Üdvözlünk téged Vándor,

egy Önszerveződő, Szabad és Nyitott, Baráti társaságban, a Magyar Lakóautó Klub-ban!

Regisztráció
Emlékezz rám

Január 2. Kedd

Reggel búcsút vettünk Éváéktól és Jacktól, aztán Figueres felé vettük az irányt. Kicsit kóvályogtunk a városban, minden parkoló tele volt, néhol dugóba keveredtünk, de végül sikerrel jártunk és a Dali múzeumtól néhány száz méterre találtunk egy ingyenes parkolót. A kijelölt parkolóban ugyan nem volt hely, de egy placcon más autók mellett meg tudtunk állni (N 42.26390; E 2.95236). Egy park mellett, vagy azon keresztül lehetett megközelíteni a múzeumot. Ahol először próbálkoztunk ott csak az előre váltott e- jeggyel lehetett bejelentkezni, de aztán megtaláltuk a hosszú sort, ahol az egyéni látogatók várakoztak a bejutásra. 65 év felett adnak kedvezményt a jegy árából, ehhez valami igazolványt kell bemutatni (Lacinak elfogadták a személyit). Így ketten 24 EUR-t fizettünk. Nagyon érdekes a múzeum, Dali mindenféle korszakából vannak alkotások. Felesége, Gala portréi, ékszerek, groteszk karikatúrák, tanulmányképek a fénnyel kísérletezve, tiltakozás a háború ellen, installációk, játék a bajusszal fényképek, meg még sok érdekesség. Mi “csak” 3 órát bóklásztunk és nézelődtünk, de ennél több időt is simán el lehet tölteni a múzeumban. Nem vagyok kifejezetten Dali rajongó, de sok műve nagyon terszett, némelyiket szívesen nézegetném a szobám falán is. Nem tudtam, hogy ilyen sokoldalú művész volt. Legjobban talán a Gala portréi és az első ránézésre néhány színes paca, de közelebbről szemügyre véve aprólékos tusrajzai tetszettek.

Figueres után Castello d’Empúries felé haladtunk tovább. A katedrálist már messziről lehet látni, arrafelé közeledve egy nagy parkolót találtunk, ahol megálltunk. A jelzéseket követve indultunk el az óváros felfedezésére. Castello d’Empúries fontos város volt a középkorban, tartományi székhely, virágzó kereskedőváros. A parkoló melletti utcában van a XX. Század elején is használt közösségi mosoda, a szárító madzagok néhány csipesszel még mindig jelzik a hely eredeti rendeltetését. A gótikus katedrális és a román harangtorony meghatározó építményei a városnak. Itt tapasztaltuk először, amit aztán sok más helyen is, hogy a templomoknak csak az előterébe lehet bemenni, onnan üvegablakon bekukucskálni a templomba. Ha valaki jobban szeretne látni 1 EUR bedobására egy kis időre felkapcsolják a benti megvilágítást.

A templom mellett található a középkori árkádos piac, ahol a kereskedés zajlott. A lakóhoz visszasétálva szinte minden házon volt valami tábla felirattal, ami azt mesélte el, hogy mi volt az épület eredeti rendeltetése. Nagyon tetszett, hogy angolul is szerepelt a szöveg a tàblákon. Így megtudtuk, hogy melyik épület volt az Ágnes rendi nővérek iskolája, hol volt az első zsinagóga, meg még néhány érdekes információt. Már kezdett sötétedni, ezért tovább indultunk éjszakára helyet keresni. Amikor kijöttünk a parkolóból akkor érkezett egy másik lakóautó. Ha egy kicsit korábban érkeznek – és ott éjszakáznak – valószínűleg mi is ott töltöttük volna az éjszakát. A park4night-ból néztem ki egy helyet (N 42.03289; E 3.12451) Torroella de Montgriban, ahova már sötétben érkeztünk szűk kis mellékutakon, csodálatos vörösre festett felhőkben gyönyörködve út közben. A hely egy körforgalomnál van, az út mellett kis park padokkal, asztalokkal, játszótérrel, mellette az úttól kicsit távolabb parkolóval. Itt is egyedül voltunk éjszaka és bár az úton volt némi forgalom, kellemes éjszakánk volt.

Január 3. Szerda

Imádom Katalóniát! Fantasztikus természet, magas hegyek, gyönyörű tengerpart, aranyos városok, eddig mindenhol találtunk nagy, nem fizetős városi parkolót, szép várak, templomok, kellemes időjárás.

La Pera parkolóból  (N 42.01985; E 2.97334) gyalog cserkésztük be a Castell de Púbolt – Gala Dali gótikus – reneszánsz kastélyát. Kicsit több, mint 1 km-t sétáltunk a gyönyörű napsütésben, teljes szélcsendben. Itt tűnt fel először, hogy az utak mentén a korlátok, útjelzők sárga szalgokkal, masnikkal díszítettek. A sok helyen látott “szabadság, függetlenség” felirattal összeállt a kép, Katalónia függetlenségéért protestálnak ilyen módon. Amerre eddig jártunk mindenhol a katalán zászló lobogott, nem a spanyol. Kicsit emlékeztetett a helyzet Észak-Írországra, ahol a házakra kitűzött lobogó adja tudtul, hogy ott angol barát protestánsok, vagy keresztény írek élnek. Bár idén nyáron kevesebb helyen láttam ezt a fajta kinyilatkoztatást, mint kb. tíz éve, amikor először jártam Észak- Írországban.

 A kastély közelében is van egy nagy parkoló (N 42.02353; E 2.97192) WC-vel, információs épülettel, padokkal, szemetessel. Nagyon tetszett a XI. századi kastély is (azért már modernizálták, a központi fűtést is bevezették), a berendezése, a kertje és a lépten-nyomon megjelenő Dali alkotások.

Amikor tovább indultunk a GPS teljesen elveszett, nem tudott tervezni, Laci bevetette a Garmint, először az is lefagyott, de aztán csak hajlandó volt tervezni.

Peratallada pici városa volt a következő célpont, ami a Lonely Planet szerint Katalónia egyik legaranyosabb városkája. Szerintem igaza van. Macskaköves utcácskák, mintha a középkorba csöppent volna az ember. Ráadásul igazi kívánság időjárásunk volt, napsütés, szélcsend, 21 fok. Úgy döntöttünk itt maradunk éjszakára. (N 41.97866; E 3.08811) Este még egyszer besétáltunk a városba, nagyon hangulatos volt a sárgás utcai lámpák fényében. Ezúttal néhány autóval is találkoztunk. Az egyik sokszoros tolatgatással próbált befordulni egy keskeny sikátorba, egy másik elképesztő ügyességgel tolatott be egy a városban ritka kincsnek számító garázsba, egy harmadik az utcán parkolt, mozgássérült sofőrje éppen hazaérkezett és nagy nehezen átült a ház mellett parkoló kerekesszékébe. Az autó mellett alig lehetett gyalogosan elaraszolni, a kocsival pedig csak tolatva lehet majd kiállni az utcából. Nem lehet egyszerű mozgássérülten az élet ebben a kisvárosban.

A parkolóban is lehetett fogni a városka free wi-fijét, ami azért volt fontos, mert Spanyolországban, ahogy eltávolodtunk a francia határtól nem volt mobil internet kapcsolatom. Lacinak a Vodafone hálózaton még csak-csak sikerült, bár eléggé változó erősségű internetre csatlakoznia, nekem viszont nem sikerült olyan szolgáltatóra rácsatlakoznom, ahol mobil internetet tudtam volna fogni. (Később szerencsére a telefon újraindításával megoldódott a probléma.)

