Üdvözlünk téged Vándor,

egy Önszerveződő, Szabad és Nyitott, Baráti társaságban, a Magyar Lakóautó Klub-ban!

Regisztráció
Emlékezz rám

Ausztrália 2016 október 

 

Október 13-án kora délután indult a gépünk  átszállással Dubaiban Melbournebe. 

Két nagy bőröndben vittük a hat hétre a ruhákat (egy részét nem vettük fel egyszer sem), két hátizsákban pedig az úton szükséges dolgokat.

Dubai-ig remekül utaztunk, a személyzet nagy része magyar volt. Egy férfiakból álló baráti társaság kicsit megcsapolta a gép italkészletét, mint kiderült vadászni indultak Dél-Afrikába. Ők is Dubaiban szálltak át és még hosszú utazás várt rájuk.

A reptér Dubaiban hatalmas, egy nem is kis város méretű, szobányi liftekkel, vonattal lehet megközelíteni a különböző terminálokat.  

Még volt néhány óránk a transzferben, az információnál csak későbbre ígértek biztos híreket arról, hogy melyik kapunál kell beszállnunk. Az út második szakaszán a kiszolgálás minősége gyengébb volt, mint korábban. Éjszaka többnyire csak úgy lehetett valami innivalóhoz jutni, ha kiment az ember a konyhába és ott a pultról elvett egy pohárral.

Koala Lumpurban technikai szünetre szállt le a gép, kiszállás, majd sorbaállás a tranzitban, várakozás a beszállásra.

A gép személyzetét is lecserélték, a kiszolgálás tovább romlott. Az üdítők választékának nagy része kifogyott, reggelit csak a vegetáriánus menüt kérők kaptak.

 

Október 15. 

Ottani idő szerint hajnali 2 után érkeztünk Melbournebe, a leszállás közben látszott, hogy a város körüli utak teljesen kihaltak. A reptéren egy limuzin sofőrje várt minket, a parkolóban odakísért a kocsihoz, beraktuk a csomagokat és én bepattantam a vezető ülésbe. 

Jót nevettünk, valószínűleg nem én voltam az első utasa, aki még nem szokott hozzá, hogy az autókban a kormány a jobb oldalon van. Az úton alig találkoztunk néhány autóval. 

Egy szűk utcában állt az apartmanház, ahol a szállásunk volt. Már kezdtem aggódni, hogy hogy jutunk be, mert az üvegajtó zárva volt, kerestem, hogy hol van valami csengő, vagy ilyesmi, de szerencsére az éjszakai portás észrevett minket és beengedett.

A formaságok után elfoglalhattuk az apartmanunkat, ami egy tágas szobából, konyhasarokkal és üvegfallal leválasztott füdőszobából állt. 

Az ablakai egy belső világítóudvarra nyíltak több más apartmanhoz hasonlóan – a szemköztinek még erkélye is volt.

Úgy terveztem a programot, hogy legyen egy kis időnk kipihenni az időzónák átugrását (otthonhoz képest 10 órával jártunk előrébb).  

Lefeküdtünk kicsit aludni és kinyújtóztatni a tagjainkat. Amikor felébredtünk a környék felfedezésére indultunk. Elsősorban telefonkártyát szerettünk volna venni, meg valami ennivalót reggelikhez, szendvicsekhez, valamint felfedezni, hogy milyen messze van a Mariott hotel, mert a kirándulásokon a buszhoz az volt megadva találkozási pontként.

A Marriott hotel két rövid saroknyira volt a szállásunktól, gyalog 2-3 percre. Ahogy elindultunk a városban kiderült, hogy a közelben van a kínai negyed. Mindenhol sokan járkáltak az utcákon és rengeteg büfé, étterem, gyorsétterem volt. A boltok nagy része kínai volt, bementünk, de nem igazán tudtuk, hogy mi lenne nekünk is ehető. Felfedeztünk egy Vodafone boltot, ahol vettünk egy 30 napra szóló SIM kártyát 1 Gb internettel. A kiírás szerint 30 $ volt az ára, de akciósan csak 15 $-t fizettünk és mire visszaértünk a szállásra már várt egy üzenet, hogy + 2 Gb-t kaptunk ajándékba.

Hazafelé találtunk egy kis boltot, beszereztük a legszükségesebbeket (kávé, víz, vaj, kenyér, valami keksz). Nagy választék nem volt és elég drága volt a bolt, de örültünk, hogy találtunk valamit. 

Visszatérve az apartmanba gyorsan bekaptunk valamit, majd a kellemes napos időben sétálni indultunk a közeli Carlton Gardensbe. Sokan pihentek a füvön, a fák kezdtek virágozni, a Royal Exhibition Building és a Melbourne Museum épülete előtt gördeszkások, bicajosok produkálták magukat. 

A St. Patrick Katedrális előtt kínai turistacsoport fényképezkedett. A katedrális parkjában a szép növények mellett a mesterséges patak tetszett a legjobban. A gótikus katedrális sötét kövekből épült, szép üvegablakai vannak, de belül is elég sötét. A közeli Fitzroy Gardenben több frissen házasodott párról is készültek esküvői fotók. Az esküvői autók s

zinte kivétel nélkül gyönyörű, old timer Rolls Royce-ok voltak.

Ahogy hazafelé mentünk felfedeztünk egy jó és közeli élelmiszer boltot, ezután itt intéztük a beszerzéseinket.

 

Október 16.

Madárcsicsergésre ébredtünk. Én azt hallottam indulás előtt, hogy Melbourne-ben sok papagáj van, ezért állandóan a papagájokat kerestem, de – bár sok ismeretlen madarat láttunk – papagájokkal nem találkoztunk. Ez a nap is még az átállásra szolgált, egész nap a várost jártuk. Bejártuk a Royal Botanic Gardent, nagyon tetszettek a vizek melletti sűrű egzotikus növényzetű parkrészek, a nagy tisztások néhány hatalmas fával. Ezen a napon elég szeles volt az idő, ezért felültünk a városközpontot körbejáró ingyenes villamosra, hop on – hop off utazásra használtuk. Elmentünk a street-art utcákba, ahol állandóan megújuló graffitik borítják a házak falát. Amikor arra jártunk akkor is éppen készült egy újabb alkotás, a ki tudja hányadik festékréteget fújta a falra egy srác. Némelyik kép igazán jópofa volt. Megnéztünk néhány üvegtetős, mozaik padlós árkádot. Az állami könyvtár előtt tüntetők gyülekeztek. Szónokok emelték fel szavukat a tejtermelés ellen, mert állításuk szerint sok kis borjú esik áldozatául a tejtermelésnek.

 

Október 17.

Csak délután indult az első csoportos kirándulás, ezért délelőtt még elmentünk egy kicsit mászkálni, meg villamosozni. Éjszaka nagyon megerősödött a szél, tutult a kürtőszerű belső udvarban, alig tudtam aludni. Elvillamosoztunk a parlament épületéig, majd kis séta után, amikor már nagyon átfagytam a szélben megint villamosra szálltunk.

 

Időben kiálltunk a Marriott hotel elé a buszt várni. Kicsit a sarok másik oldalán levő utcán is járkáltunk. Az utca szemközti oldalán egy bolt előtt a járdán ágybetéten aludt egy hajléktalan nő, körülötte sok-sok bőrönd. Kis táblán további bőröndök vételéhez kért hozzájárulást. Már korábban is feltűnt, hogy Melbourneben is vannak hajléktalanok, akik nagy gurulós bőröndökkel vándorolnak a városban.

A busz késett, már kezdtem aggódni, hogy valamit félreértettem, de nemsokára befordult a sarkon az AAT Kings busza. Már jó néhányan voltak a buszon. Még a kikötőnél a fő terminálon is vettünk fel embereket, majd elindultunk az aznapi programra. Ausztráliában minden alkalommal más sofőrrel minden programra az AAT Kings buszaival utaztunk. A sofőrök egyben idegenvezetők is voltak, útközben felhívták a figyelmünket a látnivalókra, meséltek azokról a helyekről, ahol megálltunk. Hosszabb utakon természetfilmekkel is szórakoztatták az utasokat.

