen bejárható. Úgy néztük, hogy valószínűleg már nem nagyon nőhetnek a cseppkövek, nem láttunk nedvességet rajtuk. A barlang előtt találkoztunk az első majmokkal. Két nagyobbat és egy kicsit egy rúddal kergettek le a támfalról, valamit zsákmányoltak is és hamarosan ismét felfelé settenkedtek. A barlang előterében levő büfé asztalain két majom kekszet majszolt (valószínűleg a tiltás ellenére valamelyik turista adta nekik jó fényképek reményében). Továbbra is nagyon meredek úton mentünk felfelé.  A nagy ágyúkhoz én nem is mentem fel, csak Laci, én addig pihentem és az arra járókkal beszélgettem. Előbb egy magyar párnak segítettem kitalálni, hogy merre lenne érdemes továb menniük, aztán egy angol csapatot nyugtattam meg, hogy nem a buszra várok, hanem a férjemre, ők viszont kicsit megrémítettek azzal, hogy fent az ágyúknál rajtuk kívül nem volt senki. Fel is hívtam Lacit, mert már elég rég elindult az ágyúkhoz, mondta, hogy már jön visszafelè. Nemsokára meg is érkezett és a tovább vezető útról is riadtan visszatért egy nemrég arrafelé indult német pár, hogy ott nagy majmok vannak az úton, félnek, hogy megtámadják őket. Megnyugtattam a hölgyet, hogy a majmokat az emberek nem, csak a kaja érdekli, ha nincs náluk ennivaló, akkor nem kell tartaniuk tőlük. Ő azonban még mindig félt, kérte, hogy együtt menjünk tovàbb. Tényleg hamarosan az úton és az út menti korláton egyre több majom tűnt fel, de teljesen hidegen hagytuk őket. Az üveg kilátóterasz és mivel nem járt a felvonó, annak a felső állomása is le volt zárva, de sok más remek kilátóhelyről lehetett gyönyörködni a kilátásban. Egy helyen lehetett látni, hogy ott etetik a majmokat, sok majom gyűlt össze a környéken, némelyik hagyta, hogy simogassák, volt olyan is, amelyik felmászott egy srác vállára. Egy kis majom csak három lábon közlekedett, kiderült, hogy egy mély, véres vágott seb van az oldalán. Remélem, hogy aki a majmokkal foglalkozik időben észreveszi és meggyógyítják a kis állatot. Lefelé úgy döntöttünk, hogy nem megyünk el még néhány ágyút, katonai kiállítást megnézni, hanem vissza indulunk a motorhoz. Útközben még láttuk a Windsor Bridge függőhidat, útba igazítottunk még néhány látogatót, aztán azon a kapun keresztül, ahol 4-5 órával korábban bementünk távoztunk a parkból. Már eléggé éhesek voltunk (a majmok miatt nem mertünk semmi kaját vinni magunkkal), ezért amikor végre le tudtuk parkolni valahol a motort a városban (még ez se volt egyszerű), akkor fish and chips keresésére indultunk. A főtéren találtunk is, én inkább a benti étkezésre szavaztam, mint a téren kint enni, jól esett a fish and chips, nekem még sok is volt a normál adag. Még egy kicsit sétáltunk a Main Street-en, ahol az ékszerboltoké és az illatszerboltoké a főszerep. Jólesően elfáradtunk mire visszaértünk a motorhoz, majd a lakóhoz. Visszafelé meg se kellett állnunk a határnál.  Jó, hogy nem kellett sietnünk és ki tudtuk várni, hogy napos időben nézzük meg Gibraltárt.

 

Január 27. Szombat

Nem mentünk messzire, Tarifa után lementünk az óceán partjára, Boloniánál a parton találtunk egy jó helyet, mindenfelé lakóautók álltak. Szépen sütött a nap, időnként nagy hullámok érkeztek a partra, lovak legelésztek, kutyák mászkáltak és barátkoztak, horgászok hosszú botokat szúrtak  a homokba, néhány fiatal szörfözött, vagy csak neoprén ruhában lubickolt a vízben, homokdűnék felè vezetett egy fa borítású sétaút, egy római fürdő maradványait is meg lehetett nézni. Délután a település másik vége felé sétáltunk el, az egyik kertben három lakóautó, az utasaik pedig kint piknikeztek és gitároztak, énekeltek a lakóautók előtt. Az út végén körforgalom, az út melletti területen pedig elszórva még jó néhány lakóautó. A faluban a házak között egy füves részen szarvasmarha család legelészett. Az aranyos kis borjúval szerettem volna barátkozni, de a bika rossz néven vette és félbehagyva a legelést vészjóslóan  megindult felém. Ijedtenben nagyot ugrottam és inkább gyorsan tovább indultunk. Éjszaka a falu kutyái ugyan elég sokat ugattak, de azért jól aludtunk. Valamikor reggel, de még sötétben birkák kolompolását is hallottam. Egyébként ezen a déli részen elég későn, ½ 9 körül kel fel a nap, cserében sokáig világos van,  csak ¾ 7-kor megy le a nap. (N 36.08704; W 5.76855)

 

Január 28. vasárnap

Rondát szerettem volna megnézni, nagyon érdekes képeket láttam róla korábban. A gond csak az volt, hogy nem jósolt túl jó időt egyik előrejelzés se az egész hétre. Úgy döntöttünk, hogy nekivágunk, aztán legfeljebb megállunk valahol út közben. Azt is figyeltük, hogy Sevillára milyen az előrejelzés, mert az még fontosabb volt, hogy Sevillát lehetőleg szép időben nézzük meg.

Az út mentén a réteken mindenhol javában virágzott egy fehér fürtös virág. Sok helyen egy-egy kupacban olyan sok, hogy úgy nézett ki, mintha virágcsokrokkal díszítették volna a rétet. A kaktuszok viszont siralmas állapotban voltak. Mint valami horrorfilm szürke csontvázai határolták az út menti kerteket, bár egy-egy zöld hajtást is lehetett látni a legtöbbön, talán majd magukhoz térnek.

Először Arcos de la Fronterában álltunk meg a messziről látott vár alatt. A parkolóban (N 36.75025; W 5.81499) állt néhány lakóautó, láthatóan ott éjszakáztak. Nekiindultunk a hegynek, reggel még friss voltam, nagy lendülettel a lépcsőket választottam, majd az óváros egyre keskenyebb, egy idő után a gépjármű forgalom elől lezárt utcáin mentünk egyre feljebb. Helyenként egy-egy szép középkori palota késztetett megállásra. A templom előtti tér teraszáról szép kilátás nyílt a környékre. Elég sok turista volt a szép napsütéses vasárnap délelőtt. A terasz egyik végében mindenféle méretű baglyok és egyéb madarak gubbaszkodtak a rúdjukon, aki kesztyűben a kezére akarta venni őket és velük fényképezkedni attól kis apanázst vártak. Nekem egy kis bagoly tetszett a kegjobban, egy kisfiú kezén ült és úgy tűnt, mintha élvezné is a simogatást.

A várból a tér felől csak a pártás fal teteje látszott, viszont az egyik épületben fúvós zenét játszottak, kellemes aláfestése volt a vasárnapi ebéd előtti korzózásnak. Ahogy lefelé mentünk az egyik boltból hangulatos flamenco zene hallatszott, ez is jól illeszkedett a hangulathoz.

Meredek, keskeny hegyi utak következtek Grazalema felé, a kiránduló helyek parkolói tele voltak, sokan a parkokban piknikeztek. Kezdett elromlani az idő. Grazalemában nem álltunk meg, csak egy parkolóból néztünk le a szorosan egymás mellett álló házak piros cserepes tetőire és a templomra. Ahogy átkanyarogtunk a városon az eső is megeredt, a kényelmesen sétálók kezdték megszaporázni lépteiket. Elég rendes eső kerekedett, Rondába érve orkán erejű szél is társult hozzá. A kerekes nagy kukák táncot jártak az utcákon, mindenfelé önállósodott esernyők görögtek az úttesten, a pálmafák lombja vitustáncot járt. Ahol először megálltunk az még elég messze volt a városközponttól és a szurdoktól, amit a Tajo folyó vájt. Próbáltunk közelebbi helyet nézni, de egy idő után le volt zárva az út, a rendőrök elterelték a forgalmat. Egy mellékutcában találtunk annyi helyet, hogy Laci be tudta ügyeskedni a lakót két parkoló autó közé. Reméltük, hogy nem akarnak elmenni amíg vissza nem érünk, mert elég pici hely maradt elöl és hátul is, a két szomszédos autó pedig meglehetősen ütött-kopott volt, egy újabb horpadás szerzése nem sokat számított volna nekik. Beöltöztünk esőnadrágba, esőálló dzsekibe és elindultunk. Szerencsére egy idő után elállt az eső. Amikor visszaértünk arra a sarokra, ahonnan eltereltek minket kiderült, hogy a parkban és a környéken valami buli lett volna, amit az időjárás tönkretett. A parkban még próbálkoztak zenével, de nem nagyon volt kinek zenélni. Rajtunk kívül talán 4-5 elszánt turista nézelődött a park előtti teraszról a mélybe. Fantasztikus látvány letekinteni a több mint 100 méteres mélységbe. Aztán felfedeztünk egy kínai csoportot, akiket a vezetőjük egy darabon le is vitt a szurdokba. A nap időnként kikukucskált a felhők mögül, a nagy szélben rohangáló felhők gyorsan mozgó fénycsóvákká varázsolták a napsugarakat. Egészen különleges látvány volt a gyorsan és változóan mozgó világítás. Mire visszaértünk a lakóhoz teljesen összefagytam, a pocsolyákban a cipőm is beázott. Még mindig nagyon erős szél fújt, ezért indultunk tovább, hogy Sevillához közelebb aludjunk valahol. Kinéztem a park4night-on egy parkolót Utrerában, de ahogy közeledtünk hozzá a templom szomszédságában találtunk egy csaknem üres parkolót, beálltunk oda. Mint kiderült a hely nem volt csendes, egyrészt egy nagy hangú kutya kötelességének érezte, hogy egész éjjel szórakoztasson minket, aztán volt néhány rodeózó motoros, meg az éjszaka közepén jött a kukás autó is végezni a dolgát. Legalább nem volt nagy szívfájdalom, amikor másnap napfelkelte után odébb álltunk.

 

Január 29. Hétfő

Sevilla kivételes város abból a szempontból, hogy a városközponthoz közel, csak 1,5 km-re van olyan parkoló, ahol lakóautóval lehet parkolni 24 órában és mindezt naponta csak 10 EUR-ért. (N 37.36302; W 5.99430) Vannak távolabbi parkolók is, de ebben is volt még bőven hely. Sorompónál lehet jegyet venni, aztán utánunk jött egy srác és a jegyre felírta a lakó rendszámát. A bejáratnál egy bódéban van őr, távozáskor nála kell fizetni. Ahogy letelepedtünk mindjárt városnézésre indultunk. Átsétáltunk a parkoló végénél levő hídon, aztán a Carmen féle dohánygyár felé vettük az irányt. Egy sarokkal előtte egy színház áll. A dohánygyár épülete elég terebélyes. Innen egy park mellett vezetett az utunk, sajnos a park kapuja be volt zárva. Ahogy tovább haladtunk máshol is a nagyobb parkok be vannak kerítve és mindegyiknek a kapuja le volt lakatolva. Nem igazán értettük, hogy miért. (Később a város térképet tanulmányozva rájöttem, hogy ezek a parkok az Alcazar parkjának részei és gondolom így kívánják megakadályozni, hogy az élelmesek belépőjegy nélkül megnézhessék az Alcazart.)

