Régi vágyam volt az USA nyugati part nemzeti parkjainak meglátogatása. Sokfelé jártam már a világban, de az USA valahogy kimaradt eddig. Amikor Kanadában jártunk a Niagara vízesésnél és környékén, a folyó másik oldalára átkukucskálva láttunk egy picike darabot ebből a nagy országból, de nem tettem még a lábamat a földjére. Laci több, mint 20 éve egy munkahelyi tanulmányúton járt Los Angelesben, San Diegoban, Las Vegasban, a Grand kanyonnál, amit felülről helikopterből is látott, sőt New Yorkban is volt.

Eredetileg azt terveztem, hogy lakóautót bérlünk és azzal látogatjuk meg a nemzeti parkokat, de ahogy belemélyedtem a tervezésbe rájöttem, hogy nagyon nagy területet kell bejárni és nem egyszerű az összes érdekes parkot egy útra felfűzni. Nézegettem az utazási irodák ajánlatait is, összehasonlító Excel táblát gyártottam a különböző utakról, melyik nemzeti parkok meglátogatását tartalmazzák, melyik városokat érintik, hány naposak, mennyi az áruk. Ebből az összehasonlításból a Premio Travel ajánlata került ki győztesen. Már utaztunk velük kétszer is, igaz, hogy csak Törökországba.

Gingernek kerestem kutyapanziót a két hétre, amíg mi utazgatunk, de végül Balu lemondta február első két hetére a forgatásokat és vállalta a kiskutyát.

 

Február 1. Péntek

Reggel 9-kor indult a gépünk müncheni átszállással Los Angelesbe. 6.15-re rendeltünk taxit, mert az utazási iroda tájékoztatása szerint legkésőbb 7 órâig a reptérre kellett érkeznünk.

A repülőtéren kerestük, hogy hol lehet az idegenvezetőnk, mert az instrukció szerint csak azt követően jelentkezhettünk be a gépre, hogy nála lejelentkeztünk. Kiderült, hogy már a check in sorban állt, hát mi is beálltunk. Be kellett mutatnunk az ESTA engedélyünket és kérték tőlünk az első szállodánk címét. Előzetesen kaptunk egy papírt, hogy melyik nap hol, melyik szállodában leszünk, de azon nem szerepeltek címek. Szerencsére az ügyintéző utánanézett az interneten és megtalálta az első szállodánk címét is, azt beírta a gépbe és ezzel rendben voltunk.

A gépünk kb fél óra késéssel szállt fel, ami Münchenben a szoros átszállási idő miatt kockázatos volt. Mielőtt leszálltunk, a sztyuvi felsorolta a kapcsolódó járatokat, melyikhez hova kell menni, melyik késik, de a mienket nem említette. Megkérdeztem tőle, hogy azzal mi a helyzet, azt mondta, hogy semmi rendkívüli, minden a tervek szerint történik. Egyre fogyott az átszállási időnk. Nem álltunk csőre, két busz állt be a géphez. Laci észrevette, hogy az idegenvezetőnk a második busznál áll, mi is oda mentünk. Kiderült, hogy négyen hiányoznak a csoportból, valószínűleg nem vették észre az idegenvezetőt és a másik buszra szálltak. Volt kis aggódás, hogy másik terminálhoz vitték őket, de szerencsére kiderült, hogy mindkét busz ugyanoda futott be. Kis rohanással, de hamarosan megtaláltuk a kapunkhoz vezető utat, ahol még egy útlevél ellenőrzés volt. Mire a kapuhoz értünk, már az utolsó utasok mentek be. Ferihegyen kértük, hogy egymás mellé kerüljünk és egyikünk folyosó mellé. Ez csak részben sikerült, egymás mellett kaptunk helyet, de mindketten középen a négyes osztatú részen. A Lufthansàn sűrűbbek is az üléssorok, mint pl. a KLM-en, amivel legutóbb hosszú repülőúton voltunk, nem volt kényelmes.

Nagyon hosszú volt a repülőút, az út alatt alig tudtam aludni valamennyit, viszont majdnem kiolvastam egy könyvet. Már a repülőgépen kaptunk egy papírt, amit ki kellett tölteni. Los Angelesben először automatákhoz tereltek minket, ahol ugyanazokra a kérdésekre kellett válaszolnunk, mint s repülőn kapott papíron, be kellett szkennelni az útlevelet, ujjlenyomatot vettek, majd fénykép készült rólunk. Az itt kapott kinyomtatott papírral kellett beállni egy igen hosszan kacskaringózó sor végére, ami a személyes ügyintézőkhöz állt. Ott ismét beszkennelték az útlevelet, ujjlenyomatot vettek (ezúttal mindkét kéz minden ujjáról nem csak a jobb kéz három ujjáról, mint előzőleg az automatánál, ismét fényképet készítettek. Innen mehettünk tovább a poggyászokért, majd egy újabb sor végén elvették azt a kinyomtatott papírt, amit az előző ügyintézőtől kaptunk. A repülőgépen kapott papírt sehol nem kérték.

 

Péntek délutáni dugóban időnként araszoltunk a szállásunk felé haladva a 2×5-6 sávos autópályán. Útközben megálltunk egy élelmiszer boltnál, hogy vizet tudjunk venni. Helyi idő szerint 7 óra körül már a motel szobánkban voltunk. Másnap 8-kor indultunk, ½ 7-kor ébresztő. volt időnk kialudni magunkat. Az idegenvezető (Karesz) kérte és osztotta ki a szobakulcsokat. Keringtünk egy kicsit, mire a több épülettömbből álló komplexumban megtaláltuk a szobáinkat. A mienk földszinti volt, eléggé lepukkadt, az ajtó melletti résen ki lehetett látni, előttünk parkoló, a kerítés túloldalán az autópálya. Éjjel egyre jobban fáztam, de nem akartam felébreszteni Lacit, inkább fokozatosan felöltöztem. Reggelre már zokniban, pulóverben feküdtem az ágyban, a lepedőbe burkolt vékony pokróc tetején a kabátommal, így már nem vacogtam. Azt csak másnap reggel fedeztük fel, hogy a klímával lehetett volna fűteniis. (Guesthouse Hotel, Norwalk)

 

Február 2. szombat

Éjjel hallottuk, hogy elkezdett esni az eső és az egész LA városnézés alatt szakadt az eső. Nem túl választékos reggeli után bementünk a városba, először csillagokat nézni a Hollywood Boulevardra, majd megnéztük, hogy hol tartják az Oscar díj átadási ceremóniát, megálltunk egy helyen, ahonnan a távolban látszott a hegyoldalon a Hollywood felirat, bár az eső miatt a fényképeken nem sok vehető ki belőle. Átmentünk Beverly Hills-en, de az időjárás nem volt alkalmas rá, hogy néhány sztár lakhelyét kifigyeljük. Elhagytuk Los Angelest és megkezdődtek a hosszú buszozások. Laughlinban volt a szállásunk, Sergio, a mexikói sofőr nyomta a gázt rendesen, de többször lassítania kellett, az esős időben nagyon sok volt a baleset. Az első 100 km-en legalább 4-et láttunk, az út mindkét oldalán. Szerencsére egyik se tűnt túl komolynak, de a kocsik törtek és kisebb sérülések is történtek. Amíg autóztunk Karesz, az idegenvezetőnk szórakoztatott minket az ország, illetve az éppen meglátogatott állam(ok) történetével, mindenféle sztorikkal. Elképedtünk a szerteágazó és részletekbe menő lexikális tudásától.

Szerencsére egy idő után elállt az eső, bár továbbra is erős maradt a szél és ezért nem volt nagyon meleg.. Egy részen a régi 66-os úton haladtunk és ebédidőben megálltunk a legendás Bagdad Cafénál. Düledező épület, vödrök a padlón, ahol a tető átereszti az esővizet, a tulaj mintha egy cowboy filmből lépett volna ki, minden fal tele rajzokkal, az ott jártak fényképeivel, autogramokkal, sokszor 1 dollárosokon. Mindenféle relikviákat lehetett venni, néhányan pedig megkóstolták a marhahúsos szendvicsüket, sült krumplijukat is. Persze volt nagy fényképezkedés is. Az épület mellett ősöreg, kibelezett lakókocsik álltak.

Mielőtt az éjszakai szállásra értünk volna volt lehetőségünk bevásárolni vacsorára, másnapra. Laughlin Las Vegashoz hasonlóan a szerencsejátékosok kedvelt városa. Ezért viszonylag alacsonyak a szállodai árak, ezzel csábítják a vendégeket, hogy aztán a szálloda kaszinójában a szállásdíj sokszorosát játsszák el. A mi csoportunk nem volt kiéhezve a szerencsejátékra, bár nem lehetett úgy közlekedni a szállodában (Harrah’s Hotel & Casino), hogy ne találkozzunk legalább néhány nyerőgéppel. Karesz itt is intézte a bejelentkezést, közben a busszal megkerestük a parkolót, ami jóval lejjebb és a recepciótól elég távol volt. Egy oldalbejáraton és büfén keresztül tudtuk megközelíteni a lifteket. Amikor megálltunk még zuhogott az eső, szerencsére mire Karesz visszatért a szobakulcsokkal és elkezdtük kipakolni a bőröndöket a buszból, elállt. A szobába érve első dolgunk volt fűtésre kapcsolni a légkondit. Kicsit gondban voltunk, hogy hány óra van, mert az államhatárt átlépve más időzónába kerültünk, a telefonok némelyike átállt, mások nem.

 

 

Február 3. vasárnap

Reggel az időzóna keveredés sokakat becsapott. Amikor lementünk reggelizni voltak akik már visszafelé tartottak, mert zárva találták az éttermet. Az csak 7-kor nyitott, de mi is más ½ 7-kor lefelé igyekeztünk.

Kicsit visszamentünk még a szobánkba aztán újra elindultunk reggelizni. Kóvályogtunk egy kicsit az épületben, de végül csak megtaláltuk az éttermet, ahol egészen más választék várt, mint előző nep a motelban.

Reggelit követőem elindultunk a Grand Canyon felé. Még egy részen rátértünk a régi 66-os útra és Seligman városában álltunk meg, ahol veterán autók, díszletszerű házak – némelyiken, vagy előtte jellemző vadnyugati bábuk, ajándékboltok sorakoztak egymás mellett. Azért nagyon sok lakója nem lehet a városnak, inkább egy letűnt időt idéz fel.

A Grand Canyonnál két helyen álltunk meg, ahonnan lelehetett tekinteni a mélyen alattunk húzódó kanyonba. Csak néhol látszott a kanyon alján a keskeny kis szalagként tekergő folyó. Lenyűgözőek a színek, sziklák, a mélység. Sajnos csak az egyik oldalt néztük meg és az üveg aljú kilátóhíd se szerepelt a programban, de így is nagy élmény volt a belátható rövid szakaszokon végigtekinteni.

Ezen az estén Flagstaffban volt a szállásunk, a Super 8 by Wyndham motelban. Már vágyódtam arra, hogy megkóstoljak egy olyan beefstaket, amiről Laci mesélt mindig az amerikai útjáról, hatalmas, puha omlós, azt a darabot sütik meg, amit kiválasztunk. A hotel közelében volt egy étterem, úgy döntöttünk, hogy kipróbáljuk. Az első kihívás a bejárat megtalálása volt. Beláttunk az étterembe, de annak nem volt ajtaja az utcára. Mellette egy ajándékbolt nyílt, de Laci kicsit kiakadt, amikor be akartam menni. Aztán az ablakon át láttam, hogy bizony a pincérek is az ajándékbolton át közlekednek, így aztán mégis bementünk. Egy hatalmas kandalló előtt kaptunk asztalt. Nemsokára még egy pár csatlakozott hozzánk a csoportból. A következő meglepetés akkor ért minket, amikor kiderült, hogy semmilyen alkoholos italt nem szolgálnak fel. Végül kényteleden voltunk a T-bond steaket narancslével leöblíteni. Laci előző reggelinél a reggeli végi gyümölccsel lenyelte a fogát, amit az utazás előtti napon tettek be ideiglenesen a szájába. Így aztán kicsit óvatosan és lassan evett, ezért csak egy adagot rendeltünk kettőnknek. Nem volt rossz az étel, de távol állt attól, amit Laci olyan lelkesen dicsért. Azért mindketten jól laktunk és gondoltuk, hogy lesz még lehetőség steaket enni. Később még egy harmadik pár is ebben az étteremben kötött ki. Amikor távoztunk, a szállásunkra visszamenőben láttuk, hogy nem messze hirdettek egy Steak house-t, lehet, hogy ott még jobbat tudtunk volna vacsorzni.

