Üdvözlünk téged Vándor,

egy Önszerveződő, Szabad és Nyitott, Baráti társaságban, a Magyar Lakóautó Klub-ban!

Ez az utunk elég kalandosan indult. Kuba már évek óta a bakancslistán szerepelt, ki tudja, meddig látható még a Fidel Castro által átalakított, a nagy szomszéd embargója alatt is kitartó kommunista szigetország. A nagy hármasból (Fidel – Raul, Che Guevara) már csak Raul Castro él, ő is már 90 évnél idősebb.

Többnyire nyaralós utakat hirdetnek Kubába, a Premio Travelnél találtam egy olyan utat, aminek legalább a fele városnézős, kirándulós és csak a másik fele volt a Karib tenger partján all inclusive ellátásos hotelben pihengetős.

Magunknak kellett elintézni a kubai vízumot (illetve turista kártyát). Kuba Nagykövetsége nagyon szép helye, a Szabadság-hegyen, a Normafához közel egy szép villában található, a vízum ügyintézés a kert felől megközelíthető földszinti irodában történik. Szerencsére az utazási iroda megküldött minden szükséges dokumentumot, ami az útlevélen kívül szükséges volt (visszaigazolt repülőjegyek oda- és visszaútra, szállások címe, helyi utazási iroda, aki a szállásokat foglalta, a vízum díj befizetésének igazolása (előzetesen a Sperbankban kellett befizetni).

Egy öregúr intézte a vízumokat és igen szigorú volt, egy hölgynek, aki magán szervezésben utazott volna Kubába csak a mobil telefonján volt meg a repülő visszaigazolása orosz légitársaságtól és azt nem fogadta el. Szegény hölgy már harmadszor járt a követségen, vidékről kellett mindig felutaznia Budapestre, próbálkozott mindennel, hogy aznap végre megkaphassa a vízumot (e-mailben megküldték neki és a nagykövetségnek a repülőjegy visszaigazolást, amikor eljöttünk éppen ott tartott, hogy azt még kikellett volna nyomtatni, de csak a konzul irodájában volt nyomtató). Előttünk még voltak néhányan, amikor ők végeztek tőlünk elvette az iratokat és az útleveleket a konzul, majd elnézést kért és kiment a kertbe cigizni. Ahogy visszatért már intézte is az adminisztrációt, így elég gyorsan szabadultunk a turistakártyákkal együtt.

Izgatottan vártuk a november 14-i indulást. Előtte hétvégén Bogácson vettünk részt egy Lakóautó Klubos találkozón. Pénteken érkeztünk, elég esős hétvége volt, de szombaton kicsit kisütött a nap is. Reggel én is elmentem fürdőzni a meleg vízben, majd indultunk fel a dombra a borospincékhez, ahol Márton napi libás falatokat és bort lehetett kóstolni. Amikor a sétára indultunk azt vettem észre, hogy sántítok, nem bírtam rendesen emelni a jobb lábam. Nem fájt, csak emelni nem tudtam, max. 5 cm-re a földtől.

Sajnos a következő napon se múlt el a sántaságom, egyre inkább aggódtam, hogy megint valami agyi vérellátási gubanc lépett fel. A kórházba nem mertem bemenni, mert tapasztalatból tudtam, hogy akkor biztos, ami biztos benntartanak, amíg ki nem tudnak vizsgálni, az meg eltart néhány hétig. Laci ötlete volt, hogy keressek valami lehetőséget, ahol akár fizetősen gyorsan csinálnak egy MRI-t és ki is értékelik. A lényeg annak eldöntése, hogy csütörtökön felszállhatok-e a repülőre, vagy azonnal irány a kórház.

Az első helyen ahol próbálkoztam nem vállalták, azt javasolták, hogy menjek be a sürgősségire. Szerencsére a második helyen találtak egy olyan MRI vizsgálati helyet, ahol másnap délutánra vállalták az MRI vizsgálatot és 24 órán belüli lelet készítést.

Szerdán délután elvittük Gingert az előre egyeztetett kutyapanzióba (ahol szeptemberben a közös családi krétai utunk alatt is volt), de csak nem érkezett meg a lelet. Hazafelé útba esett, bementünk hát érdeklődni. A recepción azt mondták, hogy ez több időt vesz igénybe, én meg mondtam, hogy azért fordultunk hozzájuk és fizettünk ki nem kevés pénzt, mert 24 órán belüli leletet ígértek és legalább arról nyilatkozzanak, hogy csütörtökön elutazhatok-e. A kislány megérdeklődte a leletező orvostól és nemsokára visszatért azzal, hogy nyugodtan utazhatok. Így aztán gyorsan bepakoltunk és másnap hajnalra beállítottuk az ébresztőt.

