Üdvözlünk téged Vándor,

egy Önszerveződő, Szabad és Nyitott, Baráti társaságban, a Magyar Lakóautó Klub-ban!

Regisztráció
Emlékezz rám

November 1. Kedd

Reggel 6-ra jött értünk Sydneyben a transzfer, hogy kivigyen a repülőtérre.

 

 ½ 5-kor keltünk, reggelire sikerült majdnem minden maradék kaját elfogyasztanunk. Csak egy kis sajtkrém maradt, azt kidobtuk, meg keksz, amit magunkkal vittünk (hogy aztán a repülőn hagyjuk, nem mertünk kockáztatni, Új-Zélandra szinte semmi élelmiszert nem lehet bevinni.)

 

A buszsofőr először valami papírt kért tőlem, erre én mutattam neki az utazási iroda itinerét (magyarul), mert a transzferekre nem kaptunk vouchert. Végül azt kérte, hogy a telefonjába írjam be Laci nevét (amit persze az okos telefonja több helyen “kijavított”, így a végeredmény nem nagyon hasonlított a nevére, de megelégedett vele).

 Többeket felvettünk még, ráadásul egy helyen rossz hotelhez ment, így kicsit izgultam már. Amikor Lacitól kérdeztem, hogy hány óra van, már alig volt idö a beszállásig. Később kiderült, hogy egy órával elnézte az időt, így elég sokáig várhattunk még a kapunyitásig.

 Igyekeztem elkölteni az ausztrál aprópénzt, ami elég jól sikerült, kevesebb, mint 1 dollár maradt.

 

 Nem volt tele a gép, többen még helyezkedtek is. A mōgöttünk levő sorban egy pasi egyedül maradt, mert mindenki elmenekült mellőle. Egész úton hangosan szipogott és nevetett felváltva. Időben érkeztünk meg Aucklandba, de egy fél órát kellett várnunk, hogy kiszállhassunk, utána meg még egy kicsit, hogy a gép hátuljában utazókért is jöjjön egy busz. Nekünk 4-ig be kellett jelentkeznünk a lakóautóért, eléggé ki volt centizve.

 

A beléptetésen túlesve első dolgunk volt telefonkártyát venni – ez legalább gyorsan ment. A lakóautó klcsönző telephelyén elsőre nem vették fel a telefont, másodszorra sikerült beszélnem velük, csak a nagy zajban nem voltam biztos benne, hogy jól értettem-e, hova jönnek értünk. Sikerült megtalálni a helyet, de amikor fél óra múlva is csak ott álldigáltunk, ismét telefonáltam. Szerencsére pont akkor futott be az emberünk és meg is ismert minket.

 

 Elég messze volt a telephely a repülőtértől. Az adminisztráció elintézése után (szerencsére elfogadták a magyar jogosítványt) bepakoltunk a lakóba és kicsit megismerkedtünk a működésével.

 

 A hűtő csak akkuról működik, a fűtés vagy 220 voltról, vagy a gázboylerrel felmelegített vízzel.

 

Egy kis, 8-9 kg-os (kb. 4 kg gáz + 5 kg palack) LPG gázpalack tartozik a lakóhoz.  A szennyvíz ürítéshez egy plusz csövet is kell használni. Két keskeny ágy van két oldalt, vagy kihajtható elemekből és az asztal felhasználásával a hátsó rész egy nagy ággyá alakítható. Két lapos gáz rezsó, mosogató, ami mosdóként is szolgál, mert a fürdőben csak a WC van, fölötte zuhanyfejjel. Hőszigetelés nincs, viszont körbe ablakos, hátul a két szárnyú ajtó. A belátás ellen függönyök körben. Az alváz Ford, ismerős, csak persze minden a másik oldalon. Már útközben vettük észre, hogy a szélvédőn van egy elég nagy lyuk.

 Első dolgunk egy üzlet keresése volt, hogy legyen mit ennünk. Laci nagyon jól alkalmazkodott a bal oldali közlekedéshez, csak időnként nagyon az út szélén ment, néha a járdát is megkóstolta az első úton. Kicsit nehezen, de megtaláltuk az ajánlott bevásárló központot és azon belül a szupermarketet. Sajnos a parkoló magasságkorlátos volt, az út másik oldalára kellett átnavigálnunk a bevásárlókocsit.

 

 Mire végeztünk, már besötétedett. A repülőtérhez közel jelöltek egy városi kempinget, azt igyekeztünk megtalálni. Nagyjából a cél környékén találtunk egy parkolót, benne egy lakóautóval, hát mi is odaálltunk. A másik lakó egy idő után elment, mi maradtunk éjszakára.

 

 November 2. Szerda

 Reggel Laci elment körülnézni és azzal jött vissza, holy egy parkőr jellegü nő kérdezte tőle, hogy fizettünk-e és megígérte neki, hogy 5 percent belül megkeressük.

 

Amikor Laci visszajött elindultunk megkeresni akivel találkozott. Találtunk egy “iroda” feliratú házat, de zárva volt. Előtte voltak borítékok és egy felirat, hogy a borítékban levő adatlapot kell kitölteni és a pénzzel együtt (fejenként, éjszakánként 15 dollár) as ajtón levő lyukon bedobni, az ellenőrző szelvényt pedig eltenni.

 Egy istálló jellegű épületből hangokat hallottunk és ott meg is találtuk a gondnokot, éppen tehenet fejtek egy másik dolgozóval. Mikor mondtam meki, hogy előző nap késő este érkeztünk, ez volt az első éjszakánk Új-Zélandon és nem ismerem a helyi kemping szokásokat elkérte a kezemben szorongatott boítékot azzal, hogy érezzük jól magunkat és az első éjszaka ajándék, csak akkor kell fizetnünk, ha további napokra ott maradunk.

 

 Mikor mondtam neki, hogy aznap Aucklandban szeretnénk kicsit kōrülnëzni azt javasolta, hogy inkább busszal menjünk be, mert nehéz parkolni a városban. A lakót ott hagyhatjuk, de a kemping részen, amihez megadta a kapun levő lakat számzár kódját.

 

 Ahogy körülnéztünk, egy mintagazdaságnak tűnt a terület, kezdtek is jönni autókkal érdeklődők, egy busszal iskolás csapatot is hoztak.

 

 Egyik oldalon elkerített területen birkák voltak, másik felén egy részen tehenek, máshol nyulak, egy karámban pedig két hosszú szőrű “csizmás”gló.

 

Ahhoz, hogy a kemping területére be tudjuk állni két kaput kellett kinyitni, majd áthaladás után bezárni. A másodikat zárta a számzáras lakat.

 

 Beálltunk a kemping részre és elindultunk a városba. Miután legalább egy km-t gyalogoltunk a megadott irányba, de buszmegállót még nem találtunk, úgy döntöttünk mégis kocsival vágunk neki az útnak és visszafordultunk.

 

 A Mt. Edenről jó kilátás nyílik a városra. Mi ide másztunk fel és innen néztünk körül. Auckland központjában egy viszonylag szűk területen találhatók magas házak, van itt is egy nagy kilátótorony, ezen a körön kívül azonban az alacsony beépítés, a családi házak a jellemzőek. Így aztán elég nagy a város kiterjedése.

 

Mi igazából Új-Zélandon a természetre, tájra vagyunk kíváncsiak, ezért a távolról látott átfogó képet is elégnek találtuk (kiegészítve az előző napi tapasztalattal a repülőtértől a lakóautó lerakatig), úgyhogy inkább a Muriwai beachre indultunk tovább, ahol egy gannet (szula) kolónia élete figyelhető meg.

 Nagyon érdekes volt, ahogy először távolról megpillantottuk a sziklákon a madarak százait (vagy talán ezreit), majd közvetlen közelről figyelhettük, ahogy udvaroltak, kedveskedtek a párjuknak, vagy éppen egy féltékeny férj megbúbolta a nejét, aki nem utasította vissza a szomszéd közeledését. Laci kifigyelte azt is, ahogy szőnyegbombázást indítottak a kíváncsiskodókra (csak később vettük észre, hogy Lacira is jutott belőle).

 

 Dél felé haladtunk tovább, sajnos az Aucklandtól északra fekvö rész részletesebb megismerésére nem volt időnk. A 3 hét soknak tűnik, de annyi a látnivaló, hogy kétszer annyi is kevés lenne.

 

 Ismét érintettük Aucklandot, mivel egy keskeny földszoroson fekszik, nem lehet teljesen kikerülni, ha az északabbra fekvő területekről dél felé halad valaki.

 

 Új-Zélandon a sok különböző szintű kemping mellett sok olyan infrastruktúra nélküli kijelölt hely van, ahol kimondottan szabad kempingezni. Indulás elött letöltöttem a Rankers adatbázisát, ami offline is működik és térképen mutatja árkategóriák szerint a kempingeket, az ingyenes éjszakázó helyeket, a lakó szervizeket, valamint ingyenes és fizetös jó helyeket (sok túra útvonalat, de pl. a gannet kolónia helyét is így találtam meg). Akik használják, azok értékelést írhatnak a jelölt helyekhez, ami szintén hasznos. As egyetlen hiányossága, hogy nem ad meg GPS koordinátákat, amit szóvá is tettem és az általunk megismert helyekhez az értékelésben megadom a koordinátákat is (már amikor nem felejtem el felírni).

 

Ezen az éjszakán a tengerparton aludtunk egy ingyenes helyen több más lakóautóval Miranda közelében. Ausztráliában és eddig Új-Zélandon is az Európában megszokottól eltérő lakóautókkal találkoztunk. Sok az átalakított furgon – távolról se éri el a Biwak lakóautóinak színvonalát, a többi általában alkóvos és nagyon szögletes formájú. Itt a parton volt két Bürstner, azokat fényképezték profi felszereléssel, valószínűleg valami prospektus számára.

 November 3. Csütörtök

 Reggeli után Hamiltonba indultunk, aminek a kertjeiről sok szépet írtak. A rododendron kertben virágzott a sok virág, színkavalkád fogadott minket. Sokkal kisebb területen voltak rododendronok, mint a Jeli Arborétumban, de itt ez csak egy volt a sok tematikus kert közül.