Először egy állatparkba mentünk. A bejáratnál a sofőr – idegenvezető javasolta, hogy vegyünk kenguru eleséget kis edényben. Azt gondoltam, hogy majd a ketrecekben szabad őket etetni, de az egész parkban a kenguruk szabadon jártak-keltek. Némelyik koala se volt elkerített részen, de ők többnyire a fák magasan levő ágain aludtak. Külön díjazásért lehetett fényképezkedni koalával, de csak a gondozója tarthatta ölben és simogathatta, mert a koaláknak rendkívül stresszes a tömeg és az idegen emberek, ezért csak rövid ideig van „szolgálatban” egy-egy koala, fél óránként váltják egymást. A kenguruk, illetve a wallabyk (törpekenguruk) szívesen lakmároztak a kengurueledelből. Puha nózijukkal böködték a tenyerünket, volt, amelyik a kezemet is megfogta, hogy adjak még neki. Simogatni is hagyták magukat, nagyon kellemes, puha a bundájuk. Volt olyan is, amelyik már jól lakott, csak heverészve fogadott el nagy kegyesen néhány falatot. A wombatoknak, tasmán ördögöknek, struccoknak és dingóknak elkerített területük volt. Néhány színpompás páva járkált még a látogatók között. Nagy élmény volt közvetlen ismeretségbe kerülni az aranyos wallabykkal. A koala fényképezkedést kihagytam, reméltem, hogy megyünk még olyan helyre, ahol meg is simogathatom őket.

A napi fő program a kis pingvinek partraszállásának megfigyelése volt a Phillip Szigeten. Odafelé úton a sofőr mutatott nekünk mindenféle helyi nagy madarakat és sajnálkozott, hogy nem láttunk wallabyt. Aztán egy mégiscsak felbukkant az út melletti magas fűben, bár nem túl közel az úthoz. Mesélt a sofőr a pingvinek életéről is, mutatta a mesterséges költőodúikat, amiket az útról is jól lehetett látni. Amikor megérkeztünk a pingvin leső helyre még volt egy kis idő naplementéig, a pingvinek akkor merészkednek ki az óceánból az egész napi halászás után, mert világosban félő, hogy a ragadozó madarak megtizedelnék őket a víztől a fészkeikig vezető úton. Először csak egy, vagy néhány pingvin jön ki és ha ők úgy ítélik meg, hogy biztonságos a partraszállás, akkor jeleznek a társaiknak és az egész csapat kijön a vízből. Egy tribünről figyelhettük a pingvinek partra szállását. elég sokáig kellett várnunk, mert nem volt felhős az ég, csak erős szél fújt. Igazából magából a partra szállásból nem sokat láttunk, mert egyrészt sötét volt, másrészt azért elég messze tőlünk jöttek ki a kis, kb. 50 cm magas pingvinek a vízből. Fényképezni nem volt szabad, mert a vaku fénye megvakítja a pingvineket, a fegyelmezetlen turisták között viszont mindig voltak, akik a figyelmeztetés ellenére vakuztak, ezét inkább teljesen megtiltották a fényképezést. Amikor az első csoport pingvin kijött a vízből mi visszafelé indultunk, hátha valahol közelebbről is láthatjuk a kis madarakat. A magas fűcsomók fölött pallókon vezetett a gyalogút, hallottam, hogy egy csapat madár közeledik, át is vonultak alattunk a fészkeik felé. A többség egy homokos mélyedésben vezető úton jött fel a tengertől, a pallókon vezetett útról jól figyelemmel lehetett követni a kisebb – nagyobb csoportokat. Volt olyan pingvin, amelyik már nagyon elfáradt, rendszeresen megállt pihenni. Mások egyenesen rohantak haza. Egy darabig még nézelődtünk, aztán amikor más csak a lemaradók jöttek visszamentünk a buszhoz és azzal haza. Jópofák voltak ezek a buszos túrák. A város különböző szállodáiból szedték össze a résztvevőket, kipipálták, hogy kik szálltak fel a buszra, majd visszafelé fordított sorrendben tették ki a résztvevőket a szállodáknál. Voltak olyanok is, akik a központi busz terminálnál szálltak fel a buszra. Szerencsére mindenki igyekezett a megbeszélt időben visszatérni a buszhoz a megállóknál, nem volt jellemző, hogy várni kellett volna az utastársakra.

 

Október 18.

Ezen a napon reggel fél nyolckor volt a találkozó, egész napos útra indultunk a Great Ocean Road-ra és a 12 apostol sziklákhoz. Először a 12 apostolnál álltunk meg, akik ugyan nem pont tizenketten vannak és a szél és víz pusztító ereje egyrészt rombolja őket, másrészt újabb sziklaalakzatokat „apostolok” hoz létre.  A magas part sziklafala szabdalt, barlangok, sziklaívek, oszlopok alkotják. Veszélyes volt itt az erős hullámzásban hajózni, a part egy részét hajótöröttek partjának nevezik – nem véletlenül. A London Bridge egy szikla híd volt, összeköttetésben állt a parttal, de néhány éve a boltív leszakadt. Éppen voltak rajta kirándulók is, szerencsére nem esett bajuk. Egy pár azonban a híd beomlásának következtében a tengerből kiálló sziklaszirten rekedt. Helikopterrel menekítették ki őket, de kérték, hogy a híradásokban ne mutassák őket, mert a pár tagjai mással voltak házasok. Az óceánparton nagyon erős szél fújt, rohangáltak a felhők, időnként kellemesen sütött a nap, aztán néhány perc múlva jött egy zuhé, majd ismét kiderült az ég. Szerencsénk volt, az esős periódusok pont úgy időzítettek, hogy olyankor a buszban ültünk a különböző kilátópontok között.

Ausztráliában figyeltük a közlekedést, Laci készült rá, hogy Új-Zélandon majd ne okozzon nagy gondot a baloldali közlekedésben vezetni. Érdekes volt, hogy a közlekedési táblákhoz a legtöbb esetben feliratok is társultak. Pl. az elsőbbségadás kötelező háromszögében a „GIVE WAY” felirat volt olvasható. Ezen felül sok helyen, főleg ahol a főutakra lehetett kikanyarodni ábra és felirat figyelmeztetett a baloldali közlekedésre.

Este bepakoltunk, mert másnap reggel korán jött értünk a transzfer, hogy kivigyen a repülőtérre.

 

Október 19.