November 14. csütörtök

Laci kinézte a BKV Futár programban, hogy 1-es villamossal és a Népligettől a reptéri busszal ki tudunk menni a repülőtérre. A Nagyvárad téren kicsit keresgélni kellett a reptéri busz megállóját, de végül sikerült megtalálni. Időben kiértünk a reptérre, de ahogy a bejárat felé tartottunk, elöl Laci a két bőröndöt húzva, én mögötte igyekeztem nem lemaradni, Laci valamiért megtorpant, én meg felbuktam az egyik bőröndbe és elterültem erősen beütve a mellkasomat (azóta is fáj és nem tudok a bal oldalamra feküdni). Valahogy összekotort Laci és besántikáltunk a terminálra. A térdem vérzett, szerencsére találtam egy tapaszt a táskámban, le tudtam ragasztani. A bejelentkezésnél kértem, hogy legalább az egyikünk ülése folyosó mellett legyen, ha lehet, mert középső ülésről biztos nem tudtam volna kikecmeregni. Párizsban szálltunk át, onnan Havannáig kicsit több, mint 10 óra volt az út. Havannában 6 órával vissza kellett állítani az órát, így este ½ 7-kör érkeztünk meg, már sötétben vitt a buszunk a szállodába. A város nem volt túlzottan kivilágítva. Ilyen lehetett Budapest a 80-as évek elején, finn kollégáink gyakran emlegették, hogy Budapest egyik jellegzetessége, hogy alig látni fényeket, amikor a repülő a város fölött ereszkedik a repülőtér felé. A gyér fényben azért néhol szép épületek körvonalai bontakoztak ki. Nagy forgalom nem volt az utcákon, elég gyorsan elértünk a szállodához. Svédasztalos vacsorával indítottunk, ami nagyon jól esett a hosszú repülőút után. Egyben kezdhettük is a hozzászokást a helyi időzónához. A vacsorához kértünk egy üveg vizet. Meglepően magas volt az ára, 3,75 CUC (kb. ugyanannyi Euro) egy fél literes víz (ugyanez a buszon 1 CUC, az üzletben kevesebb, mint 0,5 CUC. Helyi valutánk még nem volt, de elfogadták az Eurot és helyi pénzben (CUC) adtak vissza.

November 15. péntek

Reggeli után pénzváltással és wi-fi kártya vásárlással kezdtük a napot. A külföldiek fizetőeszköze Kubában a CUC (konvertibilis Peso), a helyieké a CUP (cubai Peso). Külföldi nem is találkozik a helyi pénzzel. Eurot érdemes vinni, mert a dollárra + 10% büntető illeték van érvényben az átváltáskor. Mi egyszer voltunk egy nagyobb élelmiszerboltban. vizet vettünk és mivel láttam, hogy előttem volt aki kártyával fizetett én is megpróbáltam. A Revolut kártyával tudtam fizetni, igaz, hogy csak itthon derült ki mennyit vontak le a kártyáról és dollárról számították át, de azt elég jól, a banki középárfolyam közelében váltották.

A wi-fi 1 CUC 1 órára, a kártyák helyhez is kötődnek, amit Havannában vettünk, azon még maradt valamennyi idő, de a többi szállodában nem tudtuk használni.

Szerencsére ezen a napon csak 9-kor kezdődött a program, volt időnk pihenni, bár többször felébredtünk éjszaka, nekem minden mozdulat fájt, a bal oldalamra egyáltalán nem tudtam fordulni, a felülés, felkelés is erős jajongással járt. A térdemet a szállodába megérkezve fertőtlenítettem, majd még napokig mindig átkötöztem, mert igen lassan akart gyógyulni.

A buszos városnézésen megnéztük a Forradalom teret, a körülötte álló középületeken Fidel Castro és Che Guevara hatalmas fém portréja (hasonló Eva Peron portréjához Buenos Airesben). A térhez kapcsolódik Jose Marti emlékműve, aki az ország nagy nemzeti hőse, a 19. század második felében élt, szabadságharcos volt és költő is, Kuba függetlenségéért küzdött.

A hatalmas tér elég üresnek tűnt, Fidel Castro anno innen szokta a néphez intézni hosszú órákig tartó beszédeit. A tér szélén sok veterán autó állt meg, amik turistákat hoztak. Alattuk nagy olaj tócsák képződtek. Roppant jópofa a sok élénk színű autó matuzsálem, legtöbbet ezekből lehet látni a városban közlekedni.

Az autóbuszunk modern turistabusz volt, kínai gyártmány. Minden turistabusz a hadsereg tulajdonában áll, ahogy idegenvezetőnk mondta nem kell félni, vigyáznak ránk. Modern buszhoz illően WC is volt a buszon, de a dél-amerikai és törökországi tapasztalatokhoz hasonlóan ezek nem az utasok kényelmét szolgálják, a sofőrök nem akarnak a tisztításával foglalkozni, inkább nem javasolják az utasoknak a használatát. (Eddig egyedül Ausztráliában tapasztaltam, hogy a buszsofőrök kérték az utasokat, hogy amennyiben szükséges nyugodtan használják a WC-t a buszon, hiszen azért van.)

A városon áthaladva láttuk, ahogy Malecon a tenger nagy hullámai kicsaptak a partra, néha megfürdetve az óvatlan arra járókat, akiknek nagy része turista volt.

Sétáltunk a Világörökség belvárosban (szerencsére általában korombeliek, vagy idősebbek voltak az utastársak, nem csak én mozogtam nehezen), láttunk egyenruhás, kék és piros nyakkendős kisdobosokat, úttörőket, színes népviseletbe öltözött nőket. Nagyon kellemes, 25 fok körüli hőmérséklet, szép napsütéssel fogadott minket Havanna. Néhány szép közintézmény (El Capitolio – a washingtoni Capitolium kisebbített mása), Nemzeti színház, katedrális), szűk kis utcák szép, általában rendbe hozott, a gyarmati időkből származó épületekkel. Kávézók, éttermek, bárok foglalják el a házak földszintjét.