 

 Volt többek között maori kert, esőerdő kert, olasz reneszánsz kert, kínai és japán kert, angol kert, fűszerkert, veteményes, ahol éppen előző hétvégén madárijesztő versenyt tartottak, a sok jópofa, ötletes madárijesztőt még meg tudtuk csodálni. Én kerestem egy vízesést is, ami az útikönyv szerint a kert közelében található, de a helyiek nem tudtak róla.

 

 A közelben volt Hobbiton, a Gyűrűk ura film egyik helyszíne, gondoltuk azt is megnézzük. A táj a zöld dombokkal magával ragadó. Sok helyen birkák legelésznek, de az északi szigeten több tehenet láttunk, mint birkát. Az országút alatt alagutakon halad át a csorda reggel, este. Quaddal, vagy motorral tereli öket a pásztor. Hosszú sorokban vonulnak, aztán a karám kapuja előtt összetorlódnak, amíg oda nem ér a pásztor, hogy kinyissa nekik a kaput. Egyszer jól szórakoztunk, mert az egyik tehén önállósította magát és a pásztort kicselezve az ellenkező irányba bóklászott el, mint amerre a többiek mentek.

 

 Nem láttunk istállókat, takarmány bálákat is csak néhány helyen (persze tavasz van, még friss és bőséges a fű).

 

 Amin csodálkoztunk, hogy nem láttunk tejes kannákat, tejszállító tartályautókat, a tanyákon nagy tartályokat, pedig rengeteg tehenet láttunk mindenfelé.

 

 Hobbitonra visszatérve a fejenként 80 $-os belépőre sajnáltam a pénzt, annyira nem vagyunk oda érte, egyikünk se olvasta a könyveket, látta a filmeket. Arra ügyeltek, hogy illetéktelenek ne kukucskálhassanak, a visitor centertől buszokkal hordták a látogatókat.

 

 Megebédeltünk a parkolóban, aztán elindultunk a Coromandel félsziget felé.

 

Útközben nézegettem, hogy hol aludhatnánk. A Cooks Beachnél találtam egy jónak tűnő helyet. A település végén egy nagy füves területen barbecue felszerelés (azért a Cairnsban látottak profibbak és tisztábbak voltak), WC, majd rámpa, ahol a hajókat lehet vízre bocsátani és mellette egy tisztáson a kijelölt lakóautó éjszakázó hely. Két lakóval már álltak ott, aztán később még mások is jöttek.

 

 A free campingek általános jellemzője, hogy 1-2 napot lehet ingyenesen ott tölteni “self contained” igazolással rendelkező lakóautókkal (amiben van wc, saját vízellátása van). Ha a hely közelében van nyilvános WC, akkor nem önellátó lakóval is lehet ott éjszakázni, és többnyire a sátrazást se tiltják. WC nagyon sok helyen van, parkolókban, települések központjában, mindig tiszta, van wc papír és ingyenes. Nagyon isten háta mögötti helyeken nem vízöblítéses, hanem vegyszermentes föld wc.

 

 Lakóautó szerviz (dump station) már ritkábban található, de vannak térképek, adatbázisok, amik segítenek találni és az utak mentén jelzik is.

 

 Este még kimentünk egy kicsit a tengerpartra, figyeltük a madarakat, aztán jót aludtunk a csendes környezetben. (koordináták: D37.00033’, K175.84998’)

 

 November 4. Péntek

Reggel a madarak énekére ébredtünk. Nagyon sok érdekes, számunkra ismeretlen madár él Új-Zélandon, a különböző tájegységeknek is eltérő a madárvilága és csodás énekkel örvendeztetnek meg. Nekem mindig muszáj mosolyognom, amikor valamelyik különösen egyedi, érdekes dalát meghallom és tekergetem a fejem, hogy a hanghoz tartozó madarat is felfedezzem, de sokszor nem járok sikerrel.

 

 Ezen a napon két egymáshoz közel eső természeti érdekességet szerettünk volna felkeresni. A Cathedral Cave egy sziklakapu, ami az óceánparton áll. Egy dombtetőn fekvő parkolóból kb. 3 km-es sétával érhető el. Az út föl-le kanyarog, helyenként remek kilátás nyílik az alatta elterülő öblökre, néhol sűrű erdőben vezet, a végén pedig lépcsősor vezet le a homokos partra.

 

Gyönyörű az öböl, néhány kis sziklaszigettel, az egyik oldalon kis vízesés zubog le a magas sziklafalról, a másik oldalon pedig egy alagút szerű átjáró vezet a szomszédos öbölbe.

Laci be is tapicskolt a vízbe és egy kósza hullám eléggé lelocsolta. As eső is eleredt, de szerencsére elég gyorsan el is állt. Laci még kiment egy sziklaszirtre visszafelé, én inkâbb igyekeztem vissza a lakóhoz. Mire Laci visszaért ismét eleredt as eső.

 A következő megállónk a Hot Water Beach volt, ahol apály idején ha gödröt ás valaki a parton, akkor a kiásott gödröt meleg víz tölti fel és kis saját melegvizes medencében ücsöröghet.

 

Megvártuk as apályt és sokakkal együtt szerencsét próbáltunk, de hiába próbáltunk több helyen is gödröt ásni azokban csak hideg víz tört fel. Úgy tűnt, hogy a többiek se voltak szerencsésebbek.

 Az erős szélben jól összefagytunk, de legalább a napon a homok felmelegedett kicsit, úgyhogy kellemes volt benne sétálni.

 

 Éjszakára a félsziget túlsó felén levő Coromandel városban néztem ki egy lakóparkolót. Az út gyönyörű volt, bár nagyrészt nem szilárd burkolatú és helyenként elég keskeny. Magas hegyek között vezetett az út, amiket sűrű, őserdő szerű növényzet borított. Az utat övező sziklafalakból is páfrányok és más növények nőttek ki, zöld falat alkotva.

 

 Új-Zélandon sok helyen a hidak, vagy a keskeny útszakaszok csak egy sávosak, amit előre jeleznek és azt is, hogy melyik irányba haladónak van elsőbbsége. Néhány esetben nehéz belátni az egy sávos szakasz másik végét és azt, hogy jön-e ott valaki, de udvariasan vezetnek, ha valaki elindult már a másik oldalról, azt megvárják, amíg átér.

 

 November 5. Szombat

 Korán indulunk, mert Rotorundáig elég nagy út várt ránk és Új-Zélandon nem nagyon haladós az autózás. A max. sebesség 100 km/ óra, amit nem szoktak átlépni. A dimbes-dumbos, sokszor hegyekkel tarkított terepen még a 100 km is sok. Az utak mellett sok helyen vannak kint táblák, amik arra figyelmeztetnek, hogy Új-Zélandon számolj több időt a közlekedésre, mint máshol szoktál.

 

 Rotorundába 11-re értünk oda, először néhány ingyenesen is megtekinthető geotermikus látnivalót terveztünk megnézni, mielőtt a híres gejzírt, a Puia-t meglátogatjuk.

 

Először a Kuirau parknál álltunk meg, ahol éppen szombat délelőtti piac volt, mindenfélét átultak, ruhákat, könyveket, palántákat, zöldséget, meg persze volt egy csomó hely, ahol enni lehetett. Mi először egy forró vizes fortyogó tavat néztünk meg, amikor a szél felénk fújta a sűrű kénes gőzt alig kaptunk levegőt. Ezután iszap fortyogókat néztünk meg a parkban, majd egy meleg vizes medencében áztattuk a lábunkat. Amikor már eleget mászkáltunk, vettünk egy kis bárány saslikot egy japán árustól a piacon ebédre.

 

 Ebéd után a Government Gardenshez indultunk, ott is geotermikus látnivalókat jelöltek. A parkban itt is mindenfelé gőzölgő, záptojás szagú vizek voltak. Egy nagy kastély jellegü épület is van a parkban, ami múzeumként funkcionál.

 A Polinéz fürdőnél találtunk egy lakóparkolót, ezért Laci visszament a lakóért. Elég sokára tért vissza – lakó nélkül, mert eltévedt és nem találta. Még egyszer nekiindultunk, ezúttal együtt és csak akkor ültem le egy padra, hogy ott megvárjam, amikor már elég egyértelmü volt, hogy hol parkoltunk a lakóval.

 

 Sajnos elromlott az idő, elkezdett esni, de szerettünk volga még egy kicsit sétálni a tóparton, meg a közeli Ohinemuta maori falut is szerettünk volna megnézni, így útnak indultunk. As eső egyre jobban esett, kicsit eláztunk, de a maori falu nagyon érdekes volt a közösségi hosszú házzal, a kertek végében gőzölgő  forró vizű mélyedésekkel, forrásokkal. Ahogy elállt az eső az aszfalt gőzölögni kezdett, pedig nem volt meleg. Lehajoltunk és megérintettük, az út maga volt meleg, ezért gyorsan felszárította a rá esett esőt.

 

Kellemes éjszakát töltöttünk a parkban (D38.13785; K176.25709).

 November 6. Vasárnap

 Ezen a napon a várostól kicsit messzebb található geotermikus mezőket jártuk be, a Puia gejzírt és környékét. Az egész terület a maorik által régóta lakott, néhány maori épület, egy skanzen jellegü maori falu, egy kiállított maori harci kenu, valamint a közösségi házban maori bemutató (haka – üdvözlés, énekek, táncok, rituálék). A maori előadással kezdtünk, reméltük, hogy közben kicsit melegedik az idő. Szerencsénk volt, mire vége lett az előadásnak a nap is kisütött.

 

 Már nagyon kíváncsiak voltunk a kiwire, Új-Zéland nem repülő veszélyeztetett madarára, ezért a parkban elöször a kiwi házat néztük meg. Itt üvegfal mögött szinte teljes sötétségben él(nek) a madarak. Olyan sötét volt, hogy kellett egy kis idő, hogy a szemünk hozzászokjon. Végül a területnek az üvegfaltól legtávolabbi részén felfedeztünk valami gömbölyded jószágot, ahogy fel-alá futkosott, de máig nem tudom, hogy cask 1 kiwi volt az üvegfal mögött, vagy esetleg több is. Reméltük, holy máshol lesz még lehetőségünk közelebbi ismeretséget is kötni a kiwivel, ezért a nagy vulkán felkeresésére indultunk. Útközben több iszapfortyogó, a földből feltörő gőzfelhő mellett haladtunk el. Amikor odaértünk, akkor kezdett éppen kitörni a Puia. Először viszonylag nehezen lehetett látni mekkora vízoszlopot lövell ki, mert a szél éppen úgy fújta a párát, hogy eltakarta. Szerencsére egy-egy kitörés elég hosszasan tart, így volt idő jobb helyet keresni, ahonnan teljes pompájában látszott a forró szökőkút. Emlékeim szerint Izlandon közelebbről lehetett megtekinteni a Strokkur gejzír kitörését, igaz, hogy Rotorundában nem csak egy elszigetelt gejzír van, hanem a közelében van egy másik is és mindez egy fortyogó, forró geotermikus mező közepén.

