Miben más télen Toszkána?
Toszkána kedvenc úticéljaim közé tartozik. Jártunk már ott ősszel, tavasszal, nyáron és mindig nagyon tetszett. Örömmel vettem Éva (Challenger) indítványát, hogy idén a téli szünetben toszkán kisvárosokat keressünk fel.
Régi Toszkána információ gyűjteményem sajnos a korábbi gépemmel elveszett, ezért elkezdtem újra gyűjtögetni az internetről. Elsősorban a Chianti vidékét és a Lucca környéki villákat nézegettem.
Kezdetben úgy volt, hogy Gabikék is velünk tartanak, később változtak a terveik. Eleinte Firenzétől északra Fiesolet néztem ki találkozási helynek, de aztán ezt módosítottuk Vincire.
Éváék 25-én reggel indultak, délután 2-kor, amikor éppen útra keltünk otthonról kaptuk tőlük az sms-t, hogy 60 km-re járnak Genovától és süt a nap.
Mi szemerkélő esőben indultunk, az M7-en időnként előbújt előttünk a nap, máskor teljesen eltűnt, néha esett, vagy csak csöpörgött az eső, de bal oldalt egész úton fekete felhők és villámok kísértek. Lentiben beszereztük a szlovén autópálya matricát és változó intenzitású esőben haladtunk át az országon. Az olasz határ közelében elállt az eső. Az első nap Velence környékén egy Autogrill autópálya megállóban éjszakáztunk. Éváék Portovenereben csodálták a naplementét. Este 10 körül hívott Gábor a Gabik csapatból, hogy másnap ők is a nyomunkba erednek, majd küldjük el nekik az éjszakai megállóhelyünk koordinátáit, hogy tudják hol keressenek.
December 26-án Éváéknak némi problémájuk akadt a Pisa környékén a nagy áradások miatt lezárt autópályákkal, de végül talán két perc eltéréssel egyszerre érkeztünk meg Vincibe a lakóautó parkolóba (N43.78087, E10.92843). Kellemes tavaszias időben (14-15 °C) besétáltunk a városba és megnéztük Leonardo da Vinci múzeumát, ami két épületben kapott helyet. A tornyot éppen felújítják, ezért kevesebb rajzos, leírásos ötletének a modelljét tudtuk megtekinteni, de így is lenyűgöző volt, hogy korát meghaladva milyen ötleteket dolgozott ki. Vinciben szembesültünk először más évszakokhoz viszonyítva azzal a különbséggel, hogy sokkal kevesebb a turista.
Estére Greve in Chianti lakóparkolóját néztem ki (N43.590667, E11.313550), de előbb Vinci közelében, Artiminoban felkerestük a 100 kéményes Medici villát. Szép, hullámos toszkán tájon jártunk, az őszi vetések és rétek üde zöldje váltakozott a lombhullató fákon fennmaradt levelek rozsdabarnájával. Helyenként a sárga és vörös különböző árnyalatai színezték a képet. Artimino közelében elhaladtunk egy XII. századi kis templom mellett, majd egy viszonylag nagy parkolóra találtunk, ahol megálltunk. Amikor elindultunk a kastély felé elkezdett cseperegni az eső. Bemenni nem tudtunk, mert szünnap volt, de érdekes a domboldalba épült kastély a sok kéményével, előtte szép kerttel.
Artimino után a GPS-t követve egy egy sávos hídon áthaladva az Arno felett 2,60 magas, 2,00 m széles vasúti átjáró késztetett megállásra és visszafordulásra. Némi fennakadást okoztunk a váratlanul megélénkült forgalomban, majd a szemerkélő esőben bolyongtunk a toszkán tájon másik átkelőt keresve a folyón. A rövid téli napok miatt már sötétben érkeztünk meg Greve in Chiantiba.
Útközben feltűnt még egy különbség: Toszkána télire bezárkózott. A tanyákhoz, villákhoz vezető utak kapui máskor tárva-nyitva állnak, most szinte kivétel nélkül mindet zárva találtuk.