Az El Morro erődnél a csapat egy része beült az első koktélra, mi a szép parkban nézelődtünk. Mindenféle árusok, a Guantanamerát játszó zenészek – akik egy kis táncra, közös fotóra buzdították a járókelőket – persze kis fizetség ellenében. Népviseletbe öltözött nőkkel is lehetett közös fotókat készíteni. Meg persze ment a csencselés, ez-az gazdát cserélt, peso kötegek, meg ki tudja milyen eredetű árucikkek. Nagyon jól esett üldögélni és figyelni a helyiek életét. A teret körbevevő házak egyikében egy szivarbolt kapott helyet. Itt állítólag sokkal drágábbak voltak a zárjegyes szivarok, mint annál a dohány termesztőnél, akit majd másnap látogatunk meg. (Utólag derült ki, hogy ő se adta olcsóbban a szivarokat, mint az állami bolt.)

Elsétáltunk még ahhoz a bárhoz, ahol Hemingway szeretett koktélozni, de akkora tömeg volt, hogy legfeljebb kívülről lehetett egy gyors fotót készíteni.

Sajnos se a katedrálisba, se a Capitolioba nem tudtunk bemenni, mert másnap ünnepelték Havanna 500 éves fennállását és már készült a színpad a Capitolio előtt, ahol másnap Andrea Bocelli is fellép, mindenfelé készítették elő az útlezárásokat.

Amíg a helyi idegenvezetőnk a retro autós kocsikázásunkat készítette elő, addig mi egy jósnő tevékenységét figyeltük, aki egy kávéház teraszán jósolta meg a jövendőt a hozzá forduló kuncsaftoknak.

A szállodába visszaérve a közeli bevásárló központba igyekeztünk, hogy feltöltsük az ivóvíz készletünket. Egy nagy önkiszolgáló élelmiszer boltban polcsorok azonos termékekkel voltak feltöltve, pl. babkonzerv, mustár, étolaj, szardínia. Nem sokat nézelődtünk, mert igyekeznünk kellett vissza, nehogy lekéssük a veterán autókkal a kocsikázást, de szerintem 10-12 terméknél nem láttunk többet. Megtaláltuk a flakonos víz sort, egy 12 fél literes üvegből álló csomagot leemeltünk és beálltunk a pénztár sorba. A sorban azt figyeltük meg, hogy akik többen vásároltak az egyik ember ácsorgott a sorban, a másik meg folyamatosan töltötte fel a kosarat a különböző dolgokkal. Egy útitársunknak, akik szintén csak vízért ugrottak be felajánlottuk, hogy fizessük egyben a két csomag vizet, ne kelljen a sor végére állniuk. Láttam, hogy előttem valaki kártyával fizetett, hát gondoltam, hogy kipróbálom a Revolut kártyát külföldön fizetésre. A pin kódon túl még alá is kellett írnom a blokk egy példányát, de működött a kártyás fizetés (csak otthon jelent meg a vásárlás a kártya információk között, dollárban elszámolva kb. a bankközi árfolyamon).  A vizet gazdaságosabb volt így vásárolni, mint a buszon (a buszon 1 CUC volt ½ l víz, így kevesebb, mint 0,5 CUC-ra jött ki).

A szállodába visszaérve gyorsan felvittük a vizet a szobánkba és már mehettünk is le, nemsokára befutottak értünk a mindenféle élénk színekben pompázó ősöreg amerikai autók. Egy-egy autóval négyen utaztunk a sofőrön kívül. Mi egy piros csoda hátsó ülésébe süllyedtünk el, alig láttam ki az autóból, olyan volt, mintha a földön ülnék. Lacit valami rugó egész úton macerálta. A csoport 6 autója előzgette egymást, dudáltak, mi integettünk, fényképeztünk, filmeztünk, jó buli volt. Autóval is elmentünk a város néhány nevezetes pontjára, a John Lennon térnél megálltunk, ott kiszálltunk és kicsit körülnéztünk, amíg az egyik autót gyors segélyben részesítette a sofőrje. Valamikor nagyon szépek lehettek a házak a tér körül, mára némelyik sajnos roppant romos, nem is laknak bennük.

Visszafelé másik úton mentünk egy csodálatos meseerdőn vágtunk keresztül. Érdekes formájú fák, mindenfelé zöld növényfüggönyök, mintha egy elvarázsolt kastély parkjában haladtunk volna, Kár, hogy ott nem volt lehetőség egy kis sétára. Már sötétedett, ami csak még inkább fokozta a hely hangulatát. Amikor visszaértünk a hotelbe vacsorázni indultunk, mert aznapra volt még egy programunk, a Tropicana est egy mulatóban.

