Közös utunk Challengerékkel és Horváthpapáékkal

Augusztus 3. szerda: A Briksdal gleccser lakóautó parkolójában (E61.66926, K6.81217, parkolójegy automatából, vagy az ajándékbolt pénztáránál vásárolható, 100 NOK egy napra – érkezéstől következő nap 14 óráig) töltött éjszaka után délelőtt ismét felsétáltunk az újonnan érkezettekkel a gleccserhez. Horváth papáék dzsippel (kis nyitott jármű 6-7 személy + sofőr részére) mentek fel, Éváékkal gyalog másztuk meg az utat, ami egyébként végig jól kiépített, a gyalogút csaknem végig megegyezik a dzsipek útjával. Felkészültünk esőköpenyekkel, amik jól is jöttek a vízesésnél, mert az út délelőtt árnyékban volt és így nehezebben száradtunk meg. Zsófikáék hamarabb visszaértek a dzsippel, mint mi gyalogosan és finom ebéddel várta a megfáradt turistákat. Ebéd után visszatértünk a völgyben vezető úton és körbeautóztuk a Jostedalsbreent. Urnesbe csak gyalogosan terveztük átkompolni, hogy megnézzük az ottani stavkirkét (régi fatemplomot), de sajnos lekéstük az utolsó kompot. Így aztán tovább indultunk az úton éjszakázó helyet keresni. Józska már itt bemutatta a szerpentinen, hogy fantasztikusan ügyesen manőverez a nagy szerelvényével. Mi mentünk elöl és bizony néhány kanyarnál, szembejövő kocsinál izgultam, hogy a mögöttünk jövő nagyobb lakókkal hogy fognak elférni.
A fjord partján haladva találtunk egy parkolót, ahova mindannyian befértünk. (E 61.41653, K 7.44043) Egy kedves holland lakóautós házaspár megengedte, hogy Bernard az ő lakójuk elé álljon, miután tisztáztuk, hogy mi korábbra tervezzük a másnapi indulást mint ők. Egy német lakóautós társaság egyik tagjáról kiderült, hogy magyar származású. Annak ellenére, hogy ’56-ban kisgyerekként került Németországba nagyon jól beszélt magyarul.

Augusztus 4. csütörtök: Egy kompozás megspórolása érdekében és hogy a többiek se hagyják ki a Lom felé vezető szép utat, arrafelé indultunk tovább. Mi már jártunk azon az úton és emlékeztem rá, hogy volt egy átkötő út, amin a hágótól leszáguldozó biciklisták kanyarodtak el Turtagronál. A térkép szerint ez az út Ovre Ardalba vezetett, lakókocsival nem ajánlották. Az elágazásnál az is ki volt téve, hogy max. 10 m hosszú kocsival szabad behajtani, de a távolban láttunk egy lakókocsit is, a Concord a motortartóval együtt se haladja meg a 10 m-t, hát Horváthpapa úgy döntött, vágjunk neki. Az útelágazásnál volt még egy tábla, ami arra figyelmeztetett, hogy csak bankkártyával lehet fizetni, de nem volt teljesen világos, hogy mit? Minden gond nélkül haladtunk a lankás tájon. Egyszer csak a távolban egy alak tűnt fel. Először rénszarvasnak véltem, majd szobornak, közelebb érve aztán felfedeztem, hogy egy tehén, ami a szirten kitett sót nyalogatja békésen. Amikor megálltunk egy kis nézelődésre és früstükölésre kiderült, hogy a többieket is becsapta a sót nyalogató tehén. Mi már elég sok km-t tudtunk a hátunk mögött Norvégiában kalandozva, de még nem találkoztunk semmilyen vadállattal. Táblák voltak, amik jelezték, hogy pl. 0,2 -1,3 km között rénszarvas lehet az úton (hogy honnan tudták a rénszarvasok, hogy 0,1, vagy éppen 1,5 km-re a táblától ők nem közlekedhetnek???), de élő állatot nem láttunk. Pedig szívesen találkoztunk volna legalább eggyel (persze nem úgy, hogy elüssük, mint ahogy az állítólag gyakran megtörténik északon), de csak birkákat, kecskéket, teheneket láttunk mindenfelé az utak mentén, időnként az utakon is.

Ahogy tovább haladtunk több mindenre fény derült. A semmi közepén sorompó, útdíjat kellett fizetni, azt lehetett csak bankkártyával megtenni. Az is kiderült, hogy az út másik vége volt a kacifántos, ahol Ovre Ardalba ereszkedett le sok-sok éles és keskeny kanyarral. Itt bizony meg kellett küzdenie Józskának a nagy kocsival, a motortartó helyenként leért, ráadásul nem lehetett a nagy kocsival egy ívvel bevenni a kanyarokat. Természetesen a legszűkebb helyeken jöttek többen is szembe az egyébként gyér forgalmú úton. Megkönnyebbültünk, amikor leértünk a völgybe.

Lerdalsorynál újabb döntés várt ránk, hogy merre menjünk. Flam volt az úti cél, ami megközelíthető egy hosszú, 25 km-es fizetős alagúton, vagy a régi, kacskaringós úton. A végállomás, az Aurlandsfjord, Neroyfjord és környéke a Geiranger fjordhoz hasonlóan a Világörökség része. Végül Zsófika is a szép kilátást nyújtó, ám szerpentines útra szavazott a hosszú alagúttal szemben. Ez az út végül nem bizonyult olyan nehéznek, mint amin aznap már túljutottunk. Nagyon szép kilátás nyílt a fjordra, ahogy közeledtünk hozzá. Az élvezeti értékből csak az vont le, hogy közben eleredt az eső és a fjordot övező hegyek is felhőbe burkolóztak. Ha jól emlékszem ezen az útszakaszon láttuk az úton az első vadállatot, egy róka szaladt velünk párhuzamosan, aztán bevette magát az útszéli bokorba. Később valahol átszaladt még előttünk egy őzbak. Aurlandsvangenben értünk le a fjordhoz, ott találtunk is egy kellemes parkolót éjszakázásra. Már állt ott 1-2 lakóautó, reggelre egészen megtelt a parkoló. Időnként szemerkélt az eső, máskor elállt, de ez nem zavarta a közeli ház lakóit, hogy a kertben beszélgessenek, a gyerekek pedig kint játsszanak a norvég kertekben a medencét helyettesítő ugráló asztalon. (E 60.90564, K 7.18546)

Augusztus 5. péntek: Reggel megtettük még a hátralevő néhány km-t Flam-ig, kerestünk egy parkolót és a vasút felderítésére indultunk. A Flam és Myrdal közötti szakasz legendás szépségű vasútvonal. Borongós volt az idő, ezért elgondolkoztunk, hogy érdemes-e fejenként 350 NOK-ért vonatozni, amikor lehet, hogy nem sokat látunk a felhőktől. Úgy tűnt, hogy kezd kitisztulni, ezért végül Laci és Bernard véleménye győzött, hogy most vagyunk itt, most tudjuk megnézni, később csak bánhatjuk, hogy vajon mit hagytunk ki? A Geiranger fjordon a hajókázáskor is hasonló volt az idő, mégis nagy élményt jelentett. Megvettük a jegyeket, megnéztük a vasútállomásnál levő ajándékboltok kínálatát,részlegesen az ajándékvásárlást is letudtuk (mint később kiderült, itt volt a legnagyobb választék és az árak is viszonylag moderáltak voltak, pl. a gyapjú kötött kardigánok kb. 60%-os áron voltak Oslohoz képest). Annyira kedvezőre fordult az időjárás, hogy esőköpenyt se vittünk magunkkal (hiszen úgyis vonatozunk). Jó helyeket sikerült szereznünk a vonaton, még az egyik oldalon az ablak is lehúzható volt, így jobban lehetett fényképezni. A vasútvonal érdekessége, hogy nagy magasságbeli különbséget küzd le rövid távon és olyan kacskaringós az útja, hogy van olyan alagút, ahol teljesen visszafordul. A Flam – Myrdal szárnyvonal kimondottan turistajárat, Myrdal állomásáról néhány perces várakozást követően indul is vissza, bár Myrdalban csatlakozni lehet az Oslo – Bergen vasútvonalra, a mi vonatunkról is néhányan ezt tették.

