Üdvözlünk téged Vándor,

egy Önszerveződő, Szabad és Nyitott, Baráti társaságban, a Magyar Lakóautó Klub-ban!

Regisztráció
Emlékezz rám

Nagy vízesés rajongó vagyok, amerre járunk igyekszem minél több vízesést felkeresni és ámulva lesem ezeket a természeti csodákat. Norvégia, Izland  és Új-Zéland azért is kedvenceim, mert lépten-nyomon szebbnél szebb vízesésekre bukkan az arra járó. Természetesen a földgolyó három legnagyobb és leglátványosabb vízesése is felkerült a bakancslistára. a Niagarát sikerült elsőnek becserkészn, amikor 2012-ben Kanadában jártunk. A nagy álmom azonban az Iguazú (Iguassu) volt, amiről már sok fényképet, filmet láttam, ami csak még jobban felcsigázott, hogy saját élményt is szerezzek vele kapcsolatban, szemtől szembe állhassak ezzel a fantasztikus vízesés rendszerrel. Akkor kerültem hozzá a legközelebb, amikor 2010-ben Uruguayban, Montevideoban dolgoztam egy projekten és négy alkalommal is eltöltöttem 2-2 hetet Dél-Amerikában. Sajnos azonban akkoriban még teljes aktivitással dolgoztam és nem tudtam megnyújtani egyik utat se annyira, hogy beleférjen az Iguazú meglátogatása. A kint töltött hétvégéken Uruguayban kirándultunk kolléganőmmel, illetve az utolsó hétvégét Buenos Airesben töltöttük.

Mindig szerettem utazni és amióta nyugdíjas lettem keresem a lehetőségeket, hogy régen vágyott, de eddig kimaradt úti célokat is felkeressünk. Az Ausztrália – Új-Zéland utat még megszerveztem magunknak, de Dél-Amerika nem igazán az a környék, aminek magunkban neki mernék vágni. Nézegettem a Dél-Amarikába szervezett utakat kimondottan olyanokat keresve, amiknek a programjában szerepelt az Iguasuu, lehetőleg mindkét oldalának (Argentína, Brazília) megtekintése. Így akadtam rá a Fehérvár Travel ajánlatára, ahol novemberre hirdettek egy Buenos Airestől Rio de Janeiróig 11 napos utat, amiből 3 nap az Iguasuu és környékének felfedezése volt. Áprilisban jelentkeztem rá, de már addigra betelt a csoport. Szerencsre felszabadult két hely, amire azonnal lecsaptam.

November 11-én, vasárnap a késő délutáni órákban indult a repülő amsterdami átszállással Buenos Airesbe, ahova másnap (november 12-én) kora reggel érkeztünk meg (ami itthon már majdnem délnek felelt meg, 4 óra időeltolódás van a két ország között). Buenos Airesben a repülőtéren sikerült elveszíteni 5 főt a 35 személyes csoportból. A csoportvezetőnk azt mondta, hogy kiszállás után találkozzunk az első helyen, ahol kiszélesedik a folyosó. Ez az első WC-nél volt, többen meg is álltunk ott és egyben elintéztük folyó ügyeinket. A lányoknál természetesen hosszú sor állt, ezért én feladtam a várakozást és mire visszaértem már csak Laci várt ott, a többiek tovább mentek. A következő WC-nél megtaláltuk a csoportot, most már a csoportvezetőt is, aki úgy tűnt nem nagyon fogja össze a csapatot, a létszámot se kontrollálta. Innen az útlevél ellenőrzéshez mentünk tovább, ahol a hosszú „mindenki más” sorból a Dél-Amerika sorba terelték a csoportot, így viszonylag gyorsan átjutottunk. Csak a csomagok felvételénél derült ki, hogy hiányos a csapat, néhány sárga szalaggal megjelölt bőrönd csak keringett -  keringett, de senki nem jelentkezett értük. A csoportvezető telefonon értekezett a ránk váró helyi idegenvezetővel, majd visszafelé indult, hogy megtalálja a hiányzó embereket. Szerencsére egy idő után meglettek – kicsit megkésve értek az útlevél ellenőrzéshez és a hosszabb sorba álltak be, azért tartott nekik tovább az áthaladás. Egy német származású idegenvezetőnk volt, a késés ellenére a buszra még elég sokat kellett várnunk. Kicsit túlöltözöttek voltunk a 26 fokos meleghez, igyekeztünk levenni rétegeket, mert városnézéssel kezdtük a programot, a szállodai szobákat csak később tudtuk elfoglalni. Először a La Boca negyedbe vittek minket, körbejártuk a busszal a stadiont, majd kiszálltunk egy bárnál, ahol pénzváltó is volt. Később kiderült, hogy a hotelben is ugyanannyiért váltottak pénzt, elég lett volna ott is váltani. Kis szabadidőt kaptunk és szigorú figyelmeztetést, hogy a busztól ne távolodjunk el 100 méternél messzebbre, mert nem egészen biztonságos a környék. Csak egy kört tettünk a tarka-barka házak között, ahol minden sarkon tangótáncosok hívtak közös fényképezkedésre. Annak idején Zsuzsi kolléganőmmel sokkal nagyobbat csatangoltunk a környéken, bár nem igazán éreztük biztonságban magunkat, amikor véletlenül egy megállóval később szálltunk le a buszról. Sok rendőr járkált a környéken, érdekes házakat fedeztünk fel, pl. egy Ausztriából származó család házát, rajta freskókkal, domborművekkel. Amikor visszaértünk a térre, ahol a buszból kiszálltunk a buszunk nem volt ott. Szerencsére a sofőrünk akkor jött ki a bárból és elment a buszért, amit kicsit távolabb tudott leparkolni.