Január 4. Csütörtök

Reggel először a tengerparti Begurba tartottunk és ott reggeli bemelegítésként felmásztunk a hegyormon látott pártás kőfalhoz, ahonnan remek kilátás nyílt a tengerre, benne néhány partközeli kis szigetre, a másik oldalon a távolban a Pireneusok havas csúcsaira, a közelben a városka házaira és a parkolóra, ahol Villámot hagytuk.

Innen Llafrancba autóztunk tovább, ahol egy világítótornyot és egy régi őrtornyot említett az útikönyv. A kikötő közelében parkoltunk az út mellett, onnan indultunk sétára a csodálatos napsütésben. A homokos strandon volt aki a vízbe is bemerészkedett fürdeni. Mi hosszú lépcsősoron indultunk a hegyre, elég gyorsan lemelegedett rólunk a pulóver. Én egy idő után nagyon örültem, amikor megláttam két padot. Le is telepedtem tengert bámulni, csak Laci ment tovább. Visszafelé csatlakoztam hozzá és a lépcsők helyett másik utat választva tértünk vissza a partra. Mielőtt tovább indultunk ettünk pár falatot – még tartott az otthonról hozott készlet.

S’Agaróban megnéztük az egységes stílusban épített házakat – állítólag Gaudi elvei alapján tervezték őket. Gaudi játékosságát ugyan csak elvétve sikerült felfedezni, de az egységes stílus kellemes környezetet eredményez.

Tossa de Marban egy temetőt említettek, ahol a modern szobrok érdemesek megtekintésre. Még Tossa de Mar előtt, Sant Feliu de Guixolsban találtam egy lakóparkolót, ezt céloztuk meg. (N 41.78029; E 3.01284) A könyv szerint ingyenes, a bejáratnál kis táblán azt írták, hogy 5 EUR/ nap, nyári szezonban 12 EUR/ nap, max. 5 napig lehet ott tartózkodni és fizetni a turista irodában lehet. Már jó néhány lakóautó állt a parkolóban, egy spanyol és egy holland kivételével franciák. Laci levette a motort és a szép napsütéses délutánban azzal indultunk el a 24 km-re levő Tossa de Marba. A kisebb-nagyobb öblökkel szabdalt part fölött a vörös-sárga sziklás hegyoldalban kanyargott az út, mint egy szalag. Szerencsére alig volt forgalom, nem is kellett sietnünk, gyönyörködtünk a környezetben. Tossa de Marban könnyen megtaláltuk a turista információs irodát, igaz, hogy még zárva volt sziesztára. Egy közeli térképen a temetőt is megtaláltuk és bár mentünk egy kört, mire a temetőt magát, majd a bejáratát is felfedeztük bent egyáltalán nem voltak szobrok. Nem igazán bánkódtunk, mert ezt az utat kár lett volna kihagyni. Visszafelé több helyen is megálltunk megcsodálni a tengerbe omló sziklaszirteket, a hegyoldalba épült üdülő központokat, amik közül némelyik teljesen belesimult a természetbe, míg mások kiríttak a környezetükből. Este még egyszer megnéztem az útikönyvet, ami ugyan Tossa de Marnál írja a temetőt, de aztán megtaláltam, hogy Lloret de Mar központjához közel található. Holnap majd lakóval megpróbáljuk becserkészni, addig úgyse mentünk volna el motorral.

Este éppen vacsoráztunk, amikor nagy durranásokat hallottunk, kiderült, hogy a városban tűzijáték van. Néhány rakétának a csillagjait is láttuk a szomszédos lakóautók és a távolabbi épületek fölött.

Január 5. Péntek

Reggel mégse Lloret de Marba, hanem Gironába indultunk tovább ragyogó napsütésben, de elég hűvösben.

Gironában nagyon nehezen találtunk parkolóhelyet a városközpont közelében. Egyszer bekeveredtünk az óvárosba, ahova már csak engedéllyel hajthattak be járművek, alig tudtunk megfordulni a szűk helyen. Minden parkoló dugig tele volt, személyautókkal is csak köröztek helyet keresve. Elindultunk kicsit kifelé és a folyóparton megláttunk néhány helyet egy parkolóban. Szerencsére az egyik hely akkora volt, hogy mi is befértünk. (N 41.99358; E 2.8261) Először csak Laci indult felfedezni a várost, de délutánra én is rendbejöttem és kettesben is bejártuk az óváros – régi zsidónegyed – utcácskáit, a lépcsőket kicselezve felmentünk a katedrálishoz, bent is körülnéztünk. Impozáns a katedrális nagy méretű belső tere, a főoltár fölötti ezüst baldachin, érdekesek a makettek, amik bemutatják az alakulását az V. századtól napjainkig, örömmel vesztem el a román kori kerengő oszlopfőinek fantáziadús díszítésében. A kapcsolódó múzeumban szép falikárpitok, dísztárgyak kaptak helyet. Sétáltunk a városfalon, ahonnan jó kilátás nyílik a városra, kicsit leültünk napozni egy parkban, ahol már nyíltak a színpompás kis virágok.

A Lonely Planet javasolt útvonalának következő állomása Vic. Itt először bevásároltunk, feltöltöttük a kenyér, gyümölcs és vízkészletünket és beszereztünk egy kis spanyol sonkát és kolbászt. Az óvároson keresztül navigált a GPS a lakóparkoló felé, többször olyan utcába akart irányítani, ahova tilos volt behajtani. Mindenhol szalagokkal kerítették el az utcákon a parkolókat, aznap estétől tilos volt megállni.

A lakóparkolóban (N 41.93451; E 2.24058) állt néhány lakóautó. A parkolós könyv szerint 5 EUR/nap a parkoló díja, mi vettünk is jegyet, egy egész hosszú slejfnit adott ki az automata, valaki másnak a jegyét is odaadta, aki még kora délután vett jegyet, meg üres jegyek is jöttek ki, amíg le nem téptük, hogy nekünk ennyi már elég lesz. Később egy német rendszámú lakóautóban láthatóan hosszú ott-tartózkodásra berendezkedett mozgássérült szomszédunk azt mondta, hogy télen nem kell fizetni a parkolásért, csak nyáron (bár ilyen sehol nem volt kiírva).

Vacsora után tűzijáték hangjait hallottuk a város felől és az ablakon kinézve láttuk is a felröppenő színes csillagokat. Miután megvolt a napi tűzijátékunk nyugodalmas éjszakát töltöttünk Vicben. Hajnalban, amikor felébredtem olyan hangokat hallottam, mintha távolabb sok ember ugyanazt kiabálta volna kórusban. Reggel Laci mondta, hogy ő is hallotta valami távoli kiabálás hangjait.

Január 6. Szombat

Reggel 0 fok körül volt a kinti hőmérséklet, még egy kicsit tettünk – vettünk a lakóban. A nap ugyan próbálkozott, de 10 órakor is még csak 0 fok volt, csak a korábbi -0 helyett +0. Ez az előző napi 21 fokhoz képest jelentős csökkenés volt.

Jól felöltöztünk és sétálni indultunk a városba. Engem még mindig meglep, hogy a zebránál nem kell megbizonyosodni róla, megáll-e az autó, mert biztos, hogy átengedi a gyalogost. Egy autós úgy meglepődött, hogy megálltam, aztán mikor átengedett még meg is köszöntem, hogy lefullasztotta a motorját.

A városban sokan tálca jellegű becsomagolt dolgot vittek a kezükben. Attán láttuk, hogy sok a cukrászda mindenfelé, más üzletekkel ellentétben nyitva is vannak és mindegyikben sok a vevő. Onnan jöttek ki a tálca jellegű csomagokkal. Vagy vendégségbe mentek és oda vitték a sütit,  vagy egyszerűen az otthoni ebédhez vittek egy kis nasit.

Megtaláltuk a főteret is, amit szép, többnyire régi házak vesznek körbe, csaknem mindegyiken politikai molinók, katalán zászlók.