Tényleg nagyon szép tájakon vezet a vasút, autóút nincs ezen a vonalon, csak biciklivel, vagy gyalogosan lehet még megtenni ezt az útvonalat. Vízesések, sziklafalak, völgyek és hegyek, kis hegyi falvak között vezet az út. A sok kanyarnak köszönhetően a sínek időnként fülsiketítően csikorognak, Zsófikával és Évával időnként a fülünket is befogtuk. Kb. félúton felfelé elkezdett csöpögni az eső, aztán egyre erősebben esett. Felfelé a Kjos vízesésnél tartott fotószünetben még csak csepergett, de mire felértünk Myrdalba már rendesen esett az eső. A norvégok nem zavartatták magukat, esődzsekiben, vagy anélkül biciklire pattantak, hogy túrázzanak egyet a környéken.

Lefelé ki se szálltunk a vízesésnél, úgy zuhogott. Szerencsére mire leértünk már kevésbé esett, így csak egy kicsit áztunk el, mire elértük a lakókat. Napfényes időben biztosan sokkal szebb ez az út, de így is érdekes volt. A vonatozást követően Bergenbe indultunk tovább. Már este volt, mire a városba értünk. Először keveregtünk egy kicsit, mert a lakóautó parkoló helyett a térképről kinézve valahol a rakparton szerettünk volna helyet találni, ahol azonban nagy lakó- és raktárépületek álltak. Az egyik körforgalomban előbb Balu sértődött meg, amikor Laci rápirított, hogy nem jó felé irányította, majd Laci mondta azt, hogy kiszáll és inkább gyalog megy, de végül sok kacskaringóval, némi megfordulással sikerült megtalálni a lakóparkolót. Ez is a vízparton található, ipari környezetben. Sokan voltak, először nem jó helyen álltunk meg, mert mint kiderült tűzvédelmi okokból csak minden második hely parkoló, két kocsi között egy kocsinyi helyet szabadon kell hagyni (azért amikor estére még jobban megtelt a parkoló simán elénk állítottak egy transportert). (E 60°22.963’ K 5°18.952’) Ez volt a legdrágább szállásunk, 200 NOK egy éjszakára, + áram, de velünk még 25 NOK-ot fizettettek, mert hárman voltunk, Horváthpapának meg azért kellett többet fizetnie, mert nagy a lakója. A placcot másnap 14 óráig kell elhagyni, a tovább maradóknak fizetni kell a következő napot.

Mi szemerkélő esőben kis városnézésre indultunk, gyakorlatilag a híd túlsó oldalán már ott a városközpont, egyetem, múzeumok. Mi hosszú nadrágban, pulóverben, esőkabátban voltunk és jól szórakoztunk egy fiatal norvég lányon, aki miniszoknyában, mezítláb, kezében a magas sarkú cipőjével szaladt ki a városkapun és futott a fiúja után, hogy elérjék a buszt. Visszafelé a másnapi városnézésre felkészülve Laciék tanulmányozták, hogy melyik busz hol áll meg. Nekem annyira fájt a térdem, hogy alig tudtam visszasántikálni a lakóhoz.

Augusztus 6. szombat: Reggel még mindig nem volt ideális az idő, de városnézésre indultunk. A buszmegállóban hiába várakoztunk, hétvégén ritkábbak a járatok, hát nekivágtunk gyalog azzal, hogy ha elfáradunk majd buszra szállunk. Át a hídon, majd a Bryggen rakpartot vettük célba. Hol csöpögött, hol esett az eső, de azért elég sok turista volt. Még ilyen időben is hangulatosak voltak a faházak közötti sikátorok, ahonnan régen az árut pakolták fel a raktárakba. Megnéztük a halpiacot is, a fekete bálnahúst, megkóstoltuk a különböző ízesítéssel pácolt füstölt lazacot, megcsodáltuk a tengeri herkentyűket, hüledeztünk az árakon. Éva vett egy kis füstölt lazacot. Visszafelé az egyik téren egy nagy kőtábla tele volt virággal, mécsessel, fóliába burkolt gyerekrajzokkal, üzenetekkel, plüssállatkákkal búcsúzóul a vérengzés áldozataitól.

Visszaérve a lakókhoz még megebédeltünk és 2 előtt elhagytuk a placcot.

Ekkor már néhány napja mindenfelé LPG kutat kerestünk, mert Horváthpapáéknak kifogyott a gázuk. Bergenben a lakóautó parkolós fickó megmutatta a térképen, hogy melyik irányba keressük, Éva pedig valahol koordinátát is talált hozzá. Ez volt tehát az első célpontunk. Sikerült is megtalálni és feltölteni a tartályt. Innen a Hardangerfjord mentén haladva a Voringfossen vízeséshez indultunk tovább. Helyenként szűk volt az út, csak nehezen fértünk el egymás mellett a szembejövőkkel. Egy helyen egy lakóautóval akadtunk össze, mindketten megálltunk. Nézem a rendszámát, magyar. Nézem, hogy ki ül benne, hát a Lakóautó Klubból Hontáék. A Tisza tónál beszéltünk róla, hogy ők is Norvégiába készülnek, de úgy emlékeztem, hogy azt mondták fel akarnak menni északra. Az út közepén megálltunk pár szót váltani, ők éppen a Voringfosstól jöttek és Bergenbe igyekeztek. Mögöttük egy olasz lakóautós békésen várta, hogy megbeszéljük a világ dolgait, az olaszok számára természetes, hogy ha az úton ismerőssel találkoznak szembe akkor megálljanak néhány szót váltani.

Ahogy átkompoztunk a fjord másik partjára és elindultunk felfelé a Voringfosshoz kisütött a nap. Mire a vízeséshez értünk, már nagyon kellemes napsütés fogadott minket. Fantasztikus a két oldalról alázúduló víztömeg, a felszálló párában a szivárvány, a víztömeg dübörgése. Már este értünk oda. Laci a parkolóból vezető zsákutca végén kellemes tisztást talált éjszakára. Amíg a vacsora készült még ki lehetett ülni kicsit napozni és a szabadban költöttük el a vacsorát. (E 60.42437, K 7.250224)

Augusztus 7. Vasárnap: Reggel még mindig kellemes időben kacskaringóztunk vissza a vízeséstől a fjordig. Az út egy része egy érdekes spirális alagút. A GPS-en először nem értettük az összevissza vonalakat, menet közben derült ki, hogy többször elhaladtunk szinte ugyanazon az útvonalon az alagútban, csak éppen több szinten egymás fölött. Itt ragadom meg az alkalmat, hogy néhány szót ejtsek a norvég alagutakról. Mivel sok a hegy, amiken valahogy át kell jutni, erre vagy szerpentin, vagy alagút (többnyire a kettő kombinációja) szolgál. Az alagutak sok esetben csak a sziklába vájt járatok, némelyikben semmilyen világítás nincs, általában középen egy sor halvány lámpa ég, ami bizony a napfényről az alagútba érkezve elég kevésnek bizonyul. Fényvisszaverő oszlopokkal csak elvétve találkoztunk, viszont az alagutak legtöbbször nem egyenesek, hanem kanyarognak, emelkednek, lejtenek a terepviszonyok függvényében. Vannak egysávos alagutak kétirányú forgalommal, kitérőkkel, szűk másfél sávosak és nem túl gyakran normál két sávosak.