 

 Körbesétáltunk még a parkban, nagyon terszett a kis kerek forróvizes medence, amit főzésre szoktak használni a maorik (és még most is erre használják rendezvények alkalmával). A területen vannak olyan gejzírek is, amelyek már jó ideje nem törtek ki.

 

 Délután megint eleredt az eső, ezért a környéken kinézett kirándulós programok helyett Vaitomo felé vettük az irányt, gondoltuk a barlangokban talán nem esik.

 

Mire odaértünk már az utolsó csoportos vezetésre készültek. Igazából a három vezetéssel látogatható barlang közül a glowworm barlang volt a legvonzóbb, ahogy olvastam, itt sötétben világító rovarok élnek. A másik barlang egy cseppkő barlang, de ilyenben már sokfelé jártunk. A harmadik is nagyon érdekesnek tűnt, de a korlátos idő miatt végül a glowworm barlangra esett a választásunk.

 

 Amíg vártuk a túra kezdetét elkezdett szakadni as eső (jó ötlet volt a barlang).

 

Érdekes homokkő képződmények, termek, néhány cseppkő között haladtunk lefelé a kiépített úton. Aztán elértünk egy részre, ahol a vezető lekapcsolta a világítást és a barlang tetején sok-sok világító pici csillag jelent meg. Az út további részét csónakokon tettük meg teljes sötétségben, csak a milliónyi glowworm adott fényt. Fényképezni sajnos nem volt szabad, de túl kevés is volt összességében a fény, hogy jó fényképet lehessen készíteni.

 

 Szerencsére mire kijöttünk a barlangból as eső is elállt. A Mangaokewa Reserve területén levő engedélyezett helyen aludtunk (D38.35676; K175.19272)

 

 November 7. Hétfő

 Reggel ismét esett az eső, ezért lemondtunk a közeli vízeséshez tervezett túráról és reménykedve, hogy változik az időjárás elindultunk dél felé, a Taranaki (Mt. Egmont) környékére. Sajnos kitartó volt az eső, néhány rövid, 5-10 perces szünettől eltekintve egész nap szemerkélt – esett – zuhogott. Ha oldalról kaptuk as esőt, a vezető felőli oldalon be is csurgott kicsit az ajtó gumi szigetelése mellett.

 

 A Taranaki teljesen felhőbe burkolózott, nem is látszott, hogy egy magas hegy közelében autózunk. Csak egy rövid időre mutatta meg a hócsíkokat, amik a csúcsától vezettek lefelé.

 

 A Stratford Mountain House parkolójába álltunk be. A hegyi ház hétfőn és kedden zárva tart, nem is volt rajtunk kívül senki a környéken.

 

 Amikor as eső átmenetileg elállt kocsival felmentünk, ameddig lehetett. Néha kicsit elvonultak a felhők, sőt a nap is kisütött, megmutatta a hegy tetejét. Elég erős szél fújt, kis körülnézést követően visszamentünk a parkolóba, ahol egyedül töltöttük az éjszakát.

 

 November 8. Kedd

 Reggel kellemes idő volt, ezért elhatároztuk, hogy megkeressük a Dawson Falls vízesést. Kicsit kavarogtunk, mire megtaláltuk az oda vezető utat. Először a parkolóhoz közeli kilátópontra mentünk fel, majd elindultunk a Kapuni körút túraútvonalon. Mindenfelé nagyon vizes és sáros volt az út az előző napi esőtől, de a vízesés szép, a régi vízerőmű pedig érdekes volt.

 

 As “elfelejtett országúton” haladtunk tovább, de előtte még tankoltunk, mert a következő útszakaszon nem nagyon voltak települések, benzinkút. Azokon a helyeken, ahol messze van a következő benzinkút az utolsó benzinkúttal rendelkező település határán tábla jelzi, hogy hány száz km-re található a következő tankolási lehetőség. A benzinkútnál lehetett LPG-t is tölteni, ezért a gázpalackot is feltöltöttük, de alig ment bele egy kevés gáz, pedig főztem és reggelenként bekapcsoltuk a fűtést is, mert nem volt kellemes a hideg lakóban kibújni a takaró alól.

 

 Útközben szép kilátás nyílt a hátunk mögött a Taranakira, elöttünk pedig a világörökség Tongariro Nemzeti Park havas hegycsúcsaira. A legmagasabb csúcs működő vulkán, folyamatosan gőzfelhőket ereget. Útközben idönként megálltunk gyönyörködni a kilátásban. Whakapapa Fall-ig mentünk fel a hegyoldalban, ott sétáltunk egy kicsit, majd elindultunk éjszakára helyet keresni. Érdekesnek tűnt a Kapuni Loop Track, ami egy 180 fokban visszaforduló vonat alagút. Néztünk, néztünk, hogy hol lehet, de nem láttuk. A parkolóban nem volt senki, szépen sütött még a nap, elindultunk a jelzéseken megkeresni. Felmásztunk a jelzett helyen a kilátóra – és akkor felfedeztünk egy fém makettet, ami a XIX. századi feltaláló tervei alapján készült. Ha nem mászunk fel biztos, hogy nem fedezzük fel a fejünk fölött a kissé már idö rágta makettet.

 

 Nagyon tetszik, hogy a legtöbb helyen a maori elnevezést használják, bár elég sok a hasonló csengésű név. Mégis sokkal hangulatosabb, mint az angol telepesek honvágy diktálta elnevezései.

 

 November 9. Szerda

 Reggel kiderült, hogy a parkoló egyben az iskolabusz megállója is, illetve hogy a vasúti hurok nagy tiszteletnek örvend, iskolai csoportot hoztak meglátogatni.

 

 Lassan ideje volt, hogy búcsút vegyünk az északi szigettől, mert vártak ránk a déli sziget természeti csodái, tájai, flórája és faunája. Így aztán Wellington felé vettük az irányt.

 

 Wellingtonban először a kompkikötőt kerestük fel és 328 Ṩ-ért másnap délre megvettük a kompjegyet. Ezután megkerestük a kishajó kikötőnél a lakóautóknak kijelölt éjszakázó helyet, majd ebédet követően visszamentünk a városba és végigjártuk a Te Papa érdekes kiállításait. Egy egész szint a maorik történetével foglalkozott, sok érdekes filmbejátszással, leírásokkal. Ezekből úgy tűnt nem teljesen egyértelmű, hogy a maorik honnan, mikor és egyszerre, vagy több ütemben érkeztek Új-Zéland földjére. Mindenesetre az biztos, hogy az ausztrál bennszülöttek sokkal régebben élnek a földjükön, mint a maorik Új-Zélandon.

 

Volt egy érdekes kiállítás a befogadott menekültekről is, amiből az derült ki, hogy Új-Zéland mindig nyitott volt a háborúk elől menekülők megsegítésére.

 

 A világháborúkból – a brit birodalom részeként – Új-Zéland se vonhatta ki magát, az országban mindenfelé vannak háborús emlékművek (elsősorban az I. világháborúról) és persze a Te Papa-ban is megemlékeznek ezekről az időkről is.

 

 Mire befejeztük a nézelődést nagyon lehűlt az idő, erős szél kerekedett, ezért helyet kerestünk az Evans Bay Marine Carparkban éjszakára. A parkoló egy része sárga vonallal volt megjelölve. Amikor jött a parkolóőr ellenőrzésre akkor derült ki, hogy ez a terület, ahol a lakóautók parkolhatnak. Aki ebből kilógott, vagy ezen a területen kívül állt, azokat átirányította a kijelölt részre. Elég sok lakó volt, szinte teljesen megtelt a parkoló éjszakára.

 

 November 10. Csütörtök

 Reggel esőre ébredtünk és eltűntek a felhőkben Wellington dombjai. Így nem indultunk el felfedezni a botanikus kertet libegővel, csak szervizeltünk, nézelődtünk még egy kicsit a kikötőben, majd indultunk a komphoz. A kompút 3,5 óra, a két sziget közötti távolság kb. annyi, mint Tallin és Helsinki között. A kompon nagyon hideg volt, egy idő után szinte mindenki kabátban, kapucniban üldögélt, a fedélzetre csak kevesen mentek ki, ott még erős szél is fújt.

 

 A tengerből meredeken előtörő szigetek között haladtunk, élet jelét csak elvétve láttuk. Nagyon vártam, hogy átérjünk a déli szigetre, az útikönyv szerint ott mindig süt a nap és 8-10 fokkal melegebb van, mint az északi szigeten. Amikor megérkeztünk Pictonba kicsit csalódott voltam. Legfeljebb 1-2 fokkal volt melegebb, mint az északi szigeten és szemerkélt az eső.

 

A Picton – Havelock közötti, a sziget északi partvonalát követő, a tengerből meredeken kiemelkedő hegyvonulat oldalában vezető látványokban gazdag úvonalon haladtunk. Nem döntöttünk meg sebesség rekordokat. Itt eleve nem lehetett gyorsan menni, ráadásul csaknem minden jelzett parkolónál meg kellett állni megcsodálni a kilátást. Az első parkolóból megcsodáltuk a mélyen alattunk levő tengeröblöt teljesen ellepő farönkök rendezgetését. Jártunkban-keltünkben sok fát szállító teherautóval találkoztunk, de sehol nem láttk tarvágás nyomait. Remélem, hogy az új-zélandiak jól gazdálkonak az erdőikkel, odafigyelnek a környezetre a nagyipari fakitermelés során is.

 

 Szerencsére a keskeny és kanyargós úton nem volt nagy forgalom. Az egyik kanyarban egy lerobbant autó állt és egy fiatal pár integetett az út szélén. Megálltunk, hátha tudunk segíteni. Kiderült, hogy nem akar elindulni az autójuk. Valószínűleg nem az első eset lehetett, mert volt náluk kábel, amivel tudtnk egy kis energiát átadni nekik és gyorsan sikerült is beindítani a motort, mindketten mehettünk tovább az utunkra.