Reggel kijelentkeztünk és az apartmanház halljában vártuk, hogy értünk jöjjenek. 6 óra után kimentünk az utcára is, hogy lássuk, ha közeledik a járművünk. Egy reptéri transzfer kisbusz szedett fel minket. A reptéren ki kellett nyomtatnunk a beszállókártyákat és automatán feladni a csomagokat. Méregettük őket, hogy ne lépjük túl a súlyhatárt. A nagyobbik bőrönd kicsit túlsúlyos volt, ezért némileg átcsoportosítottuk a cuccokat. A kabátokat is igyekeztünk begyömöszölni, mert tudtuk, hogy Ayers Rockban meleg lesz. A Quantas-al repültünk, a néhány órás úton is kaptunk enni, inni. Ayers Rock repülőtere nem túl nagy, ahogy kiszálltunk a buszból megcsapott minket a 30 fokos hőség. Buszokkal vitték az utasokat a szállásokhoz. Gyakorlatilag az egész település szállodákból, bungalókból, kempingből, szóval turista szállásokból áll, némi infrastruktúrával bevásárlás, étkezés céljára. A közeli Uluru szent hegy és Kata Tjuta a nevezetességek a sivatagos vidéken. A szállások felé haladva a távolból vethettünk egy pillantást az Uluru fenséges tömbjére. A szállásunk egy bungaló soron volt. Lepakolás után mindjárt bevásárolni indultunk. Elsősorban sok vízre volt szükségünk a meleg miatt. Az üdülőtelepen buszok közlekedtek, amikkel be lehetett járni az egész területet. Megnéztük a kemping részt és a városközpontot is. A 14-16 fokos Melbourne után tikkasztó volt a 30 foknál is melegebb levegő. Itt is mindenfelé madarak daloltak, virágok nyíltak, kellemes volt a környezet. Este naplemente nézés volt a program Kata Tjutánál. A terület nemzeti park, a fejenként 30 dollárba kerülő park belépő szerencsére 2 napra volt érvényes. Elég nagyok a távolságok, a hőségben kicsit sok lett volna ennyit gyalogolni, úgyhogy örültem az autóbuszos kirándulásnak. A Kata Tjutához közel egy olyan helyen álltunk meg, ahonnan jó kilátás nyílt a vöröses hegyekre. Érdekes volt megfigyelni a színek, árnyékok változását, ahogy ment le a nap. A sofőr közben kis terülj-terülj asztalkát is varázsolt finom vörösborral, üdítőkkel, gyümölcsökkel, salátákkal, lazaccal, rágcsálnivalóval, úgyhogy megvolt a vacsoránk is. A sofőr – idegenvezetőnk eredetileg tanár volt, sokat mesélt a hely vallási jelentőségéről, az őslakosok szokásairól, arról, hogy csak az őslakos öregférfiak, vezetők ismerhetik a teljes mondavilágot, a nők csak egy részét, a fehér ember pedig épp hogy csak a bevezetést ismerhetik meg. Mesélt a terület élővilágáról is, a sokféle növényről, amik a sivatagban élnek. Késő estére csillapodott kicsit a hőség, de azért még mindig elég meleg volt.

 

 

Október 20.

Hajnalban keltünk, fél ötkor indult a busz az Uluruhoz napfelkeltét nézni. A reggel nem volt meleg, még egy pulóver is elkelt. Amikor a buszmegállóhoz értünk a busz még nem érkezett meg. Laci visszament még valamiért a szállásra és majdnem lekéste az időközben befutott buszt, mert a sok egyforma bungaló között eltévedt. Még sötétben, lassan derengő szendergésben értünk a busszal az Uluruhoz. Először kis reggeli frissítőt kaptunk, kávét, teát, kakaót és kekszeket. Utána elindultunk a kilátóhely felé, ahonnan figyelemmel lehetett kísérni, ahogy a hátunk mögött felkelő nap egyre nagyobb részét világítja meg a nagy sziklának, ami vörös fényben tündököl az egyébként sík vidéken. Útközben gyönyörködtünk a sokféle virágban az út mentén. Laci meg is simította az egyiket, majdnem elvágta a kezét, olyan éles, szúrós levelei voltak. Amikor teljesen felkelt a nap vége volt a programnak, de még ellátogattunk nappali fényben is a Kata Tjutához. Egy szurdokban indultunk el köveken botladozva, egyensúlyozva. Én egy idő után leültem egy padra az út mellett, ott vártam meg Lacit, aki a többiekkel elment a szurdok végéig. Messziről úgy nézett ki a hegyoldal, mintha egy hatalmas szikla lenne. Ahol üldögéltem nem messze tőlem volt egy nagy golyóbis alakú szikla. ahogy közelebb mentem hozzá akkor láttam, hogy nem egy homogén sziklatömb, hanem valamilyen kötőanyagban sok kisebb – többnyire lekerekített – kődarab alkotja. Némelyik kilazult és kihullott, mások részben kilógtak a tömbből. Gondolom, hogy a csak távolról látott Uluru is hasonló kőzetből állhat. Amikor a csapat megérkezett a szurdoktúráról visszatértünk a szállásunkra. Délután én inkább a légkondis szobánkban pihentem, tervezgettem, hogy merre menjünk majd Új-Zélandon, Laci egy kis felderítő útra indult a környéken. Estefelé én is kimerészkedtem, megint elbuszoztunk a városközpontba, kicsit nézelődtünk.

Az üdülőközpont recepciós épületének falain egy bennszülött festőművész képei voltak kiállítva, meg is lehetett vásárolni őket. Érdekes, hogy az impresszionistákhoz hasonlóan apró pöttyökkel festenek a bennszülött alkotók. Általában élénk színeket alkalmaznak és a impresszionistáktól eltérően nem simulnak egymásba a festékpöttyök, hanem élesen elkülönülnek egymástól.

 

Október 21.

Reggel 9-kor indult volna a busz a repülőtérre, ahonnan 10.25-kor indult a gépünk Alice Springsben átszállva Darwinba. A busz elég sokat késett, kicsit izgultam is, nehogy lekéssük a gépet. Jetstar géppel repültünk, ez fapados, ellátás nélkül. Az a szerencse, hogy Alice Springsben nem kellett a csomagokkal bajlódni, azok mentek egyenesen Darwinba. Átszállással együtt 14.00 órakor megérkeztünk Darwinba. Itt nem igazán volt értelme, hogy külön limuzinnal vittek minket a szállodába, a reptéren láttunk sok reptéri transzfer buszt. Kérdeztem a sofőrt, hogy a városközpontban van-e a szállodánk, megnyugtatott, hogy a központi bulinegyedben van – ami engem annyira nem nyugtatott meg. Mindenesetre az út során ez volt a leggyengébb szállásunk. Value Inn szálloda, tényleg a város közepén, körülötte éttermek, szórakozóhelyek. Ez nem apartman volt, hanem egy pici szoba fürdőszobával. Itt is trópusi meleg volt, a párásság miatt kellemetlenebb, mint Ayers Rockban. A szálloda udvarára vezető kaput este bezárták és reggelig a szomszédos ifjúsági szállón keresztül lehetett közlekedni. Az utcán hajléktalan bennszülöttek üldögéltek mindenfelé, többnyire kissé részegen, vagy belőve, különösen este. Éjszaka, amikor kicsit ki lehetett volna nyitni az ablakot hangos buli zajlott hajnalig, szóval nem volt egy nyugalmas hely. Az utca túloldalán volt egy pláza, a légkondicionált belső térben nézelődtünk, a nagy élelmiszer részlegen bevásároltunk. Finom friss grillcsirkét és hatalmas arany kiviket vacsoráztunk pici szállodai szobánkban. Szerencsére a szobában azért volt légkondi, de elég nehezen bírta a helyiséget lehűteni. Itt a repülőgép választás valószínűleg nem volt a legjobb, gyakorlatilag az előző délután is üresjárat volt Ayers Rockban – ahol igazából sehova nem lehetett elmenni – és Darwinban is csak tengtünk – lengtünk a megérkezés után.

 

Október 22.