 

Február 4. hátfő

 

Ezen a napon a Monument Valley volt a  program fénypontja. Előtte még megálltunk az elefántláb szikláknál, ami két magas sziklatömb, találó az elnevezése, tényleg olyan, mintha két elefántláb pottyant volna az út szélére. A Monument Valleyban ahol először megálltunk csodálni a kilátást, az érdekes sziklaalakzatokat a hűvös idő ellenére néhány indián kirakosgatta asztalokra az általuk készített ékszereket. Bár nem volt sok időnk, azért gyorsan vettem néhány nyakláncot és többen is vásároltak az indiánoktól. Nyáron sokkal több árus kínálja a portékáit, láttunk bezárt bódékat, kis boltokat. Mi bejelentkeztünk egy dzsipes túrára és indián ebédre. Karesz rémítgetett bennünket, hogy milyen szörnyen porosak leszünk a dzsip túrán, de szerencsére a hűvös időjárásra tekintettel zárt autókkal vittek minket. Nem esett és egészen kellemes volt az idő, de az utak valóban nem voltak jó állapotban, nagyokat döccentünk, zötyögtünk rendesen. Néhány helyen megálltunk közelebbről is szemügyre venni érdekes sziklaalakzatokat, majd egy nagy sziklafal alatt láttuk, hogy már készítik az ebédünket. Nemsokára el is kezdték osztani az ételt, lángost babos-paradicsomos feltéttel, zöldségeket és sajtot is tettek rá. Finom volt, csak elég gyorsan kihűlt. Utána kaptunk teát, kávét, kekszet. Akik nem jöttek a túrára azok a z információs központnál vártak meg minket, esetleg egy kicsit sétáltak, valamit ettek.

Innen a Lake Powellhez indultunk tovább. Én már az Iguazunál se voltam oda érte, hogy fél napot az ottani vízierőmű megismerésével töltöttünk pedig az méreteiben sokkal lenyűgözőbb volt, mint a Powell erőmű. Szép volt viszont az előtte a folyó felett átívelő vashídról a kilátás a canyonba. Sajnos a patkókanyar nem szerepelt a programban, pedig a másnapi útvonalunktól egy viszonylag rövid sétával megközelíthető lett volna, de erről csak a fényképeket láttuk, a valóságban nem tudtuk megnézni. Jobban bosszantott, hogy Pageban, – ahova a Powell gát megtekintése után visszatértünk, mert innen indultak repülős nézelődésre, akik arra befizettek – több helyen is láttam, hogy rövidebb – hosszabb autós túrákat hirdettek az Antilop Canyonhoz, amiről csodálatos képeket láttam korábban. Karcsi szerint az azért nem szerepel a programban, mert oda hónapokkal előre kell bejelentkezni a látogatóknak, de szerintem – és mint később kiderült még néhány utastársunk szerint egy néhány órás látogatás fakultatív programként igazán bekerülhetett volna z útitervbe. A Powell gát + sétarepülés ideje elég lett volna legalább a canyon egy részének megismerésére.

Amíg a csoport kisebb része repkedett a többiek a környéken lézengtek. Karesz összebarátkozott a kis repülőtér német származású vezetőjével, aki felajánlotta, hogy este az érdeklődő csoporttagokat elviszi egy autentikus helyre vacsorázni, ahol jó élő zene is szórakoztatja a közönséget. Még bevásároltunk, aztán a szállásra mentünk (Travelodge by Wyndham Page).

Csaknem mindenki csatlakozott a vacsorára, ezért a német repülős két csoportban vitt el minket az étterembe. Egy nagy csoport távol-keleti fiatal már ott vacsorázott, a színpadon egy részben country, részben rock zenekar játszott. Itt szerencsére kaptunk sört, bort is a vacsorához (már másik államban voltunk). Mi egy country steaket rendeltünk két tányérral, szépen két fél adagban hozták ki, de olyan bőséges volt, hogy így is teljesen jól laktunk vele. Egy idő után a zenekar öreg cowboy vezetője odajött az asztalunkhoz és néhány embert felcsábított a színpadra ritmust adni, de Karesz még egy gitárt is kapott és bekapcsolódott a zenébe azoknál a számoknál, amiket ismert. Nagyon jó volt a hangulat, a nagy távol-keleti csoport a vacsora végeztével távozott és bár érkezett még néhány kisebb asztaltársaság, a magyarok vették át egy időre a terepet. Karesz néhány magyar számot gitározott és énekelt, aztán jöttek Beatles és egyéb számok is. Német barátunk nem csak a mi csoportunkat prezentálta aznap az étterembe, több más csoport is vele tűnt fel, illetve ő vitte haza őket. Mi az első csoporttal indultunk vissza a szállásra. Nagyon kellemes este volt, finom volt a vacsora is, bár ez se az a hatalmas, fantasztikusan finom, 60 dkg-os beefsteak volt, mint amire vártam.

 

Február 5. kedd

Hideg időben indultunk a Bryce Canyon felé. Én jól felöltöztem, túracipőt is húztam, hátha alkalmunk lesz egy kicsit mászkálni a kanyon környékén. Egy középiskolai osztálytáársam, aki szintén sokat utazik írta, hogy a Zion Nemzeti Park is csodálatos, nem csak a Bryce canyon. A Zion ugyan nem volt benne a programban, de addig duruzsoltam Karesz fülébe, hogy a sofőr egyetértésével és az utastársak hozzájárulásával (fejenként plusz 22 dollárt jelentett a park belépő kifizetése) mégiscsak bekerült a programba, mivel a Bryce canyon közelében található. Először a Red Canyon fantasztikus színekben pompázó szikláinál álltunk meg rövid fotószünetre. A bárányfelhőkkel tarkított kék ég előtt a napsütötte vörös sziklák, lábuknál néhány fenyő és egy kis fehér hótakaró – megkapó látványt nyújtottak. Ahogy tovább haladtunk havazni kezdett és egyre havasabb volt az út. Egy helyen láttunk egy pick-upot és az általa vontatott nagy lakókocsit, ahogy árokba hajtottak. Nemrég történhetett, még nem érkezett segítség, de szerencsére nem lett komolyabb baj, tovább tudtunk haladni. A Bryce Canyon egy része a nagy hó miatt le volt zárva a látogatók elől. Egy helyen tudtunk megközelíteni egy kilátópontot, ahonnan letekinthettünk a canyonba. Bár a sziklák is erősen havasak voltak, így nem azt a képet láttuk, ami a prospektusokban, útikönyvekben szerepel, de így is nagyon érdekes és szép volt a canyon, a vörös sziklák, helyenként egészen finom kis formák, máshol nagy tömbök. Egy kicsit sétáltunk, több helyen is le tudtunk nézni a természetnek erre a szobrászati alkotására. A Zion Nemzeti Parkhoz vissza kellett mennünk egy részen azon az úton, amin érkeztünk. Az árokba hajtott lakóautót akkor emelték ki, az utat lezárták, kicsit várakoznunk kellett, mire tovább mehettünk. A Bryce kanyonnál kicsit szállingózott a hó, de alapvetően jó idő volt, a Zion Nemzeti parkhoz közeledve viszont a havazás egyre erősebb esőre váltott, így leginkább csak a busz ablakán keresztül és az esőfüggönyön át tudtuk megcsodálni a zord sziklafalakat, szurdokokat, sziklaíveket.

Ezen a napon és a következőn Las Vegasban volt szállásunk a Circus Circus Hotelben. Jó kis útvesztő volt a buszparkolótól megtalálni a szobáinkat, több épületszárny, egyik liftről átszállás másik liftre, de végül sikerült célba érni. Karesz mondta hogy ha valaki szeretne este kicsit várost nézni a főbejárattól jobbra fordulva máris a főutcán találja magát, ahol egymást érik a kaszinó szállodák, ahova nyugodtan be lehet menni az utcáról bámészkodni. Csakhogy a főbejáratot nem volt könnyű megtalálni. Az OK, hogy mi a buszparkolótól a csomagokkal egy mellék bejáraton jutottunk be az épületbe, de amikor este elindultunk várost nézni, akkor először csak bolyongtunk a nyerőgépek erdejében, aztán megkérdeztük, hogy merre van a kijárat, lementünk egy mozgólépcsőn, kanyarogtunk eg csomó folyosón, még egy mozgólépcső, majd végre egy recepcióhoz értünk. A kijárat egy garázs szintre nyílt, de a taxik ott tették ki az utasaikat, hát úgy gondoltuk, hogy jó helyen járunk. Kimentünk a szállodából, a viharos szélben felvettünk sapkát, kapucnit, kesztyűt, majd elindultunk. Jobbra semmit nem láttunk, Karesz említett valami szerviz utat, hát azon átkeltünk, majd kimentünk az első nagy kereszteződésig. Ott egy soksávos úton ahogy elindultunk rájöttünk, hogy azon az úton jöttünk be a városba, a szállodakomplexumhoz tartozó alacsonyabb épületek kezdődtek. kimenni nem akartunk a városból, ezért visszafordultunk. Én egyre kerestem a nagy bohócos világító táblát, amit amikor a szálloda felé tartottunk láttunk és Karesz azt mondta, hogy a városból hazafelé az jelzi, hogy megérkeztünk a szállodánkhoz. Sehol nem láttam a nagy bohócot, de találtunk egy kisebbet és Laci győzködött, hogy az az igazi. Közben találkoztunk hozzánk hasonlóan tanácstalanul bóklászó csoporttagokkal. Mi felfedeztük az út túloldalán a lakóautó parkolót, hát elindultunk, hogy legalább azt megnézzük. Nekem a szélben folyt az orrom, csöpögött a könnyem. A lakóautó parkolóban elég sokan voltak, áramra, vízre csatlakozva. A nagy monstrumok mellett volt néhány kisebb lakóautó is. Ahogy visszafelé indultunk egyszer csak felfedeztem a nagy bohócot, amit kerestem, de már nem volt kedvem összefagyva további felfedező útra indulni. Laci először azt mondta, hogy ő megy még egy kört, de mire nagy nehezen, egyszer kicsit eltévedve visszajutottunk a szobánkba neki is elment a kedve egy újabb kalandtól.

 

Február 6. szerda

Reggel a liftnél szerencsére összefutottunk Karesszal, így nem kellett keresgélnünk, hogy hol lehet reggelizni. Az is kiderült, hogy a reggeliző helyiséghez vezető folyosón tovább menve találtuk volna meg előző este azt a kijáratot, ahonnan egyszerű lett volna a városba bemenni. Visszafelé a szobánkba azért sikerült még egyszer eltévednünk a nyerőgépek dzsungelében.

Ezen a napon a Vallley of Fire-be kirándultunk. Reggel a busznál mindenki élénken érdeklődött a többiek szerencsejátékos kalandjairól. Csak egy utastársunk vallotta be, hogy ő bizony megkísértette a szerencséjét és 30 dollár plusszal zárt. Erre a napra pókerezést tervezett estére, de másnap nem számolt be az eredményéről.

Csodás napsütésben buszoztunk, majd több helyen is kiszálltunk és kicsit járkáltunk az érdekesnél érdekesebb sziklaalakzatok között. Ez nyáron bátrabb vállalkozás lehet, mindenfelé feliratok figyelmeztettek a csörgőkígyó veszélyre. Voltak nagy méhkaptárakra emlékeztető sziklák, egér rágta lyukacsos sajttömbök, sok teknősbéka és tengeri kagyló alakú sziklát is láttam. A 150 millió éves sziklaformációk, amiken talán még dinoszauruszok is tapodtak, változatos színeivel (sárgák, vörösek, barnák) és formáival igazi nagy rácsodálkozás volt. El tudtam volna képzelni, hogy legalább egy fél napot vándoroljunk a mindig új arcát mutató tájon, ahol helyenként kellemes illatos levelű, kis virágokat hozó cserjék jelentettek némi életet (meg a télben még szundikáló csörgőkígyók, akikkel azért nem vágytam a találkozásra). Volt, hol látszott egy sziklaív kialakulásának a kezdete, már kibontakozott a sziklafalban az ív, de még nem vált el teljesen a mögötte levő sziklától.

A városba visszatérve egy nagy outlet centerbe vitt az utunk (bár mi Lacival és még néhányan szívesebben visszamentünk volna a hotelbe, vagy sétálni a belvárosba). Nagy nehezen elütöttük az időt, majd egy kis időre visszatértünk a szállodába.