Sajnos közben elromlott az idő, a Latefossen vízesésnél úgy esett, hogy csak Laci szállt ki néhány felvételt készíteni. Kis kitérővel megnéztük a lazacmúzeumot. Vízlépcsőkön igyekeznek a lazacok visszajutni a helyre, ahol születtek. Egy részen a víz alatt is meg lehet figyelni a lazacokat. Jópofák, ahogy a zuhatagokon próbálnak felfelé ugrálni, elég fárasztó mutatvány, különösen, hogy többször is neki kell futniuk, amíg teljesíteni tudják az akadályt. Aludni is halas helyen álltunk meg egy alagút előtti parkolóban. Előttünk a fjord vizében kör alakú lekerített területeken sok-sok lazac viháncolt.

Augusztus 9. Hétfő: Délelőtt még szervizeltünk egy benzinkútnál és egy információs táblán kinéztük, hogy érdekes lehet Ardal temploma, menjünk el oda. Az út mentén sok helyen jelzi "i" betű, hogy a közelben információs tábla található. Ezek sok esetben szolgálnak hasznos információkkal a környék látnivalóiról, érdemes megállni öt percre megnézni őket. Ardal temploma érdekes, belül festett fatemplom, ez azonban nem a szokásos stavkirke, hanem egy reneszánsz templom. Ezen a napon azonban a Prédikálószék volt a fő célpont. Már régóta tervezgettük Évával, hogy felmegyünk oda és a kiugró szikláról lenézünk az alattunk szédítő mélységben elterülő fjordra. Én nem voltam biztos benne, hogy a térdem bírni fogja, de azért úgy döntöttem, hogy megpróbálom. Kora délutánra értünk a parkolóba, bekaptunk valamit aztán elindultunk felfelé. Sajnos az idő nem volt ideális, bár amikor elindultunk még nem esett, helyenként kék ég is látszott. Éváék előre indultak, mert tartott tőle, hogy nem tud elég gyorsan haladni. Mi nem sokra rá követtük őket, de csak a cél előtt nem sokkal érték őket utol a fiúk. Mindjárt az indulás után meredek szakasz várt ránk, nagy köveken kellett haladni. Mire megtettük az első 500 m-t már elég magasan voltunk. Innen lehetett látni a parkolót, integettünk Zsófikáéknak és megnyugtattuk, hogy jó döntés volt, hogy nem vágott neki, mert nem könnyű a terep. Később egyre nehezebben haladtam a vízben, sárban álló köveken egyensúlyozva, Elég volt egy rossz lépés, hogy térdig sárba süllyedjen az ember. Láttunk többeket, akik elég megviselten jöttek már visszafelé. Nagyon sokan jártak az ösvényen, időnként elengedtük a gyorsabban haladókat. Egy idő után eleredt az eső, előbb csak szitált, aztán jobban rázendített. Minden méterért meg kellett küzdeni és minden lépéssel egyre jobban fájt a térdem. Nagyon lassan tudtam haladni, ráadásul pihenni se lehetett sehol leülni egy kicsit, mert minden csuromvíz volt. Néhol volt egy-egy fapad, de azok is vizesek, fedett pihenőt egyet se láttam. Csodáltam azokat, akik kisgyerekkel a hátukon, vagy éppen strandpapucsban vágtak neki az útnak. Kb. 2 km-t sikerült megtenni több mint egy óra alatt, amikor egy újabb meredek szakasz előtt úgy döntöttem, hogy visszafordulok. Várható volt, hogy az út nem lesz jobb, még néhány kemény emelkedő állt előttünk, de leginkább a lefelé úttól féltem. Azzal is kellett számolnom, hogy valahogy vissza is kell mennem, a térdembe minden lépésnél kést döftek és egyre kevésbé tudtam használni. A fiúk tehát tovább mentek én meg megkezdtem csigatempóban a leereszkedést. A tájból nem sokat láttam, egyrészt az eső miatt, másrészt mert minden lépésnél keresgéltem, hogy merre lehet a legegyszerűbben továbblépni. Elég szerencsétlenül nézhettem ki, egyszer egy olasz csapat meg is kérdezte, hogy kell-e segítség. Azért egy óra alatt megtettem az utat visszafelé és utolsó erőmmel beestem a lakóba. A térdem addigra jó bucira be is dagadt, pedig az út előtt tettem fel térdvédőt. Egy kicsit ledőltem pihenni, aztán amikor már mozdulni tudtam úgy döntöttem átmegyek Zsófikáékhoz (ők a buszparkolóban tudtak megállni). Éppen fásliztam a térdem, amikor megjelent Józska, arra járt, mert Zsófika úgy látta, mintha én botorkálnék le a botjaimmal az ösvény alsó részén. Amikor átértünk a lakójukhoz Éva éppen akkor érkezett vissza teljesen kimerülve, vizesen, sárosan. Sajnos ő se jutott el a végcélig, az utolsó nagy emelkedő előtt fordult vissza. Mindkettőnknek nagyon jól esett Zsófika finom borsólevese. Meséltük a megpróbáltatásainkat és vártuk, hogy a fiúk visszaérjenek. Először Bernard érkezett és átállt Zsófikáék mellé az egyre jobban kiürülő parkolóban. Aztán a Laci, Balu és Selymi is befutottak. Volt élménybeszámoló, képek nézegetése, a fiúk is ettek, aztán elindultunk éjszakára helyet keresni, mert a parkolóban nem volt szabad éjszakázni. A következő kompozás előtt Oanesben találtunk egy nagyon szuper parkolót (E 58.91040, K 6.07719). A fjordban itt is voltak lazactelepek, reggel láttuk, ahogy az egyik horgász fogott is halat.