Oda is veterán autókkal mentünk, kicsit aggódtunk is, mert délután cabriokkal utaztunk, de este jött egy zuhé, tartottunk tőle, hogy csurom vizesek lesznek az ülések. Szerencsére előrelátóak voltak a transzfert biztosító cégnél, az esőben zárt autókat küldtek értünk (egyébként ezek az autók is mind állami tulajdonban vannak). A Tropicana show helyszíne a szálloda közelében volt, néhány perces autóút után már oda is értünk. A bejáratnál a hölgyek egy-egy szál szagfűt, az utak egy szál szivart kaptak műanyag tokban. A csoportunk asztala elég messze volt a színpadtól, de azért nagyjából lehetett látni, hogy mi történik a színpadon. Először hoztak az asztalokra minden 4 főre egy nagy üveg rumot, kaptunk fejenként egy dobozos helyi colát, lehetett rendelni koktélokat, később hoztak egy kis rágcsálni valót. Lassan megtelt a terem, valamikor este 10 körül vette kezdetét a műsor. Látványos kosztümökben vonultak fel a táncosok, karibi ritmusokra pörgött a tánc. Voltak más műsorszámok is, de összességében kicsit hosszú és nagyon hasonló hangzású volt minden szám. Éjfél körül már alig vártuk, hogy vége legyen és hazamehessünk aludni. Persze a rumnak a legtöbb helyen legfeljebb a fele fogyott el, pedig a kubai idegenvezetőnk is igyekezett besegíteni.

November 16. szombat

Ezen a napon Vinalesbe utaztunk. Elég hosszasan autóztunk autópályán. Nincs túl sok autópálya a szigetországban, most kipróbálhattuk. Előző napon már megtapasztaltuk, hogy a városban nem mindenhol jó minőségű az út, most azt is felfedeztük, hogy ez az autópályára is igaz. A járművek igyekeznek a simább sávon haladni, így aztán teljesen természetes a jobbról előzés. Semmilyen jármű nincs kitiltva az autópályáról, teherautók, turistabuszok, helyi buszok, személyautók, motorok, biciklik, traktor húzta munkás szállító pótkocsik, lovas kordék, szekerek (sokszor a forgalommal szemben közlekedve), lovasok egyvelege alkotja a közlekedőket. Dugót nem láttunk, elég ritkás volt a forgalom, az előzés se volt túl gyakori. A hidak alatt stopposok gyülekeztek, gyakran az út közepére kiállva integettek. Többen is rossz néven vették, hogy a buszunk nem vette fel őket, de ezt a sofőrünk nem tehette meg.

A látottak alapján a ló az egyik leggyakoribb közlekedési eszköz. Szegény lovak többnyire soványak, minden csontjuk kiáll, láttunk olyat is, hogy a ló összecsuklott a mögé kötött szekér súlya alatt. Nem is nagyon értettük, hogy a többnyire dús zöld réteken hogyan lehetnek ennyire soványak a pacik. Aztán láttunk olyat, hogy ahol ki voltak pányvázva ameddig elértek mindent lelegeltek már, ki tudja mióta nem vitték át őket új, dús legelőre.

A Vinales völgy nagyon szép, érdekes sziklaalakzatok tarkítják, az Indián barlangot is meglátogattunk, előtte egy indián szórakoztatta a turistákat egy patkány-szerű állattal. Mint kiderült ezt a rágcsálót a húsa miatt tartják. A barlangban folyó is volt, csónakáztunk egy kicsit. A buszhoz visszatérőben bazársoron mentünk keresztül. Itt találkoztunk először kéregetővel, nem pénzt kértek, hanem tollat.

Egy helyi étteremben ebédeltünk levest, többé – kevésbé megsütött csirke darabokat zöldséggel, salátával. Az út mentén megcsodáltunk egy banánfa ültetvényt, ahogy a közelben levő dohánytermesztő portájra tartottunk. A nagy csűrben száradt a dohány és ott kapott helyet a gazda motorja is (Kubában autó nem nagyon lehet magántulajdonban, legfeljebb motor.)

A tulaj mesélt a dohány termesztésről, a szivar készítésről, be is mutatta, hogy hogyan készül a szivar, majd lehetett nála vásárolni is többféle szivart. A dohánytermelőknek a termény 90%-át az államnak kell eladniuk nyomott áron, a maradék 10%-ot saját fogyasztásra, vagy szivarrá feldolgozva értékesítésre használhatják. Minket a szivar vásárlás nem érdekelt, amíg folyt az egyeztetés, hogy ki milyen szivarból mennyit vásárolna kicsit körülnéztünk az udvarban. Egy elkerített részen több olyan patkány jellegű állatkát láttunk, amilyennel délelőtt a barlangnál találkoztunk.

Meglátogattuk a Mural of the Prehistory óriás sziklafestményeket a hegyoldalban, ami az őstörténetet dolgozza fel egy sziklafalra festve. A hatalmas festmény vegyes fogadtatásban részesült a csoport tagjaitól, nekem tetszett az ötlet és a megvalósítás. Voltak, akik lóháton közelítették meg a sziklafalat, de a leginkább átfogó képet a parkoló közeléből mutatta.

Még egy kilátópontot látogattunk meg, aztán indultunk vissza Havannába.

November 17. vasárnap

Reggel kijelentkeztünk a hotelből és a sziget déli tengerpartjára, Cienfuegosba indultunk.  A csoport kérésére útközben megálltunk egy krokodil parknál. Én nem mentem be, nem szeretem a krokodilokat és bőven elég volt korábbi útjainkon Ausztráliában a hüllő park, illetve Kambodzsában a folyami krokodil tenyészet meglátogatása. Egy parkban üldögélve, a helyi madarakat figyelve, az ajándékboltok kínálatát szemrevételezve töltöttem az időt, amíg Laci a csoporttal megnézte ezeket a cseppet se barátságos hüllőket.