Aztán egy aranyos városrészbe értünk. Szűk utcácskák, néhány kis hangulatos tér, az egyikben csempékkel burkolt padok álltak, mindegyik pad csempéi mások voltak. Egy öregúr üldögélt az egyik padon, amikor látta mennyire tetszenek a padok odajött és felmutatott az egyik irányba, a katedrális tornya látszott a házak fölött. Néhány ház udvarába is be lehetett kukucskálni, azok is nagyon hangulatosak voltak. Toronyiránt indultunk el a katedrális felé és nemsokára meg is érkeztünk az Alcazar és a katedrális által határolt térre. A katedrális bejárata előtt hosszú sor várakozott a bejutásra, de szerencsére elég jól haladt a sor. Hatalmas a katedrális, kicsit nehéz is áttekinteni. Egy helyre egy tükröt állítottak, amiben jobban látszik a mennyezet érdekes mintázata. A katedrálisból az Alcazarba mentünk tovább, ahol ismét hosszú sorbanállás következett. Közben nézegettük a lovasfogatokat, némelyik lovacska eléggé unatkozott, nem volt sok kuncsaft. Az Alcazarnál különösen jól jött, hogy Laci már 65 év feletti, a 11,50 EUR helyett csak 3 EUR volt neki a belépő. Változatos, hogy hol milyen igazolást fogadnak el, a katedrálisnál a nyugdíjas igazolványa (magyar nyelvű, de szép pecsétes) volt a nyerő, az Alcazarnál a személyi igazolványát fogadták el. Kívülről nem mutat sokat, de belül fantasztikus az Alcazar. Több órán át bolyongtunk az épületekben és a kertekben, néha alig tudtuk eldönteni, hogy valamelyik szegletben jártunk-e már. Egy csempe kiállítást is megnéztünk, nekem kedvenceim a spanyol és portugál csempék, a változatosságuk és a sokrétű felhasználásuk. Ezután lementünk a folyópartra, az arany toronynál (Torre del Oro) értünk le, a rakparton mentünk vissza addig a hídig, ami a lakóparkolóhoz vezetett. Megvacsoráztunk, kicsit pihentünk, majd esti városnézésre indultunk. Most fordított sorrendben jártuk végig az utat, a kis sikátorok már elég kihaltak voltak, az éttermek pakoltak be a kinti asztalokról, már csak egy-két vendég üldögélt bent. Sok helyen láttunk rendőröket, rendőrautókat. Kellemes, tavaszias volt a levegő, jót sétáltunk.

 

Január 30. Kedd

A városok után ismét a természet lett a célpont, elindultunk El Rocio, a Világörökség Donana Természeti Park központja felé. A kisváros nagy zarándokhely, ünnepek idején és hétvégéken ellepik a zarándokok. Mi hét közben jártunk ott, álmos kisváros képét mutatta, leginkább a vadnyugati filmek jutottak eszünkbe róla, az utcák nem burkoltak, sárga homokban sok helyen lópatkó nyomok, több lóval találkoztunk, mint autóval. Sétány vezetett a tóparton az ornitológiai központig. Sajnos a kitett távcsövek nem működtek, de vittünk magunkkal sajátot, amivel meg tudtuk figyelni a flamingók és mindenféle egyéb vízi madarak mindennapjait. A nemzeti parkon keresztül vezető úton haladtunk tovább az óceán partjára, Matalascanasba (N36.9838; W 6.52917). Mintha a sivatagba érkeztünk volna, mindenhol nagy homokdűnék, amiket folyamatosan formál a szél. Elindultunk egy fa lécekkel kirakott gyalogúton, de helyenként teljesen eltűnt az út a homok alatt. Mentünk egy darabig, de aztán elkezdett csöpögni az eső és csúnya fekete felhők jöttek, inkább visszamentünk a lakóhoz.

 

Január 31. Szerda

Éjszaka esett és időnként nagyon fújt a szél. Reggel szépen sütött a nap, mielőtt tovább indultunk volna sétáltunk egyet az óceán parti térköves sétányon. Itt csak néhány helyen fújta be az utat a szél némi homokkal.

A tengerhez közeli úton indultunk tovább, ami a nemzeti parkon vezet keresztül. Mindkét oldalon magas kerítés van, helyenként kis dombra lehet felmenni és onnan benézni a parkba. A homokdűnéket pinea erdő és némi aljnövényzet takarja. Egy helyen láttam egy látogató központot parkolóval.

Amikor átértünk Portugáliába láttam valami táblát a határnál, hogy a külföldieknek félre kell állniuk fizetni, de Laci nem vette észre és nem álltunk meg. Az első lejáratnál letértünk az autópályáról és ismét a tengerparthoz közeli úton haladtunk. Tavirában álltunk meg éjszakára. Nagyon aranyos város, kicsi várral, botanikus kerttel, folyóval, régi városrésszel, kiülő pados gyalogos híddal. A parkoló előtt ugyan volt tábla, hogy lakóautóval nem szabad, de nagyon sok lakó állt már ott és senki nem reklamàlt, hogy menjünk tovább (N 37.12269; W 7.64243). A piac épülete volt a mellettünk levő parkolónál, ahol reggel meg is jelentek az árusok.

Talán még Spanyolországnál is több lakóautóssal találkoztunk Portugáliában. A legtöbben franciák, de hollandok, németek, angolok is viszonylag sokan vannak, meg persze a szomszédos spanyolok. Néha egy-egy svéd, svájci lakóautót is láttunk.

Január 2. Kedd

Reggel búcsút vettünk Éváéktól és Jacktól, aztán Figueres felé vettük az irányt. Kicsit kóvályogtunk a városban, minden parkoló tele volt, néhol dugóba keveredtünk, de végül sikerrel jártunk és a Dali múzeumtól néhány száz méterre találtunk egy ingyenes parkolót. A kijelölt parkolóban ugyan nem volt hely, de egy placcon más autók mellett meg tudtunk állni (N 42.26390; E 2.95236). Egy park mellett, vagy azon keresztül lehetett megközelíteni a múzeumot. Ahol először próbálkoztunk ott csak az előre váltott e- jeggyel lehetett bejelentkezni, de aztán megtaláltuk a hosszú sort, ahol az egyéni látogatók várakoztak a bejutásra. 65 év felett adnak kedvezményt a jegy árából, ehhez valami igazolványt kell bemutatni (Lacinak elfogadták a személyit). Így ketten 24 EUR-t fizettünk. Nagyon érdekes a múzeum, Dali mindenféle korszakából vannak alkotások. Felesége, Gala portréi, ékszerek, groteszk karikatúrák, tanulmányképek a fénnyel kísérletezve, tiltakozás a háború ellen, installációk, játék a bajusszal fényképek, meg még sok érdekesség. Mi “csak” 3 órát bóklásztunk és nézelődtünk, de ennél több időt is simán el lehet tölteni a múzeumban. Nem vagyok kifejezetten Dali rajongó, de sok műve nagyon terszett, némelyiket szívesen nézegetném a szobám falán is. Nem tudtam, hogy ilyen sokoldalú művész volt. Legjobban talán a Gala portréi és az első ránézésre néhány színes paca, de közelebbről szemügyre véve aprólékos tusrajzai tetszettek.

Figueres után Castello d’Empúries felé haladtunk tovább. A katedrálist már messziről lehet látni, arrafelé közeledve egy nagy parkolót találtunk, ahol megálltunk. A jelzéseket követve indultunk el az óváros felfedezésére. Castello d’Empúries fontos város volt a középkorban, tartományi székhely, virágzó kereskedőváros. A parkoló melletti utcában van a XX. Század elején is használt közösségi mosoda, a szárító madzagok néhány csipesszel még mindig jelzik a hely eredeti rendeltetését. A gótikus katedrális és a román harangtorony meghatározó építményei a városnak. Itt tapasztaltuk először, amit aztán sok más helyen is, hogy a templomoknak csak az előterébe lehet bemenni, onnan üvegablakon bekukucskálni a templomba. Ha valaki jobban szeretne látni 1 EUR bedobására egy kis időre felkapcsolják a benti megvilágítást.

A templom mellett található a középkori árkádos piac, ahol a kereskedés zajlott. A lakóhoz visszasétálva szinte minden házon volt valami tábla felirattal, ami azt mesélte el, hogy mi volt az épület eredeti rendeltetése. Nagyon tetszett, hogy angolul is szerepelt a szöveg a tàblákon. Így megtudtuk, hogy melyik épület volt az Ágnes rendi nővérek iskolája, hol volt az első zsinagóga, meg még néhány érdekes információt. Már kezdett sötétedni, ezért tovább indultunk éjszakára helyet keresni. Amikor kijöttünk a parkolóból akkor érkezett egy másik lakóautó. Ha egy kicsit korábban érkeznek – és ott éjszakáznak – valószínűleg mi is ott töltöttük volna az éjszakát. A park4night-ból néztem ki egy helyet (N 42.03289; E 3.12451) Torroella de Montgriban, ahova már sötétben érkeztünk szűk kis mellékutakon, csodálatos vörösre festett felhőkben gyönyörködve út közben. A hely egy körforgalomnál van, az út mellett kis park padokkal, asztalokkal, játszótérrel, mellette az úttól kicsit távolabb parkolóval. Itt is egyedül voltunk éjszaka és bár az úton volt némi forgalom, kellemes éjszakánk volt.

Január 3. Szerda

Imádom Katalóniát! Fantasztikus természet, magas hegyek, gyönyörű tengerpart, aranyos városok, eddig mindenhol találtunk nagy, nem fizetős városi parkolót, szép várak, templomok, kellemes időjárás.

La Pera parkolóból  (N 42.01985; E 2.97334) gyalog cserkésztük be a Castell de Púbolt – Gala Dali gótikus – reneszánsz kastélyát. Kicsit több, mint 1 km-t sétáltunk a gyönyörű napsütésben, teljes szélcsendben. Itt tűnt fel először, hogy az utak mentén a korlátok, útjelzők sárga szalgokkal, masnikkal díszítettek. A sok helyen látott “szabadság, függetlenség” felirattal összeállt a kép, Katalónia függetlenségéért protestálnak ilyen módon. Amerre eddig jártunk mindenhol a katalán zászló lobogott, nem a spanyol. Kicsit emlékeztetett a helyzet Észak-Írországra, ahol a házakra kitűzött lobogó adja tudtul, hogy ott angol barát protestánsok, vagy keresztény írek élnek. Bár idén nyáron kevesebb helyen láttam ezt a fajta kinyilatkoztatást, mint kb. tíz éve, amikor először jártam Észak- Írországban.

 A kastély közelében is van egy nagy parkoló (N 42.02353; E 2.97192) WC-vel, információs épülettel, padokkal, szemetessel. Nagyon tetszett a XI. századi kastély is (azért már modernizálták, a központi fűtést is bevezették), a berendezése, a kertje és a lépten-nyomon megjelenő Dali alkotások.

Amikor tovább indultunk a GPS teljesen elveszett, nem tudott tervezni, Laci bevetette a Garmint, először az is lefagyott, de aztán csak hajlandó volt tervezni.

Peratallada pici városa volt a következő célpont, ami a Lonely Planet szerint Katalónia egyik legaranyosabb városkája. Szerintem igaza van. Macskaköves utcácskák, mintha a középkorba csöppent volna az ember. Ráadásul igazi kívánság időjárásunk volt, napsütés, szélcsend, 21 fok. Úgy döntöttünk itt maradunk éjszakára. (N 41.97866; E 3.08811) Este még egyszer besétáltunk a városba, nagyon hangulatos volt a sárgás utcai lámpák fényében. Ezúttal néhány autóval is találkoztunk. Az egyik sokszoros tolatgatással próbált befordulni egy keskeny sikátorba, egy másik elképesztő ügyességgel tolatott be egy a városban ritka kincsnek számító garázsba, egy harmadik az utcán parkolt, mozgássérült sofőrje éppen hazaérkezett és nagy nehezen átült a ház mellett parkoló kerekesszékébe. Az autó mellett alig lehetett gyalogosan elaraszolni, a kocsival pedig csak tolatva lehet majd kiállni az utcából. Nem lehet egyszerű mozgássérülten az élet ebben a kisvárosban.

A parkolóban is lehetett fogni a városka free wi-fijét, ami azért volt fontos, mert Spanyolországban, ahogy eltávolodtunk a francia határtól nem volt mobil internet kapcsolatom. Lacinak a Vodafone hálózaton még csak-csak sikerült, bár eléggé változó erősségű internetre csatlakoznia, nekem viszont nem sikerült olyan szolgáltatóra rácsatlakoznom, ahol mobil internetet tudtam volna fogni. (Később szerencsére a telefon újraindításával megoldódott a probléma.)

Január 4. Csütörtök

Reggel először a tengerparti Begurba tartottunk és ott reggeli bemelegítésként felmásztunk a hegyormon látott pártás kőfalhoz, ahonnan remek kilátás nyílt a tengerre, benne néhány partközeli kis szigetre, a másik oldalon a távolban a Pireneusok havas csúcsaira, a közelben a városka házaira és a parkolóra, ahol Villámot hagytuk.

Innen Llafrancba autóztunk tovább, ahol egy világítótornyot és egy régi őrtornyot említett az útikönyv. A kikötő közelében parkoltunk az út mellett, onnan indultunk sétára a csodálatos napsütésben. A homokos strandon volt aki a vízbe is bemerészkedett fürdeni. Mi hosszú lépcsősoron indultunk a hegyre, elég gyorsan lemelegedett rólunk a pulóver. Én egy idő után nagyon örültem, amikor megláttam két padot. Le is telepedtem tengert bámulni, csak Laci ment tovább. Visszafelé csatlakoztam hozzá és a lépcsők helyett másik utat választva tértünk vissza a partra. Mielőtt tovább indultunk ettünk pár falatot – még tartott az otthonról hozott készlet.

S’Agaróban megnéztük az egységes stílusban épített házakat – állítólag Gaudi elvei alapján tervezték őket. Gaudi játékosságát ugyan csak elvétve sikerült felfedezni, de az egységes stílus kellemes környezetet eredményez.