Innen a belvárosba mentünk tovább, útközben a csoportvezető fordította a helyi idegenvezető megjegyzéseit a nevezetességekről (egyetem, obeliszk, a közel 100 m széles Avenida 9 de Julio, a világ legszélesebb sugárútja, operaház, Evita Peron története és hatalmas vasból készült portréja a szociális minisztérium falán. A sugárút mentén gyönyörű lila színben pompáztak a jacaranda fák, már túl voltak a virágzásuk delén, kezdték lila szőnyeggel bevonni a járdákat, úttestet. A Puerto Maderonál rövid fotószünetet tartottunk annál az óriási darunál, amit még az NDK-ban készítettek, megcsodáltuk a kikötő melletti új lakónegyed impozáns nagy épületeit, az asszonyok hídját, a parton a régi kereskedelmi vitorlást, ami többször is átszelte az óceánt. Én kicsit nosztalgiáztam, visszaemlékeztem, amikor Zsuzsi kolléganőmmel járkáltunk errefelé 2010. nyarán (amikor itt tél van, de nem volt sokkal hűvösebb az idő, mint most tavasszal.  A Plaza de Mayonál kiszálltunk a buszból. nekem egyik kedvencem a Casa Rosada, a rózsaszín elnöki palota, Most tudtam meg, hogy ha a nagy argentin zászló mellett egy kisebb is lengedezik az épületen az azt jelenti, hogy az elnök itthon tartózkodik. Ez volt a helyzet a látogatásunk idején is. A téren található még néhány ikonikus épület, a Nemzeti Bank (előtte pénzszállító páncélautók sorjáztak), a katedrális, amit többször átépítettek, a homlokzata előtt klasszikus oszlopsor, a városháza, a koloniális idők régi városháza, a Cabildo, amit 1608-ban alapítottak és ma múzeumként funkcionál. A tér közepén a piramis emlékmű, ahol az anyák fehér kendőknek a vasrácshoz kötözésével demonstrálnak 1977 óta (immáron  40 éve) az 1976-83 közötti katonai rezsim időszakában eltűnt, meggyilkolt és meghurcolt gyermekeikre emlékezve.

Ezután a hotelhez vitt minket a busz, az American Towers hotel a központi sugárúttól mindössze egy utcányira, az obeliszktől és operaháztól néhány háztömbnyire volt a Libertad utcában.

Egy rövid pihenő után a csoportvezetőnkkel a csoport egy része gyalogos városnézésre indult a környéken. Kicsit lassan haladtunk, mert minden piros lámpánál elkezdett valamit magyarázni a csoportvezető háttal állva a lámpának, így aztán nem látta, hogy az mikor vált zöldre, mindig kicsit megkésve kezdtük meg az átkelést. Így aztán nem csoda, hogy pl. az Avenida 9 de Julion legalább 5 lámpaváltással értünk át. Kérdeztem, hogy a matrobuszra (ami a sugárút közepén külön 2 sávon közlekedik speciális járművekkel, amik a magasított peronokhoz oda tudnak állni) hogyan lehet jeget venni, a válasz az volt, hogy minden megállóban van jegy automata. Bejártuk a Retiro városrészt, megnéztük a legmagasabb épületet és a Monumental Towert, majd a Recoleta városrész felé indultunk tovább, ahol a temetőben sok más turistával együtt Evita sírját kerestük meg. A csoportvezetőnk valószínűleg nem járt még itt (és talán Buenos Airesben sem), mert azt vezette fel, hogy a temetőben órákig lehet bolyongani, pedig az egész nem foglal el nagy helyet, igaz, hogy nagyon sűrűn vannak egymás mellett a kripták. Érdekes domborművek, szobrok között jártunk, mire rábukkantunk Evita családjának kriptájára. Sorba kellett állni ahhoz, hogy egy-két fotón is megörökíthessük a síremléket. Innen kicsit szemerkélő esőben tértünk vissza a szállodába. Még mindig volt egy kis idő a vacsoráig, amit a szomszédos hotelben szolgáltak fel. Előkerültek az esőköpenyek, esernyők, mert közben leszakadt az ég, de mire hazafelé tartottunk már csak csepergett az eső.

November 13-án a csoport nagy része hajnalban reggelizett, mert már 6 órakor útra keltek Montevideoba, Uruguay fővárosába. Én erre a fakultatív programra nem neveztem be, egyrészt, mert Montevideot az ott töltött 8 hét alatt valószínűleg jobban megismertem, mint egy fél napos városnézés alatt lehet, másrészt szerintem az oda-vissza majd 8 órás hajóutat nem éri meg a város gyors megtekintése. Nagyon klassz a kikötője és a Rio de la Plata partja, amiről először nehéz volt elhinni, hogy nem az óceánpart, mert sehol nem látni a szemközti partot a széles torkolatnál, de maga a város eléggé hasonlít Buenos Airesre, annak kistestvére. Az egyik legfontosabb épületének ikertestvére  Buenos Airesben áll. Szerintem a Buenos Airessel éppen a folyó túloldalán álló Colonia Del Sacramento világörökség városka sokkal érdekesebb, mint Montevideo és sokkal gyorsabban megközelíthető BA-ból. A vacsoránál beszélgettünk néhány utastársunkkal és voltak, akiket beoltottam a Dulce de Lecce (karamell) rajongásommal és felhívtam figyelmüket, hogy Montevideoban minden élelmiszerboltban többféle kiszerelésben kapható. Ez volt az egyetlen, ami miatt kicsit bántam, hogy nem megyünk át Montevideoba,