Este éjszakai városnézésre indultunk. A busz elvitt minket a centrumba, ahonnan egy sarokra kijutottunk a Strip-re, Las Vegas főutcájára. Az utca fölé kifeszített félköríves felületre mozgalmas fényjátékot vetítettek ki, amit zenével kísértek. Ezt a produkciót egy estén többször is előadták. Az utca fölött kifeszített drótkötélpályán vállalkozó szellemű adrenalingyűjtők siklottak el hason fekve időnként a fejünk fölött. Ezt én is szívesen kipróbáltam volna, de a borsos ára, meg a ki tudja hogy tudtam volna beszállni, meg kiszállni miatt lemondtam róla. Karesz mondta, hogy most kevesen voltak, bár így is elég nagy volt a tömeg, nehéz volt nagyjából együtt maradni. Az egyik kereszteződésben zenekar játszott, aminek a nagy hangereje számomra már zavaró volt. Mindenfelé zenészek, mutatványosok próbáltak egy kis apanázst gyűjtögetni. Volt egy nagyon jó idősebb szaxofonos, de a legtöbb pénzt egy pasi kereste, aki először csak feküdt egy pléden az utca közepén és aki bedobott pénzt a kalapjába az beállíthatta, hogy milyen pózban tartsa a kezét – lábát, felállíthatta, vagy leültethette, lefektethette. Időnként elég nehéz, edzésnek is beillő pózokba csavargatták, de egy idő után mindig jött valaki, aki eztán valami pihentetőbb pózba mozgatta. percenként legalább hárman – négyen dobtak pénzt a kalapjába, hogy aztán mint egy szobrász a saját elképzelésük szerinti pózt alakítsák ki az alapanyag mutatványosból.

A Strip-en eltöltött idő után ismét buszra szálltunk, hogy megnézzük a szökőkútnál a vízijátékot. Innen jól látszott az Eiffel torony is. A következő megálló a Velence hotel volt, lagúnával, sóhajok hídjával. Ide be is mentünk egy kicsit megcsodálni a freskókat, festményeket. Ezután igyekeztünk a Mirage hotel parkjához, mert következett a vulkán kitörés. Ennek a hotelnek ma is a Beatles négy gombafejű tagja a védnöke, az ő nagyméretű portréjuk virít a homlokzaton. A vulkánkitörést nagyon ötletesen szemléltették, egy-egy kitöréskor kellemes meleg áradt a bámészkodók felé az egyébként még mindig kicsit szeles és nem túl meleg estében. Útközben a buszról láttunk még néhány érdekes szállodát, de összességében számomra nem volt túlzottan vonzó ez a vásári forgatag, tömény giccs. Nem mondom, hogy rossz volt egyszer látni, de biztos nem lennék visszatérő vendég, mint ahogy az egyik régi coaching ügyfelem, aki évente többször is felkereste a várost.

 

Február 7. csütörtök

Búcsút vettünk Las Vegastól még egy remek reggelivel a hotelben és elindulunk a Death Valleybe. Eddig úgy tudtam, hogy a völgy azért kapta ezt a nevet, mert ott elviselhetetlen forróság szokott nyaranta lenni. Részben ezért is örültem a tél végi időpontnak. Az igaz, hogy itt mérték az USA-ban a legmelegebbet, 57°C-ot (meg itt van az USA legmélyebb pontja is – 86 méter tengerszint alatt – mégse ezekről kapta a nevét. 1849-50-ben pioneerok egy csoportja nem találta a kiutat a völgyből. Hosszasan bolyongtak ott, de végül egy ember kivételével sikerült megmenekülniük, két fiatalember megmutatta nekik a völgyből kivezető utat. A csapat egyik tagja, ahogy kimásztak a völgyből visszatekintett és így búcsúzott: „Viszlát, Halál Völgye!” Innen származik az elnevezés.

Mi szerencsére nem vesztünk el és így nem tapasztaltuk meg a völgy kellemetlen oldalát. Szépen sütött a nap, az utunk során először volt kellemes meleg, nem kellett feltétlenül kabátot húznunk, amikor kiszálltunk a buszból.

Jártunk a Zabriskie Pointnál, a Badwather Basin-nél, ahol kiépített gyalogutakon járkáltunk a sómezőn és körülnéztünk a régi borax bányánál, ahonnan szamarakkal vontatott kocsikkal szállították el a kibányászott boraxot. Elég sokat autóztunk sivatagos, nem igazán vonzó és változatos tájon. A szállásunk ezen az éjszakán Bakersfieldben, a Super 8 by Wyndham motelben volt.

 

Február 8. péntek

A mélység és sivatag után megint hegyek következtek, a Sequoia és Kings Canyon Nemzeti Park, az óriásfenyők hazája. Ahogy a hegyek közé értünk ismét a tél mutatta havas arcát. A park bejáratánál tudtuk meg, hogy a nagy hó miatt le van zárva a parknak az a része, csak egy másik, elég távoli bejáraton át tudjuk megközelíteni az óriás fenyőket. (Utólag gondolva Sergio igazán megérdeklődhette volna indulás előtt a park igazgatóságtól, hogy be lehet-e menni a parkba és melyik bejáratot javasolják.) Így néhány órát feleslegesen buszoztunk, de aztán a másik bejáratnál szerencsére beengedtek minket. Meresztettem a szememet, hogy mikor pillantom meg az első faóriást. Néhány nagy fenyőt láttunk az út mellett is, de aztán ahol megálltunk a busszal a parkolóban ott mindenfelé ezek a lenyűgöző méretű öreg, hatalmas fenyők vettek körül minket. Nagy hó volt, de szépen sütött a nap. Meg akartuk keresni a General Sherman fát, de pont mielőtt elindultunk volna balesetveszély miatt lezárták az ösvényt. Egyrészt elég csúszósak voltak a gyalogutak, de ezzel még elboldogultunk volna, viszont a napsütésben elkezdett olvadni a fák hótakarója és nagy magasságból viszonylag nagy jégcsapok potyogtak a fákról, ami bukósisak nélkül bizony veszélyes volt. Így csak a parkoló körüli faóriások körül. Ha nem vesztegetünk el egy csomó időt azzal, hogy először egy lezárt kapunál próbálkoztunk megismerkedhettünk volna személyesen is az emblematikus General Shermannal és minden bizonnyal még több óriás fát is láthattunk volna. Azért persze örültünk a szép napos időnek, meg hogy egyáltalán láthattuk ezeket a csodálatos élőlényeket.

Ebbe a napba már nem is fért bele más, úton San Francisco felé Modestoban éjszakáztunk a Days Inn by Windham motelben.

 

Február 9. szombat

Még elég hosszú buszozás várt minket San Franciscoig. Egy kis buszos városnézést követően a Golden Gate hídon átkelve szemügyre vehettük a hidat és az öböl partjait. Jól látszott az Alcatraz szigete, a távolban a másik híd és visszanézve figyelhettük a Golden Gate hídon zajló forgalmat.  Következő menetben a kikötőnél tett ki minket a busz, ahol Karesz elment az Alcatraz belépőjegyeket intézni, mi pedig a hirtelen megeredt és időnként szakadó esőben a Fisherman’s Wharf éttermei között bolyongtunk és szemügyre vettük a mólókat, mert azt hallottuk, hogy ott egy fókakolónia él. Nagy csalódás volt, hogy nem láttunk fókákat, pedig minden kishajó kikötő móló előtt hosszasan nézelődtünk. Egy tető alá behúzódva esőmentesen tudtuk elfogyasztani az ebéd szendvicseinket, majd indulnunk kellett, mert közeledett a mi csoportunknak megadott időpont, amikor hajóval átvittek minket a börtönszigetre.

Hosszú sor végére álltunk be, a fölöttünk levő tető csak részben védett az esőtől. Folyamatosan jöttek – mentek a hajók, a másodikra már mi is felfértünk. Eléggé tele volt a hajó, de nem hosszú idő az átkelés a szigetre. Végigjártuk a börtön épületét, a nem túl bőséges cellák sorát, némelyik be is volt rendezve, egy ágy, esetleg néhány polc a falon, könyvek, ha valaki olvasni szeretett, egy földhöz rögzített asztal, egy WC. Nagyjából ennyi volt a berendezés, a büntetésben levők cellája még sivárabb és sötétebb is volt. Megnéztük az étkezőt, a könyvtárat, meghallgattuk a híres szökések történetét, láttuk néhány fogvatartott és őr fényképét, sokszor nehéz volt a fényképek alapján megítélni, hogy ki volt rab és ki őr. Nem egy szívderítő hely és a borús, esős idő se emelte a hely hangulatát. Nem lehetett jó ott raboskodni, remélhetőleg a valódi bűnösök kerültek ott a rácsok mögé.

A börtönsziget látogatás után volt még egy kis szabadidő a kikötőben, mi ezt ismét fókakutatásra használtuk. Megint végigmentünk a kishajók kikötői mellett, fókát ezúttal se láttunk. Aztán ahogy befordultunk a sarkon a távolban a vízben ponton stégeket fedeztem fel és a partról elég sokan nézelődtek arrafelé. Ott voltak a fókák! Több száz fóka heverészett, időnként kicsit veszekedett, vakarózott, forgolódott, ásítozott a stégeken. Elég sokáig bámultuk őket, utána már sietnünk kellett, hogy időre visszaérjünk a buszhoz. Nagy örömmel töltött el, hogy végül mégiscsak sikerült rátalálni a fókákra, akiket nagyon kedvelek. Délután még busszal körbejártuk néhány más részét is a városnak. Szerencsére elállt az eső, csaknem kisütött a nap, amikor felsétáltunk a A Lombard Streeten, ami a világ legmeredekebb és ezért legkanyargósabb utcája. Az amúgy is nagyon meredek utca felső 400 méteres szakaszán cikk-cakkban, 90 fokos kanyarokkal halad az út.. A Lombard Streeten 8 hajtűkanyart alakítottak ki, hogy csökkentsék a hegy természetes emelkedését. A sebességhatár ezen a szakaszon 8 km/óra de ha lehet, még ennél is lassabban haladtak lefelé az autók. Egyébként az úttesten kívül szép virágokat ültettek az utcára. Még lejjebb is nagyon lassan haladnak az autókkal és a járdára merőlegesen parkolnak, nehogy elguruljanak az autók.

Amíg nézelődtünk besötétedett és úgy határoztunk, hogy elmegyünk még megnézni a híres san franciscoi villamos fordítóját. A városban már láttunk több villamost is a busztól és a Lombard Street keresztutcájában is találkoztunk villamossal, de ez egy külön érdekesség. Amikor a kör alakú fordítóhoz értünk éppen távozott egy villamos, ezért megvártuk a következőt. A fordítótól kb. 1,5 méterre oszlopok és közöttük lánc hivatottak megakadályozni, hogy a gyalogosok ott járkáljanak keresztül-kasul. Az egyik láncon egy erősen illuminált alak üldögélt és iszogatott. A nadrágja lecsúszott csaknem a térdéig és ahogy odaértünk rémülten láttam, hogy egyre nehezebben egyensúlyoz a láncon. Még éppen időben léptem arrébb, mielőtt emberünk teljesen elveszítve az egyensúlyát a földön landolt. Nem ütötte nagyon meg magát, de inkább úgy döntött, hogy némi dörmögést követően tovább indul. Amikor megérkezett a következő villamos meglepődve láttuk, hogy 3-4 ember kézzel húzza – vonja, hogy a bejövő sínpárról átsegítse a kimenő sínpárra. Innen visszasétáltunk a buszhoz és még egy kis esti buszos városnézést követően a szállásunkra utaztunk A La Quinta Innben éjszakáztunk Oaklandban. Talán ez volt a legjobb a motelek közül, ahol ezen az úton megszálltunk.

 

Február 10. vasárnap

Ezen a napon megkezdtük az óceánparton a buszozást vissza Los Angelesbe, ahonnan aztán a repülőnk indult hazafelé. Nem mondhatni, hogy különösebben izgalmas volt az útnak ez a része, helyenként megálltunk nézelődni (Monterey kikötő, Carmel-by–the Sea), de tengert, tengerparti kisvárosokat már máshol is láttunk. Jobban örültem volna, ha ezt a két napot inkább a nemzeti parkok környékén töltöttük volna és repülővel lerövidítjük az utazást San Franciscoból Los Angelesbe. Még egy éjszakát töltöttünk Los Angelesbe érkezésünk előtt Santa Mariában a Travelodge by Wyndham motelben.

 

Február 11. hétfő

Tovább utaztunk az óceánparton. Ezen a délelőttön egy aranyos városkában álltunk meg, Solvangban. A várost a Dániából érkezett pioneerok alapították és olyan, mint egy dán kisváros. Favázas épületek, szélmalom, kis hableány szobor, Andersen mellszobor a parkban. Jó hangulata van az egésznek, más, mint az amerikai kisvárosok. Santa Barbara régi missziójánális tartottunk egy pihenőt. Itt szép, nagy házak álltak a domboldalon, a misszió pedig történelmi hely, 1786-ban alapították, előtte Junipero Serra hittérítő szobra áll.

Egy helyen itt is fókák heverésztek az óceánparton, egy másik részen pedig madarak tanyáztak. Itt egészen közel lehetett menni a fókákhoz. Ezek kisebbek voltak, mint a San Franciscoban látott oroszlánfókák. Több zeppelint is láttunk, amelyek hirdetési célokat szolgáltak. Estére visszaértünk Los Angelesbe és a már ismert Guesthouse Hotel Norwalkban volt ismét a szállásunk, ezúttal két éjszakára. Szerencsére most emeleti szobát kaptunk, így nem előttünk mászkáltak és a fűtést is bekapcsoltuk, úgyhogy nem fáztam. egyébként itt volt talán a legcsendesebb a fűtés a szállodák közül.