Tossa de Marban egy temetőt említettek, ahol a modern szobrok érdemesek megtekintésre. Még Tossa de Mar előtt, Sant Feliu de Guixolsban találtam egy lakóparkolót, ezt céloztuk meg. (N 41.78029; E 3.01284) A könyv szerint ingyenes, a bejáratnál kis táblán azt írták, hogy 5 EUR/ nap, nyári szezonban 12 EUR/ nap, max. 5 napig lehet ott tartózkodni és fizetni a turista irodában lehet. Már jó néhány lakóautó állt a parkolóban, egy spanyol és egy holland kivételével franciák. Laci levette a motort és a szép napsütéses délutánban azzal indultunk el a 24 km-re levő Tossa de Marba. A kisebb-nagyobb öblökkel szabdalt part fölött a vörös-sárga sziklás hegyoldalban kanyargott az út, mint egy szalag. Szerencsére alig volt forgalom, nem is kellett sietnünk, gyönyörködtünk a környezetben. Tossa de Marban könnyen megtaláltuk a turista információs irodát, igaz, hogy még zárva volt sziesztára. Egy közeli térképen a temetőt is megtaláltuk és bár mentünk egy kört, mire a temetőt magát, majd a bejáratát is felfedeztük bent egyáltalán nem voltak szobrok. Nem igazán bánkódtunk, mert ezt az utat kár lett volna kihagyni. Visszafelé több helyen is megálltunk megcsodálni a tengerbe omló sziklaszirteket, a hegyoldalba épült üdülő központokat, amik közül némelyik teljesen belesimult a természetbe, míg mások kiríttak a környezetükből. Este még egyszer megnéztem az útikönyvet, ami ugyan Tossa de Marnál írja a temetőt, de aztán megtaláltam, hogy Lloret de Mar központjához közel található. Holnap majd lakóval megpróbáljuk becserkészni, addig úgyse mentünk volna el motorral.

Este éppen vacsoráztunk, amikor nagy durranásokat hallottunk, kiderült, hogy a városban tűzijáték van. Néhány rakétának a csillagjait is láttuk a szomszédos lakóautók és a távolabbi épületek fölött.

Január 5. Péntek

Reggel mégse Lloret de Marba, hanem Gironába indultunk tovább ragyogó napsütésben, de elég hűvösben.

Gironában nagyon nehezen találtunk parkolóhelyet a városközpont közelében. Egyszer bekeveredtünk az óvárosba, ahova már csak engedéllyel hajthattak be járművek, alig tudtunk megfordulni a szűk helyen. Minden parkoló dugig tele volt, személyautókkal is csak köröztek helyet keresve. Elindultunk kicsit kifelé és a folyóparton megláttunk néhány helyet egy parkolóban. Szerencsére az egyik hely akkora volt, hogy mi is befértünk. (N 41.99358; E 2.8261) Először csak Laci indult felfedezni a várost, de délutánra én is rendbejöttem és kettesben is bejártuk az óváros – régi zsidónegyed – utcácskáit, a lépcsőket kicselezve felmentünk a katedrálishoz, bent is körülnéztünk. Impozáns a katedrális nagy méretű belső tere, a főoltár fölötti ezüst baldachin, érdekesek a makettek, amik bemutatják az alakulását az V. századtól napjainkig, örömmel vesztem el a román kori kerengő oszlopfőinek fantáziadús díszítésében. A kapcsolódó múzeumban szép falikárpitok, dísztárgyak kaptak helyet. Sétáltunk a városfalon, ahonnan jó kilátás nyílik a városra, kicsit leültünk napozni egy parkban, ahol már nyíltak a színpompás kis virágok.

A Lonely Planet javasolt útvonalának következő állomása Vic. Itt először bevásároltunk, feltöltöttük a kenyér, gyümölcs és vízkészletünket és beszereztünk egy kis spanyol sonkát és kolbászt. Az óvároson keresztül navigált a GPS a lakóparkoló felé, többször olyan utcába akart irányítani, ahova tilos volt behajtani. Mindenhol szalagokkal kerítették el az utcákon a parkolókat, aznap estétől tilos volt megállni.

A lakóparkolóban (N 41.93451; E 2.24058) állt néhány lakóautó. A parkolós könyv szerint 5 EUR/nap a parkoló díja, mi vettünk is jegyet, egy egész hosszú slejfnit adott ki az automata, valaki másnak a jegyét is odaadta, aki még kora délután vett jegyet, meg üres jegyek is jöttek ki, amíg le nem téptük, hogy nekünk ennyi már elég lesz. Később egy német rendszámú lakóautóban láthatóan hosszú ott-tartózkodásra berendezkedett mozgássérült szomszédunk azt mondta, hogy télen nem kell fizetni a parkolásért, csak nyáron (bár ilyen sehol nem volt kiírva).

Vacsora után tűzijáték hangjait hallottuk a város felől és az ablakon kinézve láttuk is a felröppenő színes csillagokat. Miután megvolt a napi tűzijátékunk nyugodalmas éjszakát töltöttünk Vicben. Hajnalban, amikor felébredtem olyan hangokat hallottam, mintha távolabb sok ember ugyanazt kiabálta volna kórusban. Reggel Laci mondta, hogy ő is hallotta valami távoli kiabálás hangjait.

Január 6. Szombat

Reggel 0 fok körül volt a kinti hőmérséklet, még egy kicsit tettünk – vettünk a lakóban. A nap ugyan próbálkozott, de 10 órakor is még csak 0 fok volt, csak a korábbi -0 helyett +0. Ez az előző napi 21 fokhoz képest jelentős csökkenés volt.

Jól felöltöztünk és sétálni indultunk a városba. Engem még mindig meglep, hogy a zebránál nem kell megbizonyosodni róla, megáll-e az autó, mert biztos, hogy átengedi a gyalogost. Egy autós úgy meglepődött, hogy megálltam, aztán mikor átengedett még meg is köszöntem, hogy lefullasztotta a motorját.

A városban sokan tálca jellegű becsomagolt dolgot vittek a kezükben. Attán láttuk, hogy sok a cukrászda mindenfelé, más üzletekkel ellentétben nyitva is vannak és mindegyikben sok a vevő. Onnan jöttek ki a tálca jellegű csomagokkal. Vagy vendégségbe mentek és oda vitték a sütit,  vagy egyszerűen az otthoni ebédhez vittek egy kis nasit.

Megtaláltuk a főteret is, amit szép, többnyire régi házak vesznek körbe, csaknem mindegyiken politikai molinók, katalán zászlók.

Érdekes, hogy a viszonylag kis városokban is működik egyetem. Gironában és Vicben is van egyetem.

A lakóhoz visszatérve ebédeltünk, szervizeltünk (a víz nem működótt), aztán tovább indultunk.

Cardonahegytetőre épült várkastélya már messziről látszik az úton. Egy darabig felkacskaringóztunk a szerpentinen, aztán egy kanyarban levő kitérőnél hagytuk a lakót és onnan gyalog mentünk tovább. A várfal szélén kis őrtornyok állnak, ahonnan jó a kilátás a környékre. Maga a várkastély ma szálloda, de körbe lehet járni a várdombot, a templom is megtekinthető. Kicsit elromlott az idő, felhők takarták el a napot, a szél is feltámadt. Nem volt egyszerű megtalálni a GPS-ben Montserratot, ahol a hegyoldalban van Spanyolország egyik legfontosabb vallási központja. A hegyre vivő fogaskerekű vasút megállójánál parkoltunk, majd elindultunk felfedezni a vasutat. Kiderült, hogy óránként járnak a vonatok, az utolsó este 6 körül megy fel a hegyre, a jegyárak jócskán drágultak a Lonely Planet 2016-os adataihoz képest (egyébként máshol is azt tapasztaltuk, hogy eléggé felmentek a belépők, közlekedés árai).  Nem akartuk sötétben megnézni Montserratot, ezért úgy döntöttünk, hogy másnap reggel megyünk fel. Este kicsit sétáltunk még a lenti város keskeny utcácskáiban. Megfordulni autóval csak egy-kèt helyen lehetett, két oldalt a tükörtől kb. 1-1 cm volt a házak faláig. Ennek ellenére szinte csak nagy kocsikat láttunk, amikkel még nehezebb a szűk helyeken manőverezni.

Január 7. Vasárnap

Már este elkezdett esni az eső, később zivatar és jégeső is volt, majd néhány perces szünetekkel egészen délután 5-ig esett. A hegyből semmit nem lehetett lentről látni a felhőktől, valószínűleg fentről se volt jobb a kilátás. Így aztán ez egy lustálkodós nap lett. Este, amikor elállt az eső elmentünk egy kicsit sétálni, de különben olvasgattunk, a további utat terveztem. Ekkor vált világossá, hogy a kb. két hónapba nem fog beleférni Portugália és valószínűleg még Spanyolországban is kimaradnak megtekintésre érdemes helyek.

Séta közben érdekes volt látni, ahogy a kivilágított vonatok kacskaringóztak a hegyoldalban.

Január 8. Hétfő

Éjjel arra ébredtem, hogy egy kocsi hosszasan túráztatja a motorját. Laci reggel mondta, hogy előtte egy nagy csattanás is volt. Mindez a tök üres buszparkolóban. Reggel láttuk a szomorú eredményt. Egy vadiúj piros BMW-vel valószínűleg át akartak ugratni a buszparkoló közepén húzódó árkon, de nem sikerült. A kocsi eleje teljesen összetört, hűtő kiszakadt, motor is sérült, a hátulja pedig fennakadt az árokban, valószínűleg az alváz se úszta meg. Kicsit drága vagánykodás volt.

Az idő viszont kiderült, a reggeli második vonattal indultunk fel, a nap még küzdött néhány vékonyabb felhővel, ami érdekes látképeket eredményezett fentről. Először a bazilikába indultunk, ahol üveg mögött megtekinthető a “fekete madonna”, csak a kezében tartott földgömböt nem védi üveg, a zarándokok azt szokták megérinteni. Mi is megfogtuk a szobor kezét, majd egy kicsit nézelődtünk a környéken, amíg a múzeum kinyitott. Jó, hogy korán mentünk, mert később sok turistát hoztak buszokkal és vonattal is egyre többen érkeztek. Nyáron hatalmas tömeg lehet. A múzeumban szinte végig egyedül voltunk, csak egyszer csatlakozott hozzánk két őr, az egyikük éppen betanult, a tapasztalt kollégája azt mutatta végig neki, hogy melyek a legértékesebb festmények. Nagyon élveztük a múzeum széles körű gyűjteményét, több, mint két órán át nézelődtünk. Utána elindultunk, hogy felkeressük a barlangot, ahol a Madonna szobrot negtalálták, de amikor már jó darabon lementünk a hegyoldalban lépcsőkön és semmi biztató feliratot nem találtunk, hogy mennyit kell még menni a barlangig inkább visszafordultunk. Csúcsszezonban egy lanovka is közlekedik és egy másik funicularral fel lehet menni a hegy tetejére is, de ezeket most éppen felújították. Még egy kicsit sétáltunk, gyönyörködtünk a fölöttünk magasodó homokkő oszlopokban, illetve a völgybe nyíló kilátásban. A lakót nem lehetett látni, egy domb eltakarta.

A “searchforsites”-on találtam egy lakóparkolót viszonylag közel Barcelonához, úgy gondoltuk, hogy másnap onnan motorral megyünk be a városba egy kicsit csavarogni. Ebből nem lett semmi, mert a koordináták nem lakóparkolóhoz vezettek, hanem egy ipari területre, ahol különböző cégek telephelyei, raktárai voltak a környező utcákban. Ezután a “park4night”-hoz fordultam segítségért, ami talált is egy parkolót szervizzel Vilafranca del Penedèsben, ami az útvonalunkba esett.

Sok lakóautó állt már a parkolóban – jellemzően franciák – de azért szervizelés után Laci bebűvészkedte Villámot egy fél helyre (a kedves francia szomszéd félig keresztben állt, másfél helyet elfoglalva) Folyamatosan jöttek a lakóautók, szerencsére a személyautókkal pedig egyre többen távoztak, így majdnem mindenki talált helyet éjszakára. Elég forgalmas útkereszteződés mellett volt a parkoló, de csukott ablakoknál jól aludtunk. (N 41.34027;  E 1.69138)

Január 9. Kedd

Három monestir volt a napi penzum, ezeknek a cisztercita monostoroknak az együttese a környék középkori gazdasági fellendítésére tekintettel szerepel az Unesco Világörökség listáján, bár csak az egyik, a Reial Monestir de Santa Maria de Poblet került nevesítésre. A három, egymáshoz közel (20-30 km-re) fekvő apátságot a XII. században alapították szent Benedek szabályait követve. Olyan helyet választottak, ahol rendelkezésre állt víz, malom, gyümölcsök, mint az élet alapvető szükségletei és az egyszerűséget követték az épületek stílusában.