Mi jól kialudtuk magunkat, 8 óra körül mentünk le reggelizni, sok finomságot végigkóstoltunk. Nálam a dulce de leccével töltött croisson volt a nyerő. Reggeli után gyalog indultunk útnak. Megkerestük a kongresszus épületét, amit előző nap csak futtában láttunk a buszról, előtte a parkban nézelődtünk egy kicsit. Sok kutya él Buenos Airesben, rendszeresen sétáltatják őket és rendesen összeszedik utánuk a végterméket. Most nem voltak felöltöztetve, mint amikor télen jártam arra, pedig csak 5-6 fokkal volt melegebb. Elsétáltunk a Plaza Del Mayora, bementünk a múzeumba és a katedrálisba is, majd az obeliszk felé vettük az irányt. Útközben felfedeztünk egy ajándékboltot, ahol kétféle kiszerelésben, több méretben találtunk dulce de leccét. vettünk egy dobozosat, majd visszafelé indultunk a szállodába. Az obeliszknél beálltunk a szelfizők sorába, akik a nagy BA betűkkel és az obeliszkkel a háttérben fényképezték magukat, egymást különböző beállításokban. Mi is lőttünk néhány fotót, aztán tovább indultunk. A következő körforgalomnál az egész sugárutat lezárták, buszok álltak körben és sok száz, vagy talán ezer kék egyenruhás buszvezető sztrájkjába csöppentünk bele. Mindenfelől jöttek zászlókkal, dobokkal, nagy heppening kerekedett. Visszaérve a szállodába pihentünk egy kicsit, közben az időjárás is kedvezően alakult, a borongós délelőttöt napos délután váltotta fel. Szerettem volna Lacinak is megmutatni a botanikus kertet és a japán kertet, első látogatásomkor nagyon tetszettek. Arra emlékeztem, hogy a buszokon csak aprópénzzel lehetett fizetni a jegyautomatáknál, de mintha a metróban tudtunk volna könnyebben jegyet venni. Kinéztük, hogy hogyan tudunk eljutni a japán kerthez, ez metróval tűnt a legegyszerűbbnek. Előtte még meglátogattuk a helyi idegenvezető által a világ legjobb fagyizójaként emlegetett fagylaltozót és 2x25 dkg fagyit ettünk ebédre. A Corrientes Avenidán található kis Cadore fagyizó nem okozott csalódást. A kis, hosszúkás üzletben 50 féle fagyit árultak. Jó ideig eltartott amíg eldöntöttük, hogy mekkora és milyen fagyit kérjünk, de ezzel nem voltunk egyedül. A fagyit aztán a fal melletti padon ülve fogyasztottuk el, még így is megesett, hogy a púpozott tálból lecsöpögött néhány csepp.

Innen egy metróállomást keresve mentünk tovább. Egy kereszteződésben, ahol két metróvonal is keresztezi egymást először nem jó lyukon mentünk le, vissza, át a másik oldalra, ismét le. A pénztárnál mondtam, hogy négy jegyet kérek, erre a pénztáros közölte, hogy nem tud jegyet adni, egy kék kártyát mutogatott, hogy olyan kell. Sajnos nem kérdezősködtem tovább, bár spanyol nyelvtudás nélkül nem sok esélyem lett volna. A mertoval utazást feladtuk, maradt a busz. Visszasétáltunk a szállodába, ott a portán kérdeztem, hogy hol lehet buszjegyet venni. A portán levő fiatalember nem beszélt angolul, felhívott valakit és átadta a telefont. Az illető mondta, hogy kioszkokban lehet buszjegyet venni. Kérdeztem a srácot, hogy hol találok ilyen kioszkot, ő meg az utca másik oldalára mutogatott ahol egy éjjel-nappali bolt és egy lottózó volt. A lottózó előtt mindig sor állt, kiderült, hogy azért, mert max. 2 ember tartózkodhat egyszerre a helyiségben. Beálltunk a sorba, szerencsére csak ketten álltak előttünk. Amikor bekerültünk, az eladó lány nagyon csodálkozott, hogy nála akarunk buszjegyet venni. Felírta egy papírra, hogy milyen kiírást keressünk a metróállomásokon, ott lehet buszjegyet venni. Elindultunk, néhány sarokra találtunk is olyan feliratot, mint ami az útmutatásban szerepelt. Laci lement, kileste szótárból, hogy hogy van a buszjegy spanyolul, majd egy idő múlva roppant csalódottan tért vissza. Nagyon nehezen tudta megértetni magát, végül buszjegy helyett ezúttal sárga színű kártyát lobogtattak előtte. Ekkor már sötétedett, letettünk a japánkert meglátogatásáról, helyette visszamentünk abba az üzletbe, ahol délelőtt karamellt vettünk és most egy literes üveggel gazdagítottuk a karamell gyűjteményünket.