Érdekes, hogy a viszonylag kis városokban is működik egyetem. Gironában és Vicben is van egyetem.

A lakóhoz visszatérve ebédeltünk, szervizeltünk (a víz nem működótt), aztán tovább indultunk.

Cardonahegytetőre épült várkastélya már messziről látszik az úton. Egy darabig felkacskaringóztunk a szerpentinen, aztán egy kanyarban levő kitérőnél hagytuk a lakót és onnan gyalog mentünk tovább. A várfal szélén kis őrtornyok állnak, ahonnan jó a kilátás a környékre. Maga a várkastély ma szálloda, de körbe lehet járni a várdombot, a templom is megtekinthető. Kicsit elromlott az idő, felhők takarták el a napot, a szél is feltámadt. Nem volt egyszerű megtalálni a GPS-ben Montserratot, ahol a hegyoldalban van Spanyolország egyik legfontosabb vallási központja. A hegyre vivő fogaskerekű vasút megállójánál parkoltunk, majd elindultunk felfedezni a vasutat. Kiderült, hogy óránként járnak a vonatok, az utolsó este 6 körül megy fel a hegyre, a jegyárak jócskán drágultak a Lonely Planet 2016-os adataihoz képest (egyébként máshol is azt tapasztaltuk, hogy eléggé felmentek a belépők, közlekedés árai).  Nem akartuk sötétben megnézni Montserratot, ezért úgy döntöttünk, hogy másnap reggel megyünk fel. Este kicsit sétáltunk még a lenti város keskeny utcácskáiban. Megfordulni autóval csak egy-kèt helyen lehetett, két oldalt a tükörtől kb. 1-1 cm volt a házak faláig. Ennek ellenére szinte csak nagy kocsikat láttunk, amikkel még nehezebb a szűk helyeken manőverezni.

Január 7. Vasárnap

Már este elkezdett esni az eső, később zivatar és jégeső is volt, majd néhány perces szünetekkel egészen délután 5-ig esett. A hegyből semmit nem lehetett lentről látni a felhőktől, valószínűleg fentről se volt jobb a kilátás. Így aztán ez egy lustálkodós nap lett. Este, amikor elállt az eső elmentünk egy kicsit sétálni, de különben olvasgattunk, a további utat terveztem. Ekkor vált világossá, hogy a kb. két hónapba nem fog beleférni Portugália és valószínűleg még Spanyolországban is kimaradnak megtekintésre érdemes helyek.

Séta közben érdekes volt látni, ahogy a kivilágított vonatok kacskaringóztak a hegyoldalban.

Január 8. Hétfő

Éjjel arra ébredtem, hogy egy kocsi hosszasan túráztatja a motorját. Laci reggel mondta, hogy előtte egy nagy csattanás is volt. Mindez a tök üres buszparkolóban. Reggel láttuk a szomorú eredményt. Egy vadiúj piros BMW-vel valószínűleg át akartak ugratni a buszparkoló közepén húzódó árkon, de nem sikerült. A kocsi eleje teljesen összetört, hűtő kiszakadt, motor is sérült, a hátulja pedig fennakadt az árokban, valószínűleg az alváz se úszta meg. Kicsit drága vagánykodás volt.

Az idő viszont kiderült, a reggeli második vonattal indultunk fel, a nap még küzdött néhány vékonyabb felhővel, ami érdekes látképeket eredményezett fentről. Először a bazilikába indultunk, ahol üveg mögött megtekinthető a “fekete madonna”, csak a kezében tartott földgömböt nem védi üveg, a zarándokok azt szokták megérinteni. Mi is megfogtuk a szobor kezét, majd egy kicsit nézelődtünk a környéken, amíg a múzeum kinyitott. Jó, hogy korán mentünk, mert később sok turistát hoztak buszokkal és vonattal is egyre többen érkeztek. Nyáron hatalmas tömeg lehet. A múzeumban szinte végig egyedül voltunk, csak egyszer csatlakozott hozzánk két őr, az egyikük éppen betanult, a tapasztalt kollégája azt mutatta végig neki, hogy melyek a legértékesebb festmények. Nagyon élveztük a múzeum széles körű gyűjteményét, több, mint két órán át nézelődtünk. Utána elindultunk, hogy felkeressük a barlangot, ahol a Madonna szobrot negtalálták, de amikor már jó darabon lementünk a hegyoldalban lépcsőkön és semmi biztató feliratot nem találtunk, hogy mennyit kell még menni a barlangig inkább visszafordultunk. Csúcsszezonban egy lanovka is közlekedik és egy másik funicularral fel lehet menni a hegy tetejére is, de ezeket most éppen felújították. Még egy kicsit sétáltunk, gyönyörködtünk a fölöttünk magasodó homokkő oszlopokban, illetve a völgybe nyíló kilátásban. A lakót nem lehetett látni, egy domb eltakarta.

A “searchforsites”-on találtam egy lakóparkolót viszonylag közel Barcelonához, úgy gondoltuk, hogy másnap onnan motorral megyünk be a városba egy kicsit csavarogni. Ebből nem lett semmi, mert a koordináták nem lakóparkolóhoz vezettek, hanem egy ipari területre, ahol különböző cégek telephelyei, raktárai voltak a környező utcákban. Ezután a “park4night”-hoz fordultam segítségért, ami talált is egy parkolót szervizzel Vilafranca del Penedèsben, ami az útvonalunkba esett.

Sok lakóautó állt már a parkolóban – jellemzően franciák – de azért szervizelés után Laci bebűvészkedte Villámot egy fél helyre (a kedves francia szomszéd félig keresztben állt, másfél helyet elfoglalva) Folyamatosan jöttek a lakóautók, szerencsére a személyautókkal pedig egyre többen távoztak, így majdnem mindenki talált helyet éjszakára. Elég forgalmas útkereszteződés mellett volt a parkoló, de csukott ablakoknál jól aludtunk. (N 41.34027;  E 1.69138)

Január 9. Kedd

Három monestir volt a napi penzum, ezeknek a cisztercita monostoroknak az együttese a környék középkori gazdasági fellendítésére tekintettel szerepel az Unesco Világörökség listáján, bár csak az egyik, a Reial Monestir de Santa Maria de Poblet került nevesítésre. A három, egymáshoz közel (20-30 km-re) fekvő apátságot a XII. században alapították szent Benedek szabályait követve. Olyan helyet választottak, ahol rendelkezésre állt víz, malom, gyümölcsök, mint az élet alapvető szükségletei és az egyszerűséget követték az épületek stílusában.

Fantasztikus hegyvidéken autóztunk, vörös sziklák között kanyarogtunk szerencsére gyér forgalomban. Meglepetésre a Reial Monestir de Santes Creus nem egy hegytetőn, vagy hegyoldalban, hanem egy völgyben tűnt fel.

Előtte parkolók, de csak egy építési vállalkozó autója állt a zárt kapu előtt. Elindultunk a falak mentén, láttuk, hogy a tetőn dolgoznak emberek, de a másik oldalon talált kapu is zárva volt. Traktorok jöttek-mentek az utakon, a földeken, gyümölcsösökben dolgoztak a helyiek. Út közben azt láttuk, hogy ahol egy kis sík területet találtak a hegyek között oda szőlőt és olajfákat ültettek. A roppant köves talajt nem lehet könnyű megművelni.