Ezután ebédre indultunk egy helyi étterembe. Egy nem túl nagy családi ház udvarán felállított asztaloknál foglaltunk helyet, majd a család hölgy tagjai hozták a különböző fogásokat: rák salátát, sült krokodil húst, felszeletelt sült homárt, sertés húst, rizst, salátát, zöldségeket. Életemben először ettem homárt, finom volt, de nem annyira fantasztikus, mint amire a híre alapján számítottam. A krokodil hús is ízletes volt, puha, semmi zsír, nekem még a homárnál is jobban ízlett. A krokodilt egyébként, amiből a fogás készült a ház ura lőtte a környéken. A mocsaras vidéken ki- kimerészkednek a krokodilok az útra, előfordul, hogy a kertekbe is bekíváncsiskodnak.

Amikor eljöttünk egyik útitársunk némi édességgel kedveskedett az utcán minket bámuló gyerekeknek, aminek persze veszekedés lett a vége, pedig a kis srác, aki a zsákmányt kapta minden gyereknek adott belőle.

Cienfuegosban először a városközpontban állt meg a busz, mi meg körbejártuk a főteret, nézelődtünk a környező utcákban. A várost a francia gyarmatosítók alapították 1819-ben és támogatták a házak építését, aminek egy meglehetősen egységes, hasonló korban, hasonló stílusban épült város lett az eredménye, ami szintén Világörökség helyszín.

Következő megállónk a tengerparton volt, ahol egy gazdag földbirtokos által építtetett mór stílusú palotát néztünk meg, ami ma gyönyörűen felújítva előkelő szálloda.

A mi szállásunk is a tengerparton volt, kis bungalókban. Kicsit hosszas volt a bejelentkezés, ezért egy mojito koktéllal kárpótoltak a várakozásért. A szép parkban nem túl meleg vizű és elég sekély medence kínált felüdülést, a vacsora itt nem svédasztalos volt, hanem 6-8 féle főételből lehetett választani, amit megelőzött valami leves. 4-5 kutya próbált eleséget szerezni magának, elég soványak voltak. Az egyik reggel letelepedett a teraszunkon az asztal alá, örömmel fogadta a simogatást, kísért minket, amikor sétálni indultunk. A kertben érdekes és finom kis gyümölcsöket termő fák voltak. Azért mertük megkóstolni az ismeretlen gyümölcsöt, mert láttuk, hogy a helyi személyzet tagjai is elhaladva alatta leszednek és megesznek néhány szemet.

November 18. hétfő

Nem túl korai reggeli után Trinidadba indultunk. Első megállónk a Manaca Iznaga birtokon volt. Ez egy régi cukornád termesztő nagybirtokos területe. Megtekinthető a korabeli lakóépület, egy cukornád préselő malom, valamint egy magas, sok szintes őrtorony, ahonnan a földeken dolgozó rabszolgákat tudták szemmel tartani. A 30 fok körüli melegben csak néhányan másztak fel a torony tetejére, a többiekkel az árnyékba húzódva figyeltük a kis település életét. Egyszer csak jött egy lovas, bement a kocsmába, felhajtott egy italt, majd visszapattanva lovára kezet rázott és beszélgetett egy kicsit egy szemből érkező lovassal, mielőtt tovább indult. Nem győztük elhessegetni az árusokat, akik mindenfélét próbáltak ránk tukmálni, kis helyi banánt, vizet, ruhákat, babákat.

Trinidadban a központ közelében parkoltunk le, majd gyalogos városnézésre indultunk. Trinidadban nagy, egyenetlen kövek burkolják az utcákat, oda kell figyelni haladás közben. Én időről időre meg- megálltam nézelődni, sok szép épület, gyönyörű, bár kissé már idő rágta kovácsoltvas korlátok vonták magukra a figyelmet. Szép, színes virágok virítottak a kertekben, parkokban. Meglátogattunk egy kerámia műhelyt, ahol láthattuk, hogyan készülnek a szép kerámia tárgyak, tányérok, különböző méretű és színű vázák, kaspók, kisebb – nagyobb harangok. Vásárolni is lehetett, de ezzel aa lehetőséggel nem nagyon éltek a csoport tagjai. A nehéz és törékeny tárgyak nem igazán hosszú repülős útra valók (bár azért később rummal többen is feltankoltak).

Ebéd előtt beültünk egy koktélra, majd egy svédasztalos kiszolgálású helyen ebédeltünk. Ebéd után szerettünk volna megnézni a főtéren egy múzeumot, amit régi arisztokrata házban alakítottak ki, de szúnyogirtás miatt éppen zárva volt. Ezért aztán egy másik, hasonló múzeumot kerestünk fel, ahol egy kis betekintést nyerhettünk abba, hogyan is éltek a spanyol cukornád bárók a XVIII. – XIX. században.

Még egy érdekes helyet látogattunk meg, egy olyan boltot, ahol jegyre vásárolhatnak a helyiek. Az alapvető termékekre (liszt, cukor, tej, banán, bab, hús, olaj, szappan, stb.) jegyrendszer van érvényben, havonta adott mennyiséget vásárolhat mindenki nagyon nyomott áron.