 

Február 12.kedd

Ezen a napon egy fakultatív kirándulás keretében San Diegoba látogattunk el. Nem volt megadva konkrétabb program, kíváncsi voltam, hogy mi fér bele. Reméltem, hogy eljutunk a Sea Worldbe, bár most már nem vagyok híve a rabságban tartott állatoknak, de ott állítólag a nyílt víz egy öblében, a szűkebb vízi parkoknál jobb körülmények között élnek a delfinek.

Először a kikötőbe mentünk, ahol egy nagy repülőgép anyahajó állt. Persze közelebb mentünk hozzá, aztán a csoport egy része fel is ment hajóra, amiről kiderült, hogy múzeumként üzemel (Laci is). Engem annyira nem érdekelt, mindenféle fegyvernek ellenzője vagyok, a vadászrepülőknek is csak a szép és gyors mozgása tetszik, de jobban örülnék, ha ezt csak békés keretek között mutatnák be. Sétálgattam a parkban, megcsodáltam és lefényképeztem a hazaérkező katona szobrát és más szobrot is. (Kis érdekesség: meglátogattam a restroom-ot, ahol a fülkéknek nem volt ajtajuk, csak hát a kényszer nagy úr. Szerencsére éppen nem jött senki, amíg használtam az utolsó fülkét.) A megbeszélt találkozó időpontjában csak egy üzenet érkezett, hogy még egy órát maradnak az anyahajón, akik oda mentek. A csoport nagyobbik része nem ment fel a hajóra, nem voltunk túl lelkesek, hogy csak ott vártunk. A plusz egy órából persze több lett. Amikor kezdtek visszaszállingózni néhányan mondtuk, hogy akkor most mi nézzük meg a hajót. Persze ez vicc volt. Próbáltam lobbizni, hogy akkor legalább délután elmehessünk a Seaworldbe, de leszavaztak, hogy az túl sok idő lenne. Inkább elmentünk San Diego régi részébe, ahol volt még egy kis szabadidőnk körülnézni. Ezen a napon nem volt jó a program szervezés. Azóta más utazási iroda programfüzetében láttam, hogy San Diegoban három opciót ajánlanak az idő eltöltésére, amiből lehet választani. Az egyik a repülőgép anyahajó, a másik a Seaworld, a harmadik a régi városközpont. Így mindenki az érdeklődési körének megfelelőt választhatja és ott több időt tud tölteni.

Csodálkoztam, hogy viszonylag korán visszaindultunk Los Angelesbe, de kiderült, hogy ez azért volt, hogy egy bevásárlóközpontban még két óra szabadidőt kapjunk, mert néhányan vásárolni szerettek volna. Mi – és még többen a csoportból – az utazások alatt új dolgokat, helyeket szeretnénk megismerni és nem bevásárolni, amikor a legtöbb dolog nálunk is kapható, vagy interneten megrendelhető. Sétálgattunk, bementünk néhány üzletbe, de alig vártuk, hogy leteljen az idő és visszamehessünk a buszba.

Kár, hogy a sok csodálatos élmény után az utolsó nap kissé rossz szájízű volt. Persze ez a csoportos utak hátránya, úgyhogy ha még egyszer megyünk az USA-ba akkor inkább bevállalom a szervezést, vagy egy utazási irodán keresztül Fly and drive útra megyünk.

 

Február 13.szerda

Elérkezett a hazautazás napja. Mivel a gépünk csak késő délután indult volt még egy kis időnk Los Angelesben. Ezúttal szerencsére nem zuhogott az eső, csak időnként esett egy kicsit. A régi városközpontba vitt be a busz és ott volt időnk körülnézni. Érdekes volt a sok hajléktalan, a hidakon sátrakban élnek, a városházával és a bírósággal szemközt is hajléktalan sátrak állnak egy park szélén a járdán. Öltönyös, aktatáskák tisztviselők kerülgették a hajléktalanokat. Máshol is láttunk nagyobb városokban hajléktalanokat, de itt kimondottan figyelem felkeltőek voltak. Senki nem kergette el őket, pedig az utcaképnek ott se tesznek kimondottan jót. Szerencsére azon a részen attól nem kell tartaniuk, hogy megfagynak, legfeljebb a szél és az eső kellemetlen, meg azért a 15 fok körüli hőmérséklet se teljesen ideális. Rendes kemping sátrakat állítanak fel sorban, olyan a környék, mintha egy nagy kemping lenne. A közeli parkban van nyilvános restroom, az egyik útitársunk látta, ahogy az egyik hajléktalan nyitott ajtó mellett a WC kagylóban mosakodott.

Kimondottan szép a központi pályaudvar (Union Station), tiszta, rendezett, a várócsarnokban kényelmes fotelokkal. Nem egy új épület, az 1930-as években épült art deco stílusban, a mi Nyugati pályaudvarunkhoz hasonlóan különleges a hangulata, csak sokkal szebb állapotban van.

 

A város alapításának idejéből (1780-as években spanyol misszionáriusok alapítottak itt missziót) való kis fehér templom, a misszió területe, a mexikói-spanyol örökségre utaló színes forgatagú Olivera Street egészen más arcát mutatja Los Angelesnek, mint a Rodeo driwe és környéke, vagy a Hollywood Boulevard.

 

Innen már a repülőtérre mentünk és hamarosan megkezdődött a hosszú út hazafelé. Én előző este próbáltam az internetes check in-t, lecseréltem a helyünket egymás mellé és egyikünk a sor szélére három üléses szélső oszlopban. Ennek ellenére végül nem egymás mellett, különböző sorban és mindketten a négy üléses középső oszlop középső helyeire kaptuk meg a kinyomtatott beszállókártyát. Talán még szorosabban voltak az üléssorok, mint kifelé, nagyon kényelmetlen utunk volt hazafelé, egy hunyást se tudtam aludni. Frankfurtban csak egy óránk volt átszállni és persze a nem pici repülőtér egyik végéből a másikba kellett eljutnunk. Elcsigázott zombikként rohantunk, hogy legalább a lábunkat megmozgassuk kicsit a hosszú repülőút után. Nem sokat kellett várnunk a beszállásra, mire a megfelelő kapuhoz értünk.

Nemsokára szerencsésen landoltunk Budapesten. Egyik útitársunk egy cédulát talált a csomagján, hogy azt még USA-ban a biztonsági ellenőrzésen felbontották. Persze a lakat eltűnt róla, ahogy gyorsan átnézte más nem hiányzott belőle.

A taxiban hazafelé alig szóltunk, kezdett legyűrni minket a fáradtság. itthon Ginger nagyon boldog volt, hogy megérkeztünk, Balu igyekezett rendben tartani a lakást. Gyors kipakolással, egy kis beszámolóval igyekeztem kihúzni az időt, hogy ne túl korán menjek aludni, így elég gyorsan sikerült átállnom az itthoni időszámításra, Laci még napokig küszködött, hogy az éjszaka közepén felébredt, mintha akkor indulna a nap.                                                                                                                 

Szokásunkat követve Szenteste együtt karácsonyoztunk a fiúkkal, mivel 23 -a vasárnapra esett, akkor látogattuk meg a temetôkben nyugvó szeretteinket. Kicsit bonyolultabb volt bepakolni, mint amikor a kertünkben állt a lakóautó. Most egy bérelt helyen van, Laci Baluval leszedte róla a takarót, amit a közeli pincénkbe tettünk be, de az előző havazás miatt elég sokáig csöpögött belőle a víz, indulás előtt napokig forgatta Laci, amikor elment meglátogatni. Folyamatosan hordta személyautóval a cuccokat, a dobozokból meg kipakoltam, amikor arra jártam.

 

December 25. kedd

25-én reggel már csak a kajákat kellett betenni és kicsit rendezgetni a cuccokat, így viszonylag korán, 10 órakor már el tudtunk indulni. Elég nagy volt a forgalom, mindenképpen nagyobb, mint elôzô reggel, de jó tempóban tudtunk haladni. Szlovéniában meglepetésünkre sütött a nap, nem esőben kellett utaznunk. Korán sötétedett, már sötétben értünk a szlovén – olasz határhoz. Először azt gondoltam, hogy Trevisoban éjszakázhatnánk, de az kb. 30 km-es kitérő lett volna, ezért a Velence – Ravenna közötti parti út közelében kerestem parkolót. N 45.24787; E 12.1075- nél találtam egy lakóparkolót, a főúttól csak 3 km-re. Este 10 körül értünk oda, elég sáros volt a talaj és nagy pocsolyák, de a szerviz előtti aszfaltos részre álltunk, gondoltuk, hogy nem fogunk ott senkit se zavarni. Tényleg nem jött senki más arra éjszaka, a csatorna partján jót aludtunk.

 

December 26. Szerda

Reggel jött az üzenet Évától, hogy ők már Ravennában töltötték az éjszakát. Nem sokkal 9 után mi is elindultunk a hátralevő 116 km-re. Ködös időben közeledtünk a Ravenna kikötőjénél levő parkolóba (N 44.486467; E 12.284811). Örültünk a találkozásnak és hogy megint együtt utazunk. Laci elvitte Gingert a tengerpartra sétálni. Ginger nagyon élvezte, hogy szabadon rohangálhatott, próbálta játszani hívni az olasz kutyákat, de azok nem nagyon értették, hogy mit szeretne.

Kitaláltuk, hogy merre tovább és indultunk délre, Bomarzot célozva meg következő megállónak. Hamarossn feloszlott a köd és ragyogó napsütésben autóztunk szép tájon Perugia, majd Bomarzo felé. Sajnos a napok még nagyon rövidek, már alkonyodott, mire a parkolóba értünk, ahol 2017 tavasszal már eltöltöttünk egy éjszakát.

 

December 27. Csütörtök

Reggel fagypont körül volt a hőmérséklet, a környező réteket fehér dértakaró borította. Éváék elmentek megnézni a Szörnyek kertjét, mi meg felsétáltunk a városba. Napsütésben is nagyon tetszettek a régi házak és a hozzájuk vezető, a sok használattól mélyen megkopott lépcsők. 10 óra után indultunk tovább és mivel minél előbb szerettünk volna utunk célpontjához, Szicíliába érni, úgy döntöttünk, hogy rámegyünk az autópályára.

Nem sokkal azután, hogy rámentünk a autópályára egy becsatlakozó útnál egy személyautó körülnézés nélkül hajtott fel az autópályára. Bernard ment elöl, beletaposott a fékbe, mire a gyorsítósávban megállt az autó. Laci is fékezett, igyekezett egy sávval beljebb menni, de ott egy busz jött nagy sebességgel és dudált ránk. Mi közvetlenül Éváék után mentünk, a személyautó, ami előttük megállt, újra elindult és összeakadt a lakófelépítményünk elejével. Syerencse, hogy Laci megpróbált kicsit beljebb menni és lassan mentünk, így nem lökött meg annyira, hogy a busz elé kerüljünk. Megálltunk és kértük, hogy hívjanak rendőrt, mert nem tudtuk, hogy Olaszországbsn hogyan kell rendezni az ilyen eseteket. Ahogy próbáltunk beszélgetni egyszercsak láttam, hogy gurul előre a lakónk. Amúgy is majdnem belelógtunk az eggyel beljebb levő sávba, Laci megijedt, hogy kigurul a lakó az útra, ahol folyamatosan jöttek az autók, beugrott a lakóba es ahogy Gingeren átvergődött a kéziféket behúzni, valahol nagyon meghúzta a jobb lábát, alig tudott lábra állni utána. Később vettem észre, hogy a fejét is beütötte valamibe, egy vércsík csordogált a homloka közepén.

Először a forgalomirányítók érkeztek, lehet, hogy készenlétben álltak abban a nagy, benzinkutas parkolóban, ahonnan a kocsi elénk kanyarodott. Az ő biztosításuk mellett visszatolattunk az autópályáról a parkolóba. Közben a rendőrök is megérkeztek és kezdetét vette az adminisztratív munka. A rendőrök három jegyzőkönyvet készítettek. Egyben Lacinak, egyben a másik félnek kellett leírnia, hogy mi történt, a harmadikat a rendőrök írták. Összességében 1,5 óra kiesést jelentett ez az incidens. A procedúra végén a jegyzőkönyvekből egyik fél se kapott, mindketten kaptunk egy papírt a rendőröktél a telefonszámukkal, ahol érdeklődni lehet azzal, hogy azt kell odaadnunk a biztosítónak. Nem tudom mi volt az olasz papírokban, remélem, hogy elismerte a másik sofôr, hogy ő volt a hibás. Mindenesetre az egyik papíron szerepel Laci magyar nyelvű leírása is a balesetnek. (Küldtem e-mailt a biztosítási kapcsolatunknak, elküldtem neki fényképen a papírt, amit kaptunk, ő bejelentette a balesetet, másnap már kereste is Lacit a kárbecslő, megbeszélték, hogy amikor hazajövünk akkor értesítjük. Laci felvette a kapcsolatot a Suwenorral is, ők a márkaképviselet Magyarországon. Amikor hazaértünk hozzájuk vitte al a lakóautót, odament a kárbecslő is felvenni a kárt. (Még elég hosszú procedúra vár ránk, reméljük, hogy less valami előrelépés, mire február közepén hazajövünk Amerikából.)