Amikor megérkeztünk elküldtük a koordinátákat Gabiéknak, Évával besétáltunk a városka központjába, felidéztük, amikor Ambrus megrettent az egyik bolt előtt álló kitömött vaddisznótól. A vaddisznó most is ott állt, a bolt nyitva volt, a plafonról lógó sonkák között vásárlók nézegették a szalámikat, sonkákat, sajtokat és be is szereztek egy kis toszkán csemegét. Éva is vett egy szál pikáns szalámit.
A vacsora csoda finom pezsgős fondü volt, a különleges csemegével degeszre ettük magunkat. Gabiék még nem érkeztek meg, amikor nyugovóra tértünk. Másnap reggel már ott voltak, mint kiderült egy tévesztett koordináta okozott nekik többlet utat és késedelmet. Betsi eleinte megijedt Selymitől, de később nagyon jól összeszoktak.
December 27-én felhős, időnként szemerkélő, néha árnyékot varázsolni próbálkozó napsütésben a központi Chianti vidéket jártuk be hullámvasút utakon (dombra fel, dombról le, kacskaringó után kacskaringó). Azzal kezdtük, hogy az első célpontot (Montefioralle) kihagytuk, mert oda Greveből egy igen keskeny és nagyon meredek úton kellett volna elindulni. Ehhez nem ártott egy kis előzetes edzés. Ezért először inkább tankoltunk. Sikerült megfejteni az önkiszolgáló benzinkút működését. A fizető automatánál – ahol a pénzt kell megfelelő irányba állítva begyömöszölni – csak a kútfej számát kell megadni, ahol tankolni szeretnénk, ezután a kútfejnél bármilyen üzemanyagot választhatunk, annyit fog kiadni, amennyire elegendő a pénz, amit betöltöttünk. Gondolom, hogy valahogy hasonló módon működik bankkártyával is.
Km-ben nem tettünk meg nagy távolságot ezen a napon, időnként többször is elhaladtunk ugyanazon az útszakaszon, de az útvonal és a megállók egy kis ízelítőt adtak a Chianti vidék hangulatából. Ezen a környéken, amely Olaszország egyik legjelentősebb bor régiója még mi se jártunk korábban, újdonság volt számunkra. A Lorena család a XVIII. – XIX. század fordulóján kezdett szőlőtermesztésbe a vidéken, amivel megalapozták a későbbi borvidéket.
Lamole egy kis út végén található középkori zsákutca falucska. A templom a legnagyobb épület a településen, szép szárnyasoltárral. A falunak van még egy ajánlott étterme és csodálatos kilátása a környező dombvidékre, szomszédos városokra. Nyáron biztos nagyobb a forgalom, most csak mi voltunk idegenek.
Volpaia a XI. században épült erődített falu. A toszkán települések legtöbbjéhez hasonlóan egy magaslatra építették. Az eredeti városfalaknak csak egy része áll már és a hat toronyból is csak kettő maradt meg, mégis igazi középkori hangulatú kisváros. Természetesen több bor- és olívaolaj bolt is található a városkában. Ahogy körbesétáltunk az egyik házban egy nagy kandallót láttunk, amiben lobogott a tűz.
Következő megállónk sok-sok kacskaringó után ismét egy kis kitérővel Badia Coltibuono volt. Itt egy több, mint ezer éves apátság található. Mivel turistákkal alig találkoztunk –itt is mi voltunk csak idegenek – Volpaia, illetve az apátság parkolója is ideális lett volna akár éjszakázásra is. Az apátság előtt egy gyönyörű hatalmas fa állt. Bámulatos, ahogy Olaszországban és azon belül Toszkanában lépten-nyomon csodákba botlik az ember. Igazából ha jobb idő lett volna, akkor a letérőtől gyalog is megközelíthettük volna az apátságot.
Radda in Chianti szintén fallal körülvett kisváros hangulatos utcácskákkal. A várfal tövében tudtunk parkolni, városnézés után ott is fogyasztottuk el az ebédünket. Az út során nagy élmény volt, hogy mindenhol könnyen találtunk parkolóhelyet és többször előfordult, hogy a lakóautó parkolókban is mi voltunk az egyetlen látogatók.