Fantasztikus hegyvidéken autóztunk, vörös sziklák között kanyarogtunk szerencsére gyér forgalomban. Meglepetésre a Reial Monestir de Santes Creus nem egy hegytetőn, vagy hegyoldalban, hanem egy völgyben tűnt fel.

Előtte parkolók, de csak egy építési vállalkozó autója állt a zárt kapu előtt. Elindultunk a falak mentén, láttuk, hogy a tetőn dolgoznak emberek, de a másik oldalon talált kapu is zárva volt. Traktorok jöttek-mentek az utakon, a földeken, gyümölcsösökben dolgoztak a helyiek. Út közben azt láttuk, hogy ahol egy kis sík területet találtak a hegyek között oda szőlőt és olajfákat ültettek. A roppant köves talajt nem lehet könnyű megművelni.

A főúton kicsit tovább sétáltunk és találtunk egy utat, ami levezetett a faluba, ott egy másik parkolót leltünk, majd egy nyitott kaput, ami egy nagy, hosszúkás térre vezetett, két oldalt narancsfák tele gyümölccsel, körben emeletes, díszített homlokzatú házak kis patiókkal, ahol kút áll középen. Ma lakások vannak a házakban, régen ez is a monostorhoz tartozhatott. A tér kapuval ellentétes oldalán áll a templom. Egy kis folyosón lehet elérni egy belső udvarra, ahol a turista információ, jegypénztár kapott helyet egy üveg épületben. Mi voltunk az egyedüli látogatók a reggeli órában. Az információnál egy helyes lány volt, aki kicsit átrendezte a táblán az időpontokat, hogy az angol nyelvű audio- vizuális bemutatása a7 apátságnak szinte azonnal kezdődjön. Ritka ötletes, élvezetes bemutatása volt az alapításnak, építésnek, mindennapi életnek. Az épületegyüttesben a kerengő kőcsipkéi és oszlopfői tetszettek a legjobban. Mire mindenfelé körülnéztünk más látogatók is érkeztek. Mi Poblet apátsága felé haladtunk tovább. Itt 17 EUR volt kettőnknek a belépő ( az előző helyen 9) és távolról se volt olyan érdekes és különleges a bemutatása, mint Santes Creusban. A templomba be lehetett menni, de csak egy darabig, ott rács zárta le a további részt. Óránként engedték be a látogatókat, már akkor jól átfagytam, amikor a hidegben, szélben a bebocsátasra vártunk. Nyílt a kapu, 20-25 percet kaptunk arra, hogy a földszinten körülnézzünk. Még két lány jött be velünk, de ők a teremőr ismerősei lehettek, leálltak beszélgetni. Túl sok nézegetni való nem volt, a kerengőnél más látogatókkal is találkoztunk, nem tudom, hogy őket előttünk, vagy utánunk engedték be. Közösen fagyoskodtunk és még néhányszor benéztünk a konyhába, ebédlőbe. Amikor letelt a 25 perc egy újabb ajtó nyílt meg előttünk, felmehettünk az emeletre, ahol a templom teljes hosszában a hatalmas dormitorium kapott helyet. Egy idő után kimehettünk a kerengő körül futó erősen lejtő párkányt körbejárni. Ezután a templom hátsó, zárt traktusába nyertünk bebocsátást, ahol közelről vehettük szemügyre a márvány oltárt és a ferdén elhelyezett királyi sírhelyeket. A látogatás csúcspontja számomra az volt, hogy a templom orgonáján éppen gyakorolt valaki, így megtapasztalhattuk a remek hangzását.

Ahogy a harmadik apátság felé indultunk Pobles városkában a GPS bevitt egy szűk utcába, ahol nem fértünk el az ott álló platós autó mellett. Kiderült, hogy a házat, ami előtt állt éppen felújítják, az erkélyről a kocsi rakterébe szórták le a sittet. Szerencsére nem jött senki mögöttünk, így Laci vissza tudott tolatni és egy másik úton hagytuk el a várost.

Vallbona de Les Mongesben a kolostor ma is működik, néhány tucat apáca lakja. A “park4night” lakóparkolót jelzett a városkában, de amerre a GPS akart vinni minket ott útlezárást jelöltek. Megálltunk és gyalog derítettük fel, hogy hogyan lehet megközelíteni az alattunk látott parkolót. A szuper parkolóban (N 41.52621; E 1.08846) egyedül voltunk. A monostor a téli időszakban már ½ 6-kor zár, ezért másnapra maradt a megismerése. Vacsora után még elsétáltunk a kisvárosba, megcsodáltuk a legfrissebb adatok szerint 300 főnél kisebb település remek központi parkját szabadtéri úszómedencével, kispályás focipályával, keresztben kosárpályával, pihenőpadokkal, eső ellen fedéllel védett, két oldalról kőfallal határolt közösségi teret, pingpongasztalt, játszóteret. Milyen jó lenne egy ilyen a mi 8000 fős településünkön, Nagykovácsiban. Mondjuk focipálya (amit jó pénzért ki lehet bérelni) és egy szabadtéri edzőpálya már van. A templomot is megnéztük kívülről és barátkozni próbáltam a falu macskáival. A többség nem állt kötélnek, de egy szép szürke örömmel vette a simogatást. Emberrel nem nagyon találkoztunk, amikor megérkeztünk, néhány fiatal még játszott a focipályán és később a parkolón is keresztülment négy kamasz, de este nyolckor nem sok nyomát láttuk annak, hogy a falu lakott lenne. Az ablakokon redőny, csak egy-két helyről szűrődött ki valami kis fény, vagy hallottunk hangokat.

Január 10. Szerda

Mivel azt olvastam, hogy a kolostor ½ 11-kor nyit reggel kicsit kényelmesen készülődtünk. A templom felé tartva egy 4 fős csapattal találkoztunk, ők is a kolostorba tartottak. A kolostor és templom előtti utcát reggelre két helyen teljes szélességében felbontották, nem lehetett megközelíteni a bejáratot. Elindultunk másik utat keresni. A 4 fős csapat nagy magabiztossággal és gyorsasággal eltűnt előlünk. Mi több helyen is hasztalanul próbáltunk az épületegyüttes bejáratához kerülni. Végül rábukkantunk, a kapubejáróban pedig egy érdekes táblát találtunk a falon. Spanyol és magyar nyelven Árpádházi Jolán, II. Endre király leánya, I. Jakab aragóniai király feleségének emlékére emelték, aki ott van eltemetve. A pénztár ajtajára ki volt írva, hogy nyitva, de nem tudtunk bemenni, mert a zárban belülről benne volt a kulcs és rá volt fordítva, a helyiségben pedig senki se tartózkodott. Egy táblán az szerepelt, hogy óránként van vezetés, valószínűleg azért igyekeztek olyan nagyon akikkel korábban találkoztunk, hogy ne késsék le a fél tizenegyes vezetést, a pénztáros pedig egyben a kísérő is volt. Nem volt kedvünk még egy órát várakozni, ezért a lezárt utcák miatt jókora kerülővel a templomhoz igyekeztünk vissza, hogy legalább azt megnézzük belülről, de azt is zárva találtuk. Így aztán tovább indultunk Lleida felé.

Kis kitérő a spanyol utakról, közlekedésről. Általában nagyon jó minőségűek az utak Spanyolországban, még a keskeny, sokadrangú országutak is. Sok a körforgalom és lakott területeken a sebességkorlátozás. Ennek betartatása érdekében nagyon gyakoriak és elég durvák a fekvő rendőrök. Kellemes meglepetés volt, hogy sok helyen nem fizetős autópályára vitt a GPS ( a fizetős utakat kiiktattuk Spanyolországban, mert nem rohanni akartunk, hanem inkább kényelmesen haladva nézelődni). A gyalogosok tiszteletben tartását – elsősorban a zebráknál – már említettem, de ilyen szinten eddig még sehol máshol nem tapasztaltam. Ma is satuféket nyomott egy autós, amikor megálltunk a járda szélén, hogy megvárjuk amíg átmehetünk. Az út szélén magas autó parkolt, csak későn látott meg minket és hatalmasat fékezett, pedig nekünk nem volt szándékunkban kiugrani elé. Olyat se láttunk, mint ma az autópályán: az út szélén villogó autó állt, egy ember pedig zászlóval integetve terelte egy sávval beljebb a forgalmat a külső sávból. Nemsokára az okot is megtudtuk, egy rendőrautó egy elromlott furgont vontatott kis sebességgel a leálló sávban.

Lleida katonai erődítmény volt, ennek megfelelően a hegy tetején már messziről látható a vár és az annak területén levő régi templom tornya. Parkolóhelyet persze itt se volt könnyű találni. A vártól elég távol láttunk ugyan egy lakóautót egy parkolóban, de mi szerettünk volna kicsit közelebb kerülni. Aztán ahogy köröztünk az egyik utcában a városi buszok garázsával szemben felfedeztünk egy helyet, ahova Laci sok előre-hátra manőverrel bevarázsolta a lakót. Ebéd után elindultunk a vár meghódítására. Az utca végénél egy nagy teret találtunk, amit parkolónak használtak és kb. félig üres volt. Laci vissza is ment és átállt oda a lakóval, mert az előző helyen olyan közel volt hozzánk az előttünk és mögöttünk álló, hogy ha gyakorlatlan vezetők könnyen megnyomhatták volna a lakót. Ráadásul a garázsból kiálló buszok is csak épphogy el tudták kerülni.

A parkolótól egy parkon át vezetett az út egy gyalogos hídhoz, ami a folyó túlsó partjára vitt. A folyó két oldalán a rakpart füves terület, kutyát sétáltattak, gyerekek labdáztak, gondolom, hogy nyáron piknikeznek is ott, ráadásul sokkal szebb látvány, mint a beton és térkövek, ami Budapesten a Dunapart jellemzője.

Egy kis utcán indultunk felfelé, majd lépcsőkön folytattuk az utat, de még mindig csak a magasság felét tettük meg ahhoz, hogy a várba feljussunk. Egy hosszú, szalagszerűen kígyózó épület úgy tűnt, mintha elzárná a további feljutás útját. Az épület előtt álló őrtól megkérdeztem, hogyan juthatunk fel a katedrálishoz. Mutatta az irányt, de kicsit elkenődtem, mert ismét lefelé kellett haladnunk. Jól fohászkodhattam egy liftért, mert nemsokára egy felvonóhoz értünk, ami felrepített minket a vár szintjére, ahol egy hídon jutottunk el a bejárat előtti térre. Fentről remek kilátás nyîlt a városra, a távolban parkoló lakót is felfedeztük. Az 1200-as években épült katedrálist eléggé megviselte az idő és a harcok, a kapu bélletet díszítő szobrok mindegyikének hiányzik a feje. Lefelé is lifteztünk, sőt a maradék magasság leküzdésére találtunk egy másik liftet. A folyó fölött sok száz fehér madár körözött. Nem tudom milyen madarak voltak, az biztos, hogy nem sirályok, mert azok képtelenek csendben maradni, ez a nagy tömeg madár pedig semmi hangot nem adott. Már erősen benne jártunk a délutánban, amikor Zaragozába  indultunk tovább.