Innen már a szállodába tértünk vissza, vacsora előtt volt még egy kis időnk sétálni a szép parkjában, beszélgetni a tengerparton. Vacsoránál elraktunk néhány falatot a kiskutyának, akivel reggel összebarátkoztunk, de este nem jelent meg. Azért reggelre elfogyott a teraszról az élelem, bár nem tudom, hogy melyik kutya fogyasztotta el.

Elég eltérő, hogy milyenek a helyiek lakás körülményei. Talán egy helyen, egy nagyobb városban láttunk egy lakótelepet, de ez se panel volt, inkább blokkos jellegű. A házak fala a legtöbb helyen penészes, valószínűleg a szigetelés hiánya és az esős évszak munkájának következtében. A nagyvárosokban láttunk sok emeletes lakóépületeket, állítólag nem mindig működik a víz szolgáltatás, sok lakásban egyáltalán nincs víz. A szállodákban is azt javasolták, hogy a vizet csak fürdésre és legfeljebb fogmosásra használjuk.

Sok helyen állnak még a gyarmati időkből származó szép házak, de többnyire eléggé elhanyagolt, sokszor romos állapotban.

A kisebb településeken és a nagyobb városok szélén színes, földszintes házak sorjáznak egymás mellett, előttük veranda, egy-két hintaszékkel. A mezőgazdasági területeken fából készült kunyhókban laknak a földeken. A nap és eső ellen védelmet nyújt, fűtésre nincs szükség, mert egész évben kellemes meleg a jellemző.

November 19. kedd

Reggeli és kijelentkezést követően Cienfuegos érintésével Santa Claraba tartottunk, ami az 1958-as forradalom fontos helyszíne volt. Che Guevara ötletére itt siklattak ki egy fegyvereket szállító vonatot Castro és forradalmár társai és itt található Che Guevara mauzóleuma. Elég soká tartott az út Santa Claráig, esedékes volt már a csapatnak egy mosdó szünet. Csakhogy a mosdók zárva voltak, mert nem volt víz. A mauzóleumot se tudtuk megnézni, mert ott is éppen szúnyogirtást végeztek. Azért furcsa, hogy a legnagyobb tiszteletben tartott forradalmi emlékhelyen éppen délben tartanak szúnyogirtást, aminek következtében a hely jó néhány órán keresztül nem látogatható. Volt még egy múzeum is, ott már végeztek a szúnyogirtással, de ott se javasolták, hogy bemenjünk, mert még nem teljesen szellőzött ki a helyiség. Néhányan azért vállalták a rizikót és megtekintették a kis múzeumot, de nem találták túl érdekesnek.

Mielőtt a vonat kisiklatás helyét és a kiállított szerelvényt megnéztük volna sürgősséggel egy mosdót kerestünk. Kubában az éttermekben, nyilvános illemhelyeken általában vadnyugati csehókban szokásos ajtója van a fülkéknek. Alul térdig, felül nyaktól semmi, csak a köztes részt takarja el egy kis ajtó. A víz többnyire épphogy csordogál, papírt nem célszerű a WC csészébe dobni, mert csak eldugul tőle. Mindenhol van személyzet, akik többnyire 1 CUC-ra (kb. 1 EUR) tartanak igényt. Utunk során az old timer autózás után legtöbbet mosdó használatra költöttük.

A vonat vagonjait egy nagy parkban állították ki, fel lehet mászni a vagonokba, kis ismertető tábla is van, de őszintén szólva nem túl nagy szám.

Innen már Cayo Santa Maria szigetére indultunk, ahol vasárnapig a Karib tenger partján nyaraltunk. A Kuba nagy szigetének északi partja mentén található kis szigetek a nyaralók paradicsoma. A szigetek egy töltésen vezető úton közelíthetők meg. Cayo Santa Maria az utolsó szigeten helyezkedik el, egy nagy üdülő komplexum, ha jól emlékszem 16 2 emeletes szállodával, több étteremmel, színházteremmel, szivarszobával, biliárdszobával, több bárral, medencékkel, hatalmas parkkal és hosszú homokos tengerparttal. Kora délután érkeztünk meg, koktéllal köszöntöttek minket, majd a szálloda vezetője ebédre hívott a park közepén levő Crazy Lobster nevű étterembe. Ott egy újabb koktéllal kezdtük az ebédet, majd a teraszon berendezett svédasztalról válogathattunk fogásokat. Közben egy zenekar és néhány táncos szórakoztatott minket. Nagyon finomakat ettünk és a műsor is szórakoztató volt.

Utána kevésbé volt élvezetes felmászni a második emeleten levő szobánkba. A csomagok már a ház előtt vártak minket, a szobánkba viszont egy kis ideig nem tudtunk még bemenni, mert éppen javították a zárját.

Amikor bejelentkeztünk a szállodába karszalagot kaptunk, mert az itt tartózkodásunk all inclusive volt, ami azt jelentette, hogy bármikor bárhol (ami éppen nyitva volt) bármit fogyaszthattunk. Úgy vettük észre, hogy még a főszezon előtt érkeztünk, mert az első napon a mi csoportunkon kívül csak 1-2 vendéggel találkoztunk. Aztán később jött egy orosz, meg egy bolgár csoport, angolokkal és németekkel is találkoztunk, de talán ha két házat töltöttek meg a vendégek a tizenhatból.

