Üdvözlünk téged Vándor,

egy Önszerveződő, Szabad és Nyitott, Baráti társaságban, a Magyar Lakóautó Klub-ban!

Regisztráció
Emlékezz rám

Nápolyban még sose mertünk megállni lakóautóval, Éváék se jártak még arrafelé és abban bíztunk hogy Dél-Olaszországban decemberben jobb idő lesz, mint északabbra, ezért ezt a régiót tűztük ki az év végi út célterületeként.

Utólag is köszönet Ilonnak, hogy Nápolyban a város központjához közeli őrzött lakóautó parkolóban helyet foglalt nekünk.

December 25-én már reggel 9-kor el tudtunk indulni, mert előző nap csaknem mindent bepakoltunk és Villám már startra készen várt minket a kocsibeállóban.

Balunak a vizsgáira kellett készülnie, így csak ketten keltünk útra Lacival, valamint Selymi jött velünk (Laci készített neki egy átlátszatlan lépcsőt, hogy könnyebben tudjon beszállni).

Jól haladtunk az autópályán, estére már Firenze közelébe értünk. Éváék Firenze után álltak meg egy autópálya pihenőben, késő estére mi is megérkeztünk, így már 26-tól együtt tudtunk utazni.

December 26-án tovább haladtunk Róma felé az autópályán. Éva a térképet nézegetve fedezte fel Hadrianus palotáját (Villa Adriana) Róma közelében Tivolinál. Pont túlhaladtunk az autópálya kijáraton, ezért egy szakaszon oda-vissza autóztunk, de utána viszonylag könnyen megtaláltuk a romvárost. Kellemes napsütéses időben bejártuk a város feltárt területét, fürdőket, palotákat, kerteket. Romjaiban is lenyűgöző az ókori város.

 Mi egyszer nyáron jártunk már Tivoliban, akkor az Este palotát és annak gyönyörű kertjét jártuk be. Gondoltuk, hogy most is megnézzük, ha már ott vagyunk Tivoli közelében. A táblákat, majd egy idő után a GPS-t követtük. Ez nem volt jó ötlet. A GPS útmutatása alapján egy kis térre értünk, ahonnan a jelzett út egy keskeny utcácskából derékszögben bekanyarodva egy boltíves kapubehajtón keresztül haladt tovább. Visszafordulni nem lehetett – egyirányú közlekedés miatt. Egyébként minden irányban „trafico limitato” jelzések voltak kivéve egy szűk kis sikátort. Félreálltunk amennyire lehetett és a fiúk kiszállva igyekeztek felderíteni a terepet.

Laci úgy gondolta, hogy ha a szűk sikátoron átvergődünk utána már könnyebb lesz haladni. A sikátorban két oldalt legfeljebb 1-1 cm volt a falig, majd egy jobb kanyarral lefelé vezetett az út. Az út szélén állt néhány autó is. Laci mondta, hogy hajtsam be a tükrét a mellettünk parkoló autónak, de azt már csak a szentlélek tartotta a helyén, totál darabokban lógott, valaki már előttünk összetörte. Meredek úton jobbra-balra centizve ereszkedtünk le – és ott volt a végállomás. Akármerre indultunk, mindenhol elhagyott ipari épületekbe és zsákutcába torkollott az út. Már azt gondoltuk, hogy kész, beragadtunk a lakóval. Vissza kellett mennünk a meredek és keskeny úton, amin már lejutni se volt egyszerű. Egyik oldalon a falról tüskés bokrok lógtak le, másik felén parkoló autó állt.  Laci nem akarta, hogy teljesen összekarmolják a bokrok a lakó tetejét és oldalát, ezért kiszedte a létrát a lakóból és azt a falhoz támasztva visszametszette a lelógó indákat. Az alacsonyabban fekvő ágaknál én is segítettem. Közben Éváéktól jött a hír, hogy sikerült átvergődniük a boltíves kapubehajtón és utána még néhány keskeny kanyart követően kiértek egy szélesebb útra, ott várnak minket.

Természetesen ahogy centiről centire haladtunk felfelé a keskeny utcában még néhány autó leparkolt, majd kiszállva érdeklődve szemlélték a szenvedésünket. Gyalog mentem a lakó előtt hátrafelé és folyamatosan jeleztem, hogy két oldalt mennyi hely van, illetve nincs. Az egyik kanyar különösen húzós volt, két oldalt majdnem nekiért a kocsi a falnak és egyik oldalon még egy kerékvető is útban volt. Már többen beálltak irányítani és drukkolni, végül nagy nehezen csak sikerült kivergődni. Ezek után a keskeny utcából a keskeny kapubehajtón áthaladás már nem is tűnt olyan lehetetlennek. Több évtizedes lakóautós utazásaink legnehezebb helyzetéből sikerült Lacinak kimanőverezni a járművet. Még szerencse, hogy Villám kicsi, csak 6 m hosszú, nagyobb lakóval nem sikerült volna megoldani a mutatványt.