Kopár vidéken vezetett at út, mire a városba értünk már erősen sötétedett. A “park4night”-on a városközpont közelében kikeresett parkolóban egyetlen hely se volt. Vártunk egy darabig, hátha valaki elmegy, de inkább csak jöttek, köröztek néhányat, majd odébb álltak. Mi is úgy döntöttünk, hogy megpróbálunk másik helyet keresni, de a parkolót elhagyni se volt könnyű egy autó miatt, amivel az útra belógva parkoltak. Gondoltuk, hogy jó lenne tankolni és vásárolni is, ezért egy Carrefourt vettünk célba. Elég sokat mentünk, de kiderült, hogy magasságkorlátos a parkolója, nem tudtunk beállni. Útközben mindenhol lestük a parkolókat, egy helyen be is mentünk egy lakóövezetbe, de reménytelen volt a helyzet. Megpróbáltam a városközponttól távolabb, egy nagy zöld terület mellett helyet találni. Itt végre szerencsénk volt, egy dombon erdős területen, a vidámpark szomszédságában nagy parkoló és csak egy holland lakóautó állt benne. Szerencsére a vidámpark télen nem üzemel hétköznap. A közelben van ugyan a repülőtér, de éjszaka nem jártak gépek. (N 41.62013; W 0.90137)

Január 11. Csütörtök

Reggel elég sokáig aludtunk, aztán megkérdeztük a szomszédokat, hogy maradnak-e és amikor azt mondták, hogy igen, motorral indultunk városnézésre. Egy idő után a GPS nem talált műholdakat, majd mindenáron olyan utcákba akart irányítani, ahova tilos volt behajtani. Végül megálltunk egy helyen, ami már eléggé a központban volt és onnan egy útjelző tábla alapján indultunk el a katedrálishoz. Elmentünk a vásárcsarnok épülete mellett, a folyóparton megtaláltuk a turista információs irodát, ahol kaptunk egy várostérképet és felmentünk az épület tetejére, ahonnan jó kilátás nyílt a városra. A katedrális belülről hatalmas, nagy terekkel. Az egyik részében hangszóróból ment az imádkozás és elég sokan csatlakoztak hozzá. Előtte a téren úgy tűnt, hogy a karácsonyi dekorációt bontják. A vásárcsarnokon keresztül mentünk vissza a motorhoz. A GPS nem talált jelet, ezért találomra indultunk el visszafelé. Egy idő után megálltunk, újraindítással próbálkozott Laci, hiába. Ekkor a telefonját vetette be navigációra, csakhogy az csak mutatta, de nem mondta, hogy nerre kell menni. Egy helyen teljesen elvesztünk, már arra gondoltam, hogy megkérek egy taxist menjen előttünk és mutassa az utat. Egy erdőn is keresztülvágtunk, aztán visszafordultunk. Végül a telefonnal eljutottunk a vidámparkhoz, de nem pont annak a bejáratánál parkoltunk. Itt a GPS megemberelte magát és az utolsó 800 méteren visszanavigált minket a lakóhoz. Sokkal hosszabb lett a városnézésünk, mint terveztük, már nem volt értelme továbbmenni aznap. Sétáltunk még egyet a környező erdőben és egyszer csak annál az elágazásnál kötöttünk ki, ahonnan visszafordultunk. Nem tudtuk, hogy egészen közel voltunk a lakóhoz, igaz, hogy csak földúton lehetett volna megközelíteni.

Január 12, péntek

Éjszaka még egy angol lakóautó csatlakozott hozzánk. Reggel folytattuk az utunkat Daroca felé, csak előtte még felkerestünk egy lakóautó szervizt. Elég sokat mentünk felfelé, vörös sziklák mellett haladtunk. Daroca városkapuja előtt álltunk meg és sétára indultunk a főúton. Egy helyen lezárták az utat, mert egy nagy darus autó dolgozott az utcában. Aranyos régi házak állnak a főutcán és a templom előtti téren. Úgy tűnt, hogy a kisvárosban elsősorban idősek laknak, vagy a hűvös, de szép napos délelőttön csak ők járkáltak arra, amerre mi. Oda-vissza végigjártuk a főutcát, majd még egyszer lakóval is, mert arra vezetett tovább az út. Szerencsére addigra a darus autó befejezte a tevékenységét és elment, megszűnt az útlezárás. A közeli Laguna de Gallocantánál terveztük megállni ebédre. Ez Spanyolország legnagyobb természetes tava és az útikönyv szerint sok ezer költözőmadár tölti itt a telet. Nyáron sokszor szinte teljesen kiszárad, de arra nem számítottunk, hogy a tél közepén is inkább csak egy iszapos pocsolya, mint tó. Amikor megálltunk ebédelni lestük, hogy látunk-e madarakat, de nem volt hozzájuk szerencsénk. Könnyen lehet, hogy a tó kiszáradása miatt más telelő helyet kerestek maguknak.

A következő megálló Albarracin volt, amiről méltán mondják, hogy Spanyolország egyik legszebb faluja. Már a környezete is érdekes. A vörös sziklákat sárga sziklafalak váltják fel, helyenként barlangokkal lyuggatva. A falu egy sziklaszirtre kapaszkodik fel, szerencsére az aljában találtunk parkolót, mégpedig olyat, amit éjszakára is alkalmas helynek ítéltünk meg. (N40.40769; W 1.44263)

Kétszer is felmásztunk a városkába, amikor megérkeztünk napfényben kószáltunk az utcák fölött összehajló tetőjű magas házak között, aztán vacsora után lámpafényben is megnéztük. Örömmel láttuk, hogy ebben a középkori városban ma is sokan élnek, szinte minden ház néhány ablakából barátságos lámpafény vetült az utcára.

Január 13. Szombat

Nem túl meleg, de szép napos időre ébredtünk. Ahogy visszafelé indultunk a város előtt a völgyben nagy parkolókat láttam, akár ott is aludhattunk volna, bár a mi éjszakai helyünk is tökéletes volt.

Teruelben a vasútállomásnál álltunk meg az út szélén, de az állomáshoz is csatlakozott nagy parkoló.

Teruel a mudéjar építészet egyik fellegvára. A vasútállomás előtt szép park, ahonnan díszes lépcsősor vezet fel az óvárosba. Szerencsére lifttel is fel lehet menni. Fent keskeny utcák, nagyon szép díszes városkapuk, felújítás alatti katedrális, a terueli legendában szereplő szerelmesek mauzóleuma érdekes látnivalók. A szép időben hétvégén kisgyerekekkel, kutyákkal sétáló, a kávéházak előtt üldögélő helyiek és turisták lepték el a várost. Mielőtt tovább indultunk kerestünk egy ALDI-t, ahol kicsit feltöltöttük a készleteinket.

A tengerpart közelében egy szuper, ingyenes lakóautó parkolóban éjszakáztunk Moncofában (39.79666; Ny 0.14003). A környéken sok üdülőház épült, illetve újabbak is épülnek. Most idényen kívül csak néhány autó állt a házak előtt, de a lakóautó parkoló majdnem tele volt.

Vacsora előtt még sétáltunk egyet a tengerparton, felfedeztük, hogy a sétány végénél kezdődő területen galapagosi teknősök védett helye is található. Úgy döntöttünk, hogy másnap ott kezdjük a napot egy kis sétával. Ezen a környéken a nagy narancsligetek uralták a tájat. Nagyon sok gyümölcsöt láttunk a földre hullva is, egyes területeken már leszüretelték a narancsot, máshol még nem. Lombhullató fák alatt is láttunk sok gyümölcsöt, talán almát, de annál narancssárgább volt a színük. Én datolyaszilvára tippeltem, nem tudom, hogy ez a gyümölcs milyen fán terem. (Később közelről is láttunk kertekben ilyen fákat teli gyümölccsel és tényleg datolyaszilva (khaki) volt.

Január 14. Vasárnap

Reggeli után lakóval elmentünk kb. addig, ahol a sétány vége volt és onnan a homokdűnék között vezető ösvényeken sétáltunk. Teknőst nem láttunk, viszont az elkerített élőhelyük egy részén tűz pusztításának a nyomai látszottak. Remélem, hogy a tekiknek nem lett bajuk a tűzben és csak azért nem láttuk őket, mert téli álomra elrejtőztek valahol, ahogy a mi teknőseink szoktak.

Valencianagy város, ezért egy lakóautó parkolót néztem ki, ahol otthagyhatjuk a lakót, amíg motorral felfedezzük a várost. Átvágtunk a városon, egy részen kísértük a folyómederben kialakított remek parkot, majd fantasztikus modern épületek közé kerültünk. Mielőtt felvitt volna minket a GPS a kivezető autópályára megálltunk az út szélén, ahol mások is parkoltak már. Nagy sétát tettünk az izgalmas épületek, építmények között. A merész formák, a sok víz, a pálmafa sétány, aminek egy részén papagájok röpködnek a pálmák ágai között, a hárfára emlékeztető híd, az interaktív földrajzi bemutató mind nagyon tetszettek. Még az út másik oldalán álló magas lakóházak formavilágába is csempésztek egy kis egyediséget.

A lakó parkolóban (N 39.38666; W0.33210) kaptunk Valencia térképet, egy ismertetőt az előzőleg felfedezett művészeti, tudományos és természeti központról, valamint kulcsot, ha este fél kilenc után érnénk vissza, mert akkor bezárják a kaput éjszakára. Állítólag a valenciaiak körében nem örvend egyöntetű elismertségnek a modern komplexum, ellenzői azt hozzák fel ellene, hogy túl sokba került.

Laci leszedte a robogót és ebéd után elindultunk a városba. Kicsit nehéz volt kiigazodni a GPS-en, de megtaláltuk a 100 éves születésnapját ünneplő vasútállomást, majd a google map segítségével becserkésztük a kerámia múzeum szép épületét (a múzeum sajnos nem volt nyitva és szieszta után se nyitott ki), a múlt századi szecessziós bank épületet, végül sikeresen elértünk a Világörökség  La Lonjat, a XV. században gótikus stílusban épült selyem- és árutőzsdét. Ennek oldalától ráláttunk a már szintén bezárt vásárcsarnokra. Közel 40 éve, 1979 szeptemberében jártunk barátainkkal Valenciában. Akkor a vásárcsarnok és a Jardines del Turia tettek rám mély benyomást, na meg az akkoriban nálunk még ismeretlen nagy választékú bútoráruházak.

Január 15. Hétfő

Előző este Laci felfedezte, hogy a vízpumpa ereszti a vizet, aztán ahogy próbálta megszerelni az egyik csavar beletört és a műanyag egy része is letört, úgyhogy ettől kezdve a nézelődés mellett a szerviz és/vagy alkatrész keresés is a programunk része lett. Kijelentkezéskor (10 EUR volt a parkoló 1 éjszakára) kérdeztem, hogy merre találunk szervizt. Kicsit bonyolult spanyol előadás következett, ezért inkább amikor Valencia határában megláttunk egy bevásárlóközpontban egy építési áruházat megpróbáltuk azt becserkészni. Néhány visszafordulás, körforgalom után sikerült beszerezni csavarokat, sőt Laci még lakóautó WC papírt is talált az otthonról hozott fél tekercs mellé.

Az utazás során két dolog tűnt fel: az egyik, hogy Spanyolország nem jár élen a légszennyezés elleni küzdelemben. Mindenhol füstölnek ipari szinttől a személyes szintig. Amit láttunk kisebb gyárakat mindegyiknek füstöt okádott a kéménye. A kertekben, ültetvényeken mindenfelé égettek, csípős szagú füstkígyócskák szálltak az égre. Dimbes-dombos tájon haladtunk, amerre elláttunk a mélyebb területeket betakarta a füst és mindenfelé füstoszlopok emelkedtek a magasba. Nem csoda, ha a különösen száraz időszakokban sok az erdő- és bozóttűz. Személyes szinten szintén füstkedvelők a spanyolok, Európa északabbi részén nem látni annyi dohányzó embert, mint itt.

A másik sajátosság, hogy mindenfelé nagyon sok az autópálya. Ez persze jó, hiszen a többségük nem is fizetős, jó minőségűek, jól lehet haladni, de amikor pl. a tengerparton szerettünk volna ráérősen, nézelődősen autózni akkor nagyon kellett figyelni, mert a GPS lépten -nyomon fel akart vinni az autópályára.  

A tengerparttól kicsit távolabb eső Xàtiva vàroska központjában nem találtunk parkolóhelyet, de kicsit távolabb egy lakóövezetben meg tudtunk állni. Innen indultunk az óvárosba, majd a meredek kis utcákon egyenesen felfelé a vár meghódítására. Egy idő után úgy tűnt zsákutcába jutottunk. Az utcában egy anyuka játszott a kb. másfél éves kislányával, aki gyakorolta a nehéz terepen járást. Egy kiskutya is volt velük. Amikor felfelé kapaszkodtunk odaköszöntünk nekik, aztán lefelé megkérdeztük hogyan tudnánk feljutni a várba. Azt magyarázta, hogy menjünk csak nyugodtan feljebb (úgy tűnt, hogy ott már kerteken kell keresztül haladnunk) és a várfal mellett el tudunk jutni a bejáratig. Felkapaszkodtunk a várfal mellett futó ösvényig, aztán azon mentünk tovább. Egy templomhoz érkeztünk, mellette bezárt étterem, a kilátópontról szép panoráma nyílt a környező hegycsúcsokon trónoló várakra. Az országúton folytattuk az utunkat felfelé, de egy idő után egy kovácsoltvas kapu állta utunkat. Így aztán viaszafordultunk és a felfelé vezető útnál kicsit konszolidáltabb útvonalon tértünk vissza a lakóhoz. Ott egy férfi szólította meg Lacit, kiderült, hogy magyar, látta a magyar rendszámot, azért állt meg egy kicsit beszélgetni. Sofőrként dolgozott 8 évet Spanyolországban, de aztán tönkrement a dereka, nem tud dolgozni, most várja, hogy az első nyugdíját megkapja.