 

 Már sötétedett, mire Richmondba értünk, ahol a bevásárlóközpont hatalmas parkolójában van egy kijelölt rész, ahol lakóautók éjszakázhatnak.

 

 November 11. péntek

 Reggel bevásároltunk, úgy teletöltöttem a hűtőt, hogy az út további részében leginkább csak kenyeret és tejet kellett vennünk.

 

 A nyugati partvidék felé vettük az irányt. A Rotorua tónál kicsit esett az eső, ezért nem indultunk kirándulásra, csak egy kicsit körülnéztünk, megcsodáltuk a tavat és a tóparton  myíló virágokat. Már nagyon szerettünk volna fókákat látni, ezért a következő célpontunk  Westport után a Tauranga Bay fóka kolónia volt.

 

 Szerencsénk volt, éppen nem esett az eső, amikor elindultunk a jelzett úton. A kilátóhely 10-15 perc sétával volt elérhető. Innen lehetett látni alattunk a tengerparti sziklákat és kis türelemmel a fókákat is felfedeztük. Amíg nem mozdulnak meg annyira beleolvadnak a sziklák közé, hogy nehéz felfedezni őket. Egy nagy példány éppen alattunk heverészett, engem egy túlméretezett meztelen csigára emlékeztetett. A különbség az, hogy a meztelen csigák nem a kedvenceim, a fókák viszont igen. Aztán egyre több fókát fedeztünk fel. Voltak, akik éppen az egész napos halászat fáradalmait pihenték ki, mások éppen megérkeztek a „munkából”, néhányan játszottak, vagy veszekedtek (nehéz megállapítani, hogy mi a szándékuk, amikor szinte felállva keringenek egymás körül és úgy tűnik, mintha meg akarnák harapni a másikat, de sérülést nem láttunk az utunk során). Volt olyan fóka is, aki még belevetette magát a habzó vízbe, hogy ússzon és vadásszon.

 

 Tovább haladva a part mentén a Pororari River Track parkolójában aludtunk (D42.10661°; K171.33942°).

 

November 12. szombat

 A Palacsinta sziklák (Pancake Rocks) Új-Zéland egyik nevezetessége, sok képet láttam már róla, de persze ez is más élőben. A parkolóból sűrű esőerdőn átvezető kiépített sétaúton közelíthetők meg a rakott palacsintához hasonló, egymás fölötti vékony sziklarétegekből álló képződmények. Egy helyen egy nagy mélyedés van, ebbe a medencébe csak egy szűk nyíláson tud beáramolni a tengervíz. Ahogy egy-egy nagyobb hullám jön, magasra felcsap az apró cseppekké porladt víz, beterítve a sétaút kis hídján haladókat. A mélyben habzik, sistereg a víztömeg, érezni a víz hatalmas erejét, a felszálló párán pedig csodás szivárvány képződik. Kisebb nyílások (blowhole) több helyen is vannak a területen, különösen dagálykor látványos jelenségek.

 

 Az út mellett említettek egy érdekes helyet, a Hokitika Glowworm völgyet. Az előző napi esőtől elég sáros volt az út, úgyhogy viszonylag gyorsan visszafordultunk. Bár elég sötét volt a sűrű növányzetben, azért napközben sajnos nem világítottak a kis rovarok, akkora fényerejük nincs, hogy a nappali világossággal versenyre keljenek. Sötétben biztos érdekes látványosság, de mi haladtunk tovább, örültünk neki, hogy süt a nap.

 

 Próbáltuk megtalálni a Hari Hari melegvizes medencéket, de nem sikerült megtalálnunk. Egy leírás szerint a folyóágyban vannak. Bár sütött a nap, annyira azért nem volt meleg, hogy a folyóban mászkáljunk, hátha rátalálunk a meleg vizes területekre.

 

 Kis kitérőt tettünk a partra Okaritonál és sétáltunk egyet a parti erdőben és a fapallókkal fedett ösvényen a lápos részen. Gyerekek próbáltak a pallókról becserkészni valami állatot a vízben.

 

Láttunk ismertető táblákat a környék madarairól. Ezen a területen vadon is élnek kiwik, tilos a kutyákat póráz nélkül sétáltatni, mert veszélyesek lehetnek a ritka madarakra.

Új-Zélandon az utakon mindenfelé nagyon sok elütött állatot látni. Többségük valamilyen rágcsáló (sokszor hermelin), vagy madár. A madarak annyira kiszámíthatatlanul cikáznak az út fölött kis magasságban, hogy leginkább szerencse kérdése, hogy elütik-e őket. Nekünk csaknem az egész úton sikerült elkerülnünk, hogy elüssünk valami állatot, de utolsó nap váratlanul irányt váltva a szélvédőnek csapódott egy madár. Pedig Laci nagyon figyelt az állatokra, sokszor akár meg is állt, amikor a „takarítóbrigád” valamelyik tagja önfeledten lakmározott az út közepén egy korábban balesetben elhunyt társából. Okarito után Franz Josef felé kanyarogva sajnos egy kiwit is láttunk az úton, amit elütöttek.

 

 A gleccserek voltak a következő célpont. Franz Josef falucskában megálltunk, már délután 4 óra volt, így a Franz Jozeph és a Fox gleccser a másnapi progrmba került, viszont volt még idő bemenni a West Coast Wildlife Centerbe, ahol bár lesötétített helyiségben, de nem üveg mögött láthattunk három kiwi madarat. Az egyikkel sikerült összebarátkozni, Gombóc Artúr (nagyon jópofa a nagy gombóc testével, hosszú csőrével) egészen a közelembe jött és sokáig ott kotorászott. Elég sok időt eltöltöttünk a kiwiházban, időnként nem is volt más látogató, Artúr már odajött hozzám, ha hívtam. Mivel a jegyünk 24 órára szólt és mi zárás előtt 1 órával érkeztünk azt terveztük, hogy másnap reggel még visszatérünk elbúcsúzni Artúrtól.

 

 A Franz Josef-hez közeli Doherty Creek parkolóban éjszakáztunk. A területen mindenfelé nagy zúzottkő kupacok voltak, amitől kissé lecsökkent a parkolóként használható terület, viszont segített abban, hogy egyenesbe tudjunk állni. Estére teljesen megtelt a parkoló (nem csak self contained lakóautókkal).

 

 November 13. vasárnap

 Szakadó esőre ébredtünk. Azzal vígasztaltuk magunkat, hogy már sok gleccsert láttunk Európában. Azért Artúrhoz még visszatértünk elbúcsúzni (ott legalább nem áztunk). Sajnáltuk a biciklis, hátizsákos, de még a személyautóval közlekedő utazókat is, végülis mi nem áztunk, fűteni is tudtunk. Franz Joseph faluban volt benzinkút, de elég drága volt az üzemanyag (1,5 Ṩ fölött, míg máshol 1,2 – 1,3 Ṩ körül volt az ára), ezért Laci úgy döntött, hogy majd a következő helyen tankolunk. A térképen jelzett helyek csak 1-2 házból álltak, nem volt benzinkút. Haast-nál a település elején jelöltek benzinkutat, Laci abban bízott, hogy lesz másik is, de néhány ház után elhagyta az út a falut. A következő település, ahol lehetett benzinkút elég messzire esett, ezért visszafordultunk tankolni.

 

 Haastból  a sziget belseje, Wanaka felé mentünk tovább (mondjuk másfelé nem is lehetett volna), ez ismét egy nagyon szép, panorámás, vízparton (Haast River - tó szélességű folyó), majd erdős hegyek között vezető út. Meg- megálltunk és megcsodáltuk az úthoz közeli vízeséseket (Thunder Creek Falls, Fantail Falls). Majd tavak mellett haladtunk. A hegyoldalak aranylottak egy éppen virágzó cserjétől, de mézillatú hegyi virágok is nyíltak mindenfelé. Már nyoma se volt a reggeli esőnek, a nap is kisütött. Haastban nem tankoltuk tele az autót, ezért Franktonban még egyszer tankoltunk, az 1,35 Ṩ/l árral ezúttal már közelítve az átlagos árakhoz.

 

 A Wakatipu tó mellett már kerestük, hogy hol állhatnánk meg éjszakára, az adatbázisban ezen a környéken nem szerepelt szabad kempingezési lehetőség. (Egyébként Új-Zélandon self contained lakóautóval elvileg lakott területen kívül mindenhol szabad kempingezni, ahol tábla nem tiltja, nem önellátó lakóautóval pedig olyan helyen, ahol van WC.)

 

Egy helyen láttuk, hogy több lakóautó is áll a tó partján, láthatóan ott kívántak maradni éjszakára is, hát mi is lementünk a partra vezető útra és kerestünk egy kellemes helyet. Még sütött a nap, többen ki is ültek a tópartra egy kis beszélgetésre.

 

Én éppen vacsorát főztem, amikor Laci tudósított, hogy jött egy rendőrautó és a rend őre élénk beszélgetésbe elegyedett egy fiatalemberrel, aki személyautóval szeretett volna a tóparton éjszakázni. Én előzetesen nagy összegű büntetésekről olvastam, ha valaki nem megengedett helyen éjszakázik. Láthatóan büntetés nem történt, viszont a srácnak tovább kellett állnia. (Mondjuk ez érthető is, ebben a parkolóban kivételesen nem volt WC.)

 

 Napközben többnyire olyan helyeken jártunk, ahol nem volt térerő, ezért csak itt, este ért el Éva e-mailje, amiben ijedten érdeklődött, hogy nem történt-e bajunk a nagy földrengésben. Rögtön utánanéztem a neten és láttam, hogy hajnalban 7,8 erősségű földrengés volt Új-Zéland Déli szigetén, aminek az epicentruma Kaikoura közelében volt. Mi semmit nem éreztünk a földrengésből, igaz, hogy néhány hegyvonulat és légvonalban kb. 300 -400 km választott el a helyétől.