Nápoly előtt kerestünk helyet éjszakára, Caserta tűnt megfelelőnek. Minket még nem vitt volna le a GPS ott, ahol Bernardot leterelte az autópályról. Mi még ezzel voltunk elfoglalva, nem is figyeltük, hogy milyen kapuk vannak, Laci automatikusan beállt Bernard mögé. Már azt se volt egyszerû kitalálni, hogy hova kell bedugni a jegyet, a fizetéshez a pénzt meg végképp nem találta, hogy hova kellene bedugni. Olaszul dumált nekünk a kapu, csak azt nem értettük. Aztán elcsíptem valami olyat, hogy visa, ebből gondoltam, hogy olyan kapuhoz álltunk, ahol csak kártyával lehet fizetni. Hátramentem, mert a bankkártyáim ott voltak a hátizsákomban, de közben kinyílt a kapu, az autmata meg kiköpött egy hosszú slejfnit, ami egyből beesett a lakó alá. Laci a lerobbant lábával alig tudta kihalászni, aztán indultunk tovább, mert Éváék már vártak ránk. Csúcsforgalomban, végig dugókban araszoltumk a lakóparkoló felé. Egy helyen útépítés miatt kellett tennünk egy kört. Az új hidat felújították, addig a régi híd felé terelték a forgalmat, ott pedig 10 km/óra sebességkorlátozás volt. Elég sokáig tartott, de végül megtaláltuk a lakóautó parkolót, nagy üres placc, csak egy busz és 1-2 személyautó állt benne. Már este, amikor vacsoráztunk jött néhâny személyautó, azokkal fiatalok érkeztek, akik vagy kint hangoskodtak, vagy az autójukbsn ültek és beszélgettek.Éjjel aztán megérkeztek az autós vagányok is, akik csikorgó kerékkel köröztek a parkolóban, időnként nagyokat fékezve faroltatták az autójukat. Félálomban kicsit izgultam, nehogy nekünk jöjjenek, de egy idő után az álommanók győztek és mire legközelebb megébredtem már csend vett minket körül. (N 41.08739; E 14.2471)

 

December 28.péntek

Ideje volt az első bevásárlásnak, volt ugyan még kenyerünk, de egyre szárazabb kivitelben. Vettem még egy kis zöld leveles mandarint, hagymát és fokhagymát, ami a későbbi főzéseknël lesz hasznos.

Még elég sok km volt hátra Szicíliáig, ezért autópályára váltottunk. Nápoly előtt a fizetőkapunál mi olyan sorba álltunk, ahol kezelő volt, így rendezni tudtuk az előző napi autópálya díjat is. Nápolytól délre ingyenes az autópálya, amin csodálkoztunk, hiszen hidakon és alagutakban vezet szinte végig, aminek nem lehetett olcsó a megépítése és ez Olaszország szegény területei közé tartozik. Bernard a tengerparton talált egy parkolót Falernában (N 38.97314; E 16.14649), szemben a Stromboli, ami hol kibújt, hol elrejtőzött a felhők között. Ginger élvezte a tengerpartot, barátkozott a nagy vízzel, de szerencsére nem ment bele. Amikor Laci bedobott neki ágat, megvárta, amíg kihozta a víz és csak a legszéléről szedte ki. Az út másik oldalán járt a vonat, de éjszaka vagy nem közlekedett, vagy csak elég álmos voltam, mert jól aludtam, csak este és reggel hallottam a tovaszáguldó vonatok zaját.

 

December 29. Szombat

Reggeli után visszatértünk az autópályára és azon folytattuk utunkat Szicília felé. Alagutakban és hidakon vitt az autópálya, Éva a hidaknál kicsit félt, nehogy mi legyünk a következô hír, hogy leszakadt alattunk egy olasz autópálya híd. Próbáltam megnyugtatni, hogy azért az nem szokott túl gyakran megtörténni. A hidakról már láttuk a közeledő szigetet és az Etnát is, amiből füstoszlop szállt az ég felé keresztezve a vízszintesen terpeszkedő felhősávot.

A komphoz érve betereltek minket és a jegypénztárnál már sürgettek, hogy igyekezzünk. Megváltottam 46 EUR-ért a jegyünket és már a komp felé tartó lakóautóba szálltam be. Még egy lakóautó érkezett utánunk, mindhármunkat gyorsan feltereltek a kompra és már indultunk is. Ki se kellett szállni az autóból az átkelés alatt. Éva azért felment a komp emeletére, majd igyekezett lefelé, mert már közeledtünk a kikötőhöz. Megbeszéltük, hogy felmegyünk az autópályára Palermo felé, mert ott jeleztek egy lakóautószervizt egy benzinkútnál. Már reggel óta kerestük, hogy hol lehetne szervizelni, de nem találtunk lehetőséget. Később örültünk, hogy az autópályát választottuk, mert így viszonylag könnyen kikeveredtünk Messina dzsungelébôl. Az autópályán szervizeltünk, aztán lementünk és az országúton folytattuk az utazást, Barcellonába igyekeztünk, ott jelöltek egy parkolót a parton (N 48.1655;  E 15.1892). Kicsit bonyolult volt a két nagy autóval haladni a két oldalt sokszor több sávban parkoló autók között. Ráadásul a GPS-ek is fura instrukciókat adtak. Egy helyen, ahol vége volt az útnak és vagy jobbra, vagy balra lehetett tovább menni mindkét GPS ragaszkodott hozzá, hogy menjünk tovább egyenesen. Tudtuk, hogy valahova a tengerpartra szeretnénk kiérni, próbáltunk arra haladni. Ehhez át kellett jutnunk a vasúti sínek alatt. Forgolódtunk, egy helyen egy hölgy próbált segíteni Bernardnak, hol Laci, hol Bernard ment elöl. Végül egy helyen mi átmentünk egy vasúti átjárón, kicsit még jobbra-balra kavartunk, aztán végül kiértünk a partra, ahol egy nagy placcon állt néhány lakóautó. Közben elvesztettük Bernardékat, már a walky-talky hatósugarában se voltak. Azért hamarosan visszajött a hangjuk és ők is befutottak a partra. (N 38.165501; E 15.189200) Ginger nagyon élvezte, hogy rohangálhat. Szép naplementében volt részünk, az Etnából felszálló füstfelhőt megvilágította a nap, rózsaszínben pompázott. A tengeren közelebb – távolabb több szigetet is lehetett látni, a Stromboli az Etnához hasonlóan füstöt eregetett. Sétáltunk még egyet a parton, több kutyasétáltatóval is találkoztunk. A parton helyenként elefánt es pingvin alakú zuhanyozók voltak a strandolóknak. Elég szemetes volt az apró kavicsos part, talán a szezon előtt megtisztítják, hogy kellemesebb legyen strandolni. Amikor délután megérkeztünk több lakóautó is állt a parton, de éjszakára magunkban maradtunk. Horgászok próbálták a szerencséjüket, de fogást nem láttunk itt se, majd az egész út során csak eredménytelen próbálkozásoknak voltunk tanúi.

 

December 30. Vasárnap

Éjjel néha eleredt az eső, de nem volt nagy zuhé. Reggelre el is állt. Cefaluba indultunk tovább. A parthoz közel igyekeztünk haladni. Időnként települések szűk utcáiban bolyongtunk, máskor kicsit hegyet másztunk, de haladtunk a célunk felë. Egy helyen lementünk a partra kicsit pihenni és ebédelni. Cefaluba délután értünk, megtaláltuk a parkolót a kikötőnél, de elég szerencsétlenül álltak benne a lakóautók. Nagy nehezen bemanőverezte a lakót Laci egy szűk helyre, mire az előttünk álló lakó kicsit előrébb ment. Jó lett volna, ha előbb reagál, de így is örültünk, mert sikerült rendesen beállni. (38.03843; 14.03167)

Délután bementünk a városba, nézelődtünk a szűk kis sikátorokban, megnéztük a dómot, előtte a téren sokan kiültek kávézni, fagyizni. Éva is evett egy kis fagyit, de nekem nem volt elég meleg a 15 fok körüli hőmérséklet fagyizáshoz. Ginger élvezte, hogy őt is magunkkal vittük a városba, sokan megcsodálták, néhány kutyával is ōsszefutottunk, akiket elhalmozott puszikkal, jelezve barátságos szándékát. Macskákkal is találkoztunk séta közben, Ginger barátkozott volna velük, de ők csak csodálkozva nézték, aztán leléptek. A parti sziklák között is vezetett egy kikövezett út, gondoltam, hogy másnap azon is sétálhatnánk egy kicsit.

 

December 31. Hétfô

Délelőtt, majd délután is bementünk a városba. Felerősödött a szél, az előző napinál sokkal nagyobb hullámok verdesték a partot. Még délelőtt is kint ült néhány horgász a parti sziklákon és a tengerparti sziklákon vezető ösvényen is jártak néhányan, de délutánra ezeket a helyeket is rendszeresen beterítették vízzel a hullámok, már senki nem merészkedett arra. Ginger nagyon élvezte a futkosást, játékot az óváros túlsó végén levő homokos strandon. Laci még délelőtt alaposan elvágta az ujját egy náddal, amit Gingernek akart bedobni a vízbe. Délután felkerestük a középkori mosodát is, ami egy ház udvarában több mosóállásban folyamatosan érkező friss vízzel szolgálta a mosás infrastruktúráját. Azért a hideg vízben biztos gyorsan elgémberedett a mosónők keze.

Estefelé egyre jobban erősödött a szél és időnként zápor futott át a tájon. Éppen nekiláttunk a szilveszteri raqulett sütésnek, amikor olyan erős széllökések kezdték cibálni Éváék lakóautóját, hogy inkább követtük az előttünk álló olasz lekóautót és a parttól kicsit távolabb álltunk. Hullámokban jött a szél és az eső. A rossz időben nem volt kedvünk felmenni az óvárosba és az éjféli tűzijátékot is nagyon gyorsan befejezték. Éjjel még jégeső is kopogott a lakó tetején, de a szél jóval kevésbé cibálta, mint az eredeti helyünkön.

 

2019. Január 1. Kedd

Reggel szóltak, hogy ahol állunk az nem lakóautó parkoló, de már úgyis indulni készültünk. Palermoban találtunk egy őrzött lakóautó parkolót szervizzel napi 20 EUR-ért (N 38.109901; E 13.342400). Nem akartunk izgulni, hogy találunk-e parkolóhelyet és nem less-e baja a lakóknak, ezért ide álltunk be. Alig volt már hely, nyáron biztos, hogy előre le kell foglalni, hogy legyen hely. A normann királyi palota kb. 500 m-re van a parkolótól, az előtte levő tér nagy közlekedési csomópont, ott lehet felszállni a városközpontot körbejáró ingyenes buszra, de ott van a Monrealeba induló busz végállomása is. Az ingyenes busszal mentünk el a nagyszínházig, majd a dómot is útba ejtve gyalogoltunk vissza a lakóautóhoz. Kis ebéd után Gingerrel együtt indultunk vissza a városba.

Az Independenza téren körüljártuk a normann királyi palotát, , a háta mögötti kis utcában megcsodáltuk a S. Giovanni dgli Eremiti arab – normann templomot, majd a

Corso Vittorio Emanuelen mentünk lefelé a kikötő irányába a Quattro Cantiig. Itt jobbra fordulva előbb a Piazza Pretoria nagy szökőkútját csodáltuk meg alulról, majd tovább haladva elértünk a Piazza Bellinire, aminek a közepén karácsonyfa állt és érdekesnél erdekesebb épületek veszik körül. A Martonara templom mellett érdekes kontrasztot képez a S Cataldo három arab jellegű kupolája, a tér szemközti oldalát pedig a S. Caterina templom uralja. Már lemenőben volt a nap, amikor visszafelë indultunk. Ekkor a Palazzo del Municipio előtt mentünk el, ahonnan teljes pompájában bontakozott ki a nagy szökőkút, amit korábban alulról és csak részben láttunk. Innen már hazafelé indultunk, még megálltunk a dómot kivilágítva is megcsodálni es elsétáltunk az érseki palotára néző főhomlokzatot is megnézni. Ginger is élvezte a sétát, sok dícséretet, simogatást gyűjtött be és még néhány másik pórázon sétáltatott kutyával is összedughatta az orrát, kioszthatott néhány puszit.