Augusztus 10. Kedd: Kicsit nehéz volt a parkolóból a komphoz vezető fizetőkapuhoz bekanyarodni, némileg vissza kellett menni az úton és ott szabálytalanul a záróvonalon megfordulni. Mint kiderült a komp másik oldalán is volt egy hasonlóan kellemes parkoló, csak ezt este nem tudtuk. Mindkét oldalon a kompról érkezési oldalon van a parkoló, ami éjszakázásra is alkalmas (messzebb van az úttól, elég nagy, sík, aszfaltozott, padokkal, asztalokkal). Lassan már hazafelé kellett vennünk az útirányt, így Stavanger és környéke kimaradt, inkább Lyseboth felé fordultunk, hogy alulról is megnézzük a fjordot, amire előző nap a fiúk a Prédikálószékről letekintettek. Azt gondoltam, hogy a Kjeraghoz (két szikla közé beszorult kő) vezető túrára nem fogunk vállalkozni, mert az még hosszabb út várhatóan hasonló terepen, mint előző nap a Prédikálószékhez vezetett. Szép tájon haladtunk, de az idő ezen a napon is nagyon változatos volt. Rohangáltak a felhők, hol kisütött a nap, hol eleredt az eső. A fjordhoz itt is egy meredek szerpentin vezet le, de Józska a már megszokott magabiztossággal vette az akadályokat. Sajnos a fjordra nem volt igazán jó rálátás és a felhők alatt a partról is csak egy kis rész volt belátható a kanyargó fjordból. A Prédikálószék sziklája egyrészt távol volt, másrészt elbújt valamelyik kanyar mögött. Visszafelé Laci kiment az alulról látott kilátóhoz fényképezni, de onnan is csak nagyon részleges panoráma nyílt. Kicsit elindult, hogy a Kjerag felé vezető út első nagyobb sziklájára felkapaszkodjon, de jókora mocsár állta útját és a lefelé tartók is mind térdig sárosak voltak, hát inkább visszafordult. Ugyanazon az úton haladtunk visszafelé és az útelágazásnál megálltunk tankolni. Alapvetően bankkártyás rendszer volt, én be is dugtam a kártyát, beütöttem a PIN kódot, Laci tankolt, majd József bement a shopba és kérte, hogy ő készpénzzel fizethessen. Ők is megtankoltak és indultunk tovább. Ahogy az automatánál kapott kis bizonylatot nézegettem és végiggondoltam a tankolás folyamatát egyre inkább erősödött bennem a gyanú, hogy nem sikerült fizetnem a kútnál. A kúttól 30 km-re, Tonstad sportközpontjának üres parkolójában telepedtünk le éjszakára. Addig-addig rágtam magam, hogy fizettem, vagy nem a benzinkútnál, hogy a lelkiismeretem megnyugtatása érdekében visszamentünk. Kiderült, hogy jó volt a sejtésem, nem sikerült a fizetés. Kifizetve a számlát visszaindultunk a többiekhez. Közben egy vízesés parkolójában még megejtettük az esedékes ürítést és megnéztük a vízesést. Szokatlan módon nem alulról tekintettünk fel a magasból lezúduló, hanem felülről láttunk rá az alattunk egy mély szurdokban zubogva eltűnő vízre.

Estefelé a sportpályán beindult az élet, fociedzés kezdődött, amit vacsora közben követtünk figyelemmel.

Augusztus 11. Szerda: Elérkezett a búcsú ideje. Éváéknak néhány nappal később kellett csak hazaérniük, mint nekünk, így Tonstadban elváltak útjaink. Ők még egyszer visszamentek a Kjerag parkolóba és kilátóhelyhez, hátha a napos időben többet látnak, mi pedig Zsófikáékkal Kristiansand felé vettük az irányt.

Szép utakon haladtunk, időnként megálltunk valami szép helyen levő parkolóban. Kristiansandban éppen nyári strandröplabda bajnokság volt. Mindenfelé, a part közelében, a város utcáiban, tereken homokos pályákat alakítottak ki és folytak a meccsek. Mivel már nem sok további lehetőségünk maradt itt igyekeztünk beszerezni az ajándékokat az otthoniaknak. Nem volt könnyű olyan helyet találni, ahol norvég csecsebecséket kapni, többnyire a nyár végi kiárusításra rendezkedtek be az üzletek. Visszasírtuk Flam hatalmas ajándékboltjait, de hát akkor még úgy gondoltuk, lesz még alkalmunk máshol vásárolni. Végül azért nagyjából sikerültek a beszerzések és tovább indultunk a déli part mentén. A térképet és útikönyvet nézegetve tűnt fel Verdens Ende (Világ vége), ami egy kis falu a Tonsbergtől induló félsziget – szigeteken át vezető út végén. Gondoltuk, hogy jó buli lenne a Világ végén aludni és bizonyára kellemes, csendes hely is, ezért oda tartottunk. Este volt már, mire befutottunk egy lovasfarm melletti parkolóba. A szemben levő parkolót három holland lakókocsis foglalta el, a mi oldalunkon néhány autó és egy lakóautó állt. Fizetős parkoló volt, 12 NOR 1 órára, 40 NOR 1 napra. Bedobáltuk a napi díjat, aztán vacsorát követően sétára indultunk a partra. Egy lapos sziklán régi, nagy kerek kövekből épített világító ház állt, gémeskút szerűen felhúzható vas kosárral, régen abban gyújtottak tüzet, ez volt a világító torony, a házikóból pedig őrség tudta figyelni a vizet. Messzire el lehetett látni a tengeren, még néhány kis szigetecske (leginkább sziklatömbök) látszott a nyílt tengeren. Csendes éjszakánk volt, reggelre még néhány lakóautó csatlakozott hozzánk.

Augusztus 12. Csütörtök: Nem akartuk körbejárni az Oslo fjordot, ezért Hortenből átkompoztunk a szemközti partra, Mossba. Az Útikönyv szerint ez kb. egy órás út, de annál sokkal rövidebb volt. A Svédország felé vezető sztrádáról letértünk Fredrikstadnál, hogy a régi, körülkerített várossal búcsúzzunk Norvégiától. Kicsit nehezen találtuk meg a régi várost, egy idő után az útjelző táblák segítettek. Reggeli hűvösben, de napsütésben jártuk be a vizesárokkal és fallal körülvett város utcáit. Kicsit Szentendre feeling fogott el a régi házak között bandukolva. Még egy legutolsó ajándékvásárlás, aztán irány Svédország!

Nem is lehetett tudni, hogy hol léptük át a határt, csak az új sebességkorlátok tűntek fel. Valahol egy benzinkútnál még megtankoltunk, kártyával 400 SEK-ért adott üzemanyagot, bizonylatot nem adott, viszont utólag kétszer emelték le az összeget a kártyámról. Egy helyen még építik az autópályát a svédeknél, ahol kicsit elkeveredtünk, Balu navigált és nem vett észre egy táblát, egy teherautót követve majdnem behajtottunk az útépítők telephelyére, de aztán némi forgolódással sikerült megtalálni a helyes utat hazafelé. Helsingborgból átkompoztunk Helsingorbe. Egyben megvettük a jegyet a következő (Dánia – Németország) kompútra is. Már messziről látszott Hamlet vára. Megérkezve a vár felé vettük az irányt és a látogatók parkolójából észrevettük, hogy kicsit odébb sok lakóautó áll. A kishajók kikötőjében parkoltak a lakók, mi is beálltunk közéjük. (E 56.04217°, K 12.61636°). Fizetni nem kellett az éjszakázásért, ha jól láttam, még szerviz lehetőség is volt egy épületnél. Itt már korábban sötétedett, mint északon, esti kivilágítása nem volt a kastélynak ( csak az egyik tornyában működő világítótorony szolgált fényforrásul), úgyhogy másnap reggelre hagytuk a vár körbejárását.