 

 Eredetileg úgy terveztem, hogy mielőtt a gleccserek felé vennénk az irányt átmennénk a keleti partra megnézni Kaikoura félszigetét, ahonnan delfin és bálna néző hajók indulnak és fókakolóniák is élnek a félsziget végén. Ha nem változtatjuk meg az útitervünket, akkor éppen Kaikourában lettünk volna a földrengés idején. (Ott aztán foglyul is estünk volna, mert a földrengésben megrongálódott utak miatt csak repülővel tudták elhagyni az ott rekedt turisták a várost. Ez pedig lakóautóval elég nehéz eset.)

 

 November 14. Hétfő

 A fjordvidék felé indultunk tovább. Te Anau, majd Milford Sound felé haladtunk. Milford Soundból 13.30-kor indult a fjordba (Sound) sétahajó, ezt szerettük volna elérni. Ezért odafelé csak elszáguldoztunk a jobbnál jobb kitérők, látnivalók mellett azzal, hogy majd visszafelé meg-megállunk sétálgatni. Egy helyen láttuk, hogy nagy lánggal ég az erdő egy dombtetőn. Az útba eső látnivalók parkolói tele voltak turistabuszokkal, igyekeztünk, hogy megelőzzük őket, mert valószínűleg a buszokkal is az út végén fekvő Milford Soundba igyekeztek.

 

 Az úton van egy hosszú alagút, ahol egy sávon, váltott irányban lehet autózni. Mi éppen pirosat kaptunk és a lámpa jelzése szerint volt még vagy 10 perc hátra, amíg tovább haladhattunk. Egyszer csak egy nagy madár szállt le előttünk, alulról a szárnyai gyönyörű piros színben pompáztak. Egyébként zöld volt a madár, nagy papagájra emlékeztetett, ő volt a kea („a papagájalakúak rendjébe és a bagolypapagáj-félék családjába tartozó faj, amely Új-Zéland déli szigetének erdős és alpesi régióiban honos”). Ott tipegett a lakó mellett és érdeklődve figyelt minket. Gyorsan hoztam egy szelet sonkát és odaadtam neki. Eleinte bizalmatlanu méregette, de amikor megjelent egy másik kea is, úgy gondolta közelebbről is szemügyre veszi. Sajnos nekünk ekkor zöldre váltott a lámpa, megindult a sor az alagúton át.

 

 Éppen időben értünk Milford Soundba. Leparkoltunk, a kikötőben megvettük a jegyeket a tíz perc múlva induló hajóra. A beszálláskor már csöpögött az eső, ezért bent kerestünk helyet. Ahogy kifutottunk a kikötőből jobb oldalon egyből egy gyönyörű vízesés fogadott minket, persze mindenki kitódult a fedélzetre fényképezni. Eső ide eső oda nem lehetett kihagyni, ahogy nemsokára két delfin szegődött a hajóhoz és a hajó által vetett hullámokban produkálta magát. Eleinte csak a felszín közelében kísérték a hajót, majd ki-kibukkantak a víz felszínére, később pedig kiugráltak, néha a hátukra is fordultak ugrás közben. Hatalmas élmény volt ilyen közelről látni a természetes közegükben a delfineket, akik nem betanulták a „produkciójukat”, hanem saját örömükre játszottak a vízben. A sound nagyon emlékeztetett a norvég Geiranger fjordra, két oldalt a vízből meredeken, szinte függőlegesen kiemelkedő magas hegyoldalak sok-sok zölddel, mindenfelé szebbnél-szebb vízesések.

 

 Sajnos az eső egyre intenzívebben esett.  A hajó elment egészen a fjord végéig, a nyílt tengerre, ahol már elég erősek voltak a hullámok. Az útnak részét képezte egy fish and chips ebéd is, amit jóízűen fogyasztottunk el a zárt utastérben. Visszafelé úton újabb fjord lakókkal ismerkedhettünk meg. Először egy fóka kolóniához ment egészen közel a hajó, egy nagy sziklán egy csapat fóka heverészett (azt nem mondhatom, hogy süttette magát a nappal, mert csak esett és esett, de errefelé már kezdett csökkenni az eső intenzitása). Némelyik fóka olyan pózban feküdt, hogy félig lelógott a szikláról, de szerencsére egyikük se esett le (legalábbis amíg mi ott voltunk).

 

 Hátra voltak még a pingvinek. Ausztráliában láttuk a kicsi kék pingvinek esti kivonulását a partra, Új-Zéland jellegzetes pingvinjei a sárga szemű pingvinek. A hajóval megint megközeltettük a partot, de hiába meresztettük a szemünket, nem láttunk pingvint. Aztán egy öböllel odébb volt egy sárga szemű pingvin a parton. Furcsa, hogy csak egy, mert a pingvinek is kolóniákban élnek, bár napközben a tengert járják, halásznak. Az évnek ebben a szakaszában, október-novemberben költik ki a pingvin fiókákat, ezért a pingvinpár egyik tagja a szárazföldön marad. Ez a magányos pingvin úgy tűnt, hogy nem fészket őriz, egyáltalán nem zavartatta magát attól, hogy egy hajó megközelítette a víz felől. Tollászkodott, tett- vett.

 

Laci kicsit bosszankodott rajta, hogy a mindenhol jelen levő kínai turisták folyton betolakodtak a képbe, na nem a fókák, vagy a pingvin érdekelte őket, hanem a kisgyerekeiket, meg egymást fényképezték mindenféle háttérrel.

 

 Még visszafelé is útba ejtettünk néhány vízesést, aztán befutottunk a kikötőbe. Az időjárás ellenére fantasztikus volt ez a hajóút, a személyzet mindent megtett azért, hogy mind a három fjordvidékre jellemző állatot (delfint, fókát, pingvint) láthassunk, finom volt a friss fish and chips, sok lenyűgöző vízesést láthattunk távolról és egészen közelről is.

 

A kikötőben egy színpompás vadliba sétált a parton, nem vette rossznéven, hogy kis időre a kísérőjének szegődtem.

 

 Lassan már esedékes volt a szervizelés, Milford Soundnál jeleztek is lakószervizt, de hiába jártuk körbe a terepet, nem sikerült megtalálnunk.

 

 Szép terv volt, hogy majd visszafelé megállunk nézelődni, sétálgatni, felkeresni a Tükör tavakat, a Marian tavat, de a rossz időben ezek kimaradtak. Több út menti parkolót is megnéztük, tábla jelezte, hogy lehet ott éjszakázni, de aztán mindig tovább mentünk (egyébként ezek fizetős helyek voltak, a kitett borítékokba kellett betenni és az ott lévő ládába bedobni a pénzt megadva a lakó és az éjszakázás adatai, eltéve az ellenőrző szelvényt).

 

 Egy helyen, ahol megálltunk, bikák legeltek a kerítés túloldalán és mindannyian odasereglettek, kíváncsian nézegettek minket. Először csak a kerítés mentén legelészők jöttek, aztán a kicsit távolabb legelők is, a végén a földek másik végéből is megindultak a bikák, hogy szemügyre vegyék az érdekes látnivalót – minket. Úgy gondoltuk, hogy mielőtt még úgy döntenek, kijönnek a kerítés mögül inkább odébbállunk.

 

 Éjszakára Clifdenben, a régi híd előtt jelzett parkolóban álltunk meg. Volt már ott egy lakóautó, később francia fiatalok jöttek személyautókkal, úgy álltak össze, hogy egy ponyvát ki tudjanak feszíteni az autók közé és ott készítették és fogyasztották el a szemerkélő esőben a vacsorájukat. Egy környékbeli udvarból egy kakas is meglátogatott minket, ott kapirgált körülöttünk.

 

 November 15. Kedd

 Clifden közelében változatos formájú homokkő sziklák mellett vezet az út és egy szabadon látogatható glowworm barlang is található. Laci a szemerkélő esőben megnézte, de ő is nehezen tudott bejutni a nagy köveken leereszkedve, aztán elég gyorsan nagyon szűk lett a barlang. Látott ugyan néhány világító rovart, de kevés volt a fény, hogy jó fényképet tudjon készíteni róluk. A barlang további szakaszán jóformán hason kellett volna kúszni és egy idő után vízben haladni – na itt fordult vissza Laci. Így is elég koszos lett a ruhája.

 

 A déli sziget déli partja mentén haladtunk tovább. Rivertonban szervizeltünk, tankoltunk, feltöltöttük a flakonjainkat ivóvízzel (az út végéig kitartott, sőt még ki is öntöttünk néhány litert a végén).

 

 A lakóautó bérbeadóinak hogylétünk iránt érdeklődő e-mailjét itt kaptuk meg. Megnyugtattam őket, hogy jól vagyunk, nem érintett minket a földrengés. Szerencsére nekik se lett semmi bajuk Christchurchben.

 

 A parton felkerestünk egy régi fa világítótornyot, a Waipapa Point Lighthouse-t, aminek a közelében a parti homokban két hatalmas oroszlánfóka pihent. Arra figyelmeztetnek a táblákon, hogy 10 méternél közelebb nem célszerű menni a fókákhoz, mert elég gyorsan tudnak mozogni a szárazföldön is és nagy fogaik vannak. Szintén nem szabad közéjük és a tenger közé menni, mert azt támadásnak értékelik és védekezésképpen megtámadhatnak. Tapasztaltuk, hogy mi nem mozgunk túl gyorsan a süppedős homokban, úgyhogy óvatosan nem merészkedtünk túl közel a fókákhoz. Amíg mi ott voltunk csak békésen heverésztek, de a parkolóból visszatekintve láttuk, hogy a nagyobbik felemelkedett és úgy nézelődött körbe (lehet, hogy valamelyik látogató túlzottan közel ment hozzá, megsértette a személyes terét).

 

 A Slope Point, Új-Zéland legdélebbi szárazföldi pontja felé mentünk tovább. Néhány birka legelészett a kerítés túloldalán, mi a viharos szélben kihagytuk, hogy még 200-300 méterrel közelebb kerüljünk az Antarktiszhoz – ez a legközelebbi szárazföld déli irányban.