 

Január 2. Szerda

Reggel Monrealeba indultunk busszal. A busz 75 percenként jár, nem sokkal az előtt ment el az előző, hogy mi elindultunk. Éváék SIM kártyát kerestek, hogy tudjanak internetezni, mi egy trafikban vettünk jegyeket, majd az Independenza térre indultunk a buszmegállóba. Egyre nagyobb tömeg gyűlt össze, mindenki Monrealeba igyekezett. Egy fiatalember egyéni utazást kínált a dómhoz, de senki nem élt az ajánlatával. Mint kiderült a tér másik oldalán volt a busz végállomása, jobban jártunk volna, ha ott szállunk fel. Azért valahogy sikerült felszállnunk és még le is tudtam ülni, de teljesen megtelt a busz. Éváék két megállóval később szálltak fel, szerencsére felfértek az elég zsúfolt buszra. Monrealeban már jártunk az első szicíliai utunkon vagy 20 éve, emlékeztem rá, hogy gyönyörű. A busztól egy meredek utcán lehetett megközelíteni a dómot, minden parkoló fglalt volt, örültem, hogy nem lakóautóval próbálkoztunk. Táblák jelezték, hogy hol kell jegyet venni, amikor végigvártuk a lassan haladó sort a végén kiderült, hogy ha csak a templomot akarjuk belülről megnézni, ahhoz nem kell jegy. Belépve elénk tárult a csodálatos, mozaikokkal díszített templombelső és a faragott, festett fa mennyezet. Körbejártuk a templombelsőt, rácsodálkoztunk a megkapó részletekre. Mire kijöttünk, teljesen befelhősödött és a buszmegállóba érve már csöpögött az eső. Elég sokat kellett várnunk a buszra, amivel elmentünk a végállomásig, majd onnan gyalog vissza a lakóparkolóba. Ginger örömmel fogadott minket, jó részét elfogyasztotta annak ahatalmas töltött csontnak, amit őszi toszkán utunkon vettünk neki arra az esetre, ha egyedül kell hagyjuk hosszabb időre a lakóban.

Ebéd után ismét a városba indultunk. Először a közelben levő Cuba-t, a normann – arab épületet néztük meg. A Túköry laktanya előtt csak elmentünk, az Independenza térre igyekeztünk az ingyenes buszhoz. Ezúttal a tengerpartig mentünk és onnan ide-oda kanyarogva vettük sorra az érdekes kastélyokat és templomokat. Egy idő után ismét a Martorana templomnál találtuk magunkat. Innen a normannok királyi rezidenciájához igyekeztünk. Az egész nagy épülettömböt körbejártuk, mire már esőben megtaláltuk a bejáratot, ahonnan még el kellett mennünk a parkba a belépőket megváltani. Az első emeleten a rezidencia termei voltak láthatók kevés bútorral, néhány szép porcelánnal, amikre ormótlan módon felrögzített fém táblákon szerepelt a leltári számuk. Amikor sok évvel ezelőtt nyáron Palermóban jártunk a parkolási nehézségek miatt a normann királyi rezidencia volt az egyetlen, amit közelebbről is megtekintettünk. Emlékeztem rá, hogy csodaszép a kápolnája. Az épület második emeletén talâlható a Cappella Palatina, ami 1132 óta kápráztatja el látogatóit mozaikkal borított falaival és padlózatával, arab stílusú mennyezetével. Mire végeztünk a látogatással már besötétedett, igyekeztünk vissza a lakóhoz.

 

 

Január 3. Csütörtök

Reggel szervizeltünk, majd még mielőtt elhagytuk volna a lakóautó parkolót elsétáltunk megnézni a kapucinusok katakombáit, ahol az 1800-as években elhunyt szerzetesek és előkelő helyi lakosok beöltöztetett csontvázai állnak a falak mellett. A sarki virágárus, akitől útbaigazítâst kértünk tréfás kedvében volt, mndta, hogy még 2 km-re van a kapucinusok temploma, amit keresünk. Aztân megszánt minket, befordult velünk a sarkon és már ott is voltunk az úticélunknál. A templom előtt egy szerzetes helyi öregekkel viccelődött, amikor odaértünk. Kedvesen leállt velünk fotózkodni, különösen örült Éváéknak, mert mint kiderült francia, Bretagneból származik. A szerzetesek 3 évente kerülnek új állomáshelyre szolgálatba. Mi nadrágban, csizmában, télikabátban voltunk, a szerzetesek pedig a csuhájukhoz mezítlábra sarut viseltek, nem lehetett nagyon melegük, de ez a kedélyükön egyáltalán nem látszott.

Dél körül indultunk tovább, elg sokat autóztunk Segeste romterületének parkolójáig. A görög temlomhoz közeli parkolóba nem engedtek be autókat, egy távolabbi nagy parkolóba tereltek minket. Egy kis épületben volt a jegypénztár (lakóautónak 7 EUR a parkolás), egy bár és WC. Innen buszjárat viszi a látogatókat a romterületre. Ahogy beálltunk a parkolóba sajnos elromlott az idő, szakadt az eső, majd később jég is. Úgy döntöttünk, hogy másnapra hagyjuk a romterület bejárását és a közeli  Calatafimibe autóztunk. A város elején volt egy nagy parkoló, néhány autó es egy lakóautó állt benne (N 37.01606; E 12.85798). Amikor kicsit elállt az eső Éváék gyalogosan megkeresték a lakóautószervizt és a hozzá tartozó parkolót, de elég nehéznek tűnt a megközelítése, ezért maradtunk az először felfedezett parkolóban. Késő délután egy újabb eső elvonulását követően elmentünk bevásárolni a közeli boltba. A parkolóban egy aranyos fiatal, német juhász jellegű kutya társult hozzánk. Először kicsit megijedt Gingertől, de amikor rájött, hogy nem akarja bántani a nyomunkba szegődött, vásárolni is elkísért minket. Éjjel is több hullámban hallottuk az eső, illetve a jég kopogását a tetőablakon, de ettől eltekintve jól aludtunk.

 

 

Január 4. Péntek

Reggel, látva a szép napsütést visszatértünk Segeste parkolójába, vettünk parkolójegyet és a busszal – amire a parkolójegy volt érvényes – elmentünk az archeológiai területre. Gingert is felvihettük a buszra, aminek felfelé az egyedüli utasai voltunk. Először a templomromot jártuk körbe, majd Laci Gingerrel nekiindult a hegyre vezető útnak, ami a színházhoz és a hegytetőn épült város romjaihoz vezetett. Egy idő után Bernard is követte Lacit, mi Évával megvártuk, amíg a busz (1,50 EUR) felvitt minket a meredek és kanyargós úton a hegytetőre. Laci és Bernard már addigra megnézték a színházat, Ginger le-fel szaladgált először az üléseken, később a lépcsőkön. Már amikor felfelé indultunk nagy fekete felhők gyülekeztek. Úgy gondoltuk, hogy lefelé nem várjuk meg a buszt, hanem gyalog megyünk le. Félúton járhattunk, amikor jégeső kezdett esni es egyre intenzívebben csapkodtak minket a jéggolyók. Szerencsére ekkor még kis jegek estek. Ginger élvezte a jégesőt, kapkodott a jegek után.Amikor leértünk éppen befutott egy busz, ami a parkolóba vitt vissza. Ezúttal többen voltunk abuszon, mint felfelë. Amikor visszaértünk a parkolóba ettünk egy kis ebédet, aztán vártuk, hogy javuljon az idő. Egyre nagyobb jegek kopogtak a lakókon, egészen fehér lett a táj körülöttünk, Éváék lakóautóján is minden vízszintes felületet vastagon betakart a jég. A parkolóból ráláttunk az autópályára, amerre tovább kellett mennünk, lépésben, vészvillogóval haladtak az autók. Vártunk még egy kicsit, hátha javul az idő es amikor kicsit csendesedett a jegeső es átváltott esőre, útrakeltünk. Az autópálya másik oldalán kis kerti jellegű munkagépekkel dolgoztak az út letakarításán. Gondolom nem túl gyakori arrafelé az ilyen időjárás.

Trapaniban a kikötőben neztünk ki egy parkolót éjszakára (N 38.01488; E 12.49501). Nagy hely volt, szép kilátás, folyamatosan jöttek személyautókkal, megálltak, nézelődtek, esetleg fényképeztek néhányat, majd negfordultak és továbbmentek. Időnként eleredt az eső es elég erős szél fújt. Ëppen vacsoráztunk, amikor egy vihar érkezett: villámlás, mennydörgés és a viharosra erősödött szélben billegtek a lakóautók. Nem volt kellemes érzés, szinte tengeri brtegek lettünk tőle a szárazföldön. Úgy döntöttünk, hogy szélvédettebb helyet keresünk az alváshoz. A tengerhez közeli parkoló, amire emlékeztünk tele volt, ezért beálltunk a városban egy fasorokkal elválasztott út szélére. Reggel 8-tól fizetős volt a parkolás, viszonylag nyugodtan töltött éjszaka után korán tovâbb indultunk.

 

Január 5. Szombat

Ezen a napon folytattuk a görög emlékek felfedezését. Selinunte romterületén bóklásztunk a különböző betűkkel jelölt templomromok között. Fénykorában ez is nagyszabású település lehetett. Ginger élvezte, hogy rohangálhat a fűben, néhány helyi kutyával is ismeretséget kötött. Éváék kisautóval közlekedtek az egymástól távol eső látnivalók között, mi jót sétáltunk és közben a környezetben is gyönyörködtünk. A görögök mindig jó érzékkel választották meg, hogy hova epítkezzenek.

 

Éjszakázásra Sciaccát választottuk. Előbb keveregtünk egy kicsit a városban, mert ahova a GPS irányított minket az az út le volt zérva.  Nagy nehezen megfordultunk es egy másik parkoló koordinátáit követve a tengerpart mellett egy üres területre értünk, ahova azonban annyira meredek és egyenetlen volt a lejárat, hogy Bernard inkább a szomszédos ház előtt kiszélesedő úton állt meg. Ginger jót rohangált, aztán Laci a GPS-el és Gingerrel felfedező útra indult, mert a koordináták szerint nem voltunk messze az eredetileg kinézett parkolótól. Nemsokára vissza is ért, mutatta fényképen, hogy a kikötőnél egy nagy aszfaltos terület két oldalán sok lakóautó áll. Ennyi lakóautót eddig összesen se láttunk Szicíliában. Úgy döntöttünk, hogy átállunk oda. Laci szerencsére az oda vezető utat is felderítette, így hamarosan beálltunk az egyik oldalon a lakóautó sor végére. Időnként ugyan gyorsulási versenyt játszott néhány autó a placcon és motorosok is próbálgatták az egy kerekezést, de nyugodt éjszakát töltöttünk itt.  (N 37.50475; E 13.07601)

 

Január 6. Vasárnap

Reggel egy kis sétára indultunk a városban, szerettem volna megtalálni a Palermóban vásárolt Szicília könyvben szereplő színes csempákkel kirakott lápcsőt. Már éppen azt gondoltam, hogy visszafordulunk, mert csak meredek, keskeny utcákat, díszítetlen lépcsőket találtunk, amikor az egyik sarkon egy lakóház előtt szép színes kerámiával burkolt lépcsősort fedeztem fel. Gondoltam, hogy ez is jó lesz, de ahogy közelebb mentünk felfedeztük, hogy a házzal szemközt nyílik az a lépcsős utca, ami a könyvben szerepel. Nem csak a lépcső készült kerámia burkolattal, hanem a falon is több helyen csempeképek kaptak helyet és egy szobor is színesítette a lépcső képét.

Ezen a napon Agrigento, a temlomok völgye volt a fő célpontunk. Az V. kapu közelében levő parkolóba álltunk be, ahonnan Laci Gingerrel gyalogosan, a többiek pedig taxival indultunk el a terület túlsó végén levő bejárathoz. Szinte egy vonalra vannak felfűzve a látnivalók. Lenyűgözőek az épületek. Az is érdekes, hogy Szicíliának a nyugati es déli részén milyen sok görög kori emlek található.

Másnap a görögöktől egy időre búcsút véve a római kori villát terveztük felkeresni. Mivel Agrigentoban nem találtunk jó éjszakázó helyet útnak indultunk Piazza Armerinába. Csak 100 km-t kellett megtennünk, de váratlan akadályokba ütköztünk.