A városfalról csodálatos kilátás nyílt a környékre, végig tudtuk követni, hogy merrefelé jártunk korábban.
Következőként rövid látogatást tettünk Gaioleban. A várost a XIII.- XIV. században kereskedelmi központként alapították. A város központján egy patak folyik keresztül és az egyik épület falán találtunk egy térképet a környékről, amely a közelben levő kastélyokat, várakat tüntette fel. Sajnos nem sikerült rátalálni arra, amit kinéztünk, ezért tovább indultunk aznapi utolsó célállomásunkra, Castellinába. Messziről vegyes képet mutat Castellina. A régi városmaggal vetekedő magasságú ipari létesítmény rontja az összbenyomást. Castellina in Chianti lakóautó parkolójában (N43.473311, E11.287600) csak mi voltunk lakóautóval. Először kicsit felfedeztük a várost. A parkoló közelében volt egy domb, ami alatt etruszk tombákba lehetett betekinteni (az i.e. VII. – VI. századból). Kicsit sötét volt és nem vittünk zseblámpát, ezért csak a sírok bejáratát néztük meg, Selymi pedig élvezte a rohangálást, hempergést a dombon a zöld fűben. Utána bementünk a városba, ahol piros szőnyeget terítettek le a fontosabb utakon. Gabiékkal szembe találkoztunk, beszereztek egy kis Chiantit. Nagyon tetszett az idők során lefedett középkori gyalogút a városfal mellett. Innen üvegezett nyílásokon lehet letekinteni a környékre. A következő utca egy szinttel feljebb van, ahol betértünk egy enotecaba és beszereztünk mi is némi fekete kakasos Chianti bort.
Éváék a tombától visszafordultak és előétel falatkákat készítettek, Gáborék grilleztek, halászlé is előkerült.
December 28-án San Gimignanoval kezdtük a programot. Azokon a helyeken, ahol korábbi látogatásaink során megálltunk az út szélén mindenhol ki volt téve, hogy lakóautóval tilos parkolni. Ezért bementünk az egyik jelzett lakóautó parkolóba, kempingbe (Sosta Giornailera), ahol 24 órára 22 EUR a parkolás, de óránként 4 EUR/ óra a díj és kocsival felvisznek a városba, valamint óránként vissza is visznek. Rendesek voltak csak egy órát kellett fizetnünk. Korán reggel mentünk, 9.30-kor mentünk fel a városba, és láss csodát. Vagy a téli időpont, vagy a korai városlátogatás, vagy az esős idő miatt, de ezúttal nem volt tömeg San Gimignanoban. Igaz, hogy egy kicsit téli álmot is aludt a város, a főtéren mindkét cukrászda téli szünetre zárva volt. Az üzletek azért nyitva voltak, de vevőt nem sokat láttunk. Nagy élmény volt, hogy a főtéren kivételesen semmit nem renováltak, mindent meg lehetett nézni. A városházánál egy olyan belső udvart is felfedeztünk, ahol korábban még nem jártunk.
Úgy gondoltuk, hogy ha San Gimignanoban ilyen kevesen voltak, akkor talán Sienával is érdemes megpróbálkozni. Ott ugyan nehezebb volt parkolóhelyet találni három lakóautónak, végül Éváékkal a belvárostól kicsit távolabb álltunk meg, míg Gabik a városfal mellett találtak helyet. Amíg sétáltunk a városban ettünk egy kis pizzát és fagyit is. Siena télen is szép, itt más turistákkal is találkoztunk, de a nyári tömeghez képest szinte üres volt a város.
Éjszakára kedvenc városomat, Montalcinot kerestük fel. Éváék és Gabik már meg se lepődtek, hogy ismét egy hegytetőre kapaszkodtunk fel. Mi viszont meglepődtünk, amikor egy csapat gyerek között elhaladva azt láttuk, hogy megszűnt a lakóautó parkoló a fenyőfák alatt. Viszont néhány méterrel feljebb kialakítottak egy új lakóparkolót, ahol 5EUR/ nap a díj.