Az itiner szerint 6.20-kor volt a találkozó a szálloda halljában a Kakadu Nemzeti Parkba induló kirándulásra. Hajnalban eleredt az eső és szakadó esőben keresgéltük, hogy honnan is fogunk indulni. A szálloda utcai autós bejárata még zárva volt, a szomszédos ifjúsági szálló recepcióján nem tudtak semmit. Kiálltunk az utcára, jött is egy kisbusz, de az másik túraútvonalra gyűjtötte az utasokat. Szerencsére felfedeztem, hogy a szomszédos épületben van egy AAT Kings kirendeltség. Ott volt egy hölgy, aki mondta, hogy menjünk vele és elvezetett minket a párhuzamos utcában levő buszpályaudvarra, onnan indult a buszunk. Kicsi eláztunk, de a hosszú buszozás alatt megszáradtunk. A buszút után hajóra szálltunk és a nemzeti park vízi útjain a partok mentén sok és sokféle vízimadarat láttunk, a vízfelszínt sok helyen óriási tavirózsák borították. A parton a mangrovefák már ledobták virágaikat, piros virágszőnyeg borította alattuk a talajt. A hely igazi érdekességei a madarak mellett a krokodilok voltak. Erre utalt az Alligator folyó neve is. A torkolathoz közel élő sósvízi krokodilok igazi óriások, a 7 métert is eléri, sőt meg is haladhatja a hosszuk. Az első krokodilt elég hosszú idő után pillantottuk meg a vízben, csak a háta látszott ki, lustálkodott a parthoz közel. Nagy bütykök álltak ki a hátán ami a bordás krokodil jellegzetessége. Aztán láttunk még néhány krokodilt, szerencsére nem voltak különösebben kíváncsiak ránk. Egy parkban levő szabadtéri étteremben fogyasztottuk el a svédasztalos ebédet, ahol az asztalunkon csatlakozott hozzánk egy hosszú lábú, hosszú csőrű madár is. Örült a neki juttatott falatoknak, egészen közel merészkedett hozzánk. Itt is, mint mindenfelé Ausztráliában érdekes hangú madarak beszélgetését élvezhettük. Volt egy hatalmas, sok-sok léggyökérrel a földhöz horgonyozott fa, valamint egy csodás, piros virágokkal pompázó fa is az ebédszünet helyén.

Ebéd után egy őslakos szent helyet kerestünk fel, ahol érdekes és változatos sziklafestmények megtekintése közben az idegenvezető mesélt azok keletkezéséről, a szimbólumok jelentéséről, az isteneik jellegzetességeiről. A sziklafestmények eredete elég régmúltra nyúlik vissza, a Nourlangie Rock homokkő sziklákra készített festményei több ezer évesek, nagyon kifinomult formavilágúak a Norvégiában, vagy Svédországban látott sziklavésetekhez viszonyítva. Igaz, hogy ezeket az ábrázolásokat időről időre újrafestették, legutóbb az 1970-es években, tehát kérdéses, hogy mennyi az eredeti, illetve a később keletkezett alkotás.

 

 

Október 23.

Ezen a napon egy kisbusszal mentünk a Litchfield Nemzeti Parkba. Eddig szerencsénk volt, a sofőrök sok információt osztottak meg az utasokkal, igazán sok érdekességet hallottunk tőlük és mindig világos volt, hogy hogyan alakul a program. Sajnos ezen a napon megtört ez a széria. Először termeszváraknál álltunk meg. Némelyik vár hatalmas volt, 4-5 méter magas, de a többség 1-2 méter közötti. Egy nagy réten sok-sok termeszvár állt. Táblákon mutatták be a termeszek életét. Ezután a Florance vízeséshez utaztunk, ahol esőerdőben sétálhattunk. Gyönyörű helyeken jártunk, de a délelőtti megállónál elég kevés idő állt rendelkezésre. Mondta a sofőr, hogy mehetünk erre is, meg arra is, lehet fürdeni is egy tóban, amibe egy vízesés ömlik bele, de hogy merre mennyi idő alatt lehet odaérni, azt már nem közölte. Mi egy erdei úton indulunk el, elég sokat bóklásztunk, mire meghallottuk a vízesés zaját és megtaláltuk a tóhoz vezető ösvényt. Fürdésre már nem volt idő, mert vészesen közeledett a találkozó és továbbindulás időpontja. A többiekkel együtt igencsak sietnünk kellett felfelé vissza a buszhoz. A sofőr nem mondta, hogy aznap még lesz máshol is lehetőség fürdeni és ott több időt fogunk tölteni. Ebéd előtt még egy vízesést meglátogattunk. Ez inkább egy patak volt, ami lapos köveken csordogált lefelé. A nagy melegben jólesett kicsit üldögélni a partján, belelógatni a lábunkat. Volt aki fürdőruhát húzott és kicsit bele is ment. Ebéd után következett a nap csúcspontja, a Wangi vízesés, ami szikla medencékbe zuhan alá. Valamelyik korábbi buszozás alatt vetített videoban mutatták, hogy a turistaszezon előtt a környék vizeit alaposan átkutatják és az ott élő krokodilokat átköltöztetik máshova, vagy a veszélyeseket ki is lövik, hogy lehetőleg ne ritkítsák meg a környező vizekben felfrissülést kereső turistákat. Ezen a helyen váratlanul sok szabadidőt kaptunk, Laci is bement úszni a sziklamedencékbe. A part is elég érdekes volt, bár az egyik irányban sziklaomlás miatt le volt zárva a gyalogút. Ki lehetett viszont menni a víz fölé benyúló teraszra és a környező fákról sok-sok hatalmas fekete esernyőhöz hasonló valamik lógtak, ezek voltak a flying fox denevérek. Nem szívesen mocorogtak a világosban és a nagy melegben, de azért némelyik nyújtózkodott kicsit, megmozgatta elgémberedett tagjait, sőt egyet repülni is láttunk egyik fáról a másikra. Érdekes látvány. Innen már visszatértünk Darwinba.

 

Október 24.

Egy teljes elvesztegetett nap. Reggel 10-ig ki kellett jelentkeznünk, reggelit követően a csomagjainkat betettük a szomszédos ifjúsági szálló csomagszobájába. A gépünk csak 19.35-kor indult Cairnsba, a transzfer 16.35-re jött értünk.

Kimentünk a partra, ahol egy szép park volt. Ott sétáltunk, üldögéltünk, figyeltük a madarakat, megnéztük a fákat, virágokat, a mindenfelé tornázó, piknikező helyieket, szobrokat, emléktáblákat, időnként lelocsolt az automata locsoló, ami nagyon jólesett a hőségben, pillanatokon belül megszáradtunk utána. Megcsodáltuk, amikor egy karbantartó autó érkezett és hosszasan egyeztettek telefonon a központtal, hogy mit is kellene csinálniuk. Aztán a gyalogút néhány kövét megigazgatták, némi homokot szórtak alájuk, hogy ne legyenek hepe-hupásak, elkerítették madzagokkal, majd távoztak. Meg is ebédeltünk a parkban és jégkrémmel próbáltuk felfrissíteni magunkat, de nagyon meleg volt és lassan vánszorgott az idő. Visszamentünk a szállodába, leültünk a recepció melletti kis padra, aztán felhívtam a transzfer céget, hogy tudnának-e korábban jönni értünk. Azt gondoltam, hogy a reptéren csak el tudunk még ütni néhány órát. Rendesek voltak, egy órával korábban értünk jöttek. Sajnos a reptéren még órákig nem nyílt meg a check in, még csak leülni se volt hely. Lehet, hogy mégis inkább a városban kellett volna maradni. Jobb szervezéssel biztos lehetett volna egy délelőtti gépet is találni. Így este 22.35-kor érkeztünk Cairnsba, ahol egy reptéri transzfer busz vitt el a szállásunkra. Ez egy üdülőközpont volt a várostól távolabb, a tengerpart közelében. Már nem működött a recepció, a recepció melletti csengőt megnyomva tudtunk beszélni az éjszakai portaszolgálattal, akik megadták a csengő alatti széfhez tartozó kódot, amiben egy névvel ellátott borítékban voltak a kulcsaink. Szerencsére a busz sofőrje megvárta, amíg sikerült hozzájutnunk a kulcsainkhoz. A kapott térkép alapján beazonosítottuk, hogy melyik épületben van az apartmanunk. Lift sajnos nem volt és a második emeletre kellett felcipelni a két 20 kg-os bőröndöt. Szegény Lacinak majd leszakadt a karja, de egyszerre vitte fel a bőröndöket, hogy ne legyen féloldalas. Az apartman nagyon kellemes volt, a medencére nézett a terasza.

Október 25.