A főúton kicsit tovább sétáltunk és találtunk egy utat, ami levezetett a faluba, ott egy másik parkolót leltünk, majd egy nyitott kaput, ami egy nagy, hosszúkás térre vezetett, két oldalt narancsfák tele gyümölccsel, körben emeletes, díszített homlokzatú házak kis patiókkal, ahol kút áll középen. Ma lakások vannak a házakban, régen ez is a monostorhoz tartozhatott. A tér kapuval ellentétes oldalán áll a templom. Egy kis folyosón lehet elérni egy belső udvarra, ahol a turista információ, jegypénztár kapott helyet egy üveg épületben. Mi voltunk az egyedüli látogatók a reggeli órában. Az információnál egy helyes lány volt, aki kicsit átrendezte a táblán az időpontokat, hogy az angol nyelvű audio- vizuális bemutatása a7 apátságnak szinte azonnal kezdődjön. Ritka ötletes, élvezetes bemutatása volt az alapításnak, építésnek, mindennapi életnek. Az épületegyüttesben a kerengő kőcsipkéi és oszlopfői tetszettek a legjobban. Mire mindenfelé körülnéztünk más látogatók is érkeztek. Mi Poblet apátsága felé haladtunk tovább. Itt 17 EUR volt kettőnknek a belépő ( az előző helyen 9) és távolról se volt olyan érdekes és különleges a bemutatása, mint Santes Creusban. A templomba be lehetett menni, de csak egy darabig, ott rács zárta le a további részt. Óránként engedték be a látogatókat, már akkor jól átfagytam, amikor a hidegben, szélben a bebocsátasra vártunk. Nyílt a kapu, 20-25 percet kaptunk arra, hogy a földszinten körülnézzünk. Még két lány jött be velünk, de ők a teremőr ismerősei lehettek, leálltak beszélgetni. Túl sok nézegetni való nem volt, a kerengőnél más látogatókkal is találkoztunk, nem tudom, hogy őket előttünk, vagy utánunk engedték be. Közösen fagyoskodtunk és még néhányszor benéztünk a konyhába, ebédlőbe. Amikor letelt a 25 perc egy újabb ajtó nyílt meg előttünk, felmehettünk az emeletre, ahol a templom teljes hosszában a hatalmas dormitorium kapott helyet. Egy idő után kimehettünk a kerengő körül futó erősen lejtő párkányt körbejárni. Ezután a templom hátsó, zárt traktusába nyertünk bebocsátást, ahol közelről vehettük szemügyre a márvány oltárt és a ferdén elhelyezett királyi sírhelyeket. A látogatás csúcspontja számomra az volt, hogy a templom orgonáján éppen gyakorolt valaki, így megtapasztalhattuk a remek hangzását.

Ahogy a harmadik apátság felé indultunk Pobles városkában a GPS bevitt egy szűk utcába, ahol nem fértünk el az ott álló platós autó mellett. Kiderült, hogy a házat, ami előtt állt éppen felújítják, az erkélyről a kocsi rakterébe szórták le a sittet. Szerencsére nem jött senki mögöttünk, így Laci vissza tudott tolatni és egy másik úton hagytuk el a várost.

Vallbona de Les Mongesben a kolostor ma is működik, néhány tucat apáca lakja. A “park4night” lakóparkolót jelzett a városkában, de amerre a GPS akart vinni minket ott útlezárást jelöltek. Megálltunk és gyalog derítettük fel, hogy hogyan lehet megközelíteni az alattunk látott parkolót. A szuper parkolóban (N 41.52621; E 1.08846) egyedül voltunk. A monostor a téli időszakban már ½ 6-kor zár, ezért másnapra maradt a megismerése. Vacsora után még elsétáltunk a kisvárosba, megcsodáltuk a legfrissebb adatok szerint 300 főnél kisebb település remek központi parkját szabadtéri úszómedencével, kispályás focipályával, keresztben kosárpályával, pihenőpadokkal, eső ellen fedéllel védett, két oldalról kőfallal határolt közösségi teret, pingpongasztalt, játszóteret. Milyen jó lenne egy ilyen a mi 8000 fős településünkön, Nagykovácsiban. Mondjuk focipálya (amit jó pénzért ki lehet bérelni) és egy szabadtéri edzőpálya már van. A templomot is megnéztük kívülről és barátkozni próbáltam a falu macskáival. A többség nem állt kötélnek, de egy szép szürke örömmel vette a simogatást. Emberrel nem nagyon találkoztunk, amikor megérkeztünk, néhány fiatal még játszott a focipályán és később a parkolón is keresztülment négy kamasz, de este nyolckor nem sok nyomát láttuk annak, hogy a falu lakott lenne. Az ablakokon redőny, csak egy-két helyről szűrődött ki valami kis fény, vagy hallottunk hangokat.

Január 10. Szerda

Mivel azt olvastam, hogy a kolostor ½ 11-kor nyit reggel kicsit kényelmesen készülődtünk. A templom felé tartva egy 4 fős csapattal találkoztunk, ők is a kolostorba tartottak. A kolostor és templom előtti utcát reggelre két helyen teljes szélességében felbontották, nem lehetett megközelíteni a bejáratot. Elindultunk másik utat keresni. A 4 fős csapat nagy magabiztossággal és gyorsasággal eltűnt előlünk. Mi több helyen is hasztalanul próbáltunk az épületegyüttes bejáratához kerülni. Végül rábukkantunk, a kapubejáróban pedig egy érdekes táblát találtunk a falon. Spanyol és magyar nyelven Árpádházi Jolán, II. Endre király leánya, I. Jakab aragóniai király feleségének emlékére emelték, aki ott van eltemetve. A pénztár ajtajára ki volt írva, hogy nyitva, de nem tudtunk bemenni, mert a zárban belülről benne volt a kulcs és rá volt fordítva, a helyiségben pedig senki se tartózkodott. Egy táblán az szerepelt, hogy óránként van vezetés, valószínűleg azért igyekeztek olyan nagyon akikkel korábban találkoztunk, hogy ne késsék le a fél tizenegyes vezetést, a pénztáros pedig egyben a kísérő is volt. Nem volt kedvünk még egy órát várakozni, ezért a lezárt utcák miatt jókora kerülővel a templomhoz igyekeztünk vissza, hogy legalább azt megnézzük belülről, de azt is zárva találtuk. Így aztán tovább indultunk Lleida felé.

Kis kitérő a spanyol utakról, közlekedésről. Általában nagyon jó minőségűek az utak Spanyolországban, még a keskeny, sokadrangú országutak is. Sok a körforgalom és lakott területeken a sebességkorlátozás. Ennek betartatása érdekében nagyon gyakoriak és elég durvák a fekvő rendőrök. Kellemes meglepetés volt, hogy sok helyen nem fizetős autópályára vitt a GPS ( a fizetős utakat kiiktattuk Spanyolországban, mert nem rohanni akartunk, hanem inkább kényelmesen haladva nézelődni). A gyalogosok tiszteletben tartását – elsősorban a zebráknál – már említettem, de ilyen szinten eddig még sehol máshol nem tapasztaltam. Ma is satuféket nyomott egy autós, amikor megálltunk a járda szélén, hogy megvárjuk amíg átmehetünk. Az út szélén magas autó parkolt, csak későn látott meg minket és hatalmasat fékezett, pedig nekünk nem volt szándékunkban kiugrani elé. Olyat se láttunk, mint ma az autópályán: az út szélén villogó autó állt, egy ember pedig zászlóval integetve terelte egy sávval beljebb a forgalmat a külső sávból. Nemsokára az okot is megtudtuk, egy rendőrautó egy elromlott furgont vontatott kis sebességgel a leálló sávban.

Lleida katonai erődítmény volt, ennek megfelelően a hegy tetején már messziről látható a vár és az annak területén levő régi templom tornya. Parkolóhelyet persze itt se volt könnyű találni. A vártól elég távol láttunk ugyan egy lakóautót egy parkolóban, de mi szerettünk volna kicsit közelebb kerülni. Aztán ahogy köröztünk az egyik utcában a városi buszok garázsával szemben felfedeztünk egy helyet, ahova Laci sok előre-hátra manőverrel bevarázsolta a lakót. Ebéd után elindultunk a vár meghódítására. Az utca végénél egy nagy teret találtunk, amit parkolónak használtak és kb. félig üres volt. Laci vissza is ment és átállt oda a lakóval, mert az előző helyen olyan közel volt hozzánk az előttünk és mögöttünk álló, hogy ha gyakorlatlan vezetők könnyen megnyomhatták volna a lakót. Ráadásul a garázsból kiálló buszok is csak épphogy el tudták kerülni.