Először az autópálya volt lezárva, nem vezetett tovább. Mi kicsit későn fedeztük fel és nem kanyarodtunk le Bernard után, így a keresztbe haladó útnak nem a megfelelő oldalára kerültünk. Dupla záróvonallal elválasztott úton, viszonylag sűrű forgalomban vagy 10 km-t tettünk meg a rossz irányba, mire meg tudtunk fordulni. Szerencsére Bernard félreállt és megvárt minket. Ahgy haladtunk tovább és a főútról egy kisebb útra tértünk, egy idő után átmenő fogralom tilos tábla állta utunkat. Tanácstalanul megálltunk. Szerencsére szemből jött egy autós, aki elmutogatta, hogy nyugodtan menjünk tovább, mindössze arról van szó, hogy a következő 2 km- en nem jó az út. Tovább indultunk, több autóval is találkoztunk, akik szembe jöttek és egyáltalán nem csodálkoztak, hogy mi is arra autózunk. Az út valóban rossz volt, helyenként nagy gödrök, az előző napok esőzéseitől vízzel telve, azt se lehetett tudni, hogy milyen mély a pocsolya, amikor belehajtottunk. Néha láttam olyan táblát, hogy nagy esőzés esetén veszélyes az útszakasz, de gondoltuk, ha személyautókkal át tudtak kelni, akkor csak sikerül nekünk is.

Piazza Armerinában néztem ki egy parkolót, ahhoz persze, hogy odaérjúnk fel kellett menni a gerincre szűk kis utcákban kanyarogva. Az egyik éles kanyart csak visszatolatva lehetett bevenni. Mindez csúcsforgalomban. (N 37.380402; E 14.367300) A parkolóban volt néhány elárusító sátor, az egyiknél áramfejlesztő pöfékelt. Laci az esti kutyasétáltatásnál felfedezte, hogy az út tulsó oldalán a sportpálya előtt csendesebb parkoló található, így átálltunk oda. (A sportpályához vizesblokk is tartozott WC-vel, bár valószínűleg a téli hideg miatt a víz el volt zárva.) Este még hallottuk, ahogy a szilveszterkor megmaradt petárdákkal durrogtattak és egy kis tűzijáték is volt néhány rakétával. Lehet, hogy itt is leszakadt az ég szilveszter éjszaka, mint Cefaluban és ahogy hallottuk Palermóban is.

 

Január 7. Hétfô

Reggel elsőnek erkeztünk a Villa Romana parkolójába. A bejáratnál az automata Bernardnak adott jegyet, nekünk azonban nem, csak kinyílt a sorompó es egy hang mondta hogy menjünk be. Így aztán odamentünk a parkoló kasszához erdeklődni, mondták, hogy semmi gond, 2 lakóautóval jöttünk, ugyanannyit kell majd fizetnünk, ha elmegyünk.

Első szicíliai barangolásunknak is meghatározó élménye volt a Villa Romana IV. századból származó mozaikjai, a nagy kiterjedésű épület és fantasztikus díszítése. Akkor kicsit elvett az élvezetből az, hogy a plexi fedél alatt szinte elviselhetelen volt a nyári hőség, másrészt kevéssé lehetett áttekinteni a mozaikokat. Most kb. 1-1,5 méterrel a mozaikpadló fölött kiépített járdáról jól lehetett tanulmányozni a mozaikokat. Az is sokat hozzátett az élményhez, hogy csak két busszal és néhány személyautóval érkeztek utánunk látogatók, így nem volt tolongás, mindent nyugodtan tanulmányozhattunk. Egy fél napos látogatás után Ennaba indultunk tobvább a hegyek közé.

 

Ennaban először szervizeltünk –  lakószerviz (N 37.56205; E 14.27921), majd a városi parkolóba álltunk be, ahonnan ingyenes busz visz fel az óvárosba. Laci Gingerrel gyalogolt, mi buszoztunk.

Már korábban is láttuk, hogy a hegyekben megmaradt a hó, helyenként fehér volt az út széle és a távoli hegyek. Az Etna is teljesen fehérbe öltözött és fehér füstöt – gőzt pipált a teteje.

 

Ennaban a városban latyak volt az út szélén és az érintetlen helyeken ( kertek, park, magas kerítés) 10-15 cm vastag volt a hótakaró. Könnyelmű módon nem csizmában indultam városnézésre, hanem kis félcipőben, ami eléggé csúszott is a latyakban. Így a vár előtti park mély havával nem is próbálkoztam, inkább visszamentem a kis archeológiai múzeumba, amit ingyenes jeggyel nézhettem meg egyedüli látogatóként.

Mivel a hőmérséklet fagypont fölött volt néhány fokkal mindenhol olvadt a hó, a házakról csōpögött – folyt a víz.

Laci mondta, hogy a felfelé vezető úton is nagy volt a latyak, ezért visszafelé is megvártuk a városi buszt, ami visszavitt a parkolóba.

Még felfelé menet kinéztük, hogy a kōzeli Pergusa tó mellett jó lenne aludni. Nyáron biztos nagy a nyüzsgés, a tavat egy autó versenypálya ōleli körül, azon kívül találtunk az út mellett egy parkolót, ami kellemes hely volt ëjszakára. (N 38.52198; E 14.3077)

 

Január 8. Kedd

A tó körüli pâlyán sokan futottak este és reggel is. Amikor Laci reggel Gingert sétáltatta, egy kis szemétszállító autó megállt mellette és a vezetője próbálta értésére adni, hogy kicsit tovább van egy jó parkoló, ahol lehet lakóautóval éjszakázni. Nagyon kellemes élmény volt a szicíliaiak kedvessége, figyelmessége, segítőkészsége. Sokszor kérés nélkül is a segítségünkre siettek.

Ahogy tovább haladtunk láttuk is az út közelében azt a nagy parkolót, amit az ember ajánlott.

Kaktuszfüge ültetvények mellett haladtunk el Ragusa felé. Eddig még ilyennel nem találkoztunk. Persze kaktuszfügét láttunk már sokfelé, de itt szabályos sorokba ültették őket nagy területeken.

Nagyon tetszett, hogy ahogy megfigyeltük Szicíliában a legtöbb területen megművelik a földeket. Nem volt annyi elhanyagolt, parlagon hagyott terület, mint pl. Dél-Olaszországban a szárazföldön.

Sokfelé haladtunk citrus ültetvények között, az egyik helyen vettünk is 10-10 kg narancsot egy ültetvény előtt, aznap szedték frissen és nagyon finom, édes, lédús volt a gyümölcs. Máshol mandulafákkal beültetett területek mellett haladtunk, a sík részeken friss szántások és helyenként már az új vetés zöldellt. Máshol fólia erdők, valamint szabadtéri zöldség ültetvények válttták egymást. Sok helyen árultak az út mellett articsókát, narancsot, citromot, mézeket, krumplit, hagymát, paradicsomot meg még más zöldséget, gyümölcsöt.

Mi Raguzába igyekeztünk. Raguza Ibla városrészben, ami a régi város van egy új lakóautó parkoló (N 36.924145; E 14.736227). Két oldalról ugyan út határolja, de egyrészt közel van az óvároshoz, másrészt egész éjjel és másnap is néhány perces szünetekkel szakadt az eső, ami a csukott ablakok mellett zajosabb volt, mint a forgalom.

Éváék kicsit pihentek, mi szerencsére még az eső előtt, hidegben, de napsütésben bejártuk az óvárost. Szép az egységes, XVIII. – XIX. Században épült óváros, sok kisebb – nagyobb templom, dóm, közintézmények és lakóházak a lejtős, keskeny utcákban. A hegygerinc szélső utcáiból átlátni a szomszédos hegyoldalra kapaszkodó városrészekre. Az óváros végében egy szép, rendezett park van pálmafákkal szegélyezett sátánnyal, játszótérrel, kis tavakkal, amikben halak úszkâlnak. A dóm elôtti térről félóránként indul városnéző kisvonat, ami végigjárja a barokk es egyéb nevezetességeket. Úgy gondoltuk, hogy másnap Éváékkal kipróbáljuk a kisvonatot. Estére eléggé lehűlt az idô, jól átfâztam, mire a séta után visszaértünk a lakóhoz. Vacsora és esti beszélgetés után jólesett az elektromos takaróval felmelegített ágyba bebújni.

 

Január 9. Szerda

Éjszaka erős széllel megérkezett a telefonom által előre jelzett eső, ami másnap is egész nap kitartott. A rossz időt kihasználtuk egy kis vásárlasra és pihenésre, én az élménybeszámolót írogattam, bepótoltam az elmúlt napok lemaradását. Közben élveztem, hogy – mint Szicíliában sok helyen- Raguzában is nem csak egyszerű bim – bam hangot adnak a harangok, hanem zenét játszanak, minden templom valami más dallamot játszik el a harangokon.

 

Január 10. Csütörtök

Reggelre a nagy zuhék elvonultak, de azért időnként még esett egy kicsit, amikor sétálni indultunk a városba. Egy kis séta után még felkerestük a lakóautó szevizt a városban. Egy nagy parkolóban van, ahol a kis kukás autókból, amivel a szűk óvárosi utcákban gyűjtik össze a szemetet átpakolják nagy kukásautókba a szemetet. Egyébként Raguza nagyon rendezett, nem szemetes város, az utcákon sok szelektív hulladékgyűjtőt láttunk.

Notoba indultunk tovább, ami Raguzához hasonlóan szintén egy barokk város. Egy idő után Évának gyanús kis utakra vezetett a GPS, ezért ők visszafordultak, hogy jobb utat keressenek. Mi mentünk tovább, megvoltak a keresett parkoló koordinátái, majd ott találkozunk. Elég keskeny utakon mentünk, de semmi gond nem volt egészen addig, amíg a városba nem értünk. Ott aztán megbolondult mind a két GPS és háromnegyed órán át tekeregtünk a városban, többször visszakerültünk ugyanarra a helyre, végül egy busszal, teherautóval, lakóautóval behajtani tiloson keresztül, időnként félig a járdán haladva  elvergődtünk ahhoz a körforgalomhoz, ahol beérkeztünk a városba. Ott más irányt választva hipp-hopp odaértünk a keresett parkolóboz, ahol már ott álltak Éváék. Bernard a szemközti kis kávézóból jött ki szólni, hogy ők ott vannak. Együtt indultunk el toronyiránt bejárni a várost, de egy hosszú és magas lépcsősornál Éva inkább a kerülőt választotta. Aztán fent találkoztunk és a jobb – rosszabb állapotban levő barokk templomok és paloták között sétáltunk, majd sikeresen próbáltunk meg egy lépcső mentes utat találni vissza a lakókhoz.

Bernard egy bevásárlóközpontnál nézett ki helyet éjszakára, de ott nem volt lejárat az autópályáról. Avolanál mentünk le és Éva talált egy remek helyet a parton, valami villa romjainál, ami némi védelmet is nyújtott, ha megerősödik a szél. De a szél ezen az éjszakán nem volt erős, kellemesen aludtunk, Ginger meg élvezte, hogy sétánál rohangálhat és még játszótársakat is talált. (N 36.89922; E 15.14549)

 

Január 11. Péntek

Siracusa volt a következő célpont. Előző este meséltem Évának, hogy Réce nagyapó lakóautóját feltörték Siracusában, amíg ö a nevezetességeket látogatta. Bernard egyből olyan parkolót keresett, ahol megoldott a lakóautók védelme. Így kerültünk a (N 37.070801; E 15.261200)-nál levő lakóautó parkolóba, ahol télen árammal, szervizzel 13 EUR a díj egy napra (nyáron 18 EUR). Nagyon kedves Salvo, a parkoló tulajdonosa, aki utanként és fejenkënt 1 EUR-ért bevisz a városba, majd telefonhívásra értünk jön és visszavisz a parkolóba. Rengeteg embert ismer a városban (és állítása szerint a szigeten is, lépten – nyomon köszöntötték, vagy ő üdvözölt másokat).

Mi először az Ortigia szigetre mentünk, azt jártuk körül. Nagyon sok fiatal volt az utcákon, valami demonstrációra keszültek.  A parkolóból egy fiatal ausztrál párral együtt mentünk, akik utcazenészek, vitték a felszerelésüket is. Később láttuk őket az Apollo templom romjai előtt zenélni, a srác gitározott, a lány nagyon jó hangon énekelt, előttuk egy bukósisak az adományok gyűjtésére.

Egész nap fátyolosan sütött a nap, illetve felhős volt az ég. Az előrejelzés ejszakára esőt, másnap délutántól viszont napos – felhős időt jósolt. Éva javasolta, hogy inkább akkor nézzük meg a többi ókori látnivalót, amik egy kupacban találhatók, a görög színház, Dionüszosz füle hasadék, római amfiteatrum.

Éjjel meg is jött az eső, dörömbölt a lakó feletti tetőn.