Reggel bejelentkeztünk a recepción és kaptunk egy papírt, amit ki kellett tölteni. 9 órakor indult a busz egy közeli utcasarkon levő buszmegállóból az aznapi kirándulásra. A program némileg eltért attól, mint ami a leírásunkban szerepelt. Először egy bennszülött központba látogattunk el. A csoport aboriginal vezetőjének útmutatásával ki lehetett próbálni a bumeránggal dobást (Laci nagyon ügyes volt), valamint egy másik vadászeszközüket, ami egy hosszú bot, amit egy kampó segítségével lehet jó messzire elhajítani. Megnéztünk egy bennszülött előadást, zenéltek didgeridoon, nagyon tetszett a táncuk, amivel a különböző állatokat utánozták, tüzet gyújtottak természetes eszközökkel és a közös táncba bevonták a közönséget is. A nagy park egy másik részén meghallgattunk egy előadást a gyógynövényeikről, némelyik levelet, termést a környező fákról szedték le. Érdekes, hogy a bennszülött törzsek elég elkülönülten élnek, az eredetileg mintegy 250-300 beszélt nyelvből mára 200-nál kevesebb maradt használatban. A bennszülöttek kb. 55 ezer évvel ezelőtt érkeztek Ausztráliába, de egyes vélekedések szerint már 100 ezer évvel ezelőtt is ott éltek. Kinézetre is nagyon különbözőek. Vannak, akiknek leginkább az ősember ábrázolásokra hasonlítanak az arcvonásaik, vannak, akik negroid vonásokkal rendelkeznek, de találkoztunk olyan aboriginal emberekkel is – ilyen volt a bennszülött vezetőnk is – akik simán elmentek volna európainak is. A bennszülöttek között többféle bőrszínt különböztetnek meg és szigorú szabályaik vannak, hogy milyen színű ember milyen színűvel házasodhat. Bemutatták azt is, hogy hogyan főznek parázson, amit betakarnak földdel, (Mondjuk a húsnak alufóliába tekerése nem tűnt teljesen autentikus megoldásnak.) A program szerint kaptunk volna ebédet is, de mint kiderült olyan jegyünk volt, amire nem járt ebéd, így megkerestük, hogy honnan indul az őserdő fölött közlekedő libegő, amivel Kurandába utaztunk. Ez egy kis falu turistákra berendezkedve. Megvolt, hogy mikorra kell visszaérni az állomásra, ahonnan egy nosztalgia vonattal utaztunk vissza lefelé. Felfelé a libegőnek volt egy közbenső állomása, ahol kiszálltunk megnézni a Barron vízesést. Kuranda aranyos városka, a főút mellett a járdán a léggyökeres fák árnyékában vasúti sínekből készült padok várják a pihenni vágyókat. Több helyen is találkoztunk didgeridoon játszó utcazenészekkel. Az egyik fiatal srác különösen ügyes volt. Egy élelmiszerboltban bevásároltunk néhány dolgot ebédre és egy padon fogyasztottuk el, közben élveztük a közelben zenélő srác előadását.

Egy nagy parkban sok fiatal piknikezett mindenfelé, meg kínai (vagy legalábbis keleti) turistacsoportok fényképezték egymást, a helyieket, a fákat, virágokat, mindent. Az előzetesen kapott program szerint a Koala park meglátogatása is a program része lett volna, de erre se kaptunk jegyet, meg az idő is gyorsan telt. Elsétáltunk a Koala park felé, ahol volt még egy pillangó park is, meg egy fedett bazársor. Itt beszereztük az úti ajándékok nagy részét (a szokásos pólókat a fiúknak bennszülött mintákkal díszítve, kis koala, kenguru plüss figurákat), majd indultunk vissza a vasútállomásra. A vonat indulásáig volt még egy kis idő, így lementünk a közeli folyópartra.

Jópofa volt a nosztalgia vonat, amivel visszafelé utaztunk, menet közben ismertették a látnivalókat és a vasútépítés történetét is. Biztos nagy munka volt az alagutakat kézi erővel kifúrni, az anyagokat odaszállítani, megépíteni a vasútvonalat és a hidakat, amik a völgyeken íveltek át. Visszaérve a lenti állomáson várt a buszunk, amivel hazamentünk a szállásunkra. Este még elmentünk vásárolni az előző napi megérkezésünkkor látott üzletközpontba. Szerencsére az élelmiszer bolt még nyitva volt, így a következő két napra be tudtuk szerezni a reggelit.

Egy érdekes momentum volt, hogy amikor a napi kirándulásról hazaértünk az ajtó alatt bedugott borítékot találtunk, benne egy levelet, hogy a bankkártya, aminek megadtuk az adatait a bejelentkezéskor nem érvényes, adjuk meg egy másik bankkártya adatait. Eddig a szállásokon a bejelentkezéskor kérték a depozithoz a bankkártyát, a levonást a PIN kóddal erősítettem meg. Itt a bejelentkezéshez kapott lapon kellett kitölteni a bankkártya adatait. Be kellett volna írni a kártya hátoldalán szereplő kódot is, én ezt nem tettem meg, mert azzal teljes hozzáférést adtam volna a kártyához és még az álmoskönyv szerint is kockázatos ilyet tenni. Így aztán megadtam egy másik bankkártya adatait, de ahhoz se adtam meg a kártya hátoldalán szereplő kódot. A papírt ott hagytuk az apartmanban, még egyszer nem reklamáltak.

 

Október 26.

Reggel megint a közeli buszmegállóban volt a találkozó, de az előre jelzett időpontban nem volt ott a busz. Eddig az volt a tapasztalatunk, hogy a buszok pontosan, vagy inkább kicsit előbb érkeztek, mint a megadott időpont. Amikor már 10 percet késett felhívtam a megadott telefonszámot, amin előző nap az útmutatás szerint visszaigazoltattam a programot és megnyugtattak, hogy minden rendben. Most is mondták, hogy már közel jár a busz, csak a nagy forgalom miatt késik egy kicsit. Tényleg nemsokára befutott a busz, már eléggé tele volt, még távolabbról is gyűjtött be utasokat. Később még néhány helyen megálltunk, majd befutottunk a kikötőbe. Ott megkaptuk a hajóra a beszállókártyákat és megmondták, hogy melyik mólótól indul a mi hajónk. Csúcsforgalom volt, egy csomó mólótól indultak turista hajók a korallzátonyhoz. A beszállásnál fénykép készült mindenkiről, amit később meg lehetett vásárolni (mi ezeket a lehetőségeket mindig ki szoktuk hagyni, ezúttal is így tettünk).

A nagy katamarán hajó dugig tele volt70- 80 %-ban távolkeleti utasokkal. Egy spanyol srác tartott ismertetőt, elmondta, hogy nála lehet jelentkezni snorkelles túrára. Én nem igazán vágytam rá, de Lacit beneveztem.  Egy idő után a hajó kikötött egy úszó sziget mellett. Innen indultak a különböző programok. Kiderült, hogy nagy ládákban volt elég felszerelés (békaláb, pipa, szemüveg, mentőmellény) mindenkinek, hogy kipróbálhassa a snorkellezést a bázis környékén, Pablo, a spanyol srác kisebb csoportokat kicsit messzebbre vitt el nézelődni. Laci utána önállóan is nézelődött és azt mondta, hogy akkor több halat, korallt látott, mint a vezetett túrán. Lehetett menni egy kört üvegaljú hajóval is – ami nagyon szuper volt, jól lehetett látni a különböző korallokat, kipróbáltuk a fél tengeralattjáró hajót is, annak viszont annyira homályosak voltak a víz alatti üvegei, hogy nem sok mindent láttunk róla. Nagyon finom büféebédet kaptunk a hajón, a csúcs a különféle gyümölcsök voltak. Lehetett volna még helikopteres kis körútra is menni, de mi azt kihagytuk. Egyébként annyira tiszta volt a víz, hogy a ponton fedélzetéről is nagyon jól lehetett látni a hajó körül úszkáló halakat. Késő délután érünk vissza a szállásra.