A parkolótól egy parkon át vezetett az út egy gyalogos hídhoz, ami a folyó túlsó partjára vitt. A folyó két oldalán a rakpart füves terület, kutyát sétáltattak, gyerekek labdáztak, gondolom, hogy nyáron piknikeznek is ott, ráadásul sokkal szebb látvány, mint a beton és térkövek, ami Budapesten a Dunapart jellemzője.

Egy kis utcán indultunk felfelé, majd lépcsőkön folytattuk az utat, de még mindig csak a magasság felét tettük meg ahhoz, hogy a várba feljussunk. Egy hosszú, szalagszerűen kígyózó épület úgy tűnt, mintha elzárná a további feljutás útját. Az épület előtt álló őrtól megkérdeztem, hogyan juthatunk fel a katedrálishoz. Mutatta az irányt, de kicsit elkenődtem, mert ismét lefelé kellett haladnunk. Jól fohászkodhattam egy liftért, mert nemsokára egy felvonóhoz értünk, ami felrepített minket a vár szintjére, ahol egy hídon jutottunk el a bejárat előtti térre. Fentről remek kilátás nyîlt a városra, a távolban parkoló lakót is felfedeztük. Az 1200-as években épült katedrálist eléggé megviselte az idő és a harcok, a kapu bélletet díszítő szobrok mindegyikének hiányzik a feje. Lefelé is lifteztünk, sőt a maradék magasság leküzdésére találtunk egy másik liftet. A folyó fölött sok száz fehér madár körözött. Nem tudom milyen madarak voltak, az biztos, hogy nem sirályok, mert azok képtelenek csendben maradni, ez a nagy tömeg madár pedig semmi hangot nem adott. Már erősen benne jártunk a délutánban, amikor Zaragozába  indultunk tovább.

Kopár vidéken vezetett at út, mire a városba értünk már erősen sötétedett. A “park4night”-on a városközpont közelében kikeresett parkolóban egyetlen hely se volt. Vártunk egy darabig, hátha valaki elmegy, de inkább csak jöttek, köröztek néhányat, majd odébb álltak. Mi is úgy döntöttünk, hogy megpróbálunk másik helyet keresni, de a parkolót elhagyni se volt könnyű egy autó miatt, amivel az útra belógva parkoltak. Gondoltuk, hogy jó lenne tankolni és vásárolni is, ezért egy Carrefourt vettünk célba. Elég sokat mentünk, de kiderült, hogy magasságkorlátos a parkolója, nem tudtunk beállni. Útközben mindenhol lestük a parkolókat, egy helyen be is mentünk egy lakóövezetbe, de reménytelen volt a helyzet. Megpróbáltam a városközponttól távolabb, egy nagy zöld terület mellett helyet találni. Itt végre szerencsénk volt, egy dombon erdős területen, a vidámpark szomszédságában nagy parkoló és csak egy holland lakóautó állt benne. Szerencsére a vidámpark télen nem üzemel hétköznap. A közelben van ugyan a repülőtér, de éjszaka nem jártak gépek. (N 41.62013; W 0.90137)

Január 11. Csütörtök

Reggel elég sokáig aludtunk, aztán megkérdeztük a szomszédokat, hogy maradnak-e és amikor azt mondták, hogy igen, motorral indultunk városnézésre. Egy idő után a GPS nem talált műholdakat, majd mindenáron olyan utcákba akart irányítani, ahova tilos volt behajtani. Végül megálltunk egy helyen, ami már eléggé a központban volt és onnan egy útjelző tábla alapján indultunk el a katedrálishoz. Elmentünk a vásárcsarnok épülete mellett, a folyóparton megtaláltuk a turista információs irodát, ahol kaptunk egy várostérképet és felmentünk az épület tetejére, ahonnan jó kilátás nyílt a városra. A katedrális belülről hatalmas, nagy terekkel. Az egyik részében hangszóróból ment az imádkozás és elég sokan csatlakoztak hozzá. Előtte a téren úgy tűnt, hogy a karácsonyi dekorációt bontják. A vásárcsarnokon keresztül mentünk vissza a motorhoz. A GPS nem talált jelet, ezért találomra indultunk el visszafelé. Egy idő után megálltunk, újraindítással próbálkozott Laci, hiába. Ekkor a telefonját vetette be navigációra, csakhogy az csak mutatta, de nem mondta, hogy nerre kell menni. Egy helyen teljesen elvesztünk, már arra gondoltam, hogy megkérek egy taxist menjen előttünk és mutassa az utat. Egy erdőn is keresztülvágtunk, aztán visszafordultunk. Végül a telefonnal eljutottunk a vidámparkhoz, de nem pont annak a bejáratánál parkoltunk. Itt a GPS megemberelte magát és az utolsó 800 méteren visszanavigált minket a lakóhoz. Sokkal hosszabb lett a városnézésünk, mint terveztük, már nem volt értelme továbbmenni aznap. Sétáltunk még egyet a környező erdőben és egyszer csak annál az elágazásnál kötöttünk ki, ahonnan visszafordultunk. Nem tudtuk, hogy egészen közel voltunk a lakóhoz, igaz, hogy csak földúton lehetett volna megközelíteni.

Január 12, péntek

Éjszaka még egy angol lakóautó csatlakozott hozzánk. Reggel folytattuk az utunkat Daroca felé, csak előtte még felkerestünk egy lakóautó szervizt. Elég sokat mentünk felfelé, vörös sziklák mellett haladtunk. Daroca városkapuja előtt álltunk meg és sétára indultunk a főúton. Egy helyen lezárták az utat, mert egy nagy darus autó dolgozott az utcában. Aranyos régi házak állnak a főutcán és a templom előtti téren. Úgy tűnt, hogy a kisvárosban elsősorban idősek laknak, vagy a hűvös, de szép napos délelőttön csak ők járkáltak arra, amerre mi. Oda-vissza végigjártuk a főutcát, majd még egyszer lakóval is, mert arra vezetett tovább az út. Szerencsére addigra a darus autó befejezte a tevékenységét és elment, megszűnt az útlezárás. A közeli Laguna de Gallocantánál terveztük megállni ebédre. Ez Spanyolország legnagyobb természetes tava és az útikönyv szerint sok ezer költözőmadár tölti itt a telet. Nyáron sokszor szinte teljesen kiszárad, de arra nem számítottunk, hogy a tél közepén is inkább csak egy iszapos pocsolya, mint tó. Amikor megálltunk ebédelni lestük, hogy látunk-e madarakat, de nem volt hozzájuk szerencsénk. Könnyen lehet, hogy a tó kiszáradása miatt más telelő helyet kerestek maguknak.

A következő megálló Albarracin volt, amiről méltán mondják, hogy Spanyolország egyik legszebb faluja. Már a környezete is érdekes. A vörös sziklákat sárga sziklafalak váltják fel, helyenként barlangokkal lyuggatva. A falu egy sziklaszirtre kapaszkodik fel, szerencsére az aljában találtunk parkolót, mégpedig olyat, amit éjszakára is alkalmas helynek ítéltünk meg. (N40.40769; W 1.44263)

Kétszer is felmásztunk a városkába, amikor megérkeztünk napfényben kószáltunk az utcák fölött összehajló tetőjű magas házak között, aztán vacsora után lámpafényben is megnéztük. Örömmel láttuk, hogy ebben a középkori városban ma is sokan élnek, szinte minden ház néhány ablakából barátságos lámpafény vetült az utcára.