 

Curio Bay-re azt írták, hogy ott a kistermetű Hector delfinekkel lehet úszkálni. A part egy kempingen keresztül közelíthető meg, amit éppen felkészítettek a szezonra. Volt néhány lakóautó a parkolóban, de senki nem vállalta, hogy bemenjen a hideg vízbe. Különben is a parton álló tábla szerint nem volt alkalmas az idő, mert a figyelmeztetés szerint akkor szabad bemenni, ha az előző két napban nem volt nagy eső (márpedig most volt) és ha a térdig érő vízben látjuk a lábujjainkat (ezt nem próbáltuk ki). Úgy tűnik a delfinek érzékelték, hogy senki nem ment be úszkálni velük, ezért nem bukkantak fel. Az öböl persze elég nagy, lehet, hogy éppen más részében tartózkodott az ott lakó, mintegy 15 egyedből álló csapat. Persze az is lehetséges, hogy éppen kint voltak a nyílt tengeren táplálékot szerezni. Pingvinek is élnek ebben az öbölben, de azokat naplemente idején lehet leginkább látni, olyankor jönnek ki a tengerből az egész napos élelem keresés után.

 

 Délután néhány vízesést kerestünk fel. A Matai Falls és a Horseshoe Falls az esőerdőben vezető ösvényen megközelíthető vízesések. Gyakorlatilag ugyanazon a helyszínen két különböző magasságból alázúduló vízesés, egymás fölött helyezkednek el.

 

 A Purakaunui Falls az egyik legtöbbet fotózott vízesés Új-Zélandon, számos reklám fotón is szerepel. Több lépcsőben, szélesen árad a víz gyönyörű erdős környezetben.

 

 Nagyon szerettünk volna pingvineket látni, ezért a Nugget Pointhoz autóztunk. 7 óra után valamivel értünk oda, már szürkületben. Pingvint nem láttunk és akik már korábban ott voltak a megfigyelő helyen azok se látták a pingvineket. A kiírás szerint 6 és 7 óra között jönnek ki a vízből. A terep olyan, hogy nem lehet közel menni a pingvinek útvonalához, egy tenger felé ablakos megfigyelő házból lehet nézni, amikor kijönnek. Elkönyveltük, hog valószínűleg korábban kellett volna jönnünk, aztán még feljebb mentünk az úton és a tengerre gyönyörű kilátású parkolóban megvacsoráztunk. Gondoltunk rá, hogy ott maradunk éjszakára, de  nagyon erős, viharos szél fújt a tenger felől, ezért visszamentünk a Catlins tó partjára. Már teljesen besötétedett, nem találtuk meg a jelzett éjszakázó helyeket, ezért csak félreálltunk egy parkolóba az út mellett. Éjszaka jóformán semmi forgalom nem volt, jól aludtunk.

 

November 16. szerda

 Reggel láttuk csak, hogy mennyire közel voltunk a tóparthoz, jó, hogy éjjel a sötétben nem hajtottunk véletlenül bele.

 

 Ezen a napon egy érdekes természeti képződmény, a Jacks Blowhole volt az első célpontunk. Ez egy 55 méter mély lyuk, ami egy nagy tengeri barlang tetejének a beomlásával jött létre. Az érdekessége, hogy bár több száz méterre van a tengertől egy földalatti alagúton nagy nyomással áramlik be a tengervíz a lyukba. Körbejártuk a lyukat, tényleg érdekes, ahogy a mélyben dübörög a víz, miközben a tengert nem is lehet látni, olyan távolságra van.

 

A Cannibal öböl felé mentünk tovább, sajnos itt nem láttunk fókákat, pedig állítólag ez is egy fóka kolónia lakhelye.

 

A sziget déli, délkeleti részén a legnagyobb város Dunedin. Innen indul az az autóút, amely a tengerparton félig körbejárja az Otago félszigetet. Ezen autóztunk az albatrosz központig, ami a félsziget csücskénél található. Persze megint esett az eső. Én simán kineveztem a parkoló fölött köröző különleges sirályokat albatrosznak, de aztán Laci bement a központba és ott látta, hogy milyen madarat is kell keresnünk. Amikor kicsit elállt az eső, kimentünk a sziklákhoz és a sok-sok sirály mellett néhány igazi albatroszt is láttunk.

 

 Utólag sajnálom, hogy nem mentünk be a Penguin Place-re, de egyrészt a kommentek nem voltak egyértelműen pozitívak, másrészt ekkor még abban bíztunk, hogy látunk vadon élő pingvineket. Ennek érdekében a Victory Beach felé vettük az irányt, ahol állítólag sok fókát és pingvint lehet látni. Jó melegen felöltöztünk és esőruhát is húztunk, úgy indultunk a partra. A parkolótól kb. 2-3 km-re volt a part, két helyen is kerítésen kellett átmászni. A földeken birkák legeltek, de sok vadliba is volt körülöttük. Érdekes, piramis alakú hegyek mellett vezetett el az utunk. Ahogy közeledtünk a tengerpart felé figyelmeztető táblák mellett haladtunk el, amiken kérték, hogy ne menjünk közel a pingvinekhez, ha látunk egy pingvint közeledni, akkor inkább bújjunk el és fedezékből figyeljük. Itt is kint volt a figyelmeztetés, hogy a fókákhoz ne menjünk közel. Hat óra tájban értünk le a partra. Mintegy 4-5 km hosszan terült el a homokos strand. Elég nagy hullámok voltak, a parton gyönyörű színes és illatos virágok és egy mentő bója. Gondolom, szép időben nagyobb lehet a forgalom, most csak mi voltunk az egész hosszú partszakaszon. Leültünk a homokba és vártunk. Egyszer csak kijött a tengerből egy fóka, körülnézett, aztán visszament és elúszott balra. Ezen az oldalon viszonylag közel sziklás part húzódott, gondoltam, hogy az lehet a fókák megszokott helye. Vártuk – vártuk a pingvineket, de csak nem jöttek. Laci elment megnézni a „közeli” sziklákat, mint kiderült, kb. 2 km-re voltak. Tényleg ott pihent néhány fóka – köztük az is, amelyiket láttuk kijönni a vízből. A legnagyobb fóka elég bizalmatlanul méregette Lacit, aki nem mert közel menni hozzá, inkább néhány fotó után visszafordult. Több mint egy órát vártuk a parton a pingvineket, de csak nem jöttek. Amikor már nagyon összefagytam elindultunk visszafelé. Laci még maradt volna, ezért az első kerítéstől egyedül mentem vissza a lakóhoz, ő pedig visszament még pingvint lesni.

 

Amikor a lakóban be akartam indítani a fűtést és főzni egy teát akkor jöttem rá, hogy Laci nem nyitotta ki a gázpalackot. Én nem mertem piszkálni. Kb. félóra múlva Laci is megérkezett, sajnos a pingvinek továbbra sem mutatkoztak. Persze olyan hosszú volt a partszakasz, hogy az egyre erősödő szürkületben a kis madarak simán kimasírozhattak egy távoli ponton úgy a tengerből, hogy nem vettük őket észre. Ez a hely ugyan nem volt megadva éjszakázó helyként, de senkit nem zavartunk és minket se zavart senki, ahogy a parkolóban aludtunk.

 

 November 17. csütörtök

 Egy nagyon szép hegyi úton jutottunk be Dunedinbe. Ez lehetett a város Rózsadombja, szép villák, gyönyörű kertek mellett haladtunk el. Dunedinben tankoltunk és szervizeltünk, nagyon tetszett a város, jó néhány szép régi házat is láttunk itt.

 

Dunedinből tovább haladtunk a keleti part mentén Shag Point-ig. A leírások szerint itt elsősorban fókákat, szerencsés esetben pingvineket is lehet látni. Iszonyú erős szélben a parkolóból a kijelölt úton megközelítettük a fókákat. Kapaszkodnom kellett, hogy ne borítson fel a szél. Viszonylag messziről lehetett nézni, ahogy a fókák a sziklákon heverésztek, kis öblökben pancsoltak, veszekedtek. Néztük őket egy darabig, aztán tovább indultunk.

 

 A parkolóból az út felé haladva mellettünk magas fűvel borított kisebb gátszerű emelkedés, majd egy árok vol, azon túl pedig kis dombok. Ahogy oldalra néztem láttam, hogy a dombokon egész közel több fóka is jön – megy. Megálltunk, ahogy kiszálltunk felfedeztem, hogy a füves árokban is fekszik egy fóka, amelyik jóízűen alszik. A dombokon pedig 8-10 fóka játszott, birkózott, kereste a helyét a pihenéshez. Ezek nem a hatalmas oroszlánfókák voltak, hanem kb. 1,5 méteres úgynevezett „fur seal”-ek. Sokáig élveztük az előadásukat, majd az árokban a magányt választó fóka is felébredt és elkezdett hemperegni a magas fűben, pont úgy, ahogy Selymi szokta csinálni. Egy másik pár is megállt a fókákat nézni és fényképezni, de ők aztán tovább mentek. Laci lement az árokba és fokozatosan közeledett a fókához, közben fényképeket készített róla. Kb. 1 méterre közelítette meg, de a fóka nem rémült meg, talán még egy kis siminek is örült volna. Itt is erős szél volt, de azért nem annyira viharos, mint a tengerparti szirteken. Fantasztikus élmény volt ilyen közelről figyelni a fókák mindennapi életét, alig tudtuk rávenni magunkat, hogy tovább menjünk. Pingvinket itt se láttunk, bár mivel napközben voltunk ott, nem is nagyon számítottunk rá. A fóka kolónia legfeljebb 100 méterre volt a közeli település legszélső házától. Milyen lehet ilyen helyen élni, ahol ha kimész egy kicsit sétálni néhány vadon élő fókával találkozhatsz, alkonyatkor pedig esetleg pingvinekkel is?

 

Moerakinál először a világítótoronynál álltunk meg, itt is sok fókát és pingvint láttak a korábban erre járt utazók. Lementünk a pingvin megfigyelő helyig (állítólag napközben is ki szoktak jönni), de pingvint itt se láttunk. Fókákat felfedeztünk alattunk az öbölben és távolabb is volt néhány, de sokkal messzebb, mint ahogyan Shag Point-nál találkoztunk velük.

 

 A parton tovább haladva lementünk a partra megnézni a Moeraki Boulders képződményeit.  Éppen apály volt, ezért a legtöbb kőgolyó jól látszott a homokos tengerparton. Máig folyik a találgatás róla, hogy honnan, hogyan és mikor kerülhettek oda a hatalmas kőgolyóbisok. Kicsit olyan a tengerpart, mintha óriások játszottak volna ott golyókkal. Néhány kőgolyó összetört, belül valamilyen ásványok borították a kőzetet, ami a golyók kérgét alkotja. Némelyik golyón mintha varratok futnának, lehet, hogy ott fognak szétválni maguktól, vagy valamilyen külső hatásra.