A vacsoránál találkoztunk útitársainkkal, akik szintén nem vettek részt a fakultatív kiránduláson, ők szerencsésebbek, illetve ügyesebbek voltak nálunk. Az egyikük a portán kapott egy metrókártyát és azt tudta használni (olyan metrobusz megállót mi is találtunk, ahol bankkártyával fel lehetett tölteni a közlekedési kártyát), a másikuk nemes egyszerűséggel 200 pesot nyomott a metronál a pénztárosnak és ezért kaptak egy kártyát valamennyi pénzzel feltöltve, de nem tudják, hogy mennyit használtak el belőle.

 Mi kicsit csalódottak voltunk, hogy a csoportvezető semmilyen információt nem adott azoknak, akik nem vettek részt a fakultatív programon, hogy mivel tölthetik BAben a napot és hogyan tudnak közlekedni. Számára is újdonság volt, amikor mondtam neki, hogy hogyan lehet jegyhez jutni a városban (bár ha már ő nem tudja, legalább a helyi idegenvezetőt megkérhette volna, hogy tájékoztassa az utasokat).

Az első vacsora fő fogása a méltán híres argentin marhasült volt, bár nekem ez a sült jó ízű, de túl zsíros volt és nem is omlott el a szájban. Gondoltam, biztos lesz még alkalmunk finomabbat is kóstolni.

November 14. szerda

Az argentin pampák és egy estancia meglátogatására mi is beneveztünk. Kicsit zűrösen indult a nap, már az egész csoport lent várt a hotel előterében, sőt egy másik csoport tagjai is, de a busz nem volt sehol. Jött a hír, hogy dugóba keveredett, majd  busz befutott, de az idegenvezető nem. Ezen a napon egy másik helyi idegenvezető kísérte volna a csoportot. Helyi szabályok szerint helyi idegenvezető nélkül sehova nem mozdulhat ki külföldi csoport, a buszvezetőnek erre nincs jogosítványa. Vártunk, vártunk, kiderült, hogy aki aznap jött volna velünk az lemondta, gyorsan riasztottak valakit, akinek még el kellett készülnie, majd odaérni a hotelhez, ki tudja milyen messziről. A másik csoport már rég elment, a buszunk ott állt az utcán, végül majd két órás késéssel befutott az aznapi beugró idegenvezető és elindulhattunk. Szerencsére nem az ország másik végébe igyekeztünk, kb. másfél – két órás buszozás után meg is érkeztünk a Santa Suzanna estanciára, ami láthatóan elsősorban az idegenforgalomból él. Más csoportok buszai is voltak már a parkolóban, ahogy közeledtünk láttunk lovas csoportokat, lovaskocsikat. Amikor leszálltunk a buszról kis üdvözlő itallal (vörösbor, fehérbor, narancslé) és frissen sült, meleg húsos táskával kínáltak minket. A hatalmas grillsütőn már elő voltak készítve hurkák, kolbászok, csirkék, sertés- és marhahúsok. Egy nagy fedett helyiségben megterítettek az ebédhez, egy ajándékbolt is kapcsolódott hozzá. Kint szépen ápolt nagy zöld terület pálmafákkal, virágokkal, madarakkal. Dél-Amerikában is egyik kedvelt szórakozásom volt a madarak különös énekének figyelése és a lombok között a hangot adó madarak keresése. Kis körülnézést követően már fel is pattanhattak a roppant szelíd lovakra, akik lovagolni szerettek volna. Laci is benevezett, én inkább nem követtem azokat az útitársnőket, akiket 2-3 gauchó tuszkolt fel szegény pacira. A lovaskocsizáshoz nagy tolongás volt, inkább barátkoztam az estancia kutyáival és egy ragadozó madárral, aki egy kerítésoszlopon illegette magát nekem. Hol egy lábra állt, hol kettőre, időnként a profilját mutatta, majd szemből méregetett és bólogatott. Egészen közel mehettem hozzá, csak akkor repült el, amikor mások – észrevéve nagy barátkozásunkat – a közelünkbe tolakodtak néhány jó fotóban reménykedve.

Az ebédhez nagyon finom vörösbor szolgáltak fel, az üdvözlő italnál is sokkal jobbat. Aztán jöttek egymás után a fogások. Először többféle saláta, amit folyamatosan újra hoztak, ha elfogyott.  Majd a grillen sült finomságok: véres hurka, májas hurka, sertéssült, csirke, többféle marhasült. Na itt aztán lehetett élvezkedni, kinek az egyik, kinek a másik fajta ízlett jobban, az biztos, hogy senki nem maradt éhen. Közben folyamatosan újították a borokat is az asztalon. Az ebéd végeztével kis műsort is adtak a színpadon. Köszöntötték a jelen levő nemzeteket – elég sokfelől voltak a magyarokon kívül – majd nagyon hangulatos tangó előadás, a végén a zenére néhányan a közönségből is táncra perdültünk. Az ebéd után a karámnál tartottak egy gaucho bemutatót, a kutyák terelték a lovak csoportját, aztán a gauchok vágtában gyűrűket szegtek le a dárdájukkal, amit aztán a közönség csinos fiatal hölgy tagjainak ajánlottak fel. Sajnos arra már nem volt idő, hogy a közeli épületben levő múzeumot is megnézzük – néhányan, akik nem voltak lovagolni oda is eljutottak -, mert már indulni kellett visszafelé. Ez a nap egy kicsit sűrűre sikerült, ha tudtuk volna, hogy az estancia látogatással egy napon lesz a tangó est és hogy ez igazából a tangó fejlődését bemutató eléggé mesterkélt táncos színház, akkor a vacsorával összekötött tangó est programot kihagytuk volna. Egyáltalán nem voltunk éhesek, alig tudtunk valamit fogyasztani az egyébként ízletes vacsorából, utána pedig a tangó est eléggé mesterkélt volt, egyáltalán nem adta vissza azt a hangulatot, amit mi az érzelmekkel túlfűtött tangóról elképzelnénk. Filmekből sokszor láttuk a tangó lépéseket, na ezt se sikerült itt felfedezni.