Január 13. Szombat

Nem túl meleg, de szép napos időre ébredtünk. Ahogy visszafelé indultunk a város előtt a völgyben nagy parkolókat láttam, akár ott is aludhattunk volna, bár a mi éjszakai helyünk is tökéletes volt.

Teruelben a vasútállomásnál álltunk meg az út szélén, de az állomáshoz is csatlakozott nagy parkoló.

Teruel a mudéjar építészet egyik fellegvára. A vasútállomás előtt szép park, ahonnan díszes lépcsősor vezet fel az óvárosba. Szerencsére lifttel is fel lehet menni. Fent keskeny utcák, nagyon szép díszes városkapuk, felújítás alatti katedrális, a terueli legendában szereplő szerelmesek mauzóleuma érdekes látnivalók. A szép időben hétvégén kisgyerekekkel, kutyákkal sétáló, a kávéházak előtt üldögélő helyiek és turisták lepték el a várost. Mielőtt tovább indultunk kerestünk egy ALDI-t, ahol kicsit feltöltöttük a készleteinket.

A tengerpart közelében egy szuper, ingyenes lakóautó parkolóban éjszakáztunk Moncofában (39.79666; Ny 0.14003). A környéken sok üdülőház épült, illetve újabbak is épülnek. Most idényen kívül csak néhány autó állt a házak előtt, de a lakóautó parkoló majdnem tele volt.

Vacsora előtt még sétáltunk egyet a tengerparton, felfedeztük, hogy a sétány végénél kezdődő területen galapagosi teknősök védett helye is található. Úgy döntöttünk, hogy másnap ott kezdjük a napot egy kis sétával. Ezen a környéken a nagy narancsligetek uralták a tájat. Nagyon sok gyümölcsöt láttunk a földre hullva is, egyes területeken már leszüretelték a narancsot, máshol még nem. Lombhullató fák alatt is láttunk sok gyümölcsöt, talán almát, de annál narancssárgább volt a színük. Én datolyaszilvára tippeltem, nem tudom, hogy ez a gyümölcs milyen fán terem. (Később közelről is láttunk kertekben ilyen fákat teli gyümölccsel és tényleg datolyaszilva (khaki) volt.

Január 14. Vasárnap

Reggeli után lakóval elmentünk kb. addig, ahol a sétány vége volt és onnan a homokdűnék között vezető ösvényeken sétáltunk. Teknőst nem láttunk, viszont az elkerített élőhelyük egy részén tűz pusztításának a nyomai látszottak. Remélem, hogy a tekiknek nem lett bajuk a tűzben és csak azért nem láttuk őket, mert téli álomra elrejtőztek valahol, ahogy a mi teknőseink szoktak.

Valencianagy város, ezért egy lakóautó parkolót néztem ki, ahol otthagyhatjuk a lakót, amíg motorral felfedezzük a várost. Átvágtunk a városon, egy részen kísértük a folyómederben kialakított remek parkot, majd fantasztikus modern épületek közé kerültünk. Mielőtt felvitt volna minket a GPS a kivezető autópályára megálltunk az út szélén, ahol mások is parkoltak már. Nagy sétát tettünk az izgalmas épületek, építmények között. A merész formák, a sok víz, a pálmafa sétány, aminek egy részén papagájok röpködnek a pálmák ágai között, a hárfára emlékeztető híd, az interaktív földrajzi bemutató mind nagyon tetszettek. Még az út másik oldalán álló magas lakóházak formavilágába is csempésztek egy kis egyediséget.

A lakó parkolóban (N 39.38666; W0.33210) kaptunk Valencia térképet, egy ismertetőt az előzőleg felfedezett művészeti, tudományos és természeti központról, valamint kulcsot, ha este fél kilenc után érnénk vissza, mert akkor bezárják a kaput éjszakára. Állítólag a valenciaiak körében nem örvend egyöntetű elismertségnek a modern komplexum, ellenzői azt hozzák fel ellene, hogy túl sokba került.

Laci leszedte a robogót és ebéd után elindultunk a városba. Kicsit nehéz volt kiigazodni a GPS-en, de megtaláltuk a 100 éves születésnapját ünneplő vasútállomást, majd a google map segítségével becserkésztük a kerámia múzeum szép épületét (a múzeum sajnos nem volt nyitva és szieszta után se nyitott ki), a múlt századi szecessziós bank épületet, végül sikeresen elértünk a Világörökség  La Lonjat, a XV. században gótikus stílusban épült selyem- és árutőzsdét. Ennek oldalától ráláttunk a már szintén bezárt vásárcsarnokra. Közel 40 éve, 1979 szeptemberében jártunk barátainkkal Valenciában. Akkor a vásárcsarnok és a Jardines del Turia tettek rám mély benyomást, na meg az akkoriban nálunk még ismeretlen nagy választékú bútoráruházak.

Január 15. Hétfő

Előző este Laci felfedezte, hogy a vízpumpa ereszti a vizet, aztán ahogy próbálta megszerelni az egyik csavar beletört és a műanyag egy része is letört, úgyhogy ettől kezdve a nézelődés mellett a szerviz és/vagy alkatrész keresés is a programunk része lett. Kijelentkezéskor (10 EUR volt a parkoló 1 éjszakára) kérdeztem, hogy merre találunk szervizt. Kicsit bonyolult spanyol előadás következett, ezért inkább amikor Valencia határában megláttunk egy bevásárlóközpontban egy építési áruházat megpróbáltuk azt becserkészni. Néhány visszafordulás, körforgalom után sikerült beszerezni csavarokat, sőt Laci még lakóautó WC papírt is talált az otthonról hozott fél tekercs mellé.

Az utazás során két dolog tűnt fel: az egyik, hogy Spanyolország nem jár élen a légszennyezés elleni küzdelemben. Mindenhol füstölnek ipari szinttől a személyes szintig. Amit láttunk kisebb gyárakat mindegyiknek füstöt okádott a kéménye. A kertekben, ültetvényeken mindenfelé égettek, csípős szagú füstkígyócskák szálltak az égre. Dimbes-dombos tájon haladtunk, amerre elláttunk a mélyebb területeket betakarta a füst és mindenfelé füstoszlopok emelkedtek a magasba. Nem csoda, ha a különösen száraz időszakokban sok az erdő- és bozóttűz. Személyes szinten szintén füstkedvelők a spanyolok, Európa északabbi részén nem látni annyi dohányzó embert, mint itt.

A másik sajátosság, hogy mindenfelé nagyon sok az autópálya. Ez persze jó, hiszen a többségük nem is fizetős, jó minőségűek, jól lehet haladni, de amikor pl. a tengerparton szerettünk volna ráérősen, nézelődősen autózni akkor nagyon kellett figyelni, mert a GPS lépten -nyomon fel akart vinni az autópályára.  

A tengerparttól kicsit távolabb eső Xàtiva vàroska központjában nem találtunk parkolóhelyet, de kicsit távolabb egy lakóövezetben meg tudtunk állni. Innen indultunk az óvárosba, majd a meredek kis utcákon egyenesen felfelé a vár meghódítására. Egy idő után úgy tűnt zsákutcába jutottunk. Az utcában egy anyuka játszott a kb. másfél éves kislányával, aki gyakorolta a nehéz terepen járást. Egy kiskutya is volt velük. Amikor felfelé kapaszkodtunk odaköszöntünk nekik, aztán lefelé megkérdeztük hogyan tudnánk feljutni a várba. Azt magyarázta, hogy menjünk csak nyugodtan feljebb (úgy tűnt, hogy ott már kerteken kell keresztül haladnunk) és a várfal mellett el tudunk jutni a bejáratig. Felkapaszkodtunk a várfal mellett futó ösvényig, aztán azon mentünk tovább. Egy templomhoz érkeztünk, mellette bezárt étterem, a kilátópontról szép panoráma nyílt a környező hegycsúcsokon trónoló várakra. Az országúton folytattuk az utunkat felfelé, de egy idő után egy kovácsoltvas kapu állta utunkat. Így aztán viaszafordultunk és a felfelé vezető útnál kicsit konszolidáltabb útvonalon tértünk vissza a lakóhoz. Ott egy férfi szólította meg Lacit, kiderült, hogy magyar, látta a magyar rendszámot, azért állt meg egy kicsit beszélgetni. Sofőrként dolgozott 8 évet Spanyolországban, de aztán tönkrement a dereka, nem tud dolgozni, most várja, hogy az első nyugdíját megkapja.