 

Nemsokára a sziget belseje felé vettük az irányt. Általában nem vezetnek gyorsan az autósok Új-Zélandon, ezért is volt meglepő, amikor egy Subaru elég nagy sebességgel megelőzött minket. Aztán Cromwell előtt nem sokkal, ahol egy meredek hegyoldalon ereszkedtünk lefelé megelőzött minket egy szirénázó rendürautó, majd jött még egy, néhány száz méter múlva pedig még több villogó rendőrautót láttunk az út szélén, amik a Subarut vették körbe és a rendőrök éppen megbilincselték a kocsi vezetőjét. Biztos, hogy nem a sebesség túllépés volt a legnagyobb probléma vele. Egyébként az egész utunk során nem láttunk annyi rendőrautót, mint ahánnyal ebben az esetben intézkedtek.

 

A Lindis Pass felé haladtunk tovább. Errefelé nem voltak olyan zöldek a hegyoldalak, mint amit eddig láttunk. A háttérben mindenfelé havas csúcsok magasodtak. Nagyon jól lehetett látni, hogy az előző nepi esőt milyen magasságban váltotta fel a hó.

 

 Találtam az adatbázisban egy érdekesnek tűnő helyet éjszakára. A Lindis Pass Historic Hotel a XIX. századi aranyláz idején használt hotel volt, aminek ma már csak a romjai állnak. A közelében megtalálható még az az épület, amiben az aranyat vették át, mérlegelték és minősítették, valamint kicsit odébb a hegyekben aranyásók házainak maradványai is találhatók. A hely földúton közelíthető meg, 6 km-re van a főúttól. Ahol láttunk egy leágazást a főútról ott rátértünk egy földútra. Tehenek mellett haladtunk nagyjából a főúttal párhuzamosan. Mentünk – mentünk, de semmi nyoma nem volt az éjszakázó helynek. Ráadásul a leírás szerint meredeken kellett volna felfelé haladnunk, de ilyennel nem találkoztunk. Amikor a távolban néhány házat pillantottunk meg akkor megfordultunk azzal, hogy valószínűleg eltévesztettük a lehajtót. Visszafelé figyeltük a megtett távolságot, 5 km-t mentünk a földúton. Amikor kiértünk a főútra kiderült, hogy mégis jó helyen jártunk, csak egy kicsit még tovább kellett volna mennünk. Egy közeli parkolóban megvacsoráztunk, aztán úgy döntöttünk, hogy visszatérünk, mégiscsak becserkésszük ezt az éjszakázó helyet. A tehenek már ismerősként néztek ránk, amikor harmadszor is elhaladtunk mellettük. Az előző alkalommal a távolban látott épület a hotel romja volt, a falai állnak, csak a tetőzete hiányzik. A terület be van kerítve, egy lánccal rögzített kapun keresztül közelíthető meg. Már volt ott néhány kis lakóautó és sátorral is voltak néhányan. Mi is társultunk hozzájuk éjszakára.

 

November 18. Péntek

 Reggel ragyogóan sütött a nap. Megnéztük a hotel romjait és az arany átvevő házat, aminek ugyan helyenként kis lyukak vannak a tetején, de mégis menedéket nyújthat nagyon rossz idő esetén, egy nagy kandalló is van az épületben és egy stabil fa asztal. A hotel és a mellette levő ház is érdekes kőből épült, mintha megkövesedett fából lett volna.

 

Indultunk tovább a hágó felé, amit alig lehetett észrevenni, hogy hol van, mert végig föl – le vezetett az út.

 

 Az útról szép kilátás nyílt a sziget közepén húzódó nagy hegyekre. Kicsit körülnéztünk a Pukaki tónál és vettünk némi füstölt lazacot, majd a Tekapo tónál megnéztük a Jó Pásztor kápolnát, aminek nagyon érdekes az „oltárképe”, az oltár mögött ablak van és a havas hegyeket látni a háttérben. A kápolna körül a vízparton virágtenger terült el kék, lila, rózsszín, vajszínű, kék-fehér és még ki tudja mennyi egyéb színben. Legalább 4-5 pár nyüzsgött a kápolna körül, akikről esküvői fotókat készítettek. Mindegyik pár távolkeleti volt. A hűvös időben volt olyan menyasszony, aki a menyasszonyi ruha alatt nadrágot és edzőcipőt viselt, de olyat is láttam, aki nyári szandálban és kivágott ruhában vacogott.

 

 Még egy helyet találtam Christchurch közelében, ahol azt írták, hogy pingvin kolónia él, a Banks félszigetet. Akaroa francia eredetű város, érdekes a története, ami többféle változatban maradt fenn. Az egyik változat szerint egy francia bálnavadász nagyon olcsón megvette a területet a maoriktól, aztán visszament Franciaországba, hogy telepeseket toborozzon. Mire visszaért Új-Zélandra az angolok megegyeztek a maorikkal és az övék lett a föld. A francia telepesek azonban ott maradtak, gyökeret vertek. Ma már az angol az általánosan használt nyelv, de néhány utcának francia neve van, van egy francia pékség a városban, a környéken láttam levendula mezőket és termékeket, valamint francia típusú sajtokat hirdetni. A városban több helyen is emlékművet állítottak a francia alapítóknak.

 

Csodálatos az Akaroába vezető út, egy hegyen átkelve elénk tárul a tenger, annak öblei, a dombokon birkák és tehenek, minden kanyarban más kép fogad, amik csak egy valamiben egyeznek meg, egyik lenyűgözőbb, mint a másik.

 

 Már a tengerparton megálltunk egy parkolóban. Az út túloldalán egy juhász éppen a kutyáját tanította. Különböző füttyökkel irányította, a kutya pedig fel-alá, kapun be, kapun ki, csoportosan, egyenként terelte a birkákat. Előfordult, hogy a gazda nem volt elégedett a kutyával, ilyenkor megszidta és meg kellett ismételnie a gyakorlatot. Egy darabig elnéztük az oktatást, aztán mentünk tovább Akaroába.

 

 A térképrül és GPS-ről beazonosítottuk, hogy merre lehet eljutni ahhoz az öbölhöz, ahol a pingvinek élnek. Meredek, nagyon keskeny utcán indultunk el a városból, majd ez átment nagyon meredek földútba. Egy idő után ki volt írva, hogy lakóautóval nem ajánlott az út, de azért itt még továbbmentünk. Villámmal, vagy Brigivel már eddig se jutottunk volna el, de ennek a lakónak a motorja nagyon jól bírta az emelkedőket és a nem túl sima utakat, a hátsó kerék hajtás is segítette, hogy ne akadjon el. Egy útkereszteződésben, ahonnan egyik irányban egy világítótoronyhoz, másik irányban a pingvines öbölbe lehetett eljutni ki volt téve, hogy innen már csak 4WD kocsival lehet tovább menni. Ahogy elnéztük a távolban vezető utat úgy gondoltuk, hogy ezt mégse vállaljuk be és visszafordultunk. Találkoztunk szembejövő autókkal – elég nehezen fértünk el egymás mellett – de azok talán csak a világítótoronyhoz igyekeztek. Lefelé haladva többször megálltunk fényképezni, vagy csak gyönyörködni a fantasztikus kilátásban.

 

 A parton levő nagy parkolóban egy kis terület volt kijelölve lakóautóknak, mi még éppen találtunk egy helyet, ahova be tudtunk állni. Jöttek még lakóautók, azok kiálltak a nagy parkolóba, de őket se küldték el, ott éjszakáztak.

 

 Este sétálni indultunk a városban. Megkerestük, hogy hol tudunk másnap jegyet venni a Black Cat hajójára, amivel bejárhatjuk az öblöt és reméltük, hogy még láthatunk delfineket, fókákat, pingvineket. Megkerestük a kikötőt is, ahonnan a hajó indul, ott éppen valami fogadás volt, pezsgőt osztogattak és trikókat, majdnem nekünk is adtak.

 

Nekem Új-Zélandon Akaora lett a kedvenc városom azok közül, amerre jártunk. Gyönyörű a fekvése, a környezete, szép házak, tengerparti sétány, élénk sportélet (gyerekek próbálgatták bátorságukat és ügyességüket a bickli / gördeszka pályán, lányok csapata játszott a krikett pályán, nyugdíjasok ütögettek a krokett pályán, másnap reggel önkéntes tűzoltók gyakorlatoztak ugyanezeken a pályákon, a családjuk is elkísérte őket gyerekekkel, kutyákkal, a parton több helyen ingyenes, jó minőségű wifi, számtalan kis bolt, kávézó, étterem.

 

 November 19. Szombat

 Kicsit szeles, de kellemes napos idő volt ezen a napon is. Reggeli után megvettem a jegyeket a hajókirándulásra, a parton egy kicsit leültünk kihasználni a wifi lehetőséget, majd figyeltük, ahogy egy halászhajón feldolgozza egy halász a fogást. Gyors mozdultokkal leválasztotta a hal használható részeit, a maradékot pedig a köré sereglett sirályok részére odakészített edénybe dobta. Csakhogy a sirályoknak a finom falatokra fájt a foguk, azt igyekeztek megszerezni.