Augusztus 13. Péntek: Reggel szép napsütésben, friss tengeri szélben körbejártuk a várkastélyt, amit több védelmi vonal keretez, majd elindultunk Faro szigete felé, hogy ott még egy utolsót szervizeljünk a hosszú hazaút előtt. Sajnos közben elromlott az idő, esőben gördültünk be a nagy parkolóba. A szervizelést követően folytattuk utunkat a komphoz. Odaúton az esti utolsó kompot sikerült elcsípnünk, az egy kisebb komp volt. Visszafelé délben értünk a komphoz és egy jóval nagyobb kompra tereltek fel minket a kamionok közé. Mellettünk fallal elválasztott részben a Koppenhága – Hamburg vonat kompozott. A hajó méretét meg lehetett érezni azon is, hogy sokkal kevésbé billegett, mint kifelé a kis komp. Ott mindenki támolygott a fedélzeten, mint szárazföldön a matrózok, ez a monstrum alig himbálózott. Több szinten éttermek, üzletek a szintén több szintes rakodótér felett. Németországban se volt jobb idő, mint Dániában. Csaknem Lübeckig autóztunk, amíg találtunk egy olyan parkolót, ahol meg tudtunk állni, elkölteni az út utolsó közös ebédjét. Horváthpapáék Hamburg, mi pedig Berlin felé folytattuk hazafelé az utat.

Berlin környékén nagyon nagy volt a forgalom, némi dugókba is belekerültünk. Éjszakára a 2006-os Board Atlaszunkban néztem ki egy kisvárosi lakóautó parkolót az autópályához közel Berlin és Drezda között. A koordináták egy NDK időkben épült lakótelepre vezettek, de a közelben rátaláltunk egy kis temető parkolójára, tapasztalatunk szerint ezek jó éjszakázó helyek.

Augusztus 14. Szombat: Másnap reggel még vadásztunk egy kis gyümijoghurtot és kenyérfélét, aztán tűz haza. A kisváros egy másik pontján láttunk egy parkot és annak az úttól távoli részén néhány lakóautót. Eső után köpönyeg, így is kellemes éjszakánk volt. Sajnos az idő nem javult meg, ezért nem álltunk meg Drezdában, sem Szász-Svájcban, hanem igyekeztünk hazafelé. Csehországban időnként felhőszakadás szerű esőkbe futottunk, aztán magunk mögött hagytuk az esőt, kis derültség, majd a következő felhőzóna. Este 8 körül értünk haza, csak a legfontosabbakat szedtük ki a lakóból, a kipakolást másnapra hagytuk. Jól jött még a plusz egy nap a kipakolásra, mosás megkezdésére, kis belerázódásra az itthoni életbe.

A beszámolót átnézve úgy tűnhet, mintha folyton rossz idő lett volna, de ezt nem így érzékeltük. Biztos, hogy ha végig szépen süt a nap, akkor sok hely még káprázatosabb lett volna, de semmilyen eltervezett programot nem kellett kihagynunk az időjárás miatt (legfeljebb kicsit lerövidítettünk néhányat). Elég rövid idő alatt hozzászoktunk a norvég éghajlathoz és számomra sokkal kellemesebb volt, mint a 30 fok feletti hőség. Gyönyörű ország, legszívesebben máris indulnék vissza. Lacival is beszéltük, hogy úgy lenne jó bejárni Norvégiát (a legdélebbi pontjától a legészakibb részéig) hogy mindenhol kivárjuk a kellemes időt éppen ahhoz a tevékenységhez, amit tervezünk (városnézés, túrázás, hajókázás, vagy bármi is legyen az). Remélem, hogy egyszer erre is lesz lehetőségünk. 

Az út első részét egyedül tettük meg, ennek a leírása következik

Néhány szóban: vízesések, sziklák, gyönyörű zöldek és felhők

„Kicsit” bővebben:

Már a tavaszi közös túra óta tervezgettük Éváékkal a nyári utat Norvégiába.

Keresgéltem az interneten, Éva is küldött jó tippeket, néztem útikönyvet, beszereztem térképeket.

Valamikor április táján állt össze az első terve a három hetes útnak. A fórumban is megírtuk, hogy nyáron Norvégiába készülünk, akinek van kedve hozzá, csatlakozhat. Horváth papáék jelezték, hogy őket érdekelné az út, úgyhogy Szajkra vittem magammal térképeket és később el is küldtem nekik a tervet. Blue a Tisza-tónál említette, hogy ha összejön ők is szívesen ellátogatnának a fjordokhoz.

Persze a terv közben változott, de ebben nincs semmi meglepő.

Július 22-én, pénteken délután tudtunk elindulni. Még Magyarországon ért minket Zsófikáék telefonja, hogy Osloban robbantottak. Aztán a következő hír, hogy egy közeli szigeten sok fiatalt lemészároltak. Mi már úton voltunk, lesz ami lesz haladtunk tovább. Próbáltunk híreket hallgatni, de nem sikerült angol nyelvű adást találni. Első este Brno és Prága között aludtunk egy autópálya megállóban. Az idő elég hideg, a parkoló pedig zajos volt, de azért néhány órát tudtunk pihenni.

Július 23- szombat: Korán ébredtünk és útra keltünk. Elég jól tudtunk haladni, bár néha voltak kisebb dugók. Estére Puttgardenbe értünk, úgyhogy még át is kompoztunk Dániába. Ahogy lejöttünk a kompról az út egyből az autópályában folytatódott, ahol csak amikor már a pályán voltunk akkor láttuk kiírva, hogy fizetős. Benzinkúttal nem találkoztunk egészen Faro szigetéig, ahol van egy nagy parkoló, sok más lakóautóval együtt ott éjszakáztunk.

Július 24. vasárnap: Esős időre ébredtünk. Először a környéken kerestünk benzinkutat, hogy autópálya matricát vegyünk, de csak automata kutat találtunk, ezért visszatértünk az autópályára. Amikor találtunk egy kutat, ott megálltunk és vettünk e-matricát, de az előző napra már nem tudtak utólag adni. (Visszafelé út előtt sikerült rácsatlakozni Internetre ahol megtudtuk, hogy Dániában személyautóval ingyenesek az autópályák. Igazán jó lett volna, ha a benzinkútnál a kislány közli ezt.)

Koppenhágában a kis hableányt szerettük volna megnézni és szívesen körbenéztünk volna a belvárosban is. Szerencse, hogy jól felszerelkeztünk esőruhával. Esőnadrágban, esőkabátban kerestük meg a hol szakadó, hol csak mérsékelten zuhogó esőben ázó hableányt. Sok turista volt, akik közül néhányan az erős szélben kiforduló ernyőjükkel küzdöttek, mások hozzánk hasonlóan beöltöztek, de voltak olyanok is, akik fittyet hánytak a 14-15 fokra, szélre, esőre és szandálban, rövidnadrágban, rövid ujjú trikóban vágtak neki a városnak.

Némi autós városnézést követően megálltunk még a városháza közelében is, sétáltunk egy kicsit az esőben, de aztán úgy döntöttünk, hogy Koppenhágát majd egy más alkalommal ismerjük meg. Abban is bíztunk, hogy talán amikor hazafelé tartunk kellemesebb lesz az időjárás.

A hídon keltünk át Svédországba, Selymit bezártuk a fürdőszobába, mert egyes hírek szerint Svédországba Angliához hasonlóan bonyolult kutyát bevinni. A hídon nagyon nagy oldalszél volt, egészen lassan mentünk, de még ahogy a kábelkötegek mellett elhaladtunk az is megtaszította a lakót. A túloldalon kellett fizetni. Megkérdeztem, hogy az autópályák használatáért hol tudok fizetni, de mondták, hogy az autópályák Svédországban ingyenesek, csak a Dániával összekötő híd fizetős, ahol átjöttünk.