Amikor megérkeztünk nem volt túl meleg, de azért lementünk a tengerpartra és ott sétáltunk egy kicsit, meg ittunk egy kis koktélt, beszélgettünk az utastársakkal. Arra járt egy roppant félénk kutya, ha valaki közelített hozzá, megugatta és ijedten odébb szaladt. Elneveztem Vaunak, próbáltam barátkozni vele, de nagyon bizalmatlan volt. Fiatal, sovány kis kutya Vau, biztos rossz tapasztalatokra tett szert az emberekkel. A medence partján is körülnéztünk, aztán egyszer csak megjelent Vau és ügyesen zsákmányolt egy szendvicset, amit valaki az egyik nyugágyon hagyott.

Vacsora előtt ismét koktéloztunk, a svédasztalos vacsora választéka nem volt olyan jó, mint amit Havannában kaptunk, de nem maradtunk éhesek.

November 20-24 (szerda – vasárnap)

Szerdán esős időre ébredtünk és a szél is megerősödött, nagy hullámok csapkodták a partot.

A reggeli még a vacsoránál is gyengébb volt, száraz kenyér és péksütemények, furcsa gyümölcslevek, bűn rossz kávé, semmi gyümölcs, semmi süti. Visszasírtam a havannai szálloda finom reggelijét. Jót szórakoztunk rajta, hogy úgy tűnik Kubában a kanál és különösen a kiskanál nagy kincs. Evőeszközöket kitettek az asztalra, de kanalat nem. Ha valakinek szüksége volt rá, azt külön kellett kérni a többnyire egymással trécselő pincérektől. Ők ilyen kor élénk keresgélésbe kezdtek a fiókokban és jó esetben találtak egy kanalat (többnyire leveses kanalat, amivel azért nehéz volt a kávét megkeverni). Volt, hogy Laci önállósította magát és feltúrta a fiókokat kiskanálért, végül nagy nehezen szép díszdobozban talált 1 db kiskanalat. Néhány nap után, amikor már elég sokat vegzáltuk a pincéreket kanál ügyben valahonnan szereztek műanyag kiskanalakat.

Rájöttünk, hogy kávézni a recepciónál levő bárban kell, ott nagyon finom capucchinot adtak. Kanál ott se volt, egy cukornád darabot adtak hozzá a kevergetéshez. Keverni jó volt, csak a végén a habot volt kicsit bonyolult vele kiszedni, de azért megoldottuk. Én reggeli után alkoholmentes koktélokat ittam, csak a vacsora előtt váltottam az alkoholos változatokra.

Első reggel lehetett jelentkezni a helyi utazási iroda által kínált utakra. Ezek többnyire vitorlás túrák voltak, de a nagy szél és hűvös nem tette vonzóvá. Volt aki hop on hop off busszal körbejárta a szigetet (megállt minden szállodánál és a bevásárló központnál), de a szélben teljesen összefagytak.

Én szerettem volna még elmenni Camagüeybe, ami szintén egy Világörökség város, de oda sajnos nem indítottak utat, másképp meg szinte lehetetlen egy nap alatt eljutni oda – vissza egy több száz km-re levő városba.

A következő napokon szép napsütésesre váltott az idő, bár a szél csak péntekre enyhült meg annyira, hogy lekerült a piros zászló, szabad volt fürdeni. Nagyon egyenetlen volt a lassan mélyülő tenger alja, a hullámok helyenként összehordták a homokot, máshol meg gödröket képeztek. Vau minden nap megjelent a parton, a második naptól mindig vittünk neki néhány falatot a reggeliből, egyre jobb barátok lettünk. Örömmel fogadta a finom falatokat, bár előfordult, hogy nem volt éhes, akkor vitte és elásta a homokban. Hagyta magát megsimogatni, sőt szombaton már felugrott a nyugágyunkra is és játszani is lehetett vele. Másokkal azért továbbra is bizalmatlan maradt, csak minket fogadott el.

Az idegenvezetőnk mondta, hogy jó, ha este van nálunk zseblámpa, mert kis kígyók is járkálnak a kertben, sétautakon, a világítás elég gyér, nem lenne szerencsés, ha rájuk lépnénk. Vittünk is mindig telefont magunkkal, amikor vacsorázni mentünk, mert valóban helyenként egyáltalán nem voltak kivilágítva az utak, helyenként pedig csak éppen hogy. Ezzel együtt kígyóval nem találkoztunk, de láttunk kis gekkót a lépcsőház falán (az egyik egy utastársunk szobájában telepedett le), meg gyíkokat, bár azokkal inkább nappal találkoztunk. Némelyik kis gyíknak szép hosszú türkizkék farka volt.

Nagyon aranyos kis madarak is laktak a kertben, azonban nehezen hagyták lencsevégre kapni magukat, annyira gyorsan mozogtak a bokrok között, hogy többnyire pont bemozdultak, mire szinte a bokrok alá hasalva elkattintottuk a gombot.

Egyik nap ahogy kávézgattunk, koktéloztunk láttuk, hogy nagy sürgés – forgás kezdődött, beöltözött táncosok sorakoztak fel a bejárat lépcsőin, hangosabbra vették a zenét, tálcán kikészítették a koktélokat, gondoltuk, hogy buszt várnak újabb vendégekkel. Elég sokáig tartott a várakozás, de végül megérkezett egy orosz csoport, kiderült, hogy őket várták a nagy előkészületekkel.