November 15. csütörtök

Korai reggeli után kijelentkeztünk a szállodából és a belföldi repülőtérre indultunk, ahonnan Puerto Iguazuba utaztunk. Délután az argentin oldalon tekintettünk meg néhány kilátópontot. Először kisvasúttal utaztunk az Ördögtorok-szakadék közelébe. Már messziről hallatszott a vízesés robaja és látszott a pára, amit a lezúduló víz kavart. Fém rács járdán lehetett megközelíteni a vízesést, olyan volt, mintha a vízen járnánk, alattunk a folyó, kisebb zúgók, a folyóban nagy halak látszottak a lábunk alatt. Bár a vonat indulására majd egy órát vártunk, mert sokan voltak és nem kaptunk jegyet csak egy később induló vonatra, sajnos a vízesés megtekintésére korlátozott idő állt rendelkezésre.  Néztem, ahogy csöpögő vizes emberek jöttek szembe a vízesés felől. Szerencsére remek meleg idő volt, 30 fok körüli hőmérséklet, így direkt jól esett, amikor az Ördögtorok közelében a kavargó párában mi is csurom vizesek lettünk. Az egyetlen gondot az jelentette, hogy a fényképezőgép lencséje is csupa vízcseppet mutatott. Lenyűgöző volt a vízesés, az Ördögtorok hatalmas tölcsére, az iszonyú mennyiségű víz, ami hatalmas erővel zúdult lefelé. Egy kicsit az élővilággal is ismerkedtünk, mindenfelé ormányos medvék tűntek fel, kéregettek, maradék élelmet keresgéltek, az utakon, út mentén járkáltak aranyosan mozgatva az orrukat, hosszú csíkos farkukat. Felkészítettek minket, hogy nem célszerű túlzottan barátkozni velük, mert bizony harapnak, de különben békésen bóklásztak a lábunk mellett. Néhány helyen leguánokat is láttunk az avarban, meg persze mindenféle madarakat láttunk és hallottunk. Néhány szemfüles csoporttársunk kis majmokat is látott. Szerencsére a környék szintén jellemző állatával, a leopárddal nem kerültünk közelebbi ismeretségbe. Lefelé a végállomás előtt leszálltunk a vonatról és egy sétaúton újabb fantasztikus részeit láttuk a hatalmas vízesés rendszernek. Helyenként csodálatos szivárványok bukkantak elő, az esőerdőben haladva egy-egy pontról a vízesés újabb és újabb ágaira nyílt kilátás. Nagyon szeretem a vízeséseket, sokat volt szerencsém megtekinteni. Izland és Norvégia tengerből kiemelkedő hegyei megannyi csodás vízeséssel kápráztattak el. Új-Zélandon is egymást érték a vízesések. Ausztriában megmásztuk a Krimml vízesés mellett vezető túrautat, Svájcban, a Dolomitokban, Kínában és másfelé sok-sok vízesést láttunk. Megcsodáltuk a Niagarát, az is hatalmas élmény volt és Kanadában láttunk még jó néhány remek vízesést. Mégis, ha az összes vízesés, amit életemben eddig láttam mind felsorakozna egymás mellett, alatt, fölött az se tudná kiadni azt az elképzelhetetlenül csodálatos vízesésrendszert, ami az Iguazu. Ráadásul ezen a napon még csak az argentin oldalon jártunk, tehát nagyrészt a brazil oldal vízeséseit láttuk. Szerencsére másnap folytatódott a csoda megismerése.

November 16. péntek

Az éjszakát már Brazíliában töltöttük, Foz do Iguassuban. Elég gyanús részen haladtunk át a busszal a szálloda felé, ezért nem is nagyon csodálkoztunk, mikor a csoportvezető a lelkünkre kötötte, hogy a szállodából legfeljebb felfelé induljunk el az utcán, ha mindenképpen még egy kicsit mászkálni szeretnénk, lefelé erősen ellenjavallott.