Ahogy észak felé fordultunk az autópályán kivételesen hátszél segítette a haladásunkat. Az eső is elállt, elég jól haladtunk, ezért nem mentünk le a tervezett helyen Varbergbe, hanem később, amikor láttunk egy jónak tűnő parkolót oda kanyarodtunk ki. Ajánlani tudjuk Oslo felé Strömstad közelében az É58.88925°, K11.26954° koordinátáknál levő parkolót. Az autópályától erdős domb választja el, ezért csendes, piknik asztalok, WC blokk és ráadásként a közelben talált ősbálna üvegvitrinben kiállított csontváz részei találhatók a parkolóban. Számos kamion és egy norvég lakóautó társaságában kellemes éjszakát töltöttünk itt.

Július 25. hétfő: Reggel felhős időre ébredtünk, de a szél elállt. Mivel már közel voltunk a norvég határhoz és azt hallottuk, hogy Norvégiában a legdrágább az üzemanyag, hát megálltunk tankolni. Önkiszolgáló benzinkútnál előbb a shopban le kellett adni egy fényképes igazolványt, csak ezt követően nyitották ki a kiválasztott kútfejet, mert sokan megléptek fizetés nélkül. Ezzel a megoldással máshol még nem találkoztunk Európában.

Norvégiában az interneten előre regisztrált és fizetett Visitors Payment-nek köszönhetően nem kellett egyenként fizetni a fizetős helyeken, hanem az Auto Pass soron haladtunk át megállás nélkül. Osloba 9 óra körül érkeztünk, viszonylag könnyen megtaláltuk a Bygdoy félszigeten a csónakkikötőben a lakóautó parkolót (É59°55.099’, K10°40.556’). Készpénzzel (érmével), vagy bankkártyával lehetett kifizetni a 150 NOK díjat 24 órára. Szerencsétlenkedtem egy kicsit a bankkártyával, de szerencsére a parkolóőr észrevette és odabiciklizett. Segített a fizetésnél, megmutatta, hogy hol van a mosdó, majd elkerekezett. Sok lakóautó állt már a kijelölt területen, de azért nem volt nehéz helyet találni. Rácsatlakoztunk az áramra, Selymit elvittük kicsit sétálni a közeli erdőbe, aztán elindultunk be a városba. A 62-es busz megállója a kijárat közelében található, gyakran is jár a busz. A meglepetés a buszjegy ára volt, egy főre 40 NOR (kb. 1400.- Ft). Úgy gondoltuk, hogy ilyen árak mellett biztosan megéri 24 órás Oslo Passt venni. A Nemzeti Színházig buszoztunk, onnan már látszott a városháza, ahonnan pedig már jelezve volt a turista információs iroda. Meg is vettük fejenként 230 NOK-ért az egy napos Oslo Passt, ami az első bélyegzéstől számított 24 óráig érvényes a tömegközlekedésre, a legtöbb múzeumba, egy csomó helyre kedvezményt ad és a városi parkolóhelyeken a leválasztott része még parkolójegyként is használható.
Először körülnéztünk egy kicsit a belvárosban (királyi palota, Akershus erőd – ami felújítás miatt éppen zárva volt). A pénteki eseményekre helyenként virágok és mécsesek emlékeztettek.
Ezután a kikötőben felszálltunk a Bygoy félsziget múzeumai felé vezető hajóra. Itt érvényesítették az Oslo Passokat. Már dél volt, ezért másnap délig tudtuk használni a jegyeket. A hajó először a Viking múzeumnál kötött ki, de mi tovább mentünk vele a Kon-Tiki múzeumig. 12 órakor a kikötőben leállították a hajót, a hajóskapitány sírástól elcsukló hangon jelentette be, hogy a miniszterelnök kérésére délben egész Norvégia egy perces néma csenddel emlékezik a terrorcselekmények áldozataira.
Élvezetesek a múzeum félsziget múzeumai. Mi négyet néztünk meg, a Fran múzeumot, a Kon-Tiki múzeumot, a Viking múzeumot és a skanzent. A Fran múzeumnál két magyar busz utasaival is találkoztunk. Egyébként csak elvétve láttunk magyar rendszámú autót (bár a svéd rendszámok eléggé hasonlítanak a magyarra, többször meg is tévesztettek). Szerencsére szinte teljes szélcsend volt és bár felhős volt az ég, csak néha csöpögött az eső és nem volt túl hideg sem, 16-18 fok között változott a hőmérséklet.
A félsziget nyakáig busszal mentünk, majd onnan gyalog tértünk vissza a lakóhoz. Elköltöttünk egy kései ebédet, kicsit pihentünk, majd estefelé visszaindultunk a városba. Megint a Nemzeti Színházig terveztünk menni, de véletlenül egy megállóval előbb szálltunk le. Ott láttuk, hogy sokan, csoportokba verődve egy irányba igyekeznek virággal a kezükben. Gondoltuk, hogy a terrorakció áldozataira emlékeznek és talán a robbantás helyére tartanak, ezért a nyomukba eredtünk. Később kiderült, hogy a katedrálisban volt egy megemlékezés, valószínűleg onnan jött a tömeg. A virágokat lerakták mindenfelé az út mentén (kerítésbe tűzve, közintézmények lépcsőkorlátjára, bejáratához, közlekedési lámpákhoz, stb.). Egy ideig sokan haladtak egy irányba, de aztán ahogy közeledtek a saját úticéljuk felé egyre inkább szétszéledtek. A térképről láttam, hogy a Vigeland park felé közeledünk, ezért mi arrafelé vettük az irányt. Már este 9 körül járt, de még teljesen világos volt a felhők ellenére. Végül egy buszjárattal szinte pont a lakóautó parkolóhoz értünk vissza.