Visszatértünk a tengerpartra. Alicante egy nagy üdülőváros, minden talpalattnyi helyen 6-7 szintes nyaralóházakar húznak fel, bár úgy láttuk, hogy némelyik lakásban állandóan is laknak. A katalógus jelzett egy lakóparkolót, amit nem találtunk, viszont találtunk egy kellemes csendes utcát minimális forgalommal, ahol végül megálltunk éjszakára. Nagyot sétáltunk a környéken, úgy választottuk ki, hogy melyik utcában legyen az éjszakai alvóhelyünk. Reggel a szomszédos építkezés hangjai ébresztettek. Éjjel csatlakozott hozzánk egy angol lakóautó is. (N 38.38042; W 0.41301)

Január 16. Kedd

Ezen a napon Elche, részben a föníciaiak által telepített és azóta meg-megújuló datolyapálma ligetei -és a katedrálisában évente tartott szertartás miatt – Világörökség helyszín volt az első célpontunk.

Az egyetem előtti hatalmas parkolóba álltunk be egy furgon mellé, majd sétálni indultunk. Laci meg is kóstolta a datolyát és finomnak találta. Én is megkóstoltam, ezek nem a nagyszemű datolyák voltak, de az érett szemek finom édesek és a héjukat is viszonylag könnyen le lehetett szedni.

Ahogy a lakóhoz visszaértük láttuk, hogy egy rendőr járkál körülötte és telefonál. Nagyon örült, amikor kiderült, hogy mienk az autó. Mondta, hogy ott nem szabad lakóautóval parkolni (bár mi semmi erre utaló jelet nem láttunk), meg hogy odébb szabad parkolni, de megnyugtattam, hogy máris megyünk tovább.

Amerre jártunk mindenfelé romos szélmalmok álltak az úthoz közel a földeken. Úgy látszik Don Quijote már járt erre előttünk és legyőzött sok szélmalmot. Cartagenát szerettem volna megnézni, de a vízpumpa szerelgetéssel annyi idő elment, hogy éjszakára is ott kerestem helyet. Mivel már szervizelni is kellett egy lakóautó kempingre esett a választásom. (N 37°39.219’, W1°00.208’) Bejelentkezéskor szerettem volna érdeklődni, hogy hol találunk lakóautó szervizt, vagy olyan boltot, ahol alkatrészt, vagy legalább csavart tudunk venni, de a recepciós csak spanyolul tudott, nem sikerült megértetnem magam vele. Már jól benne jártunk a délutánban, mire motorral elindultunk a városba. Alig haladtunk valamit, amikor visszafordultunk, mert Laci nem volt biztos benne, hogy beriasztotta a lakót. Aztán megint megálltunk, mert látott egy feliratot, amiről úgy gondolta, hogy lakóautó alkatrész bolt, de nem az volt. Talált viszont egy kínai boltot, ahova bement csavart keresni, de sajnos nem talált olyat, ami jó lett volna. A GPS-be csak a városkózpontot írta be célnak, amikor megérkeztünk olyan utcában voltunk, ami még nem szerepelt a városközpontról kapott térképen. Persze jött az idegeskedés, megsértődés, ráadásul én már fáztam, mert amikor elindultunk (először) akkor még meleg volt, de 5 óra körül a szél is elkezdett fújni és erősen lehűlt a levegő. A várat lett volna jó megtalálni, de csak valami megközelíthetetlen romot találtunk, illetve körben minden hegytetőn láttunk várakat, csak azt nem tudtam melyik az igazi. A térképen szereplő várat nem sikerült fellelnünk. A kikötőhöz eltaláltunk, de még motorral se sikerült megállni. Már reszkettem és elegem volt az egész városból, ami egyébként se volt szimpatikus, elég kesze- kusza benyomást keltett, persze lehet, hogy csak a rossz hangulatom, meg a motoros bolyongásunk miatt (a lezárások, egyirányú utcák miatt volt olyan környék, amit háromszor is bejártunk).

Szerencsére itt az áram is benne volt az árban, de még az elektromos ágymelegítővel is órákba telt, mire sikerült valamennyire felmelegednen.

Január 17. Szerda

Reggel sokáig tartott a készülődés, Laci a motoros GPS tokot alakította át, hogy a Garminnak is alkalmas legyen. Amikor fizettem (12 EUR) a recepción megkérdeztem, hogy hol találunk lakóautó szervizt. Szerencsére ezúttal a hölgy, aki a recepción volt tudott angolul, fel is írta, hogy mit és hol keressünk. A Googleban találtam hozzá koordinátákat is, azok alapján elindultunk az autópályán visszafelé. Sajnos a koordináták nem voltak jók, hiába jártuk végig a kisváros főutcáját, nem találtuk meg a lakóautó szervizt. Ismét az internethez fordultam és a szerviz honlapján talált térkép alapján Google map segítségével megtaláltuk a lakóautó kereskedés, áruház, szerviz telephelyét. Először az áruházban nézelődött Laci alkatrész, vagy legalább egy csavar után, aztán megkérdeztem a vevők körül nyüzsgő eladó hölgyet. Laci megmutatta a szivattyú fényképét, a hölgy úgy emlékezett, hogy volt egy ilyen szivattyújuk, de úgy tűnik közben eladták, mert nem találta ahol lennie kellene. Csavar értékesítésével nem foglalkoznak, de megkérdezte a szervizben, hogy mikor tudnák megnézni a problémánkat. Amíg a válaszra vártunk nézegettük a kiállított új lakóautókat. Tudtam volna választani közülük. Délután 4-re tudtak időpontot adni a szervizbe, Laci azt mondta, hogy inkább menjünk tovább, mert ha meglátják, hogy már próbálta szerelgetni úgyis azt mondják, hogy ki kell cserélni, ha pedg nincs, akkor napokat kell várni rá, hogy beszerezzenek egyet. Ha autópályán megyünk akkor valamelyik város bevásárló központjában talán találunk olyan boltot, ahol lehet csavart kapni és akkor tovább próbálkozik a szivattyú szerelésével. Már 1 óra elmúlt, amikor tovább indultunk. Elég sokat haladtunk autópályán. Útközben a Cabo de Gata tengerparti természeti parkban kerestem éjszakára parkolóhelyet. Hármat is találtam, elsőnek egy tengerparti helyet néztünk meg és mindjárt ott is maradtunk. (Playa del Playazo N36.8611; W2.00658) Késő délután is még 19-20 fok volt és nem fújt a szél, kellemeset sétáltunk a környéken. Visszafelé észrevettem egy táblát, amin az állt, hogy lakóautóval napnyugtától napkeltéig nem szabad a területen tartózkodni. Lehet, hogy ebből nyáron probléma lehet, szerencsére most senki nem reklamált, pedig 6-7 lakóautó ott éjszakázott a homokbuckák és bokrok közötti öblökben.

Január 18. Csütörtök

Éjszaka feltámadt a szél, rángatta a motor takaróját. Reggel még elsétáltunk a part fölötti várhoz, amennyire meg lehetett közelíteni. Előző este teljesen sima volt a víz, szinte hihetetlenek voltak a táblák, amik veszélyes áramlatokra figyelmeztettek. Hát reggel elhittük, nagy hullámok csapdosták a parti sziklákat. Egy aranybánya felé mentünk tovább. A szigorú természetvédelem alatt álló területen kívül ezen a környéken mindent fóliaházak takarnak. Rengeteg zöldséget termelhetnek ezen a területen. Az aranybánya már a XX. század közepén bezárt, de még állnak az épületei. Nem tudom, hogy napjainkban miből élnek a kis település lakói. Az látszik, hogy valamikor sokkal nagyobb volt a város, az aranybányászok elhagyott házai romosan állnak, az idő lassan eltakarítja őket. Ahogy az aranybányász várostól a világítótorony felé haladtunk kis emelkedő után hirtelen lejteni kezdett az út és lélegzetelállító panoráma tárult a szemünk elé. Persze megálltunk az információs pont parkolójában gyönyörködni a tájban (N36.82799; W 2.03964).

A tengerparton általában a települések elején tábla jelzi, hogy a lakóautósok nem kívánatosak, így aztán a települések előtt telepednek le a lakóautókkal. Helyenként 4-10 lakót is láttunk. Mi egy apró kavicsos partú beachnél álltunk meg egy kicsit sétálni a tengerparton és persze nem tudtuk megállni, így néhány marék kagylót is gyűjtöttünk.

A kis településeken nem láttunk olyan boltot, ahol csavart árulnának, ezért mivel már tankolni is kellett úgy gondoltuk, hogy Almériában próbálkozunk. Elég kesze- kusza város, egy sávos utcákban izgultunk, higy elférünk-e, nem sikerült megtalálnunk a jelzett Carrefour benzinkutat és persze olyan boltot se, ahol csavart vehettünk volna a szivattyú megszereléséhez.

Ablában néztem ki egy lakóparkolót a Granada felé vezető úton. (N 37.15437; W 2.7774) A kisváros hegy felőli épülő lakóövezetében a sportpálya és az önkormányzati grillező park (több, mint 40 grillráccsal) melletti lakóparkolóban egyedül töltöttük az éjszakát.

Január 19. Péntek

Erre a napra kicsit felhős időt mondott Granadában az előrejelzés, a további napokra viszont szép napsütést, ezért Laci azt javasolta, hogy inkább másnap reggel álljunk be egy Granada közeli kempingbe és onnan motorral menjünk be a városba. Én nézegettem az útikönyveket valami érdekes közbenső látnivalót keresve és az 1976-os kiadású Panoráma útikönyvben találtam egy leírást Guadixról. Itt is, valamint a közeli Purullenában a vörös tufába vájt barlanglakások a jellemzőek. Találtam egy lakóparkolót is Guadixban, ezzel közelebb is kerültünk Granadához, hát útra keltünk. Több szempontból is jó ötletnek bizonyult ez a választás. Egyrészt fantasztikusak a vörös sziklák Guadix közelében, nagyon érdekesek Purullenában a tufa sziklákba vájt épületek, amiknek csak a homlokzatát építik meg, a többi része a föld alatt van. Többnyire takaros házakat láttunk, új építkezéseket is kifigyeltünk. Guadixba visszafelé megálltunk egy ipari parknál, ahol mindenféle üzletek voltak és Laci elindult felderīteni, hogy talál- e valahol olyan boltot, ahol csavart tudna venni. Szerencsére talált, szieszta után ki is nyitott és ajándékba kapott 3 csavart, ami remélhetőleg megoldja a szivattyú problémánkat. Egy nagyon kedvező árú benzinkutat is felfedezett, így meg is tankoltunk. Guadixba visszatérve elmentünk kicsit nézelődni a városban. A régi emlékeknek inkább csak a romjai maradtak meg, de nagyon szép a katedrálisa, a lábasházakkal körülvett főtere. Este a parkolóban fiatalok fúvós és ütős együttese gyakorlatozott (egészen olyan volt, mint egy toszkán festán), tűzijàték is volt valahol távolabb. 9 körül kiürült a hatalmas parkoló, csak mi maradtunk középen. Aztán éjfél tájban fiatalok jöttek, akik jó bulinak tartották, hogy a lakó körül keringjenek nagy csikorgással, fékezésekkel. Egy idő után elmentek, de tartottunk tőle, hogy visszajönnek, ezért kiálltunk az utcára a többi lakóautó mellé. (N 37.3052; W 3.13268)

Január 20. Szombat

Reggel korán keltünk és láttuk, hogy a parkolóban furgonok gyülekeznek, piac készülődött a téren.

Hétvégén korán reggel nem volt nagy forgalom, nem siettünk, lassan mentünk, nézelődtünk. Sütött a nap, de a földek deresek voltak, 1200 méteres magasságban vezetett az út, a távolban kísértek minket a Sierra Nevada havas csúcsai. Előbb vörös sziklák, majd olajfa ligetek között haladtunk. Amerre a szem ellátott, a dombokat mindenhol olajfa ültetvények borították.