Ezen a napon derült ki, hogy a program, amit az utazási iroda honlapjáról nyomtattam ki kicsit más, mint ami a csoportvezetőnél van. Mondjuk más utazási iroda megtesz annyit, hogy egy ilyen, egyáltalán nem olcsó utazáshoz ad, vagy elküld egy kinyomtatott / kinyomtatható programot. Ugyanazzal az elnevezéssel kicsit más a tartalma az útnak időponttól függően. Így én abban a – téves – feltételezésben voltam, hogy az Iguazunál, ami számomra (de ahogy az utastársaimmal beszélgetve kiderült sokan másoknak is) az út fénypontja majdnem 3 napunk lesz, erre kiderült, hogy ez csak szűk 2 nap, mert másnap nem délután repülünk Rio de Janeiroba, hanem már kora reggel. Foz do Iguassu híres madárparkjának megtekintése nincs benne a programban, csak könyörgésemre Rodrigo, a helyi idegenvezető (aki egyébként az út során a legjobb idegenvezető volt) kitalálta, hogy fakultatívan (tehát külön fizetve) meg lehet nézni, amíg a többiek, akiket érdekel helikopterrel fentről tekintik meg a vízesést. Mondjuk a helikopterezés kihagyásáról döntöttünk, Laci szerint a 6 fős helikopter középső üléseiről nem volt jó kilátás és ahogy láttuk elég magasan szálltak a helikopterek a vízesés fölött, ami szintén nem a jó kilátást erősíti. Ezen a napon a délelőtt az Itaipu gát felkeresésével telt. Őszintén szólva bármennyire is nagy vízierőművet alkottak a folyón nem igazán látványos egy ilyen gát. A három ország (Argentina, Brazília, Paraguay) határán a szép kilátást nyújtó kilátópontot se kerestük fel, csak jelezte az idegenvezető, hogy „arra van és nagyon szuper onnan a kilátás”. Szerencsére amíg a helikopterezésre felkészülés, a turnusok lebonyolítása történt volt egy kicsit több, mint egy óránk, hogy végigjárjuk a madárparkot. Rózsaszín csodák, nagycsőrű tukánok, beszélgető – veszekedő papagájok, a földön békésen mászkáló teknősök, baglyok, lepkeház csodás pillangókkal, ragadozó madarak – érdekes volt, csak egy kicsit meleg.

Amikor összeszedtük a helikopterező csapatot a busz egy sétaút elejére vitt minket, ahonnan gyalog indultunk lefelé, mindvégig a vízesésekre csodás kilátással, csak a növényzet takarta őket néha. Az idegenvezető találóan mondta, hogy az Iguazu színpada Argentinában van, a nézőtér pedig Brazíliában. Nehéz szavakkal leírni, hogy milyen káprázatos látványban volt részünk. Néhány helyen láttuk a hajókat, amikkel a vízesések alá is bementek, az utasok garantáltan tetőtől talpig vizesek lettek. A csoportból is néhányan kipróbálták, nem csalódtak, vizesebbek akkor se lehettek volna, ha úsznak a folyóban. Azért mi se maradtunk szárazon, az út végén az egyik vízesés fölé benyúló rácsos kilátó úton és annak végpontján minket is megfürdetett a vízesés párája. Nagyon jólesett, hogy a 32 fokos melegben rajtunk száradtak meg a ruháink, addig legalább a párolgás hűtött minket. Amíg a hajókázós csoport a vízesés alatt áztatta magát mi kicsit visszasétáltunk a gyalogúton, aztán letelepedtünk egy kilátópontnál és hol egy kőpadról, hol a mellvéd mellől csak legeltettem a szemem, nem tudtam betelni a látvánnyal. Mindig újabb és újabb izgalmas kis részlet keltette fel a figyelmemet, aztán vissza az összképre ilyen, meg olyan szögből, megint egy részlet, mintha madárként röpülnék fölötte és kóstolgatnám a látványt. Túl gyorsan eltelt a másfél óra, indulnunk kellett.

November 17. szombat

Kora reggel irány a repülőtér, utazás Rio de Janeiroba. Ott is csak este lehetett elfoglalni a szállodai szobákat, buszos városnézéssel indítottunk. Először a stadiont néztük meg, úgy tűnik az utazási irodáknál is első és legfontosabb látnivalóvá a stadionok léptek elő, Buenos Airesben és Rióban is ez volt az első, amit megnéztünk. Ezután a híres riói karneváli felvonulások helyszínét néztük meg, egy üres tér, két oldalt tribün sor. Azért a turisták kedvéért működött néhány jelmezkölcsönző, lehetett fényképezni beöltözött táncosokat (pénzért), lehetett bérelni jelmezt, beöltözni egy-két fotó kedvéért. Néhány helyen a városban be lehetett kukucskálni raktárakba, ahol a karneváli kocsik várták, hogy ismét felvirradjon az ő napjuk. Érdeklődtem, hogy bemegyünk-e a könyvtárba, mert láttam róla képeket, fantasztikus, még sokkal jobb, mint Buenos Airesben a színházból kialakított könyvesbolt, de a magyar csoportvezető még csak nem is hallott róla, a helyi idegenvezetőtől pedig az volt a válasz, hogy hét végén zárva van. Az épületet láttuk kívülről, tényleg zárva volt. Megnéztük a katedrálist és harangtornyát, szerintem Kuopioban a fa alaprajzú beton templom, vagy akár Helsinkiben a sziklatemplom sokkal felemelőbb, különlegesebb látvány, mint ez a megfeketedett beton szörny. Útközben figyeltem a grafittiket, volt belőlük elég. 2017-ben a Finn filmnapokon láttam egy dokumentumfilmet, Pixadores címmel, ami Sao Paoloi favellákben élő fiatalok életéről szólt, akik utcaművészeknek tarják magukat, azon versenyeznek, hogy a rendőrökkel versenyt futva melyikük tudja minél magasabb és veszélyesebb helyre felfesteni a jelszavaikat anélkül, hogy elkapnák. A másik, nem kevésbé veszélyes szórakozásuk, hogy száguldó vonatokon kilógva, vagon tetőn utaznak.