Október 27.

Ismét volt egy szabadnapunk, a transzfer busz 16.25-re jött értünk a szállásra.  Reggeli után lecuccoltunk és kijelentkezés után a recepció épületében hagytuk a csomagjainkat. Rendesek voltak, felajánlották, hogy ha a tengerben akarunk fürdeni utána lezuhanyozhatunk még indulás előtt.

Lesétáltunk a tengerpartra. Egy szép sétány vezetett a homokos part fölött. Mindenfelé a nap elől védő tetővel ellátott padok, asztalok voltak, kb. 500 méterenként grillező helyek, amiket bárki használhatott. Mosogató, előkészítő asztal, nagy gázos grillsütő, szemetes. Kb. 200 méterenként egy flakon ecet volt a gyalogút mellett elsősegélyként, ha valakit megmar a mérges medúza. Ismertető tábla mutatta be, hogy mit kell tenni medúza marás esetén. Ennél félelmetesebb táblák is voltak kint, amik erősen javasolták, hogy csak a vízimentők által felügyelt partszakaszon és időben merészkedjen bárki is a vízbe, ha nem akar a sósvízi krokodilok eledelévé válni. Egy helyen volt is vízimentő és annak a környékén néhányan fürödtek a tengerben. Laci is bement fürdeni, aztán az egyik parti zuhanynál lezuhanyozott. Délután visszamentünk az üdülőfaluba, még egy kicsit körülnéztünk a parkban. A transzfer időben érkezett, búcsút vettünk Cairnstól. A gépünk 18.25-kor indult és 22.20-kor érkezett Sydneybe. Itt is jobb lett volna egy korábbi géppel utazni, de azért a tengerparton elég kellemesen telt a napunk. A sok repkedéshez még az is hozzátartozott, hogy Ausztráliában több időzónában is megfordultunk. Érkezéskor a telefonok többnyire átálltak a helyi időre, ha mégse, akkor átállítottuk őket, a karóránkon pedig végig az otthoni időt tartottuk meg. Így követni tudtuk, hogy otthon éppen hány óra van, érdemes-e próbálkoznunk Skype hívással.

A késői érkezés miatt Sydneyben is limuzin vitt minket a reptérről a szállásunkra. Nagyon jó helyen volt az apartmanház, de az utcai ajtaja a késői időpontban már zárva volt, kártyával nyílt, nekünk meg nem volt még kártyánk. Keresgettem a csengőt, de szerencsére éppen érkezett egy későn hazatérő pár és beengedtek minket az épületbe. A lift is kártyával működött, sajnos az első kártya, amit kaptunk nem volt jó, vissza kellett menni a recepcióra másikat kérni. Az ötödik emeleten volt a szobánk, érdekes, üveg fedelű belső átriuma volt az épületnek, az apartmanunk hálószobája oda nézett. Nagyon szuper volt az apartman, nappali – étkező – konyha, külön hálószoba, a fürdőszobában mosógép és szárítógép. Ideális volt, mert így pont félidőben, mielőtt tovább utaztunk Új-Zélandra ki tudtam mosni a ruháinkat. A kilátás egy épülő toronyházra nyílt, érdekes volt figyelemmel kísérni, hogy hogyan építkeznek, a háttérben pedig a Darling Harbour terült el.

Október 28.

Első napunkon Sydneyben nem volt szervezett programunk. Reggel megnéztük, hogy hol van a Novotel Darling Harbour, az előtt volt a találkozó a következő napokon a szervezett programokra.

A Novotel nagyon közel volt, max. 5 percre gyalog. Elindultunk várost nézni. A Queen Victoria Building egy XIX. században épült fedett bevásárlóközpont, leginkább talán a budapesti volt Divatcsarnokhoz lehetne hasonlítani, csak annál nagyobb, körfolyosós épület, középen átjárókkal, egy érdekes órával.

Innen a Hyde Parkhoz sétáltunk, ahonnan mindennap indulnak gyalogos városnézések, ahol mindenki annyit fizet, amennyit jónak lát. Még volt idő az aznapi séta indulásáig, ezért amikor már kigyönyörködtük magunkat a gyönyörű virágzó fákban, a park szökőkútjában elmentünk még megnézni belülről is a park mellett található gótikus St. Mary katedrálist.

Érdekesen indult a vezetett városnézés, megtudtuk, hogy azért találkozunk sokfelé a Macquaire névvel (utca, emlékmű, egyetem, stb.), mert meghatározó kormányzója volt New South Wales-nek. Vezető szerepe volt a kolónia szociális, gazdasági és építészeti fejlődésében. A Macquaire úton haladva történelmi épületek történetét ismerhettük meg. Meglehetősen lassú volt az előrejutás, ezért amikor elértük a könyvtár épületét mi leszakadtunk a csoporttól. Bementünk a könyvtárba és a wifit kihasználva beszéltünk az otthoniakkal, meg magyar hatóságokkal. Sajnos a szálláson csak korlátozott volt a free wifi. Laci itt kezdett el izgulni, hogy a magyar jogosítványt elfogadják-e majd Új-Zélandon. Én korábban megkérdeztem azoktól, akiktől béreltük a lakóautót és azt mondták, hogy ha angol felirat is van a jogosítványon, akkor elfogadják. A magyar jogosítványon egy szó sincs angolul, Laci meg először nyugodt volt, mert azt olvasta, hogy fél évig lehet magyar jogsival vezetni, de aztán valami ennek ellentmondót olvasott, csak akkor már úton voltunk. Szóval próbáltunk a világ másik feléről ügyintézni, de nem sok eredménnyel.

Amikor elakadtunk az ügyintézésben tovább indultunk sétálni a Botanikus kertben, majd az Operaház felé, ahol éppen egy szabadtéri színpadot építettek. Izgalmasak kívülről az Operaház vitorlásokra emlékeztető kupolái. Tovább mentünk nagyjából azon az útvonalon, amin a városnézés is haladt, csak persze ők a mi kitérőnk miatt rég megelőztek minket. A Circular Quay kikötőiben megcsodáltunk néhány nagy tengerjáró hajót, a parton nézegettük a madarakat, amik a parkban ebédelő hivatalnokoktól és turistáktól kunyeráltak, felbandukoltunk a Rock utcácskáin, nagy nehezen megtaláltuk, hogy hol lehet felmenni a Harbour Bridge-re és a hídról is megnéztük az Operaházat, abból a perspektívából, ahonnan a legtöbb fénykép készül róla. Ezután körbejártuk a Darling Harbourt, nézegettük a hátul kerekes kirándulóhajókat, majd bevásároltunk és eléggé elfáradva visszatértünk a szállásunkra. Később, amíg vacsorát főztem Laci még egyszer visszament a könyvtárhoz, de sajnos már zárva volt, úgyhogy csak egy nagy esti séta lett belőle.

 

 

Október 29.

Reggel fél nyolckor indultunk Port Stephens felé. Sydneyből kifelé áthaladtunk a Harbour Bridgen, így ismét szemügyre vehettük az operaházat. Első megállónk az Ausztrál Hüllő Parkban volt. A bejáratnál egy kis kölyök krokodilt lehetett megsimogatni az ápolója kezében. Engem ez nem hozott lázba, én koalát szerettem volna simogatni, ez volt a legnagyobb vágyam Ausztráliában. A parkban éltek koalák is, az egyiket a gondozója ölében meg is lehetett simogatni. Szerencsém volt, én is hozzáfértem és megsimogathattam a koala finom puha bundáját, miközben figyelmesen szemlélt a kis gomb szemeivel. Sokáig figyeltük a koalákat, aranyos a pufi popsijukkal, érdekes nózijukkal némelyik meglepően gyorsan mászott fel – le a területükön levő fákon. Időnként meg-megálltak lakmározni egy kis eukaliptusz levelet. Azért a koalák többsége itt is aludt, különböző – időnként nyakatekert – pózokban a fákon. A Hüllő Parkban is voltak wallabyk, etetni is lehetett őket. Persze egy nagy tóban a krokodilok voltak a legtöbben. (Őket nem vágytam megsimogatni.)