 Laci már korábban kinézett az ACSI katalógusból egy 19 EUR-s kempinget Granada központjától csak 15 km-re, oda mentünk. A buszok szombati menetrendje nem volt megfelelő, ezért kivártuk, amíg kicsit felmelegedik az idő és 12 előtt valamivel motorral indultunk a városba. Elég érdekes utakon vitt a GPS, lakóval esélyünk se lett volna pl. amikor egy templomkert kapuján irányított be minket. Autókat is láttunk arra menni, hát mi is arra folytattuk az utunkat. Végül megérkeztünk a belvárosba, a folyópartra. Ott még motorral se volt egyszerű parkolóhelyet találni. Végül egy meredek utcában két autó közé keresztben állt meg Laci. A motor kitámasztója alá egyik oldalon egy követ is kellett tennie, hogy ne boruljon fel a motor. Onnan gyalog indultunk az Alhambra bevételére, útközben egy turista információnál térképre is szert tettünk. Már a felfelé vezető út mentén is víz csorgott két oldalt, felidézve közel 40 éves emlékeinket, amikor először jártunk Granadában. Csak akkor legalább 40 fok volt és nagyon jólesett a mindenfelé csordogáló hűsítő víz. Most inkább a hangulata ragadott magával. Fel is hívtam barátainkat, akikkel együtt voltunk Granadában, hogy ők is nosztalgiázhassanak egy kicsit. Az Alhambrába nem volt egyszerű a bejutás. A jegypénztárhoz ötös csoportokban engedték a várakozókat és a jegyvétel se ment gyorsan. Amikor sikerült hozzájutnunk a fejenként 14 EUR-s belépőnkhöz (ami a teljes komplexum látogatására szólt) elindultunk a jelzett útiránynak megfelelően. Először a Generalifét jártuk be, majd a Nazaríes palotáknál ismét várnunk kellett 20 percet, mert a mi belépőnk 4 órára szólt, de előbb értünk oda.  Még mindig csodálatosak az épületek csipke finomságú díszítései, a csempék, a kavicsokból kirakott utak, a mindenfelé csobogó víz és bár tél közepén a virágok leginkább pihentek, de a növények rendezettsége, a megkomponált kertek, udvarok megérintik az embert. Elgondoltam milyen lehetett itt élni, megpihenni egy-egy meghitt szegletben, nagy fogadások nyüzsgése, az udvar élete. Már kezdett hűlni a levegő, ezért vissza indultunk a motorhoz. A folyóparti útról kicsit be-be kukucskáktam a mór negyed keskeny utcácskáiba. Jó volt újra látni Granadát. Az egyik csúcspontja volt az első spanyolországi utazásunknak, most is sok élménnyel lettünk gazdagabbak.

 

Évával azt beszéltük meg, hogy az év végét a francia – spanyol határ körmyékén töltjük. Mivel ez nekünk messze van egy rövid útra úgy gondoltuk, hogy kiterjesztjük a télből és hidegből egy kicsit melegebb helyeken vándorlással és körbejárjuk az Ibériai félszigetet. Kb. 2 hónapos barangolást terveztem, Geri és Tomi márciusi névnapjára már hazaérve (Balu februári névnapját ezúttal a távolból ünnepelve).

Az indulást a már megszokott módon december 25-én reggelre időzítettük. Szenteste még együtt volt a család, Geri már két nappal korábban megsütötte a bejgliket és a gyümölcskenyeret, a gulyásleves alap, székely káposzta, disznótoros a mélyhűtőben várta a bepakolást, a temetőkben 23-án meglátogattuk eltávozott szeretteinket.

24-én reggel Geri és Laci még egy utolsó beszerzésre indultak, pl. esőnadrágért nekem a felszívódott korábbi helyett (ami biztos valami teljesen triviális helyről egyszercsak váratlanul előkerül majd, de most hiába túrtuk fel utána a lakót, a fiókokat, bőröndöket, hátizsákokat, motor csomagtartókat- természetesen előkerült kb 3 hét múlva a lakó szekrényéből, amit otthon indulás előtt Laci és én is legalább háromszor tüzetesen átvizsgáltunk J.

Laci már egy ideje ismerkedett a Geritől Karácsonyra előre megkapott GPS- tolató kamera kombóval, ami nem igazán akart rendesen működni. Péntek reggel a nagyfiúk is befutottak és attól kezdve a karácsonyi készülődés szüneteiben egyenként, párosban, vagy Balut is bevonva hármasban próbálták bűvölni a kütyüt, amivel csak azt érték el, hogy egy idő után már semmit nem csinált. Így aztán új segítség nélkül, az öreg, egyre gyakrabban sztrájkoló GPS – tolatókamerát a nyáron újított Garmin GPS-el kiegészítve indultunk az útra. (Remélhetőleg amíg úton vagyunk Gerinek sikerül segítséget szereznie és működésre bírni az új kütyüt.)

Hétfőn reggel már csak az utolsó darabokat raktuk be a lakóba (meg persze útközben fokról fokra rájöttünk, hogy miket hagytunk még otthon pl. erős paprika). Indulásnál a tolatókamera jelezte, hogy megsértődött, mert le akartuk cserélni, némán és sötéten duzzogott.

½ 10-kor sikerült elindulnunk, a GPS 1680 km-re jelezte a célt, Narbonne Plague-t. Tankoltunk, autópálya matricákat vettünk (a következő évre éves matricát is), majd még mielőtt felhajtottunk az autópályára szerencsére félreálltunk valami miatt, így utolért minket egy autó és szóltak, hogy kicsit odébb elhagytuk a motor biztonsági zárját. Fordulás, keresgélés, szerencsére ott pislogott az út közepén, félreállás, az erősödő forgalomban begyűjtés, ismét fordulás – és máris UTAZÁS!

Gyönyörű napsütéses időben autóztunk, az M7-en Balatonig nyári hétvégére emlékeztető forgalomban. A szlovén határ közelében rendőrök állítottak félre – közúti ellenőrzés, a lakóba is benéztek, aztán mehettünk tovább. Ahogy láttuk minden autót megállítottak ellenőrzésre.

A szlovén határ után a MOL kútnál megálltunk autópálya marricát venni és ebédelni. Meglepő módon Szlovéniában is végig szép napos idő volt (általában esőben szoktunk arra autózni). Gyönyörű naplementében volt részünk – bár az egyre alacsonyabban járó nap amikor éppen szembe világított eléggé zavarta a világos látást.

Az olasz határ előtt már sötétben megtankoltunk, majd folytattuk a km-ek fogyasztását. Siettünk, hogy minél előbb tudjunk találkozni Éváékkal, ezért továbbra is autópályán haladtunk. Velence környékén beszéltem Évával, akik Le Puy en Velay-ben álltak meg éjszakázni, aztán haladtunk tovább. Helyenként a kisvárosokban, amik mellett elmentünk az autópályán tűzijáték színes petárdáit fedeztük fel.  A “ searchforsites”-on éjszakázó helyeket kerestem. Vicenzánál, majd Veronánál néztem ki először lakóparkolót, de jól haladtunk, ezért Castelnuovo del Garda-ra esett a választásunk. A megadott koordinátánál nem találtunk lakóparkolót, ezért némi keresgélést követôen ( egy körforgalomnál nem a megfelelő lyukon mentünk ki a sötétben) visszatértünk a városkában korábban látott parkolóba. Csaknem a felét megtettük az útnak. Vacsoráztunk, majd mivel a szomszédos úton karácsonykor is nagy volt a forgalom és a városka fiataljai is petárdáztak egy kicsit, füldugókkal felszerelkezve aludni tértünk. Vacsora előtt Laci bekapcsolta az új elektromos ágybetétet. Csodálatos meleg ágyba térhettem nyugovóra. Elég fázós vagyok és a téli utakon eddig mindig beöltöztem (meleg zokni, trikó a pizsi alá, térd melegítő) és az éjszaka első felét azzal töltöttem, hogy a jéghideg ágyat felmelegítsem, majd a második felét azzal, hogy a fűtéstől jól bemelegedett lakóban és a felmelegített ágyban megszabaduljak a feleslegessé vált ruhadaraboktól. Most finom meleg ágy fogadott, nem győztem ujjongani és élvezkedtem, mint egy macska. (Kedves MaNa, ezer köszönet az ötletért! Bár bennem már korábban is felmerült az ágy felfűtésének gondolata, de mivel Laci nem fázós ennek nem volt prioritása. Amikor olvastam a ti megoldásotokat végül engedélyt kaptam a megrendelésére és ez lett a legcsodálatosabb karácsonyi beszerzés.)  Amikor lefeküdtem kikapcsoltuk az ágybetét fűtését, elég volt, hogy meleg ágyba feküdhettem le, remekül aludtam.

 

December 26. Kedd

Éjjel hallottuk, hogy szemerkélt az eső, reggel viszonylag korán, ½ 8 körül indultunk, még csaknem 800 km állt előttünk. A csendes esőben semmit nem láttunk a környékből amerre jártunk, mert ködbe burkolózott. Szerencsére az autópályán nem voltak oyan váratlan ködfoltok, amilyenek előző este nehezítették a látást. A hegyeken átkelve a tengerparton napsütés fogadott minket, de később sajnos a felhők kerekedtek felül és esőben tettük meg az utolsó 100 km-t Franciaországig.

Autópályán utazni gyorsabb ugyan, de nem olcsó. Olaszországon áthaladásunk 63  EUR-ban fájt.

Mivel Franciaországban emlékeink szerint még drágábbak a fizetős utak, ezért a határnál kikapcsoltuk a GPS- ben a fizetős út opciót. Mentonban megtankoltunk az Intermarchenál, szerencsére volt személyzet a kasszánál. Nizzában végig esett az eső, amíg a dugóban araszolgattunk, de utána kitisztult az idő és kisütött a nap. Laci szeretett volna Monacon keresztülmenni, de a GPS nem a tengerparti, hanem egy távolabbi és magasabban haladó útra vitt minket. A hegyoldalban vezető kacskaringós úton csak 30-40-el tudtunk haladni, nagyon lassan fogytak a hátralevő km-ek, ezért egy idő után úgy döntöttünk, hogy mégis inkább autópályán haladunk tovább. Éva Béziert ajánlotta találkozási helynek, mi attól kb. 150km-re, Arles lakóparkolójában álltunk meg éjszakára (N 43.676952; E 4.617301) Sok lakó állt a folyó melletti parkolóban, a sötétben beálltunk a sor végére.

 

December 27. Szerda

Reggel vettük észre, hogy akik éjjel utánunk érkeztek és még beszélgettek kint egy ideig nem lakóautóval jöttek, hanem egy furgonnal és sátrat vertek az út és parkoló melletti füves részen. Nem volt nagyon hideg, 6-8 fok, de éjjel eleredt az eső, nem lehetett nagyon melegük. Ilyenkor mindig hálát rebegünk, hogy milyen jó dolgunk van a lakóautó melegében, védve az időjárás kihívásaitól.

Éva előző este azt írta, hogy Bézierstől 80 km-re álltak meg éjszakázni, mi 150 km-re voltunk, ezért korán keltünk és 7 óra után pár perccel indultunk. Először megkerestük a parkolóban a szervizt és szervizeltünk, majd a zsákutca végén visszafordulva útra keltünk. Mivel a GPS-ek szerint csak kb. 20 km-el volt hosszabb, ha nem autópályán megyünk, ezt választottuk. Nem bántuk meg, az út a tenger közelében vezetett, a belső sós tavakban, a tengerben sok vízimadarat láttunk, fölöttünk is madarak kisebb- nagyobb csoportjai utaztak. Jól haladtunk, 10 körül megérkeztünk a 9 lépcsős Világörökség zsiliprendszer parkolójához. Ez kicsit máshol volt, mint az Éva által megadott koordináták. A fizetős parkoló 7 EUR egy napra, ami tartalmazza egy audioguide használatát is. A parkolóban alig néhány személyautó állt. Nem mentünk be, egy másik úton vártuk be Éváékat és Jackot, Bernard sms barátját ( aki nekünk olybá tűnt, mint Columbo felesége, mindig csak hallottunk róla, de sose találkoztunk). Most személyesen is megismerkedtünk, nagyon aranyos, jó kedélyű, jó humorú barát. A felesége és az imádott kutyái sajnos nem jöttek, mert a felesége nem tudott eljönni a munkából. A szép napsütésben és erős szélben elindultunk megnézni a zsiliprendszert. Sajnos éppen nem működik, a karbantartása folyik. Elsétáltunk a csatorna melletti úton a csatornahídig, de a közel 8 km-re levő csatorna alagútig már nem vállaltuk az utat. Az erős, időnként viharos széllökésekkel tarkított szél kergette a felhőket, a kocsikhoz visszafelé esni is kezdett valami havaseső szerűség. Laci előresietett és felszedett minket Évával a parkoló bejáratánál. Szerettük volna még megnézni a közelben a rómaiak idejéből maradt emléket, ami a csatornaalagút közelében van és egy dombról nyílik rá a legjobb kilátás. Keskeny, egy sávos úton közelíthető meg a domb, a parkoló felé haladva egy vihar által kidöntött fának az ágai csaknem teljesen eltorlaszoltâk az utat. A parkoló szintjén bekerített területen levő kerek lyukak gabona tárolására szolgáltak. Lépcsőkön, illetve aszfaltos úton lehetett felmenni a domb tetejére. Mi felfelé a lépcsőket, lefelé az aszfaltos utat választottuk. Egy időszámítás előtt 600- időszámítás szerint 100-ig virágkorát élő gael falu maradványait találták meg a dombon. Túl sok nem maradt belőle, viszont gyönyörű kilátás nyílt a magaslatról. Nagyon érdekes volt felülről látni a mélyedést (oppidom), amit a rómaiak víztározónak használtak, a sugarak mentén pedig csatornák húzódtak.