 

 Amikor elindult a hajó előrementünk az orrába, hogy jó kilátásunk legyen, de ott nagyon erősen fújt a szél, kellett minden meleg ruha, amit magunkra tudtunk húzni. Végigjártunk néhány öblöt, többek között azt is, ahol állatólag a pingvinek élnek. Nem tudom mennyire láttuk volna őket, még ha sikerül is végigmennünk előző nap az úton, mert a tengerből meredek sziklafalakkal emelkedik ki a szárazföld, út nem vezet le a partra. Megnéztünk néhány érdekes sziklaképződményt, a hajó személyzetének egy tagja mesélt a környék történetéről, az ott élő madarakról. Egy idő után a hajó mellett felbukkant egy delfin, majd még egy. Ezek nem mutattak be ugrásokat és forgásokat, mint a Milford Soundnál látott delfinek, hanem azzal szórakoztak, hogy átúszkáltak a hajó alatt. Hol az egyik oldalon bukkantak fel, hol a másikon. Viszonylag gyorsan elunták a szórakoztatásunkat és otthagyták a hajót. Még egy delfint láttunk, de az távolabb úszott az öbölben és a hajó meg se próbálta megközelíteni. Az öböl túlsó partján láttunk még egy fókát a szárazföldön és a hajó közelében is elúszott egy fóka – ehhez se próbált meg közelíteni a hajó, hogy egy kicsit legalább egymás mellett ússzunk. Péngvint nem láttunk, úgy tűnt, hogy a hajó meg se próbált keresni pingvint. Kb. fél órával az érkezési idő előtt már visszatértünk a kikötő területére, ott húzták az időt, hogy végre kiköthessenek. Ezen a hajón semmilyen ellátást nem kaptunk, csak azt mondták el, hogy a parton hol lehet jót ebédelni. Összességében nem voltam velük elégedett, ugyanannyiba került, mint Milford Soundban a hajózás, de ott a rossz idő ellenére is sokkal többet láttunk és még ebédet is kaptunk. Persze lehet, hogy amikor kevés az utas, akkor jobban igyekeznek, de most a hétvégén az egész város tele volt turistákkal, a kikötőben mindenféle programokra próbálták rábeszélni az arra járókat. Több társaság is indított hajóutakat, volt ahol delfinekkel lehetett úszni (már ha a delfinek is azt akarták), lehetett kajakot bérelni, gumihajós útra menni, a parton veterán autóval autózni (franciáknak korabeli ruhába öltözött kísérő és francia zászló is járt hozzá).

 

 Azt terveztem, hogy még elmegyünk Kaikourára, mert ott is van egy félsziget, ahol megfigyelhetők fókák, delfinek és onnan indulnak bálnalesre is hajók. Így aztán ebéd után elindultunk.

 

 Christchurchtől az 1-es főúton autóztunk észak felé. Egy idő után ki volt téve, hogy az út lezárva, de semmi részlet, hogy hol van lezárva, merre van terelőút. Parnassus után egy útelágazásnál teljes szélességében le volt zárva a főút és az abba betorkolló másik út. Előtte már egy-két helyen nagy repedések voltak az úton, de onnantól kezdve a földrengés járhatatlanná tette az utat. Őrök is voltak a lezárásnál, akik visszafordítottak.

 

A térképről láttuk, hogy Kaikoura a 70-es úton is megközelíthető, ezért megkerestük, hogy hol tudnánk átmenni a 70-es útra és azon újra célba vettük Kaikourát. Egy idő után láttam egy táblát, hogy csak helyiek és a sürgősségi járművek közlekedhetnek tovább, de Laci továbbment, hogy nézzük meg, mi van arrafelé. Hát volt olyan híd, aminek a feljárója földút volt, láthatóan frissen odahordott földdel, valószínűleg azzal tömték be a repedéseket. A híd közepe meggyűtődött, a másik felén pedig kidőltek a korlátot tartó oszlopok, a korlát meg elcsavarodott. Láttunk leomlott hegyoldalt, szerencsére nem az útra omlott, illetve ami mégis, azt már eltakarították. Helyenként nagy repedések voltak az úton, amik eléggé megdobták a kocsit és egy idő után itt is le volt zárva az út. Az őr érdeklődött, hogy nem láttuk a táblákat, hogy erre nem szabad közlekedni? Ez katasztrófa sújtotta terület, azért van lezárva. Fogtuk magunkat és visszafordultunk. Az 1-es úton Christchurch után egy folyóparton láttunk egy parkolót, ahol lakóautóval is álltak, gondoltuk, hogy oda megyünk vissza éjszakára. Megtettünk kb. 300 km-t, de nem sikerült közelebb jutnunk Kaikourához. Ráadásul közben teljesen besötétedett. Amikor megtaláltuk a parkolót már este 11 volt, én rögtön aludni mentem, Laci még nézte kicsit a csillagokat, amik olyan fényesen világítottak, amilyet Európában egyáltalán nem lehet látni.

 

 Később olvastam, hogy Kaikourát teljesen megközelíthetetlenné tette a földrengés, a közművek tönkrementek, az ott lakók egy hét után már nagyon vágytak egy kis friss kenyérre, minden nap összejöttek, hogy informálódjanak a legfrissebb hírekről és segítsék egymást, ki-ki amiben tud.

 

 November 20. Vasárnap

 Reggeli közben figyeltük, hogy mit csinálnak a parton tevékenykedő öregurak. Derékig beöltözve a folyóban apró szemű hálóval kiszűrtek valamit, majd azt vödörbe töltötték, még egyszer átszűrték. Először azt hittük, hogy aranyat mosnak. Aztán láttunk a parton egy táblát, ami szerint valami apró halakat lehet ott halászni.

 

 Mivel nem tudtunk eljutni Kaikourába maradt még egy napunk. Christchurch felé haladva elmentünk a Travis Waterland Nature Heritage Parkba, ahol mindenféle vízi madarakat tudtunk megfigyelni. Ezerrel virágoztak az Új-Zélandon jellemző pálmák, amiknek a levele a páfrány levelére emlékeztet, a virágja pedig kellemes illatú.

 

Ezután Christchurchben a botanikus kertet látogattuk meg. Az egész város fel van túrva. Szerencsére a mostani földrengés nem érintette súlyosan, de még mindig jelentős területek újjáépítése folyik az 5 és 6 évvel ezelőtti földrengések pusztítása nyomán. A belvárosban nagy üres telkek vannak, ahol le kellett bontani a megsérült épületeket, vagy a földrengés maga bontotta le őket. A két szintnél magasabb új házakat nem betonból, hanem fém vázzal építik, az 1-2 szintesek pedig favázas szerkezetűek. Egyébként az egész országban a favázas építkezés a jellemző.

 

 A botanikus kert a nyugalom szigete a nyüzsgő városban. A folyón sokan csónakáztak a kellemes tavaszi napsütésben, velencei gondola utánzatok is siklottak a vízen. A parton kacsák, libák gyűjtötték maguk köré kicsinyeiket, együtt kerestek ennivalót a fűben. Gyönyörű virágzó fák, nagy rózsakert, tavak, füves tisztások, üldögélésre csábító padok, pálmaház, jó búcsú program volt.

 

 Megkerestük még a lakóautó szervizt és a kölcsönző telephelyét is, ahol másnap le kellett adni a lakót.

 

 Az óceántól búcsúzóul felkerestünk még egy strandot, a Pines Beach-et, ami a partján elterülő fenyőerdőről kapta a nevét. Kimentünk a partra, beletapicskoltunk a vízbe. Sütött a nap, de az erős szél fújta a homokot, szemünk – szánk tele lett vele, ahogy a homokdűnéken mászkáltunk.

 

 Azt gondoltuk, hogy a parkoló jó hely lenne éjszakára is. Ki volt ugyan írva, hogy este fél 10-kor bezárják a kaput és aki bent marad kocsival, az vagy a reggeli kapunyitásig bent marad, vagy ha mégis ki akar menni, akkor a megadott telefonszámot kell felhívnia és 100 Ṩ-ba kerül, hogy valaki odamenjen és kinyissa neki a kaput. Minket nem zavart volna, ha bezárnak. Kis késéssel, 10 óra előtt jött autóval a parkőr bezárni a kaput, de bezörgetett a lakóba, hogy nem maradhatunk ott, mert a földrengések miatt cunami riadó van az egész parton és ha bezár minket, akkor szükség esetén nem tudunk elmenekülni. A kapu előtt a sarkon van egy füves placc, ott nyugodtan maradhatunk. Így aztán kiálltunk a füves placcra és ott aludtunk.

 

November 21. Hétfő

 Csodálatosan szép időre ébredtünk, szélcsend volt (talán először, amióta Új-Zélandon tartózkodtunk) és ragyogó napsütés, kellemes meleg. Még egyszer elmentünk a partra aztán összepakoltunk, kitakarítottuk a lakót, elmentünk szervizelni, teletankoltunk és a gáztartályt is feltöltöttük, majd az előre megállapodott időben, 2 órakor visszavittük a lakóautót a bérbeadóknak. Egy kedves középkorú házaspár fogadott minket, nagyon örültek neki, hogy minden rendben volt az utunk során és hogy gyönyörűen kiglancoltuk a kocsit. Ami megmaradt még kevés élelmiszer, azt ott hagytuk náluk, kifizettük a lefutott kilométerek után az útadót, mjd kivittek minket a reptérre.

 

 Volt még időnk az indulásig, kicsit üldögéltünk a terminál előtti parkban, megettük az ebédre készített szendvicseket, amibe egy veréb is besegített, a kezünkre szállt, úgy csipegetett a felkínált falatokból, de egyszer olyannyira elszemtelenedett, hogy egyszerre haraptunk bele a szendvicsembe.

 

 

Több, mint 5000 km-t autóztunk Új-Zélandon, csodálatos 3 hetet töltöttünk a szigetországban.

 

Hazafelé az út 29 óra volt, Sydneyben csak leszállt a gép és személyzetet cseréltek, Dubaiban pedig át kellett szállnunk. Visszafelé egyenletesebb volt a repülés és kiszolgálás minősége, mint kifelé. Az időeltolódás miatt hétfőn este indultunk és kedden délben érkeztünk Budapestre.

 

Új-Zélandra szívesen visszamennék, legalább annyi időre, hogy úgy tudjuk bejárni a két szigetet, hogy rossz idő esetén megvárjuk, amíg újra jó idő lesz, ne kelljen kihagyni helyeket, programokat az időjárás miatt.

 

Itthon december elején már azt olvastuk, hogy Ausztráliában, Sydney és környékén 30 fokos meleggel beköszöntött a nyár. Az utat úgy igyekeztem időzíteni, hogy tavaszra essen. Ezzel együtt kb. 2-3 héttel később indulva talán még nem lett volna túl meleg Ausztráliában, de kellemesebb lett volna az idő Új-Zélandon. Persze december már a nyári csúcsszezon, valószínűleg nehezebben találtunk volna éjszakára helyet és lehet, hogy a lakóautó bérlés is többe került volna.


Beküldve: 2016 dec. 06 20:16 írta challenger #48957
challenger profilkép
Koszi Judit nagyon mereszek vagytok ilyen ismeretlen helyeken nagyon erdekes lehetett mert mas vilag es foleg a termeszet mas, de egy kicsit messze van...

Partnereink:

Egyedi lakóautók gyártása. Lakóautók szervizelése, átépítése, felújítása.