Utolsó nap ismét a Crazy Lobster étterembe hívott meg minket a hotel igazgatója, most bent terítettek meg a csapatnak. Nagyon finom vacsorát kaptunk és egy fiatal srác énekkel szórakoztatott minket. A vacsora végén még tortát is hoztak, mert az egyik útitársunknak aznap volt a születésnapja.

Nekem egy kicsit sok volt a kedd délutántól vasárnap délig tartó pihizős nyaralás, bár közben szerencsére nagyjából rendbe jött a lábam, megint rendesen tudtam járni.

Laci még a vasárnap délelőttöt is a strandon töltötte, én közben pakolásztam, elhasználtam a még fennmaradt wi-fi időt, sétáltam egy utolsót a kertben. Délben indultunk busszal vissza Havannába, a 21 órakor induló gépre 18 órakor kellett becsekkolnunk. A hosszú úton többször megálltunk rövid pihenőre, az egyik helyen elköltöttük a maradék CUC-unkat, csak 2 CUC-ot tartottunk meg, ha valahol még fizetni kellene a mosdó használatért.

Idegenvezetőnk út közben kapta az üzenetet, hogy a gép, amivel megyünk Havanna felé tetemes kését szed össze, ezért csak később indulunk, így viszont lekéssük Párizsban a csatlakozást Budapestre, ezért egy Párizs – München gépre tesznek fel minket, majd Münchenből repülünk tovább Budapestre.

A csomagokat fel tudtuk adni az egész útra, de beszállókártyát csak Párizsig kaptunk, majd ott a Lufthansa pultnál kapjuk meg a további szakaszokra a beszálló kártyát, mert csak Párizsig repülünk Air France-al, onnan Lufthansával.

Elég sokáig kellett várakoznunk a gép indulására, az idegenvezető azzal nyugtatott minket, hogy mivel az eredeti jegyünkhöz képest több, mint 6 óra késéssel fogunk Budapestre érkezni, ha reklamálunk, akkor fejenként 600 EUR kártérítés jár nekünk.

Szerencsére a hosszú útra Lacival ketten egy három üléses helyre kaptunk beszálló kártyát, nem jött utas a harmadik helyre, így jóval kényelmesebben tudtunk utazni, mint odafelé.

Párizsban nem volt egyszerű a továbblépés. Küldözgettek minket mindenfelé, az idegenvezetőnk – akinek eddig nem sok tennivalója akadt – itt megdolgozott a pénzéért. Az első helyen csak szörnyülködtek és tovább küldtek minket. Aztán egy ellenőrzési ponton fennakadtunk és vissza kellett mennie az idegenvezetőnek – mi addig várakoztunk, végül sikerült elintéznie, hogy valahol kinyomtattak egy listát a csoporttagok nevével, repülőjegy számával és a lista alapján mehettünk egyenként tovább. Utaztunk vonattal, busszal a terminálok között, végre megkaptuk a további utakra a beszálló kártyákat, majd ismét némi utazás a repülőtéren, majd várakozás, aztán már fel is szállhattunk a Münchenbe tartó gépre. Ez a gép is késve indult, de megnyugtattak minket, hogy Münchenben várni fognak minket, hogy átkísérjenek a Budapestre tartó géphez.

Persze senki nem várt Münchenben, rohantunk végig a repülőtéren, mert már az utolsó felszólításokat mondták be. Azért szerencsére mindenkit megvártak, amíg odaért, a gépben már bent ült a többi utas, érdeklődve - némelyek türelmetlenül – nézték, ahogy a megkésett csapat elfoglalta a gép hátuljában a helyeit. Délután 3-ra kellett volna Budapestre érnünk, ehhez képest éjfél előtt pár perccel landoltunk Ferihegyen. Szerencsére a csomagok megérkeztek, mire kiértünk már a szalagon köröztek.

Kifelé menet Laci az ajtóban nézegette a telefonját, hogy mikor indul reptéri busz, aztán rohantunk, mert már indulási ideje volt. Majdnem sikerült megint elkaszálnia a bőrönddel, szerencsére kicsit jobban álltam a lábamon, mint kifelé és így ezúttal nem estem el. Még sokakat megvárt a buszvezető, tele busszal indultunk el. Az Astoriánál átszálltunk a szintén a megállóban álló éjszakai járatra, ami a sarkon tett le minket. Így aztán 1 óra körül haza is értünk, egyből beugrottunk az ágyba, mert aznap reggel korán kellett kelnünk, azt ígértük, hogy 9 körül odaérünk Gingerért.

Érdekes út volt, én szívesen nézelődtem volna még a sziget másik felében is, de örülök neki, hogy még a többé – kevésbé eredeti Castro korszakbeli Kubát sikerült megnéznünk, megtapasztalnunk.

Ma

2024. március 19. kedd
József, Bánk, Józsa napja van
Napkelte: 05:43-kor,
Napnyugta: 17:55-kor.
Halak
Holnap Klaudia, Alexa .

Fórum

A fórum nem elérhető

Apróhirdetés

lakóautó bérlés
(Keres / Lakóautó)

noimage

2006-os Elnagh oldalablak
(Eladó / Lakóautó)

2006-os Elnagh oldalablak

Thermo paplan
(Eladó / Felszerelés)

noimage

Partnereink:

Egyedi lakóautók gyártása. Lakóautók szervizelése, átépítése, felújítása.