Július 26. kedd: Előző este igazából a Holmenkollenre indultunk megnézni a 2010-es világbajnokságra felújított síugró sáncot. Mivel ez elmaradt, reggel töltést – ürítést követően a felhők között fölkacskaringóztunk a hegyre. A sípálya aljában álltunk be egy parkolóba, egy kis lakóval és egy személyautóban éjszakáztak ott. A síugró sánc teteje hol eltűnt a vonuló felhőkben, hol előbújt, néha még egy-egy bátortalan napsugár is érte. A sánc aljánál levő parkolóban több lakóautó is éjszakázott. A főúton busz közlekedik a városba, de a metróvonalnak is van megállója a Holmenkollennél. A síugrósánc aljában nyilvános WC, ahonnan kannában vizet is lehet venni. Az ingyenes parkoló koordinátái: É59.96569°, K10.66588°. Megnéztük a símúzeumot, felvonóval felmentünk a síugró sánc tetejére, ahonnan jó kilátás nyílt a helyenként napfényben fürdő városra és az Oslo fjordra. Utána elindultunk kifelé a városból Drammen felé. Egy tó partján megálltunk nézelődni. Egy család horgászott kevés eredménnyel, egy fiatal pár pedig egy mobil kenut próbált összerakni – szintén kevés sikerrel. Amikor szétszedték a csaknem kész vízi járművet, hogy elölről kezdjék a műveletet mi odébbálltunk és Heddalt vettük célba. Némi útépítésen átvergődve eljutottunk Notoddenbe, ahol hosszasan és többször tanulmányoztuk az információs táblát, jót veszekedtünk rajta, hogy merre is kellene tovább menni, aztán elindultunk és nemsokára megláttuk Heddal tamplomát és a hozzá tartozó parkolót. Már esteledett, de a parkolóban nem engedélyezték az éjszakázást, ezért miután megnéztük, lefényképeztük minden irányból a régi fatemplomot és az út másik oldalán levő szobrot tovább indultunk éjszakára helyet keresni.
Uvdal közelében aludtunk egy út menti parkolóban egy tó partján. A parkolóból „Camping” tábla mutatott a parti zöld tisztásra, egy fára az is ki volt téve, hogy 50 NOR, de látszott, hogy egy autó, ami lemerészkedett bizony nehezen tudott újra kijönni és gyalogosan is elég süllyedős volt a terület. A parkolóban viszont volt WC is, meg padok, asztalok. Éjszaka nem volt nagy forgalom az úton, nyugodtan aludtunk.
Július 27. szerda: Ahogy haladtunk tovább a völgyben kitértünk Uvdalba megnézni az ottani Stavkirkét (régi fatemplomot), ami körül skanzen jellegű házak álltak. Nagyon úgy tűnt, hogy reggel 9 körül még nem indult be az élet, csak néhány turista bóklászott a területen.
Nagyon élveztük, hogy útközben számos olyan lakóházat, gazdasági épületet (füves tetejű, alul kisebb, felül nagyobb alapterületű, kő lábakra fektetett fa gerendákon álló, valamint a felső szinten levő bejárattól erős lejtésű rámpán megközelíthető) láttunk, mint amilyenek Osloban a skanzenben voltak kiállítva.
Borgundban is megálltunk egyrészt az út mellett vízesésekkel lezúduló folyót, másrészt a szép fatemplomot megnézni. Kicsit kalandos volt, mert elnéztük a táblát, ezért átmentünk a falut kikerülő, hegy alatt átvezető alagúton. A másik oldalról a régi úton tértünk vissza a faluba, majd amikor mindent megnéztünk amit szerettünk volna ismét az alagúton áthaladva mentünk tovább. (Itt esett szét Balu frissen megjavított Canon gépe, leesett benne a tükör.)
Ezen a napon kompoztunk először Norvégián belül Sogndalba. Nem akarták elhinni, hogy 6 m-nél rövidebb a lakó, valami papírt kértek róla, amikor nem tudtam adni lemérték és miután megbizonyosodtak róla, hogy igazat mondtam 6 m-nél kevesebbre kellett fizetni.
Szép tájon haladtunk vízparton, alagutakon, hegyeken át. Mivel szépen sütött a nap a Jostedalsbreen egyik – útleírások szerint könnyen megközelíthető ágát, a Nigardsbreent vettük célba. Már este 6 körül értünk a nagy parkolóba, ahonnan a távolban látszott a gleccser vége. Gyors korai vacsorát követően gyalogosan nekivágtunk a gleccser végéhez vezető útnak, mivel azonban kocsikkal is jártak arra Laci visszament a lakóért és azzal folytattuk az utat. Egy idő után fizetős kapuhoz értünk. A késői időpontban már kedvezménnyel engedtek tovább. A gleccser olvadó vizéből táplálkozó opálos színű tó mellett egy parkolónál ért véget az út, ahol táblák jelezték, hogy nem szabad kempingezni. Már csak néhány kocsi volt a parkolóban. A tóban jégdarabok úszkáltak, az egyiket sikerült kihalászni és közelről tanulmányozni. A gleccser vége még odébb volt, Laci és Balu nekivágtak a sziklákon átkelve megközelíteni. Kb. 1,5 órába telt, amíg oda- majd visszaértek. Szerencsére északon sokáig világos van, de a nap már eltűnt a hegyek mögött. Csaknem utolsóként hagytuk el a parkolót és a völgyben visszafelé haladva megkerestük azt az út menti parkolót, amit még felfelé kinéztünk. Éjszaka nem volt forgalom az úton, jól aludtunk.

Július 28. csütörtök: A Sogne fjord folytatása, a Lustre fjord mellett haladtunk tovább Lom felé. Reggel még sütött a nap, aztán egyre inkább befelhősödött és mire felértünk Turtagroba utolértek a felhők. Hol némi csöpörgő esőben, hol csak a felhők alatt haladtunk tovább. Azért a másik oldalon megálltunk, hogy Selymi havazhasson egy kicsit. Az út mellett mindenfelé tavak és hófoltok voltak. Biztos, hogy már régen esett a hó, de még mindig teljesen tiszta, fehér volt. Mindenfelől remek kilátás nyílt a környező hegyekre, gleccserekre. 800-850 m magasságban volt a fahatár és 1000 m körül már hófoltokat lehetett találni, pedig a hőmérséklet még éjjel se süllyedt 10-12 fok alá.

Másnapra Trondheimet terveztük, előtte a fennsíkon sokakat láttunk vadkempingezni, mindenfelé túraútvonalak vezettek. Kb. 50 km-el Trondheim előtt álltunk meg egy parkolóban. A fiúk tollasoztak egy kicsit, Selymivel sétáltunk a környéken. Estefelé szél kerekedett és ennek ellenére aktivizálódtak a szúnyogok. Ez volt az egyetlen hely, ahol sok szúnyoggal találkoztunk. Selymi megugatta a mellettünk levő úton feltűnő lovakat, a lovaló kislányok kicsit megijedtek, váratlan találkozás volt mindkét fél számára.

Éjjel elkezdett esni az eső és másnap, július 29-én pénteken reggel szakadó esőben indultunk tovább Trondheim felé. Szerencsére mire odaértünk elállt az eső, de elég hűvös, 14-15 fok volt. Egy fizetős parkolóban tudtunk megállni, ahol 22 NOK (kb.770 Ft) volt egy órára a parkolás. Az automata a pénzt visszaköpte, de bankkártyával sikerült fizetnem. A barátságtalan időjárásban csak a katedrálist és a várat néztük meg. Éppen valamilyen hagyományos ünnep volt, népművészeti kirakodóvásárral, előadásokkal, ünnepi misével. Trondheimből Krisztiansund és az Atlantic Road felé indultunk tovább. Itt várt ránk egy komp és két fizetős alagút. Az Atlantic Road hídjai érdekesek és a környék is elég egyéni. Itt töltöttük az éjszakát egy parkolóban, ahonnan ráláttunk a legattraktívabb hídra.

Július 30. szombat: Molde-ben szervizeltünk egy benzinkútnál, majd hogy megspóroljunk egy kompozást körbejártuk a Fanne fjordot. Egy parkolóban ebédeltünk, ahol az ismertető táblán csábító képeket láttunk a Mardals vízesésről, ezért az Elkedals tavat megkerülve a vízeséshez indultunk. A tó végén kemping, ez után kezdődött egy magánút. Itt egy űrlapot kellett kitölteni a kocsiról, a behajtás időpontjáról, majd az egyik példányt az útpénzzel együtt borítékba rakni és bedobni egy ládába, az eredeti példányt pedig a szélvédő mögé tenni. Az út végén parkoló volt, innen indultunk a 2,5 km-es útra a vízeséshez. Az út eleje könnyű sétaút volt, két oldalán málnabokrokkal. Laci addig-addig lakmározott, amíg elhagyta Selymi pórázát, ami sajnos a visszafelé úton se lett meg. Később sárban, vízben, patakban kellett köveken egyensúlyozva egyre feljebb jutni. Nem volt egyszerű, de azért felmentünk. A vízesés két lépcsőben dübörög alá. Már eddig is láttunk az utunk során sok kisebb – nagyobb vízesést igyekezni lefelé a sziklákról a mélybe, ez volt az első nagyobb vízesésünk, amit közelről is szemügyre vettünk. A vízesés előtt egy fa üregében vendégkönyv, amibe beírtuk, hogy ott jártunk. Az út lefelé se volt könnyű, eléggé megviselte a rozoga térdemet, aminek a következményeitől azóta is szenvedek, kénytelen leszek orvoshoz menni vele.