Visszatértünk a tengerpartra. Alicante egy nagy üdülőváros, minden talpalattnyi helyen 6-7 szintes nyaralóházakar húznak fel, bár úgy láttuk, hogy némelyik lakásban állandóan is laknak. A katalógus jelzett egy lakóparkolót, amit nem találtunk, viszont találtunk egy kellemes csendes utcát minimális forgalommal, ahol végül megálltunk éjszakára. Nagyot sétáltunk a környéken, úgy választottuk ki, hogy melyik utcában legyen az éjszakai alvóhelyünk. Reggel a szomszédos építkezés hangjai ébresztettek. Éjjel csatlakozott hozzánk egy angol lakóautó is. (N 38.38042; W 0.41301)

Január 16. Kedd

Ezen a napon Elche, részben a föníciaiak által telepített és azóta meg-megújuló datolyapálma ligetei -és a katedrálisában évente tartott szertartás miatt – Világörökség helyszín volt az első célpontunk.

Az egyetem előtti hatalmas parkolóba álltunk be egy furgon mellé, majd sétálni indultunk. Laci meg is kóstolta a datolyát és finomnak találta. Én is megkóstoltam, ezek nem a nagyszemű datolyák voltak, de az érett szemek finom édesek és a héjukat is viszonylag könnyen le lehetett szedni.

Ahogy a lakóhoz visszaértük láttuk, hogy egy rendőr járkál körülötte és telefonál. Nagyon örült, amikor kiderült, hogy mienk az autó. Mondta, hogy ott nem szabad lakóautóval parkolni (bár mi semmi erre utaló jelet nem láttunk), meg hogy odébb szabad parkolni, de megnyugtattam, hogy máris megyünk tovább.

Amerre jártunk mindenfelé romos szélmalmok álltak az úthoz közel a földeken. Úgy látszik Don Quijote már járt erre előttünk és legyőzött sok szélmalmot. Cartagenát szerettem volna megnézni, de a vízpumpa szerelgetéssel annyi idő elment, hogy éjszakára is ott kerestem helyet. Mivel már szervizelni is kellett egy lakóautó kempingre esett a választásom. (N 37°39.219’, W1°00.208’) Bejelentkezéskor szerettem volna érdeklődni, hogy hol találunk lakóautó szervizt, vagy olyan boltot, ahol alkatrészt, vagy legalább csavart tudunk venni, de a recepciós csak spanyolul tudott, nem sikerült megértetnem magam vele. Már jól benne jártunk a délutánban, mire motorral elindultunk a városba. Alig haladtunk valamit, amikor visszafordultunk, mert Laci nem volt biztos benne, hogy beriasztotta a lakót. Aztán megint megálltunk, mert látott egy feliratot, amiről úgy gondolta, hogy lakóautó alkatrész bolt, de nem az volt. Talált viszont egy kínai boltot, ahova bement csavart keresni, de sajnos nem talált olyat, ami jó lett volna. A GPS-be csak a városkózpontot írta be célnak, amikor megérkeztünk olyan utcában voltunk, ami még nem szerepelt a városközpontról kapott térképen. Persze jött az idegeskedés, megsértődés, ráadásul én már fáztam, mert amikor elindultunk (először) akkor még meleg volt, de 5 óra körül a szél is elkezdett fújni és erősen lehűlt a levegő. A várat lett volna jó megtalálni, de csak valami megközelíthetetlen romot találtunk, illetve körben minden hegytetőn láttunk várakat, csak azt nem tudtam melyik az igazi. A térképen szereplő várat nem sikerült fellelnünk. A kikötőhöz eltaláltunk, de még motorral se sikerült megállni. Már reszkettem és elegem volt az egész városból, ami egyébként se volt szimpatikus, elég kesze- kusza benyomást keltett, persze lehet, hogy csak a rossz hangulatom, meg a motoros bolyongásunk miatt (a lezárások, egyirányú utcák miatt volt olyan környék, amit háromszor is bejártunk).

Szerencsére itt az áram is benne volt az árban, de még az elektromos ágymelegítővel is órákba telt, mire sikerült valamennyire felmelegednen.

Január 17. Szerda

Reggel sokáig tartott a készülődés, Laci a motoros GPS tokot alakította át, hogy a Garminnak is alkalmas legyen. Amikor fizettem (12 EUR) a recepción megkérdeztem, hogy hol találunk lakóautó szervizt. Szerencsére ezúttal a hölgy, aki a recepción volt tudott angolul, fel is írta, hogy mit és hol keressünk. A Googleban találtam hozzá koordinátákat is, azok alapján elindultunk az autópályán visszafelé. Sajnos a koordináták nem voltak jók, hiába jártuk végig a kisváros főutcáját, nem találtuk meg a lakóautó szervizt. Ismét az internethez fordultam és a szerviz honlapján talált térkép alapján Google map segítségével megtaláltuk a lakóautó kereskedés, áruház, szerviz telephelyét. Először az áruházban nézelődött Laci alkatrész, vagy legalább egy csavar után, aztán megkérdeztem a vevők körül nyüzsgő eladó hölgyet. Laci megmutatta a szivattyú fényképét, a hölgy úgy emlékezett, hogy volt egy ilyen szivattyújuk, de úgy tűnik közben eladták, mert nem találta ahol lennie kellene. Csavar értékesítésével nem foglalkoznak, de megkérdezte a szervizben, hogy mikor tudnák megnézni a problémánkat. Amíg a válaszra vártunk nézegettük a kiállított új lakóautókat. Tudtam volna választani közülük. Délután 4-re tudtak időpontot adni a szervizbe, Laci azt mondta, hogy inkább menjünk tovább, mert ha meglátják, hogy már próbálta szerelgetni úgyis azt mondják, hogy ki kell cserélni, ha pedg nincs, akkor napokat kell várni rá, hogy beszerezzenek egyet. Ha autópályán megyünk akkor valamelyik város bevásárló központjában talán találunk olyan boltot, ahol lehet csavart kapni és akkor tovább próbálkozik a szivattyú szerelésével. Már 1 óra elmúlt, amikor tovább indultunk. Elég sokat haladtunk autópályán. Útközben a Cabo de Gata tengerparti természeti parkban kerestem éjszakára parkolóhelyet. Hármat is találtam, elsőnek egy tengerparti helyet néztünk meg és mindjárt ott is maradtunk. (Playa del Playazo N36.8611; W2.00658) Késő délután is még 19-20 fok volt és nem fújt a szél, kellemeset sétáltunk a környéken. Visszafelé észrevettem egy táblát, amin az állt, hogy lakóautóval napnyugtától napkeltéig nem szabad a területen tartózkodni. Lehet, hogy ebből nyáron probléma lehet, szerencsére most senki nem reklamált, pedig 6-7 lakóautó ott éjszakázott a homokbuckák és bokrok közötti öblökben.