Nekem már minden jó volt aznap, teljesült a régi nagy vágyam, koalát simogathattam!

Port Stephens kikötőjében körbejárt a busz, a sofőr – idegenvezető megmutatta a két egymással szemben levő Fish & Chips éttermet – mindkettő úgy hirdette magát, hogy itt kapható a legfinomabb Fish&Chips – majd elmondta, hogy melyik hajóval megyünk majd ki delfinnézőbe, mikor indul a hajó és mikor és hol találkozunk visszafelé, majd magunkra hagyott. Egy kicsit meglepi volt, mert az előzetes program szerint büfé ebédet kaptunk volna a hajón. Ezért először lementünk a partra, azonosítottuk, hogy melyik hajóval megyünk majd, láthatóan nem voltak ebéd előkészületek, azért visszamentünk a Fish&chips éttermekhez. Kiválasztottuk az egyiket és elvitelre rendeltünk két adagot. Mire elkészült már igencsak igyekeznünk kellett vissza a hajóhoz. Amikor felszálltunk, az egyik adagot mindjárt meg is ettük, a másik adagot eltettük vacsorára, mert teljesen jóllaktunk. Sok keleti fiatal volt a hajón. Sajnos delfineket csak elég messziről láttunk, pedig ahogy olvastuk az öbölnek állandó lakói egy delfin kolónia tagjai. Azért örültünk, mert a távolból láttuk néhány delfinnek megvillanni a hátuszonyát, aztán még bónuszként két bálna is felbukkant. Igyekezett a hajó megközelíteni a bálnákat. Ezek nem a legnagyobb, sperm whales voltak, hanem humpback whales (hosszúszárnyú bálnák). Ezzel egy újabb cél teljesült, egy éven belül láttunk bálnákat az északi (Norvégia) és a déli (Ausztrália) féltekén.  (Még Új-Zélandon is szerettünk volna bálnát nézni, csak a földrengés miatt nem jött össze, mert Kaikoura, ahonnan bálnanéző hajók indultak, megközelíthetetlenné vált.) Visszafelé úton leeresztettek egy hálót a hajó oldalán és néhány keleti fiatal beleugrált. Itt kb 50 cm vízben heverészhettek, ide-oda gördültek. Szerintem előtte – utána gondoskodtam belső melegítésről, mert a napsütés ellenére egyáltalán nem volt melegünk az erős szélben és a hajó menetszelében. Gondolom, hogy a tenger se volt olyan kellemes hőmérsékletű, mint az Egyenlítőhöz sokkal közelebb fekvő Cairnsban, vagy a Nagy Korallzátonynál.

Amikor visszaértünk már jött is értünk a busz és az aznapi utolsó programra indultunk, a homokdűnékhez. Leszállva a buszról kisebb csoportokban 4 kerék meghajtású dzsipekbe szálltunk és irány a homokdűnék. Voltak más csoportok is, akik tevéken indultak felfedezni a homokdűnéket.  Itt meleg volt a tűző napon, árnyék sehol, a dzsipekkel le-föl robogtunk a hatalmas homokdűnék között, aztán megálltunk egy meredek homoklejtő aljában, ahol ki lehetett próbálni a homokszörfözést. A szörfdeszkát felcipelték a delikvensek a mély homokban a meredek homokhegy oldalában, aztán a tetején ráültek és ki ügyesebben, ki sutábban lecsúsztak a domb aljába. Lacinak egyszer is elég volt, szeme – szája, ruhája telement homokkal, mert itt is elég erős szél fújt. Voltak, akik többször is felmentek a domb tetejére, majd lecsúsztak onnan. Amikor mindenki kiszörfözte magát a dzsipek visszavitték a csapatot a buszhoz, amivel visszabuszoztunk Sydneybe. A sofőrünk mondta, hogy szerencsések vagyunk, hogy erre a napra nem a Kék-hegység kirándulást választottuk, mert ott hatalmas vihar volt, ki se tudtak szállni a buszból. Nagyon drukkoltunk, hogy másnapra megjavuljon az idő, mert mi akkor mentünk a Kék-hegység kirándulásra.

Vacsoránál ültünk éppen, amikor a közelből tűzijáték hangjait hallottuk és az ablakból láttuk a Darling Harbourból felröppenő rakétákat. Nagyon szép, színpompás előadás volt. Később az AZAusztralia blogon olvastam, hogy Sydneyben minden szombat este tűzijáték van a Darling Harbourban.

Október 30.

Reggel ½ 8 előtt megint a Novotel hotel előtt voltunk, vártuk a kirándulóbuszunkat. Szerencsére nem esett az eső, de elég párás volt a levegő. Szinte észrevétlenül haladtunk egyre feljebb és feljebb a Kék hegységben. A Három nővér sziklaalakzatnál megálltunk, itt volt idő egy kicsit körülnézni. A távolban a hegyek valóban kékes párába burkolóztak az eukaliptusz erdők kipárolgása miatt. Amikor kigyönyörködtük magunkat tovább indultunk egy háromféle őserdei siklóvasúton lehetett le-fel utazgatni a Scenic Worldbe megvett belépővel. Néhány helyen jókat sétáltunk, láttuk a régi felvonó kocsiját, bányászok lakjait, az esőerdőben sok érdekes madár csivitelt hangosan az ágak között, mindenfelé vízesések, kis patakok csobogtak. Varázslatos vidék. Minden elég nedves volt az előző napi zuhétól, de szerencsére nem esett az eső. Leurában, egy kis városban ebédeltünk.  Az ebéd utáni sétánál találkoztunk egy aranyos golden retrieverrel, a gazdáival ült egy kávéház teraszán. Muszáj volt megsimogatnunk, már nagyon hiányzott Selymi. Ahogy a buszhoz igyekeztünk magyar szóz hallottam, egy idősebb hölgy mondta a férjének, hogy „ez nem a mi buszunk”. Később több más kirándulóbusszal együtt megálltunk megint egy állatparknál, ahol ismét hallottam az idős párt magyarul beszélgetni, úgyhogy megszólítottam őket. Kiderült, hogy Kanadából, Vancouverből jöttek, 56-os disszidens magyarok. Ahogy beszélgettünk még egy magyar disszidens hölgy csatlakozott hozzánk, ő is Kanadából volt, csak egy harmadik csoporttal érkezett az állatparkhoz. Itt tölcsérbe töltött zöld csemegével lehetett a kengurukat, wallabykat etetni, akik nagy élvezettel fogyasztották el a „tányért” is. Hazafelé lehetett választani, hogy busszal, vagy hajóval szeretnénk menni. Mi annak ellenére, hogy lógott a lába az esőnek és már elég hűvös volt, a hajókázás választottuk. Egyrészt így a vízről is láthattuk Sydneyt, az Operaházat, másrészt a Darling Harbourban, a szállásunk közelében volt a hajó végállomása. Volt egy kis kavarodás. hogy melyik hajóra is jó a jegyünk, az első hajónál azt mondták, hogy majd a következő lesz a mi hajónk, szerencsére nemsokára az is megérkezett. A parton szebbnél szebb öblök, luxus lakóházak, előttük vitorlás, vagy motoros yacht ringatózott a vízen, igazán csodálatos volt. Sajnos egy idő után eleredt az eső, pedig érdekes volt a régi börtönsziget és rajta az erődítmény, meg persze Sydney, ahogy közeledtünk hozzá. Végül besiklottunk a kikötőbe. Mire kiszálltunk már csak csepergett, a szél elkergette a felhőket, de újabb fekete felhők közeledtek. Amikor hazaértünk én összeszedtem a mosnivaló cuccokat, beindítottam a mosógépet, Laci meg elment vásárolni. Alighogy elindult, leszakadt az ég. Mire visszaért kisütött a nap. Szerencsére nem ázott el, az utca fölötti zárt átjárón ment át az apartmanházunkból a Novotel hotel fedett parkolójáig és szinte végig fedett helyen tudott közlekedni a boltig. Amikor kijött az üzletből egészen valószínűtlen naplementi fények világították meg a még vizes utcákat és az öböl túlpartján álló magas házakat.