Este szemerkélt az eső, de úgy terveztük, hogy másnap ellátogatunk Saturniába. Este Éva elkészítette a finom káposztás kolbászt póréhagyma főzelékkel, Gabik vörösboros szarvaspörköltöt hoztak, desszertnek pedig gyümölcssalátát készítettem.
December 29-én reggel szinte semmit nem lehetett látni a városból, a felhők jöttek-mentek, de szerencsére nem volt szél. Gabik lakójával mentünk le a városba, ahol a városfal közelében tudtunk megállni. A felső városkaput és mellette a városfalat éppen felújítják, de a városkában azért körül tudtunk nézni. Bernard vett friss mandarint, Gabival pedig még visszamentünk a városkába, hogy beszerezzünk némi bort, elsősorban Brunellot, ami Montalcino híres bora. Voltak meglehetősen drága nedűk, az egyik üveggel 1400 EUR-ba került (na mi nem ezt vettük meg).
Gabik úgy döntöttek, hogy hazaindulnak, úgyhogy elbúcsúztunk tőlük. Mi is lemondtunk Saturniáról, mert a meleg víz ugyan biztos kellemes lett volna, de kinek van kedve szemerkélő esőben elbotorkálni a vízig és vissza a lakóig.
Volterrába indultunk tovább. A lakóautó parkolóban alig volt hely, de sikerült találni két helyet egymás mellett. A parkoló egy részében hatalmas sátor állt. Már alkonyodott, amikor nekiindultunk a néhány száz lépcsőnek. Volterra volt az első város utunk során, ahol – legalábbis a város egy részében – nyüzsgő élet folyt. A főbb utcákban és a főtéren elég sokan voltak, a katedrálisban belehallgattunk egy hangverseny próbájába, végignéztük néhány alabástrom ajándékbolt kínálatát. Azért ha letértünk a fő csapásról, akkor meglehetősen kihalt sikátorokat találtunk. Némileg feloszlott a felhő és köd, lehetett látni a síkság és a szomszédos dombok városainak fényeit. Elhatároztuk, hogy ha másnap reggel süt a nap, akkor ismét felmegyünk a városba.
December 30-án reggel nem sütött a nap, csak a madarak csiviteltek. Így aztán nem másztuk meg ismét a lépcsőket, hanem elindultunk Lucca felé. Útbaesett Casciana Terme városkája, ahol időnként napsütésben jártuk körbe a fürdővárost. Kellemes mikroklímájának köszönhetően az utak mentén, kertekben számos pálmafát láttunk. Lakóautó parkoló jelzéssel is találkoztunk a városban sétálva. A fürdőt csak kívülről jártuk körbe és a szabadtéri medencéket és a kertet néztük meg a kerítésen bekukucskálva. Gyönyörű tájon haladtunk, meleg színekben játszottak a földek, erdők, kövek, házak. Az Arno közelében hatalmas vihar nyomait láttuk, tövestől kifordult nagy fák, sok-sok letört ág. Éva aggódott is, hogy nincsenek-e lezárva az utak, ezért Ilontól kértünk segítséget a friss időjárás hírekről.
Luccában kicsit tekeregtünk, mire megtaláltuk a lakóautó parkolót. Amikor sétálni indultunk szitált az eső, ezért nem a városfalat jártuk körbe, hanem a házak között haladtunk. Éváék itt is megkóstolták az olasz fagyit, megcsodáltuk a belülről felújítás alatt álló dómot, a tornyot, aminek a tetején tölgyfák nőnek, az amfiteátrum teret. Az egyik téren egy hanyatt fekvő arany tehénre bukkantunk, amivel szívesen fényképezkedtek a turisták. Megcsodáltuk egy kirakodóvásár kínálatát, mielőtt visszaindultunk a lakóautókhoz. Másnap vettem észre, hogy eléggé átázott a cipőm, lehet, hogy ekkor alapoztam meg a megfázásomat.