Január 18. Csütörtök

Éjszaka feltámadt a szél, rángatta a motor takaróját. Reggel még elsétáltunk a part fölötti várhoz, amennyire meg lehetett közelíteni. Előző este teljesen sima volt a víz, szinte hihetetlenek voltak a táblák, amik veszélyes áramlatokra figyelmeztettek. Hát reggel elhittük, nagy hullámok csapdosták a parti sziklákat. Egy aranybánya felé mentünk tovább. A szigorú természetvédelem alatt álló területen kívül ezen a környéken mindent fóliaházak takarnak. Rengeteg zöldséget termelhetnek ezen a területen. Az aranybánya már a XX. század közepén bezárt, de még állnak az épületei. Nem tudom, hogy napjainkban miből élnek a kis település lakói. Az látszik, hogy valamikor sokkal nagyobb volt a város, az aranybányászok elhagyott házai romosan állnak, az idő lassan eltakarítja őket. Ahogy az aranybányász várostól a világítótorony felé haladtunk kis emelkedő után hirtelen lejteni kezdett az út és lélegzetelállító panoráma tárult a szemünk elé. Persze megálltunk az információs pont parkolójában gyönyörködni a tájban (N36.82799; W 2.03964).

A tengerparton általában a települések elején tábla jelzi, hogy a lakóautósok nem kívánatosak, így aztán a települések előtt telepednek le a lakóautókkal. Helyenként 4-10 lakót is láttunk. Mi egy apró kavicsos partú beachnél álltunk meg egy kicsit sétálni a tengerparton és persze nem tudtuk megállni, így néhány marék kagylót is gyűjtöttünk.

A kis településeken nem láttunk olyan boltot, ahol csavart árulnának, ezért mivel már tankolni is kellett úgy gondoltuk, hogy Almériában próbálkozunk. Elég kesze- kusza város, egy sávos utcákban izgultunk, higy elférünk-e, nem sikerült megtalálnunk a jelzett Carrefour benzinkutat és persze olyan boltot se, ahol csavart vehettünk volna a szivattyú megszereléséhez.

Ablában néztem ki egy lakóparkolót a Granada felé vezető úton. (N 37.15437; W 2.7774) A kisváros hegy felőli épülő lakóövezetében a sportpálya és az önkormányzati grillező park (több, mint 40 grillráccsal) melletti lakóparkolóban egyedül töltöttük az éjszakát.

Január 19. Péntek

Erre a napra kicsit felhős időt mondott Granadában az előrejelzés, a további napokra viszont szép napsütést, ezért Laci azt javasolta, hogy inkább másnap reggel álljunk be egy Granada közeli kempingbe és onnan motorral menjünk be a városba. Én nézegettem az útikönyveket valami érdekes közbenső látnivalót keresve és az 1976-os kiadású Panoráma útikönyvben találtam egy leírást Guadixról. Itt is, valamint a közeli Purullenában a vörös tufába vájt barlanglakások a jellemzőek. Találtam egy lakóparkolót is Guadixban, ezzel közelebb is kerültünk Granadához, hát útra keltünk. Több szempontból is jó ötletnek bizonyult ez a választás. Egyrészt fantasztikusak a vörös sziklák Guadix közelében, nagyon érdekesek Purullenában a tufa sziklákba vájt épületek, amiknek csak a homlokzatát építik meg, a többi része a föld alatt van. Többnyire takaros házakat láttunk, új építkezéseket is kifigyeltünk. Guadixba visszafelé megálltunk egy ipari parknál, ahol mindenféle üzletek voltak és Laci elindult felderīteni, hogy talál- e valahol olyan boltot, ahol csavart tudna venni. Szerencsére talált, szieszta után ki is nyitott és ajándékba kapott 3 csavart, ami remélhetőleg megoldja a szivattyú problémánkat. Egy nagyon kedvező árú benzinkutat is felfedezett, így meg is tankoltunk. Guadixba visszatérve elmentünk kicsit nézelődni a városban. A régi emlékeknek inkább csak a romjai maradtak meg, de nagyon szép a katedrálisa, a lábasházakkal körülvett főtere. Este a parkolóban fiatalok fúvós és ütős együttese gyakorlatozott (egészen olyan volt, mint egy toszkán festán), tűzijàték is volt valahol távolabb. 9 körül kiürült a hatalmas parkoló, csak mi maradtunk középen. Aztán éjfél tájban fiatalok jöttek, akik jó bulinak tartották, hogy a lakó körül keringjenek nagy csikorgással, fékezésekkel. Egy idő után elmentek, de tartottunk tőle, hogy visszajönnek, ezért kiálltunk az utcára a többi lakóautó mellé. (N 37.3052; W 3.13268)

Január 20. Szombat

Reggel korán keltünk és láttuk, hogy a parkolóban furgonok gyülekeznek, piac készülődött a téren.

Hétvégén korán reggel nem volt nagy forgalom, nem siettünk, lassan mentünk, nézelődtünk. Sütött a nap, de a földek deresek voltak, 1200 méteres magasságban vezetett az út, a távolban kísértek minket a Sierra Nevada havas csúcsai. Előbb vörös sziklák, majd olajfa ligetek között haladtunk. Amerre a szem ellátott, a dombokat mindenhol olajfa ültetvények borították.

 Laci már korábban kinézett az ACSI katalógusból egy 19 EUR-s kempinget Granada központjától csak 15 km-re, oda mentünk. A buszok szombati menetrendje nem volt megfelelő, ezért kivártuk, amíg kicsit felmelegedik az idő és 12 előtt valamivel motorral indultunk a városba. Elég érdekes utakon vitt a GPS, lakóval esélyünk se lett volna pl. amikor egy templomkert kapuján irányított be minket. Autókat is láttunk arra menni, hát mi is arra folytattuk az utunkat. Végül megérkeztünk a belvárosba, a folyópartra. Ott még motorral se volt egyszerű parkolóhelyet találni. Végül egy meredek utcában két autó közé keresztben állt meg Laci. A motor kitámasztója alá egyik oldalon egy követ is kellett tennie, hogy ne boruljon fel a motor. Onnan gyalog indultunk az Alhambra bevételére, útközben egy turista információnál térképre is szert tettünk. Már a felfelé vezető út mentén is víz csorgott két oldalt, felidézve közel 40 éves emlékeinket, amikor először jártunk Granadában. Csak akkor legalább 40 fok volt és nagyon jólesett a mindenfelé csordogáló hűsítő víz. Most inkább a hangulata ragadott magával. Fel is hívtam barátainkat, akikkel együtt voltunk Granadában, hogy ők is nosztalgiázhassanak egy kicsit. Az Alhambrába nem volt egyszerű a bejutás. A jegypénztárhoz ötös csoportokban engedték a várakozókat és a jegyvétel se ment gyorsan. Amikor sikerült hozzájutnunk a fejenként 14 EUR-s belépőnkhöz (ami a teljes komplexum látogatására szólt) elindultunk a jelzett útiránynak megfelelően. Először a Generalifét jártuk be, majd a Nazaríes palotáknál ismét várnunk kellett 20 percet, mert a mi belépőnk 4 órára szólt, de előbb értünk oda.  Még mindig csodálatosak az épületek csipke finomságú díszítései, a csempék, a kavicsokból kirakott utak, a mindenfelé csobogó víz és bár tél közepén a virágok leginkább pihentek, de a növények rendezettsége, a megkomponált kertek, udvarok megérintik az embert. Elgondoltam milyen lehetett itt élni, megpihenni egy-egy meghitt szegletben, nagy fogadások nyüzsgése, az udvar élete. Már kezdett hűlni a levegő, ezért vissza indultunk a motorhoz. A folyóparti útról kicsit be-be kukucskáktam a mór negyed keskeny utcácskáiba. Jó volt újra látni Granadát. Az egyik csúcspontja volt az első spanyolországi utazásunknak, most is sok élménnyel lettünk gazdagabbak.

 

Partnereink:

Egyedi lakóautók gyártása. Lakóautók szervizelése, átépítése, felújítása.