Két és fél felnőtt és egy arisztokrata macska kalandjai Krakkóban

Utazási terveink között régóta szerepelt Krakkó. Bár az élménybeszámolók között is már többen írtak róla, megpróbálom más szemszögből bemutatni a várost. Jómagam a 80-as években jártam utoljára hátizsákkal Lengyelországban, Gdanskban, nem sokkal a Szolidaritás után. Abban az időben nem épp a fénykorát élte az ország, mégis barátságos benyomást keltett. Kíváncsian vártam milyen a mai Lengyelország. Egy – szerencsésen 4 napos ünnepre – május elsejei hétvégére időzítettük a kirándulást.

Pénteken munka után este fél 7-kor indultunk, terveink szerint két részletben akartuk megtenni a 410 km-t. Átlagban 70-80 km/h sebességgel éjfél előtt értünk Oravsky Podzámok-ba, azaz Árvaváraljára. Ezt a pihenőt a Google Earth-ön találtam.

A parkoló koordinátája: 49°15’32.79” É, 19°21’33.48” K.

Szombat reggel az Árva folyó csendes morajlására ébredtünk. Felsétáltunk a várba egy szintén magyar házaspárral, de néhány fénykép készítése után egy – a várat folyamatos mobilhasználattal őrző – fiatalember közölte, hogy lent vegyünk jegyet és csak csoporttal lehet belépni. Jegypénztáros és kellő mennyiségű érdeklődő hiányában beértük néhány fotóval és elindultunk Krakkó felé. (A parkoló kijáratánál, ekkorra már ott termett egy parkoló őr hölgy és legombolt tőlünk 3 eurót. Végül is akkor is olcsón aludtunk.)

Árvaváraljától kb. 170 km-t autóztunk Krakkóig. A városban, illetve a közvetlen közelében található 4 kemping közül még csak kettő volt nyitva, a Clepardiára esett a választás a neten talált leírások alapján, azonkívül mindössze 3-4 km-re volt a Fő tértől.

A kemping koordinátái: 50°05’43.14” É, 19°56’28.80’ K.

A szép külvárosi környezetben, az évszakhoz és a régióhoz képest fülledt klímában letáboroztunk. A parcellák nincsenek elválasztva sövénnyel, de tágas egymástól tisztes távolságban nem zavarják egymást a kempingezők. A recepciós kedves és nagyon segítőkész volt, megmutatta mennyire nem bonyolult bejutni a Belvárosba. Bringára pattantunk és… az én navigálásommal (remekül tájékozódom) eltévedtünk. Valahol egy külvárosi lakótelepen a buszmegállóban térképpel a kezünkben szinte vonzottuk a segíteni akaró lengyel barátainkat, akik legalább öt különböző útvonal ajánlásával próbáltak minket helyes útra terelni. A hatodikat választottuk, visszamentünk ahhoz a kereszteződéshez ahol feltehetően elrontottuk az irányt. Felesleges, de kellemes 12 km-es bringázás után végül beértünk az amúgy valóban közel lévő centrumba.