Október 31.

Utolsó napunk Ausztráliában. Erre a napra direkt nem szerveztem előre programot, hogy kedvünk szerint tudjuk alakítani a napot. Eredetileg azt gondoltam, hogy ha nem sikerül koalát simogatnunk, akkor felkeressük még a Taragona állatkertet, de szerencsére a koala simogatást már korábban megejtettük (bár szívesen simogatnék akár minden nap is koalát. Gondoltam, hogy elmehetnénk a Sydney körüli strandokat megnézni autóbuszos kiránduláson, de mivel még nem volt strandidő (bár aznap kellemes, napos idő volt és kivételesen a szél se volt erős) Laci nem preferálta ezt a programot. Így aztán csak elindultunk a városban, részben amerre már korábban is jártunk. Azzal kezdtük, hogy végigjártuk Darling Harbour partját. Laci valamiért még visszament a szállásra, én meg nézegettem az éttermek étlapjait. Barátaink aznap este érkeztek Sydneybe, megbeszéltük, hogy jó buli lenne együtt vacsorázni a világ másik végén. Reggel még elég csípős volt az idő, mindent magamra vettem, még kesztyűt is húztam, de sütött a nap és később kellemesen kimelegedett. Most egy kicsit más útvonalon közelítettük meg a Hyde parkot és a Botanikus kertet, elmentünk a Sydney torony mellett, azt terveztük, hogy majd délután, estefelé megyünk fel, hátha ott összefutunk barátainkkal, mert az ő aznapi programjukban is szerepel a torony meglátogatása. A botanikus kertben jól elszórakoztunk a fákon ülő és hangosan kiabáló kakadukon, alattunk az öbölből lekerített úszómedencében nem túl sokan úszkáltak. Az öböl túlpartján hadihajók álltak, éppen reggeli jelentéstétel volt, majd az egyik hajó kisiklott az öbölből. Kipróbáltam, milyen az ülés Mrs. Macquaire székében, ami egy nagy faragott szék, ahonnan szép kilátás nyílik az öbölre. Rengeteg keleti turista volt már ott, beletelt egy kis időbe, amíg meg tudtuk közelíteni a széket. Gyönyörű, virágzó fák között sétáltunk, időnként kicsit leültünk egy-egy padra napozni, nézelődni. Sétáltunk egy utcában, ahol szép régi, koloniális házak álltak, felmentünk egy nagyon szép parkba, amit előző este a hajóról néztem ki, egy helyen leültünk egy kis parkban az üzleti negyedben és ott fogyasztottuk el az ebédre készített szendvicseinket. Sokan voltak a parkban, láthatóan a környék irodáiban dolgozók is szívesen ebédeltek ott. A padok tele voltak, de sokan ültek a fűben is. Egy lány hosszasan meditált, de volt olyan is, aki zenélt egy kicsit. Délután visszatértünk a szállásunkra, majd 6 óra körül elindultunk a Sydney toronyba. Kicsit nehezen találtuk meg a bejáratát, felmentünk a lifttel és ahogy bementünk a körben üvegfalú szintre magyar szó ütötte meg a fülünket. Ekkor már sejtettem, hogy jókor érkeztünk, itt lehetnek a barátaink. Hamarosan fel is fedeztük őket, volt nagy öröm, fényképezkedés és megbeszéltük, hogy együtt vacsorázunk. Kiderült, hogy Darling Harbourban a Novotel szállóban laknak. Nagyon örültünk, mert az közel volt a szállásunkhoz, onnan indultunk korábban a buszos kirándulásokra.

A megbeszélt időben ott voltunk a szálloda előcsarnokában, de a barátaink sehol. Egy idő után odamentem a recepcióhoz és mondtam, hogy egy magyar csoporttal itt szálltak meg a barátaink, szeretnék felszólni a szobájukba. A kislány nem találta őket a vendégek között. Aztán kiderült, hogy Sydneyben 4 Novotel szálloda van és azok közül 2 a Darling Harbourban. elmagyarázták, hogy nincs messze a másik, azon az utcán, ahol lakunk végigmegyünk, majd balra és ott lesz. Nyakunkba kaptuk a lábunkat, végigmentünk az utcán, csakhogy a végén található út kb. 5 méterrel magasabban volt és semmilyen feljárón, lépcsőn nem lehetett megközelíteni. Ekkor már telefonon egyeztettünk a barátainkkal. Kerestük, hogy hol tudnánk átmenni, mert mellettünk pedig vasút húzódott. Találtunk egy állomást, ott átmentünk a síneken és az irányt nagyjából belőve rohantunk új irodaházak között, majd egy parkon át, mire megtaláltuk a felüljárón haladó út egy további darabját és az alatt átkelve ráleltünk a szállodára is. Mindössze egy órával a megbeszélt találkozó után sikerült is találkoznunk. Az ő szállodájuk a Darling Harbour öböl végében található nagy park túlsó felén helyezkedett el, úgyhogy még az is jó kis séta volt, amíg visszaértünk az étteremsorig. Kiválasztottunk egy éttermet, gondoltuk, hogy a teraszon ülünk le egy melegítő kandeláber alá, de kint csak italt szolgáltak fel, mivel mi enni is akartunk, ezért betereltek minket. Hamarosan jött egy pincér és egy asztalhoz vezetett minket. Biztos galádság, de mi kenguru sültet rendeltünk, ilyet biztos nem fogunk többet enni. Kellemes búcsúvacsora volt, megosztottuk egymással az addigi utazás élményeit. Barátaink még maradtak Sydneyben, aztán Melbournebe mentek tovább, mi meg másnap reggel repülőre ültünk és Új-Zéland felé vettük az irányt, de ez már egy másik történet.

Ausztráliában legjobban a természet tetszett, óceán, vízesések, hegyek, parkok, növények, állatok. Sidney és Melbourne is tetszett, nekem Sydney még jobban, mint Melbourne. Nyüzsgő metropolisz, mégis emberközeli, a belvárosi rész jól bejárható (nem is tömegközlekedtünk), a természet mindenütt jelen van. Barátságosak az emberek, bár néha kihívást jelentett megérteni az angoljukat (volt olyan sofőr idegenvezetőnk, akinél mindig inkább visszakérdeztem, hogy jól értettem-e amit mondott, mint hogy rosszkor, vagy rossz helyre menjünk).

Nagyon jó volt az út, a programok, ennél sokkal többet ennyi idő alatt nem lehetett volna megnézni. A repülőjáratokat valószínűleg jobban is meg lehetett volna választani, hogy kevesebb üresjáratunk legyen. A szállások – Darwin kivételével – nagyon kellemesek voltak. A programokban az előzetesen megkapottakhoz képest voltak eltérések, elsősorban azt illetően, hogy melyik programban volt, illetve nem volt ebéd, illetve Darwinban a megadottól eltérően nem a szállodánál szedtek fel minket a buszos programokra indulva, ami az első napon kis izgalmat okozott. Ausztrália hatalmas, nem csak egy ország, hanem egy kontinens, az egészet bejárni sokkal több idő szükséges. Még a keleti partvidék végigjárása is hatalmas út. Nem valószínű, hogy még egyszer eljutunk ebbe a távoli országba, de legalább egy kis ízelítőt kaptunk belőle.

Partnereink:

Egyedi lakóautók gyártása. Lakóautók szervizelése, átépítése, felújítása.