A tó mellett visszatérve Andalsnestől a Troll hágónak vettük az irányt. Időnként nehezen fértünk el a lefelé haladó buszok mellett. Alulról még látszott a felhők között felvillanó és nap által megvilágított kilátó, a vízesés eleje, de mire felértünk a felhő megelőzött, eltűnt a kilátás, az orrunkig is alig láttunk. Úgy döntöttünk, hogy a hágónál éjszakázunk.

Július 31. vasárnap: Másnapra se lett jobb idő, a felhők hol teljesen beburkoltak, hogy a szomszédos épületet is alig láttuk, hol kicsit odébb hömpölyögtek, de a kilátást elvették. Ahogy elindultunk lefelé a hegy másik oldalán egyszer csak feloszlottak a felhők és ragyogó napsütés fogadott. A völgyben eperültetvények között haladtunk, minden portánál frissen szedett epret árultak. Vettünk is egy tálcával (a kb. 25-30 dekás adag 30 NOK-ba került – kb. 1.050.- Ft, de eddigre már lemondtunk az átszámításról). Viszont ilyen csodás epret még sose ettünk. Minden szem úgy csillogott, mintha ki lett volna lakkozva, mennyei illatot árasztott és édesen olvadt el a szánkban. (Jaj, csurog a nyálam, ahogy eszembe jut.)

Sylte lakóautó parkolójában szervizeltünk (kicsit szenvedős volt, mert a WC kazetta valamiért nem akart kijönni a helyéről, majd ürítés után rögtön kigyulladt a tele lámpa, de végül sikerült megoldani a problémát). A Norddals fjordon átkompozva a sasok útján másztunk fel, majd ereszkedtünk le Geiranger felé. Fantasztikus volt a rálátás a Geiranger fjordra és útközben is megcsodáltunk néhány vízesést. A Dalsnibba is kezdett kibontakozni a párából, úgy döntöttünk ezért, hogy a vasárnap déli tömegben nem próbálunk meg megállni a zsúfolt városkában, hanem először felmegyünk a Dalsnibbára kilátásban gyönyörködni, majd onnan visszatérve megyünk el egy kis sétahajókázásra a fjordban. Felkacskaringóztunk a kilátóhelyre (itt is fizetős az út utolsó része, de itt kapunál kell fizetni). Szuper volt a kilátás, de kicsit távoli. A fjordra útközben az egyik parkolóból nyílt a legjobb rálátás. Visszafelé Selymi kicsit havazott, kinéztük a parkolót éjszakázó helynek, majd visszaindultunk Geirangerbe. Nem mentünk le a városba lakóval, a szerpentinen álltunk meg, onnan lesétáltunk. Kár, hogy nem néztük meg előre meddig járnak a hajók, mert 10 perccel lekéstük az aznapi utolsó sétahajót. Kicsit még napoztunk a kikötőben, két magyar buszt is láttunk a parkolóban, aztán Laci visszament a lakóért, lehozta és azzal mentünk fel a szeprentin mellett kinézett parkolóba. (É62.09095°, K7.22315°, a közelben Sonja királynő széke rálátással a fjordra, az esti nap még megsütötte, a fa háttámlája kellemesen melegítette a benne ülő hátát).
Augusztus 1. hétfő: Sajnos másnap reggel megint felhős, párás volt az ég és ennek megfelelően meleg se volt. Azt figyeltük meg, hogy nagyon gyorsan változik az időjárás és általában délutánra száll fel a pára, estefelé süt ki a nap, ami viszont még ½ 11-kor is süt. Északon nem volt teljesen sötét éjszaka sem, kb. éjféltől 3 óráig tartott a szürkület, aztán már világosodott. Az első hajót kihagytuk, de a 11 órással elmentünk megnézni a fjordot. Kellett a pulóver és a vékony dzseki, a nap csak bátortalanul próbálkozott, de így is nagyon szép volt az utunk, a fjordba meredeken lezuhanó sziklafalak, a mindenfelé folyó, zubogó, rohanó kisebb –nagyobb vízesések. Elképesztő, hogy ezen a környéken milyen megközelíthetetlen helyeken gazdálkodtak hegyi farmokon, szinte teljesen önellátásra berendezkedve, állatokat nevelve, zöldségeket, helyenként gyümölcsöket, még sárgabarackot is termelve. A kisgyerekeket madzaggal kötötték pórázra, hogy le ne zuhanjanak a szakadékba.
A hajókirándulás után ismét felkapaszkodtunk a lakóval a szerpentinen, majd Stryn felé vettük az irányt. Hogy minél többet lássunk nem a hosszú, 14 km-es alagutat választottuk, hanem egy kis kerülővel a gleccserek aljában, síterepeken haladó keskeny utat. Szerencsére nem sokan jártak arra. Általában jellemző a norvég mellékútvonalakra, hogy egy sávosak, de vannak kitérők, ahol el tudják kerülni egymást a gyér forgalomban szembe találkozó járművek.
Késő délután megint kisütött a nap, ezért úgy döntöttünk, hogy elmegyünk Velvikbe, megkeressük Éva kedvencét, a széles homokos óceánparti strandot és a gomba alakú sziklát Oppedalenben. Hát most nem volt 30 fok, a homok is hideg volt a talpunk alatt, de azért egy kicsit beletapicskoltunk az óceánba. A félszigetről visszafelé indultunk és egy út menti parkolóban töltöttük az éjszakát.
Augusztus 2. kedd: Éváékkal (Challenger) ennek a napnak az estéjére beszéltük meg, hogy találkozunk Briksdalban, a Jostedals gleccser egyik ágánál. Mi már kora délután odaértünk, némi ebédet követően fel is mentünk a gleccserhez. Csodálatos volt! Biztos a szép napsütéses idő is közrejátszott, de a táj is fantasztikus volt. A felfelé úton kereszteztünk egy vízesést, ahol egy hídon áthaladtunk a szivárványon, de közben csuromvizesek lettünk. Szerencsére elég melegen sütött a nap és mire felértünk (illetve lefelé is) megszáradtunk. A gleccser vége egy tóba érkezik, egészen közel lehet menni hozzá. Itt is érdekes volt, hogy mennyire tiszta a jég, nem olyan szürke, hordalékos, mint az Ausztriában, vagy Svájcban látott gleccserek. A gleccser közelében hűvös szél fújt, körben vízesések, egy távolabbi gleccser alkották a kilátást. Igyekeztünk vissza a lakóparkolóba, mert már vártuk Éváék és Horváthpapáék érkezését és még egy kis lecsót is akartam főzni az üdvözlésükre. Pont kész lett a lecsó, mire megérkeztek a parkolóba. Letelepedés után a lakóautók között felállított asztaloknál fogyasztottuk el az első közös vacsorát. Kellemes éjszakát töltöttünk ezen a helyen, bár csendesnek nem volt mondható, mert mellettünk dübörgött egy elég nagy vízesés.