Krakkó 1609-ig Lengyelország fővárosa volt. Az Óvárost körbeölelő fal korábban több kapuval rendelkezett, ebből mára csak egy maradt eredeti állapotban, a Flórián kapu. A fal külső részén található első monumentálisabb látnivaló a Barbakán, mely egy előretolt kapuerődként erősítette a bejáratot. Az Óváros belül – néhány utca kivételével – szinte teljesen le van zárva az autósok elől, így kerékpárral és gyalog veszélytelenül nézelődhettünk. Igazi világváros. A korábbi rendszer semmi nyomot nem hagyott, mégis minden lengyel volt. Összetéveszthetetlenül lengyel. A Florianska utcán eljutottunk a Fő térre, ahol egy igen időszerű ebédet fogyasztottunk. Megkóstoltam egy lengyel sört… az étlapon is csak ráböktem a nevére bárgyú vigyorral az arcomon… nem tudtam kimondani a nevét: Ksiazece Pszeniczne. Jóllakottan keresztülsétáltunk a híres Posztócsarnokon és vásároltunk néhány papucsot otthoni megbízatásunknak eleget téve. Nem mentünk be a Noworolski kávéházba, pedig állítólag több híresség megfordult itt, többek között Lenin is. Az emeleten a Krakkói Nemzeti Múzeum kapott helyet. A csarnok belső falán körben a II. világháborút követően Németországtól megkapott települések címerei díszelegnek. A Grodzka széles és igen zsúfolt sétáló utcáján eljutottunk a Wawelig. A 35 °C-os hőmérséklet és a sok kilométer megviselte öregedő szervezetem, így visszafordultunk a kemping felé. Hazafelé menet nyaltunk egy lengyel fagyit és megállapítottunk, hogy a későbbiekben nem e miatt látogatunk el újra Lengyelországba. Az este kellemes hűvös volt. A kemping vizesblokkja (mind a mellék helységek, mind a zuhanyzó) kellemes meglepetést okozott, nyugat-európai színvonalú volt.

Vasárnap ismét kerékpáron az előző napi tapasztalatok alapján már célirányosan indultunk a mai programunk első állomása, a Wawel irányába. Krakkót a parkok városának is nevezik, ugyanis közel 40 díszíti a várost. Az egyik legkedveltebb az Óváros körülvevő Planty. Kellemes árnyas útvonalon hamar elértük a várat, de mivel „lovainkat” nem engedték be, a korláthoz láncolva gyönyörködhettek a panorámában, míg mi belülről csodálhattuk meg a lengyel királyok egykori székhelyét. Az eredetileg román, majd gótikus stílusú várat 1499-ben tűzvész rongálta meg, így az akkori kor uralkodó divatjának megfelelően reneszánsz stílusú külsőt kapott és a XVI. században Európa legszebb királyi rezidenciájának tartották. A XVII-XVIII. században a svédek pusztították és vitték magukkal értékes kincseit, a XIX. században a Habsburgok használták laktanyaként. Az ebből keletkezett károkat Ferenc József idejében felismerte és megkezdődött a vár felújítása. Mai formáját azonban csak a második világháború után nyerte el. (forrás: Farkas Zoltán – Krakkó Galícia és a Tátra).

Sajnos a tömeg miatt a székesegyházba nem jutottunk be, viszont több magyar csoport igen. Erről őket érdemes faggatni. Mi viszont a külső kávézóban egy másik híres lengyel nevezetességet teszteltünk: az almás pitét. Ez a pite nem hasonlít sem a Madonna féle amerikai, sem a hazánkban készült reszelt almásra. Nem akarom egyszerű jelzőkkel illetni, mert ennél többet érdemel: baromi finom. Természetesen megszereztük a receptjét, ha lesz rá igény a megfelelő topikban olvasható lesz.

Következő helyszín a Kazimierz, azaz a zsidó-negyed. Ez bringával kb. negyedórányira található a Waweltől. Érdekes hely, mintha visszacsöppentünk volna a múlt századba, legalább is a házak erről árulkodtak. Nekem már volt szerencsém egyszer, de a lányok még sosem jártak zsinagógában. A Tempel–be belépni azonban férfiaknak csakis abban vicces kis fejfedőben lehet – amit a zsidók jarmulke, vagy kipa néven emlegetnek – „felöltöztem” hát én is. Gyönyörű építmény, belül az egyszerűség és giccs keveredett a falakon. Ezt követően a Szeroka téren megkerestük az Adri által már otthon kiválasztott Once Upon A Time éttermet. Itt ugyan kóser ételt nem, de eredeti receptek alapján készült zsidó kajákból lehetett választani. Az étterem amúgy négy apró üzlet válaszfal bontásával nyílt, az eredeti üzletek portékáit pedig díszítő elemként használták. Szatócs, ruházati, műszaki és egy nem tudom milyen boltok lehettek. A pincér hölgyek a kornak megfelelő öltözetben szolgáltak fel. Nem rendeltünk disznót, viszont ismét jót ettünk.