Valójában ezen a városnézésen a Selaron lépcső közvetlen közelében jártunk, de a csoportvezetőnknek és az idegenvezetőnknek se jutott eszébe, hogy megemlítse, a náluk jobban felkészült utastársunk reklamálásának köszönhető, hogy utolsó nap végül elmentünk megnézni ezt az emblematikus lépcsősort.

Rio két csúcs turista látnivalója a Cukorsüveg és a Krisztus szobor, valamint a kilátás a városra ezekről a magaslatokról. Sajnos fotózás szempontjából nem jó időzítéssel kerestük fel ezt a két helyet. Délután mentünk fel a Cukorsüvegre, illetve az előtte levő másik hasonló formájú hegyre, amit jobb lett volna délelőtt megnézni, akkor süti meg a nap. Másnap délelőtt pedig a Corcovadora mentünk fel, ahol a Megváltó krisztus szobrának a délutáni nap állt volna jobban. Hiába vetették fel többen is ezt a szempontot, a csoport vezetői nem foglalkoztak vele.

A szállásunk a Copacabanán volt, a szállodai szobából, ha kinyitottuk az ablakot oldalt kiláttunk az óceánra. Első nap nem volt alkalmunk lemenni az óceán partra, mert este vacsora, majd szamba előadás volt a program, éjjel pedig az álmoskönyv szerint nem tanácsos a parton csatangolni. Fantasztikus vacsoránk volt. Előételt, köretet svédasztaltól lehetett venni, az asztalnál pedig sorra jártak mindenféle nyársra húzott sültekkel, amikből kis szeleteket vágtak le annak, aki kért. Addig hordták a legalább 10-12 féle nyársat körbe, amíg valaki azt nem mondta, hogy köszöni neki már elég. Vacsora után indultunk a színházba, ahol érkezési sorrendben lehet helyet foglalni. mi nagyon jó helyre ültünk, csak kicsit később derült ki, hogy a légkondi pont oda fújja a jéghideg levegőt. Először Laci menekült el, aki még egy pulóvert se hozott, átült egy másik sor szélére, aztán én is feladtam és egy szélső szakasz elején foglaltam helyet. A szamba est jobb volt, mint a tangó, elsősorban azért mert játékos formában már induláskor megmozgatták kicsit a közönséget szamba oktatás jelszóval, majd a végén sokakat felvittek magukkal a táncosok a színpadra és ott együtt buliztak egy kicsit, persze ki hogyan tudott mozogni úgy csinálta.

November 18. vasárnap

Délelőtt a Corcovado és a Megváltó Jézus szobra volt a program, majd egy botanikus kert, délután pedig volt egy kis szabadidőnk. Persze a többség egyből indult a strandra, fürdeni az óceánban a Copacabanán – mekkora buli. Ahogy a parthoz közeledtünk látszott, hogy elég nagy hullámok vannak, csak a part mentén voltak néhányan a vízben. Nekem eszembe jutott, amikor vagy 20 éve egy barátunk a kulcscsontját törte a Copacabanán, mert egy alattomos hullám fellökte és rosszul esett a karjára. Az első próbálkozók „Jaj de hideg!” felkiáltással 2-3 méterről visszafordultak. Nekem eleve csak annyi volt az ambícióm, hogy max. térdig bemegyek, ez az első hullámmal meg is valósult, ennyi elég volt, utána a parton a kemény homokon sétáltam még. Laci volt az egyetlen, aki bement úszni. Időnként aggódtam, mert teljesen eltűnt a hullámok mögött, amikor kijött mondta is, hogy nagyon erős áramlatok voltak egy kicsit beljebb. Mi viszonylag nagy csapattal voltunk, egy percre se hagytuk felügyelet nélkül a cuccokat. Másnap újságolta az egyik útitársunk, hogy amíg bement egy kicsit a vízbe a sortját megfújták a strandon. Szerencsére a felesége és lánya cuccát nem bántották, de ő csak a tetejébe dobra a nadrágját, valaki arra járva felkapta és elvitte. Ilyen bármikor, bárkivel megtörténhet, pedig elég sűrűn láttunk rendőröket mindenfelé, a parton is.

November 19. hétfő

Csepergős, esős időre ébredtünk, a hőmérséklet is csökkent, mi pedig kirándulni indultunk Paratiba, Brazília egyik legszebb történelmi kisvárosába. Tudtuk, hogy hosszú lesz az út, oda-vissza 8 órás buszozást említettek a programban, de arra nem számítottunk, hogy még ennél is sokkal hosszabb lesz. Az első megállónál (kb. másfél óra buszozást követően) kiderült, hogy baj van a fékkel, levegős volt, már kis sebességnél befogott. Próbálgatta a sofőr, de nem akart megjavulni. Telefonos segítséget kért és annyira sikerült rendbe hozni, hogy tovább tudjunk menni. Szerintem nem volt egészen biztos benne, hogy minden rendben lesz, elég óvatosan vezetett. Így a 4 órás utat 6 óra alatt tettük meg. Útközben elég intenzíven esett az eső, néha kicsit gyengébben. Amikor megérkeztünk Paratiba még mindig esett. Előbb újabb részeken, majd a régi város nagy kövekkel kirakott, nyaktörő utcáin igyekeztünk az étteremhez, ahol ebéddel vártak. Útközben csak a lábam elé figyeltem, nem szerettem volna elesni. Az étterem a folyóparton állt, fedett teraszán terítettek nekünk. Ebéd alatt néztük hogy hol esernyő alatt, hol anélkül jártak a közelben levő hídon. Mire befejeztük az ebédet nagyjából elvonult az eső, bár időnként csöpögött és néha az esőköpenyt is fel kellett venni. A városban tett séta során kiderült, hogy nem csak az utak burkolata, hanem a házak is régiek, szépen felújítva. A házakon színes ablakkeretek, ajtók, a korábbi tehetős kereskedők emeletes, díszített házai a városka fénykorát idézik. Több templom is volt a városban. Külön templomuk volt a gazdagoknak, a szabad embereknek, a rabszolgáknak.  A városkát 1667-ben alapították és a XVIII. században fontos település volt elsősorban a cukornád és az abból készült rum miatt. Másik fontos eleme volt a gazdagságnak, hogy biztonságos kikötőit használták a Portugáliába induló aranyszállítmányok továbbítására. Amikor a várost elkerülő utak megépültek Parati feledésbe merült, az 1970-es években fedezték fel újra az idegenforgalom számára. A rumkészítésnek nagy hagyományai vannak, mindenféle ízesítésű rumokat lehet kapni. A kis boltban, ahova betértünk szerencsére kis üveg ízesített karamell krémeket is felfedeztünk, amiből kicsit feltankoltunk.