A búcsúestén ismét fondüt ettünk, ez is nagyon finom volt, alig tudtunk megbirkózni vele. Éváék már kora reggel elindultak, hogy időben hazaérjenek. Mi még szervizeltünk (a vízcsap olyan érzékelővel van ellátva, hogy csak akkor működik, ha odaáll egy lakóautó), majd ezúttal a 10 EUR alapdíjat befizetve az automatába távoztunk.
December 31-én a Dolomitok felé vettük az irányt. Ilon már korábban írta, hogy Garfagnanaban, ahova még szerettünk volna elmenni földcsuszamlások voltak, ezért változtattunk a programon. Legnagyobb meglepetésünkre a Dolomitokban alig volt hó. Auronzóban valamennyi havat összekapartak a sípályára, de az egész környékre csak a nedves utak, nagy pocsolyák voltak jellemzőek. Továbbmentünk Sappadába. Itt nagyobb hó volt, a fák ágai és a házak teteje is havas volt, de nem csak a lakóautó parkoló, hanem mellette végig az út is tele volt lakókkal. Selymi egy kicsit havazhatott, aztán úgy döntöttünk, hogy tovább indulunk Nassfeldbe, mert annak a felső része magasabban van. Útközben az egyik városkában nagy tüzijáték volt, beálltunk irányba, onnan néztük a műsort.
Már sötétben kacskaringóztunk fel a szerpentinen. Amikor februárban arra jártunk több méteres hó volt, most 1000 m felett kezdődött a hó, de csak nagyon gyéren. Az út elején tábla hirdette, hogy lakóautóval este 8-reggel 8 között nem szabad egyik parkolóban se tartózkodni. Mivel már elég késő volt nem nagyon foglalkoztunk a táblával, felmentünk az előző télen bevált 5. parkolóba. + 2 fok volt este, kilátszott az aszfalt, víztócsák, alatta jég. Éjfélkor kimentünk egy kicsit a sípálya aljára megnézni a környező petárdázásokat. Az egyik bázis az út szélén volt, ahonnan egy elrontott rakéta pont a lakóra pattant, majd leesett mellette és ott robbant fel. Eléggé aggódtam, mert pont a gázpalack tároló mellett tette mindezt. Szerencsére nagyobb baj nem történt, csak az oldalsó helyzetjelző lámpa búrája ugrott le a helyéről. Szegény Selymi biztosan nagyon megijedt, mert benthagytuk a lakóban, hogy ne izgassa a sok durrogtatás.
Szerencsére éjfél után viszonylag gyorsan elcsendesedtek a petárdák és nyugodtan aludtunk reggelig.
Január 1-én Laci és Balu síelni indultak, én pedig Selymivel sétáltam egy nagyot. Egész nap fájt a torkom, de aztán estére elmúlt. Amikor a fiúk visszajöttek a síelésből korai vacsorát követően elindultunk hazafelé. Kiderült, hogy Laci egy nappal elnézte a naptárat, azt hitte, hogy már másnap haza kell érnünk. El is jutottunk Grazig, ott aludtunk számos olasz lakóautó társaságában egy autópálya megállóhelyen.
Január 2-ára már nem maradt nagyon hosszú út. Amikor átértünk a határon bejelentkeztünk Maciéknál, hogy ha nem zavarunk hazafelé benéznénk hozzájuk. Jó volt újra találkozni és beszélgetni, remélem, hogy 2010-ben összejön néhány közös kirándulós hétvége.
Maciéknál kezdett kitörni rajtam a nátha, ami aztán hazafelé csak egyre erősödött. Iszonyú viharos szélben autóztunk, még a nem kevés súllyal megrakott lakót is rángatta, le akarta tépni a tetőablakot. Szerencsésen hazaértünk és még gyorsan kipakoltunk, hogy Laci be tudjon állni Brigivel a helyére.
Természetesen ezen az úton se sikerült bejárni Toszkána minden részét, leginkább a Chianti vidékről és néhány toszkán kisvárosról sikerült képet kapnunk. Nagy örömmel mutattam be kedvenceimet újabb lakóautós barátainknak. Továbbra is őszinte rajongója vagyok Toszkánának és remélem, hogy Éváéknak és Gabiknak is tetszett az út.