 

Január 12. Szombat

Reggelre tényleg elállt az eső, de még vizes volt az út. Szervizeltünk, kicsit vártunk, hogy Salvo megjöjjön, aztán fizettünk és az archeológiai park felé vettük az irányt. Reggel 9 körül nem voltak még sokan, egy ember a behajtani tiloson át mutatta, hogy hol tudunk parkolni (jobbnak láttuk némi baksist juttatni, hogy ne legyen bajuk a lakóknak. Siracusa remek ókori emlékei, a görög templom, a római amfiteatrum, a Dionüszosz füle barlang és a körnező barlangok jól bejárható területen, egymás közelében találhatók. Mindent végigjártunk, megnéztünk. Nekem a Dionüszosz füle barlang tetszett a legjobban, ami egy hatalmas, mély, fülhöz hasonló formájú hasadék. Innen az Etna felé haladtunk tovább, úgy döntöttünk, hogy már csak egy várost nézünk meg a szigeten, majd az Etna után, Taorminát. Catania előtt álltunk meg a tengerparton éjszakázni Agnone Bgninál (N 37.310299; E 15.1043). Horgászok próbálták a szerencséjüket a parton, nem sok sikerrel, csak a botjukat fogták. Aztán az egyik botja meggörbült, de végül csak valami szemetet húzott ki a vízből. A parton volt néhány kutya is, egy kivételével barátságosan fogadták Ginger közeledését. Valószínűleg volt gazdájuk is, mert nem tűntek soványbak, éhesnek és esetére szépen sorban mindegyik elhagyta a placcot, hogy aztán másnap reggel némelyikük ismét visszatérjen. Lehet, hogy ők is csak korzóztak, ahogy a gazdáiktól látták. A délutáni korzózás máig bevett szokás Olaszországban, ilyenkor a seta során találkoznak össze az ismerősök és jókat beszélgetnek.

 

Január 13. Vasárnap

Messziről végig követhettük az Etna füstölgő csúcsát, ahogy haladtunk felé. A szél a mi irányunkba fújta a füstöt, ezért a tetejét nem lehetett jól látni. Megálltunk a feljebb vivő felvonó parkolójában, ami fizetős volt (12 EUR) Megállhattunk volna néhány kanyarral előbb is, ott még nem volt fizetős a parkolás. A levegőben érezni lehetett a kitörés füstjének szagát. A szép időben sokan kirándultak az Etnára, szánkóztak, sétáltak. Mi is kicsit körülnéztünk, Éváék a felvonóval is felmentek, mi a parkoló környékén bóklásztunk. Bernard és Laci Gingerrel egy közelben levő kráterhez is elmentek. Mindenfelé mézeket árultak, Bernard vett is néhány üveggel.

Éjszakára Miloban álltunk meg a templom fölötti parkolóban (N 37.722000; E 15.006400). A templom másik oldalán levő parkoló le volt zárva, tűzoltók nézegették a templomot, úgy tűnt, hogy a földrengések egy kicsit megrongálták. A hegyre felfelé útközben is láttunk kicsit, vagy jobban romos, elhagyott házakat, de egyáltalán nem biztis hogy az Etna mostani kitörése volt a ludas.

 

Január 14. Hétfô

Taormina felé haladtunk tovább, változékony, néha esős időben. Taorminában szinte lehetetlen lakóautóval közlekedni, pláne parkolni, ezért úgy döntöttünk, hogy másnap busszal megyünk fel a városba és előtte kerestünk lakóautó parkolót éjszakára. Giardini Naxosban álltunk meg,  holtszezonban 12 EUR/ éjszakát fizettünk a lakóparkolóban (N 37.818802; E 15.264100).  

 

Január 15. Kedd

Reggel még egy zivatar érkezett, de utána szépen kiderült az idő és Gingert egy nagy csonttal vígasztalva elindultunk busszal Taorminába.  A busz először a tengerparton haladt, aztán elindult felfelé a hegyre. A város központjához közeli megállónál szálltunk le. Innen még kellett egy kicsit felfelé menni. Nagyon tetszettek a kerámiák az erkélyeken, emberi fejeket ábrázoltak és virágcserépként szolgáltak. Először a színházat néztük meg, korábbi utunkon teljesen lenyűgözött a színház és a csodás táj az Etnával a háttérben. Akkor csak egy kis felhő jellegű valami volt a csúcs körül, most vastag csíkban szállt a vulkáni füst. Nem volt meleg és a szél is fújt, de sétálgattunk még a főutcán. Néhány kis sikátorban keresztbe már nem fértem el a hátizsákkal, csak karcsú embereknek valók. Vettünk néhány kerámiát ajándékba a fiúknak, meg magunknak is egy lávadarabra applikált hűtőmágnest. Amikor visszaértünk a buszpályaudvarra éppen tanácstalankodni kezdtünk, hogy melyik busszal is kellene mennünk, de szerencsére Bernard meglátott minket és integetett, hogy mindjárt indul a busz. Tényleg, alighogy felszálltunk megindult velünk visszafelé. A parkolóból alig tdott kikanyarodni a keskeny utcára (de jó, hogy nem lakóautóval próbálkoztunk!).

 

Január 16. Szerda

Reggel szervizeltünk, aztán a parkolóban egész télre letáborozott lakóautó német tulakdonosának fizettünk, mert a parkoló tulajdonosa kórházba kísérte a feleségét. Ahogy tovább indultunk az út mellett narancsárusokat fedezett fel Bernard és megállt, hogy be tudjunk szerezni egy kis narancsot. Korábban, amikor narancsültetvények között mentünk már vettünk 10 kg.ot, de a finom narancs nálunk gyorsan el is fogyott. Itt nagy narancsok voltak, a kitett, félbevágott darabok vérnarancsok, nekem pedig gyengém a vérnarancs. Korábban 5 EUR-ért adták a 10 kg-ot, itt 10 EUR volt. Nem mindegyik volt vérnarancs, de könnyen levált a gerezdek közötti hártya is, ezért jó részét eltettük hogy majd ha hazaérünk narancsdzsem készühessen belőle.

Messinába nem akartunk bemenni, de úgy döntöttünk, hogy még bejárjuk a sziget eddig kimaradt észak-keleti csücskét is. Az északi partszakaszon a parti úton, illetve Mellette éjszakáztunk, kiültünk napozni és bámulni a kompokat, a kisebb – nagyobb hajókat. Érdekesek voltak a naplemente fényei, az Etna füstje előbb fehéren, később vörösre váltva, majd feketén húzódott át a Messinai- szoroson szinte teljesen vízszintes csíkban.

 

 

Január 17. Csütörtök

Reggel Messinába indultunk, ahonnan átkompoztunk a kontinensre, majd az olasz csizma talpán indultunk tovább. A 73-as km-nél álltunk meg a parton éjszakázni. Nagyon jó kis hely, Éváék több beszámolót is találtak róla, amiben dícsérik.

 

Január 18. Péntek

Reggel búcsút vettünk Éváéktól, mert ugyan eredetileg még a februárt is Szicíliában terveztük tölteni, de decemberben találtam egy kedvező utazási ajánlatot az USA nyugati részének és nemzeti parkjainak bejárására, ami február 1-én indult és addig még néhny dolgot el kellett intéznünk otthon, ezért mi már nagyobb léptekkel indultunk el hazafelé. Tartottunk attól is, hogy esetleg egy nagyobb havazás Észak-Olaszországban, Szlovéniában, vagy Magyarországon akadályozhat minket a hazatérésben. Útközben egy parkolóban megálltunk, mert láttunk egy narancsot áruló teherautót. Az árus megkínált minket, finom volt a narancs. Amikor mondtuk, hogy 10 kg-ot vennénk levett egy ládával a platóról és betette a lakó garázsába. Később kiderült, hogy a ládában valami más narancs volt, se méretre, se ízre nem olyan, mint amit kóstoltunk. Éjszakára egy kikötő parkolójában álltunk meg, ahol később egy roman lakóautó csatlakozott hozzánk. (N 38.290600; E 15.5100) Az út további része sorompóval volt lezárva és őr is állt ott. Nyáron biztos nagyobb a nyüzsgés, most csak néhány autó járt arra, kisebb csoportok találkoztak és beszélgettek, majd mindenki ment tovább a maga útjára. Az épületek üresnek tűntek, eladó táblákat láttunk többfelé kirakva az apartmanházakon.

 

Január 19. Szombat

Haladtunk tovább a tengerparton, az út néha eltávolodott a parttól. Nézelődtünk jobbra-balra, néha megálltunk és kiszálltunk, de alapvetően utazós napunk volt. Este egy szűk kis úton megközelíthető tengerparti parkolót néztem ki. Már sötétedésben haladtunk a még csak koordináták alaján ismert cél felé. Szerencsére nem volt nagy forgalom, ha mégis szembe jött egy auto, akkor valami kitérőt, kapubeállót kellett keresni, hogy elférjünk egymás mellett. A tenger felé kanyarodva elég sok auto jött szembe, valószínűleg az esti tengernézők voltak. Amikor elértük a megadott koordinátákat az egy parkolóhoz vezetett, ahonnan gyalogosan lehetett tovább menni a tengerparti homokban. Este is jöttek még személyautók. Megfigyeltük, hogy szinte mindenhol a tengerparton esténként kijönnek személyautókkal, aztán csak üldögélnek az autóban, esetleg beszélgetnek és nézik a tengert. Itt azonban a tenger kicsit messzebb hullámzott, a parkolóból nem is lehetett látni, mégis sokan jöttek és üldögéltek az autójukban, majd visszafordultak és elmentek. Igazi rejtély, hogy honnan jöttek (a közelben nem volt település) és mi csábíthatta őket, hogy odaautózzanak és az autójukban üljenek fél, vagy egy órát, aztán elmenjenek. (N 41.59859; E 15.8953) 

 

 

Január 20. Vasárnap

Reggel sétáltunk egy nagyot a parton, sokan futottak, sétáltak arra. Ginger élvezte a szabadon rohangálást, néha megszerzett egy-egy botot és azt rágcsálta. A parton a homokban gömbölyű labdaszerű dolgokat láttunk, közelebbről szemügyre véve úgy tűnt, mintha valami moszatot és homokot formált volna tökéletes gömbökké a víz, majd kivetette azokat a partra. Laci magával is hozott kettőt, meg egy darab természetes szivacsot, amit szintén a parton talált. A gömbök azóta a konyhaablak párkányán állnak, időnként néhány homokszemvse hullik ki belőlük, de tökéletes formájukat azóta is megőrizték.

Vieste felé indultunk tovább, ahol vagy húsz éve néhány nagyon kellemesen nyaraltunk a második (meg talán a harmadik) lakóautónkkal. Vieste felé közeledve a hegyoldalból szebbnél – szebb panorama tárult a szemünk elé, lépten-nyomon megálltunk csodálni a természet alkotásait. Az egyik megállónk egy toronynál volt, ahol volt elég hely akár éjszakázásra is (N 41.92743; E 16.10409). A városban egy központi helyen levő parkolóban álltunk meg és onnan jártuk be a régről ismerős helyeket, aztán indultunk tovább. A GPS-ek időnként megkeveredtek, de végül sikerült elhagynunk a félszigetet.

Éjszakára Termine-nél álltunk meg (N 42.007900; E 14.0656).

 

Január 21. Hétfő

Egész nap autóztunk, nem autópályán haladtunk, mert annyira azért nem kellett sietnünk. Valahol még megálltunk feltölteni a készleteinket, mert gondoltuk, hogy otthon üres frizsider vár minket. Este Ravennában álltunk meg, ezúttal nem a kikötőben, hanem egy városi parkolóban.

 

Január 22. Kedd

Tovább autóztunk hazafelé. Velencénél rámentünk az elkerülő autópályára és onnan autópályán mentünk tovább. Az elég régóta húzódó útépítés miatt ellenkező oldalon sok km-es dugóban álltak – elsősorban  kamionok.

Szlovéniába átérve örömmel láttuk, hogy alig van hó az út mentén, jól járható volt az autópálya.

Már sötétben értünk Magyarországra. Laci azt gondolta, hogy majd Fehérváron az Auchan parkolójában éjszakázunk és reggel még betérünk vásárolni néhány dolgot, de ki volt írva, hogy ott csak a nyitvatartási időben szabad parkolni, ezért mentünk tövább és az M7 mellett álltunk be egy zsúfolt parkolóba a kamionok háta mögé keresztben.

Nem volt nagyon nyugodt éjszakánk, az autópályán elég sokáig nagy volt a forgalom, időnként kamionok is keresztülmentek a parkolón (hely már nem volt), volt aki a parkolón átvezető úton állt meg, ahol aztán akadályozta a forgalmat.

 

Január 23. Szerda

Reggelre vagy 10 cm hó esett, amitől természetesen az autópályán lassan tudtunk haladni és a város is total bedugult, így az utolsó, kevesebb, mint 100 km megtétele csaknem fél napot vet igénybe. Balu csodaszépen kitakarította a lakást és segített felhordani a cuccokat a lakóból, majd Lacinak beállni a lakóval a helyére és elhozni  a személyautót.