Ismét két keréken visszagurultunk a Wawelhez, de most a Visztula alsó rakpartján kialakított széles és meglehetősen zsúfolt bringaúton. Több gyönyörű templomot megnéztünk, többek között a Mária templomot is. Meghallgattuk a trombitást is, aki mindennap meghal egy nyílvessző által a legenda szerint. Hazafelé menet szereztünk bort, hogy egy-egy pohár mellett ülepedjenek az emlékek az Omnistor alatt.

Hétfő. Bringák otthon maradnak, mert – bár nagyon szerettünk volna Wieliczkába bringával eljutni – több mint 30 km-t nem akartunk 30 °C-ban csak odafelé megtenni. Már előző nap kinéztük a buszjáratokat így pontosan érkeztünk mindenhová, közel fél órás buszozással elértük a Sóbányát.

Nem voltunk egyedül… sőt, szerintem fél Krakkó ott volt. Beálltunk a sorba fél óra alatt megvettük a jegyet, majd beálltunk a sorba és fél óra alatt bejutottunk az épületbe, ahol idegenvezető segített, hogy ne tévedjünk el a közel 300 km hosszú, 3000 sókamrából álló, 300 méter mélyen fekvő labirintusban. Ennek a helynek különleges varázsa van. A tárlat kezdetéhez falépcső komplexumon lehet lejutni állítólag 380 lépcsőfokon, de nekem nem volt türelmem alátámasztani ezt az adatot. Lent meglepő módon nem volt nyomasztó, de köszönhető ez a folyamatos szellőztetésnek, mivel a levegő túl magas nedvesség tartalma erodálná a falakat. A bánya felfedezésének nem kevés magyar vonatkozása van, talán ez is hozzájárult a lengyel-magyar örök barátsághoz. A történetét itt olvashatjátok. Közel 650 éves működése alatt nagyban hozzájárult Krakkó és környéke felvirágzásához. A három órás túra alatt nekem sajnos feltörte a cipő a lábam, bár szerintem hősiesen viseltem a történteket az elkövetkező másfél óra megviselte az idegeimet. A tárlatvezetés végén az idegenvezetőnk elbúcsúzott tőlünk és eltűnt. Mi követtük a kijárat felé vezető útmutatókat, de hamarosan egy zsúfolt csarnokban egy hosszú sor végén találtuk magunkat. A sor végén 15 fős csoportokban engedték a látogatókat… egy másik alagútba, ahol ismét egy hosszú sor végén találtuk magunkat. (Ilyenkor az ember hajlamos az előző felejthetetlen élményeit háttérbe szorítani.) A sor ismét kisebb csoportokban távozott egy csapóajtón keresztül egy zsilipelt váróba ahol már voltak padok is a szűkös barlang két oldalán. Innen 20 perces várakozás után máris a felvonónál találtuk magunkat… a sor végén. Szintén 20 perc után egy turbo-lift szállított minket a felszínre. Ez plusz másfél óra volt… Busszal végül is relatív hamar hazajutottunk, a kempingben ismét borozás kíséretében nyalogattuk sebeinket.

Másnap reggel kijelentkeztünk és 8 óra körül elindultunk hazafelé. A kemping naponta (3 felnőtt + áram) 93 Zlotyiba került (1 Zl – 73 Ft), tehát nem mondható drága szállásnak. A kemping szolgáltatásaiba tartozik a szennyvíz leeresztés, friss víz feltöltési és a bio-wc ürítés lehetőség is. Étterem és egyéb vendéglátó egység nincs. Összességében csak ajánlani tudom mind a kempinget, mind Krakkót, nagyon kellemes hosszú hétvégét töltöttünk el.

Hazafelé Szlovákiában Donovaly-ban álltunk meg egy kávéra.

Az út menetidejében érdemes figyelembe venni, hogy több helyen kisebb falvakon visz keresztül az út, gyakran a rendőrség sebességet mér. Az utak minősége Szlovákiában gyenge, Lengyelországban jónak mondható… mindenesetre többet nem szidom a magyar utakat.