Innen az Africanea szafari parkhoz indultunk, annak a parkolójában terveztünk éjszakázni, hogy másnap korán meg tudjuk nézni a vadasparkot. Mire odaértünk már zárva volt, a parkolóba se lehetett bemenni. Egy közeli kis városban, Sigeanban álltunk meg – először egy ház előtt az utcán, aztán Bernard elment körülnézni és a közelben a temetőnél egy remek parkolót talált. Éjszaka még néhány lakóautó csatlakozott hozzánk.

 

December 28. Csütörtök

Reggel 9 után nem sokkal az első látogatók között voltunk az afrikai vadasparkban. Jack nem tartott velünk, ő már régebben járt ott. A bejáratnál megkérdeztük, hogy bemehetünk-e a veszélyes állatok által lakott részre a kocsi hátulján a motorral. Kiderült, hogy csak biciklivel és motorral nem szabad bemenni, a kocsi hátulján a motor nem akadály. A belépő 32 EUR felnőtteknek, 25 gyerekeknek. Mi még soha nem voltunk safari parkban, érdekelt, hogy milyen állatokat és mennyire közelről tudunk megfigyelni. A bejárat után csaknem közvetlenül egy csapat barna bölény jellegû állat sétált az úton, meg is kellett állnunk, hogy elmenjenek előlünk. A medvék és az oroszlánok külön kerítéssel vannak elszeparálva a többi állattól. A macik – nagy, fekete medvék – reggel elég aktívak voltak, néhányat közelről is meg tudtunk figyelni. Két kört mentünk a medvék területén, majd az oroszlánok felé folytattuk az utat. Egy parkőr kocsiban vigyázza az oroszlánokhoz közel a területet, nehogy valamelyik buta látogató túl közel merészkedjen hozzájuk. Bár mindenhol ki van írva, hogy tilos lehúzni az ablakot, vagy kiszállni a kocsiból, mégis előfordul, hogy valamelyik látogató megszegi a biztonsági szabályokat. A kocsihoz egészen közel tudtuk megfigyelni az oroszlánokat, az egyik előttünk ment át az úton. Megbeszéltük, hogy később visszatérünk a medvékhez és oroszlánokhoz, de előtte megnézzük a gyalogosan is bejárható területeket. Laci az ablakot is megmosta, mert az első körben derült ki, hogy nappal szemben bizony elég maszatos a szélvédő és az oldalsó ablakok. A szavanna részen sokáig néztük az orrszarvú csapat reggelizését, a zsiráfok a hidegben csak a házuk ablakán dugták ki a fejüket, a zebrâk kisebb – nagyobb csoportokban legelésztek, vonultak a területük egyik felérôl a másikra. Nagyon tetszett, hogy az állatkertekkel ellentétben itt mindegyik állatfajnak nagy terület állt rendelkezésre. Persze nem egészen olyan, mint a természetes élőhelyükön, de védve vannak más állatoktól és az étkezésük is megoldott.

A gyalogosan bejárható részen viszonylag nagy elkerített területeken élnek az állatok, ez a rész hasonlít a megszokott állatkertekhez. Az elefántok éppen kölcsönben vannak más állatkertekben, a csimpánzoknak nem volt kedvük a hidegben, szélben előbújni, az alligátorok lustálkodtak a medencéjük partján, a wallabyk nem jöttek a kerítés közelébe. A pelikánok viszont a gyalogút mellett üldögéltek a patakparton és a flamingó csapatban is elgyönyörködtünk, ahogy a nyakukat nyújtogatták, fejüket forgatták, váltott lábon álldogáltak, közben nagy hangon beszélgettek. Néhány gólya is csatlakozott a vízparti partihoz.

Visszamentünk még egy körre a macikhoz és oroszlánokhoz. A medvék éppen sziesztáztak, tôbbségük úgy elbújt, hogy nem láttuk őket, mások hátsó felüket mutatva az út felé szunyókáltak, csak egy maci jött-ment a játszótéren. Az oroszláncsapat is messzebb vonult az úttól, ott heverésztek, közelükben a vadőr pihent az autójában.

Amikor tovább indultunk először kerestünk egy szupermarketet benzinkúttal és lakóautó szervizzel, tankoltunk, szervizeltünk, aztán felkerestük a közelben tanyázó “életváltókat”, Adrient és Pétert. Hazai ízeket hoztunk az életükbe a túrós csuszával, diós és gesztenyés bejglivel, mézeskaláccsal, magyar borokkal. A fondü svájci ízeket csempészett a bőséges vacsorába. Lacinak előző este kiakadt a telefonja, minden eltűnt róla, Péter próbált segíteni, hogy újra ráleljen a fontos tartalmakra ( pl. a mindenfelé használatos és a telefonra elmentett jelszavaira).

Péterék aktuális törzshelyén kellemes éjszakát töltöttünk, engem ½ 8 körül ébresztett másnap Laci.

(N 42.70082; E 3.02277)

 

 

 

December 29. Péntek

Felhős, időnként esős időben indultunk a Chateau de Queribus kathar vár meghódítására. A közeli Pireneusokat már viszonylag alacsonyan is hó borította. Keskeny szerpentinen kanyarogtunk felfelé, a várhoz vezető út bejáratánál parkoltunk. Elég nagy magasságban volt előttünk a várrom. Amikor gyalogosan  elindultunk nem esett az eső, de rohangáltak a felhők. Eleinte gyalogos ösvényen haladtunk felfelé, majd egy idő után lépcsők következtek. Közben eleredt az eső is, a lépcsők egyre meredekebbek lettek és csúsztak is, de csak felmentünk a vár tetejére. Útközben hegyi kecskék jöttek – mentek körülöttünk, láthatóan ők a lakói a várnak, otthonosan mozognak a sziklákon, lépcsőkön, a vár nyitott és fedett részein. Az egykori kápolna boltozatát középen egy hatalmas pillér tartja.

Mire elindultunk lefelé az eső és a felhők eltakarták a környező hegyeket, alaposan eláztunk, a kabátom csak másnap reggelre száradt meg.

Terveztük, hogy megnézzük Cucugnant, ahol egy ősi malom működik és a termékeit egy hagyományos recepteket követő pékségben dolgozzák fel, de mint a várnál megtudtuk a malom és a pékség szabadság miatt zárva tart az év végéig. Így aztán a közeli Salses-le Chateauba autóztunk, ami a francia muskotályos bor hazája. A borkereskedés előtti parkolóban már állt néhány lakóautó. Éváék a vár megtekintésére indultak, mire feleszméltünk már csak a sarkon láttuk eltűnni őket. Gyorsan felöltöztünk és a nyomukba eredtünk. A vasúti aluljáró másik oldaláról már látszott a nagy kiterjedésű tégla vár. Éva már jött visszafelé, a fiúk végigjárták a várat. Érdekessége, hogy soha nem rombolták le ezt a téglából épített erődítményt. Mi csak kívülről vettük szemügyre, aztán Évával a borszaküzletbe indultunk, ahol megkóstoltuk a karácsonyi kiadású muskotályos újbort, egy régebbi muskotályos bort és egy környékbeli bort. Mindegyik édes, aperitif, vagy desszertbor volt. Bernard nem iszik alkoholt, legfeljebb az almabor, meg ez a muskotály az, amivel kivételt tesz. Két üveg bort vettünk, aztán visszamentünk a lakóhoz. Laci nem boldogult a telefonja helyreállításával, ezért mivel csak 26 km-re voltunk Péteréktől, felhívta és visszaindult hozzájuk egy kis segítségért. Mivel én voltam a vacsorafelelős nem csatlakoztam hozzá, hanem Éváéktól kértem menedéket. Ők éppen a boros üzletbenvoltak. Időközben a fiúk is visszaértek a vár túráról, kóstolgattak és vettek is néhány üveg bort. Éva két boros poharat is szeretett volna venni, amiket végül ajándékba kapott. Az egyik vevő, amikor meghallotta, hogy Collioureben szeretnének szilveszterezni azt javasolta, hogy már 30-án célszerű odamennünk helyet foglalni a lakóautó parkolóban, mert 31-én már nem biztos, hogy találunk helyet.Egy másik helyet is javasolt, a kaszárnyánál, ahol szokott látni lakóautókat, közelebb a városhoz, mint a lakóparkoló.

Laci elment a lakóval, én a székelykáposztával betelepedtem Éváékhoz. Éppen végeztünk a vacsorával, amikor Laci is visszaért és csatlakozott hozzánk (persze ő is kapott vacsorát).

Este eléggé felkerekedett a szél és a közelben volt a vasút is, de kellemes éjszakát töltöttünk a parkolóban (N 42.83696; E 2.91974).

 

December 30. Szombat

Először egy bevásárlóközpontban álltunk meg az óév utolsó nagyobb beszerzésére és az üzemanyag tartályok feltöltésére, mert következő évtől drágul a diesel, hogy közelítse a benzin árát.

Colliouerenem volt nagy távolságra, az ajánlott helyen és másfelé is a városban lakóautós parkolást tiltó táblák voltak, így végül a hegyoldalban a városközponttól messzebb levő lakóautó parkolóban álltunk meg. Már sok lakóautó állt a több magasságban levő helyeken. Mi Éváékkal a legalsó részen találtunk helyet az út két oldalán, Jack pedig egy terasszal feljebb. (N 42.52455; E 3.08231) Éváék a déli kis falatozásra taxival lementek a városba, mi robogóval később eredtünk utánuk. Sajnos a gyomrom rendetlenkedni kezdett, ezért mi gyorsan visszafordultunk. Laci később még egyszer visszamotorozott a városba és jobban körülnézett.

 

December 31. Vasárnap

Reggel kicsit lustálkodtunk, aztán a szép napsütésben ismét elindultunk a városba. A belváros nagy részét lezárták az autós forgalom elől, piaci árusok lepték el a tereket, a mólón a tűzijáték rakétáit rendezgették. Rengeteg ember sétált a városban és a parton, egy kisfiú kicsit be is ment a vízbe, a hidegtől kivörösödött lábakkal üldögélt a parti sétányon. Kutyákat sétáltattak, közülük is bemerészkedett néhány a tengerbe. Egy vitorlásra gumicsónakkal szállították estére a borokat. Lacival felkaptattunk a hegyoldalban álló szélmalomhoz, de a még feljebb álló erődhöz már nem volt kedvem felmászni. A szélmalomtól lehetett látni a szemközti hegyoldalon álló lakóautókat. A szélmalomtól lépcsőn mentünk vissza egy olajfa ligeten keresztül a motorhoz. Délután sziesztáztunk egy kicsit, hogy ne legyünk este álmosak. A jó társaságban, finom falatok mellett gyorsan szaladt az idő. Éjfélkor pezsgővel köszöntöttük 2018-at, aztán a parkoló legmagasabb pontjáról gyönyörködtünk a tűzijátékban. Érdekes és megnyugtató volt, hogy a városi tűzijátékon kívül senki nem petárdázott, zajongott.

BUÉK!

 

2018. Január 1. Hétfő

Nem keltünk korán, szervizelés után 11 körül indultunk el Spanyolország felé. Jack még maradt egy kicsit, azt mondta, hogy majd a határ utáni első városban, Portbouban találkozunk, ő ott megáll olcsó cigarettából feltölteni a készleteit. Gyönyörű úton kacskaringóztunk a hegyoldalban, csodás kilátással a tengerre és kis szigetekre. Mi végül nem álltunk meg Portbouban, mert minden zárva volt, meg persze parkolóhelyet se láttunk. Az egyik kisvárosban, ahol a tengerparton vezetett az út messziről nagy csoportosulást vettünk észre. Közelebb érve kiderült, hogy kis zenekar játszott a téren és körtáncot járnak. Nagyon hangulatos volt, ahogy zenével és tánccal köszöntötték az új évet.

A kis félsziget végére igyekeztünk Cadaquesbe, ahol a park4night egy jó tengerparti parkolót jelzett (N 42.29582; E 3.28669). Meredek, keskeny, kanyarokkal tarkított, de jó minőségű úton haladtunk a szerencsére gyér forgalomban. Ez a környék sok helyen őrzi a szürrealizmus nagy alkotójának, Dalinak az emlékét. Gyerekkorában sok nyarat töltött Cadaquesben, a Dali ház megtekinthető, de mi nem mentünk el felkutatni. A tengerpartról minden irányba meredek utak vezettek a városkába. A parkolóban már jó néhány lakóautó állt. Nyáron biztos sokkal nehezebb helyet találni. Kicsit sétálni indultunk a parton, Éva közben telefonon navigálta Jackot, hogy hogyan talál el a parkolóba. Bár Jack adta meg nekünk a hely koordinátáit, kiderült, hogy náluk a felesége kezeli a GPS-t, aki most nem volt vele. Végül telefonos segítséget kért tőle és az instrukciók alapján beállított koordinátákat követve ő is megérkezett.

Éváék úgy döntöttek, hogy másnap reggel hazafelé indulnak, lassan haladva a tengerparton. Este a búcsúvacsorát követően korán nyugovóra tértünk.