Amíg mi ebédeltünk és várost néztünk érkezett egy másik busz, hogy biztonságban visszavigyen minket Rióba. Útközben a szállodai étteremmel azt is leegyeztette a helyi idegenvezetőnk, hogy megvárják a zárással, hogy hazaérjünk és meg tudjunk vacsorázni. Egyébként az étterem 21.30-ig volt nyitva, de tényleg megvártak minket, pedig csak 21.50 körül értünk vissza.

November 20. kedd

A program szerint ezen a napon, mivel csak este indult a gépünk még kirándultunk volna Petropolisba, a hegyek között fekvő kisvárosba, ami a kellemesebb éghajlata miatt az utolsó brazil császár kedvenc tartózkodási helye volt, nyári palotájában ma múzeum működik. Csak délre kellett kijelentkeznünk a szállodából, délelőtt még igyekeztünk elkölteni a brazil pénzünket.

Az a busz jött értünk, amelyik előző nap bedöglött alattunk. Először a Selaron lépcsőhöz indultunk. Már ekkor feltűnt, hogy a városban nagyon lassan haladt a buszunk. Nem volt nagy forgalom, mi mégis szinte lépésben mentünk. Kérdeztük, hogy mi a baj, a válasz az volt, hogy azért megyünk lassan, hogy utoljára még gyönyörködni tudjunk a városban. Hát Rio nem valami gyönyörű város. Lépten-nyomon kibukkan a szegénység, a lepattantság. A város fekvése nagyon szép de a legszebb képet olyan távolságból mutatja, ha a Cukorsüvegről, vagy a Krisztus szobor lábától tekint le rá az utazó. A Salaron lépcső is kicsit ellentmondásos. 125 méter hosszú 250 lépcsője valóságos műalkotás: a brazil zászló színeiből – kék, zöld és sárga – álló csempetöredékekből, valamint oldalt kerámiákból és tükrökből kirakva. 300 csempe kézzel díszített, maga a művész, Selaron festett mindre egy állapotos afrikai nőalakot. Figyelmeztettek minket, hogy vigyázzunk a holminkra, az odavezető szűk utcában és a lépcsőn nyüzsögnek a turisták (és gondolom a zsebtolvajok), a szomszéd utcába már nappal se mernék bemenni. A falakon grafittik, képek, (meglepően jók), az egyik sarkon egy templom, az utcácskák előtti téren egy hotel, annak belső udvari tűzfalán egy szintén nagyon jó festmény.

Amikor tovább indultunk egyre nyilvánvalóbb lett, hogy valami gubanc van a busszal, talán nem tudták éjjel megjavítani, bár most valami más hibája jött elő. A sofőr és a helyi idegenvezető hosszasan értekeztek, telefonálgattak, majd bejelentették, hogy a Petropolisba vezető hegyi úton egy kamion karambolozott, le van zárva az út, nem tudunk odamenni, helyette Niteroiba megyünk, ami a riói nagy híd túloldalán fekszik és kapunk ebédet is. Nem én voltam az egyetlen, aki szerint a kamion baleset csak mese volt, a busz döglődött, azért nem mertek nekivágni az útnak, nehogy lekésse a csoport a repülőt, ha útközben végképp bemondja az unalmast a busz. Niteroiban megnéztünk egy ufo alakú kiállítótermet egy kevéssé érdekes kiállítással, sétáltunk az öböl partján, ebédeltünk egy svédasztalos helyen aztán nagyon időben kiértünk a repülőtérre, ahonnan néhány óra múlva megkezdtük az utunkat hazafelé.

Mostanában szoktunk utazási irodákkal is utazni olyan helyekre, ahova egyedül nem szeretnénk elindulni, szerencsére ennek az útnak a kivételével többnyire pozitív tapasztalataink voltak, itt a programszervezéssel, az előkészítés figyelmességével, a csoportvezetővel, a kinti szervezéssel és idegenvezetőkkel is számos probléma adódott. Üdítő kivétel volt Rodrigo az Iguazunál és szerencsére az ottani élményeket semmi nem tudta elrontani.

Partnereink:

Egyedi lakóautók gyártása. Lakóautók szervizelése, átépítése, felújítása.