Kicsit elegünk lett Tivoliból, a Villa de Estét ki is hagytuk, folytattuk utunkat Cassino felé. Cassinoban beszereztünk finom, frissen szedett mandarint és narancsot, majd az apátság felé vezető út aljában levő lakóautó parkolóban megálltunk éjszakára.

December 27-én korán reggel elindultunk fel a hegyre megnézni az apátságot, amit ugyan leromboltak a II. világháborúban, de azóta szépen helyreállították. Az Abbazia Montecassino parkolójában még bőven volt hely korareggel, amikor a kanyargós úton felértünk. Elkerített területen egy kis kápolna előtt egy lovacska figyelte érdeklődéssel a gyülekező turistákat. Az épületegyüttes teraszáról lenyűgöző panoráma tárult elénk. A templomban különleges márványintarziák díszítették az oszlopokat, a padlót.  Miután kigyönyörködtük magunkat úgy döntöttünk, hogy az autópálya helyett a tengerparti úton közelítjük meg Nápolyt.

Kacskaringós, helyenként nagyon meredek, kietlen helyeken átvezető úton le is értünk a tengerpartra, de ott az út sziklaomlás miatt le volt zárva. Fordulás vissza, mert Rudolfék jelezték, hogy ők már megérkeztek Nápolyba.

Szerencsére nem kellett bemenni a belvárosba, de ahhoz elég közel rátaláltunk a lakóautó parkolóra (40º52’13”, 14º14’46”), 20 EUR/ nap, áram 2 EUR/nap. Egy nagy, aszfaltburkolatú parkoló egy része volt szalagokkal elkerítve a lakóautóknak. Rudolfék mellé belavíroztuk magunkat.

December 28-án borús, időnként csepergős időre ébredtünk. Laci és Selymi már előző este és reggel is felfedezték a környéket. Az úton lefelé nem messze volt a kórház, a másik oldalon egy nagy park, majd még lejjebb egy alagútban a hegy alá elbújó autópálya. Korán indultunk városnézésre. A parkolótól nem messze volt egy buszmegálló, de sajnos nem működött a jegyautomata. Sűrűn voltak a megállók, elsétáltunk a következő megállóig. Az automata ott se működött. További séta (szerencsére lefelé), buszmegálló, automata nem működik. Itt már kicsit eluntuk és felpattantunk az éppen érkező buszra. Néhány megállót blicceltünk, majd egy nagyobb helyen leszálltunk és egy trafikban sikerült végre jegyekhez jutnunk. Ezeket használva busszal mentünk tovább a belváros széléig.

A Via Forián, majd a Via Román sétáltunk a part felé. Sokan jártak az utcákon és bizony elég sok szemét volt mindenfelé. Amikor eleredt az eső bementünk a budapesti Párizsi udvarra hasonlító, üveggel fedett passzázsba, a Galleria Umbertoba, ahol kávézgatva vártuk meg, hogy csillapodjon az eső. Lesétáltunk a Királyi palotáig, megnéztük a S. Carlo színházat, a Castel Nuovot, majd visszafelé indultunk. A Jezsuita templom környékén már erősen esett az eső. Gyorsan átmentünk az utca másik oldalán levő S. Chiara templomot is megnézni. Itt elég sokan voltak, várni kellett, amíg bejutottunk. Nagyon tetszettek a belső udvar oszlopait borító színes festett csempék. Évától kaptam egy képet róla, szívesen nézegetem. Persze napsütésben még szebb lehet, de így is jó volt gyönyörködni benne. Nápolyban muszáj megkóstolni a pizzát, be is ültünk egy pizzériába. Mindenütt rengetegen voltak, mégis szorítottak helyet az újonnan érkezőknek. Finom volt a pizza, de szerencse, hogy nem rendeltünk mindenkinek egy egész pizzát, mert így is alig tudtunk felállni az asztaltól, úgy jóllaktunk.

Nem hagytuk ki a betlehemi figurákat készítő műhelyek szűk utcáit sem, ahol minden házban, kapualjban, a kirakatokban és az utcán a műhelyek elé kirakva a legváltozatosabb méretben és formában lehet válogatni kerámia betlehemi motívumok közül. Világítással, tűzzel, minden, amit csak kívánni lehet. (Nekem kicsit sok volt ez a hatalmas giccsparádé, különösen, mert ahogy a hömpölygő tömegben csoszogtunk sokszor csaknem elveszítvettük egymást és közben az eső is esett, toporogtunk a pocsolyákban az elszórt szemetek között.) Még megkerestük a dómot, aztán elindultunk visszafelé. Egy darabig gyalog mentünk, de végül buszra szálltunk. Olyan tömeg volt a buszon, hogy nem sikerült kezelni a jegyünket, máig a táskámban van két érvényes nápolyi buszjegy.

Persze voltak olyan helyek, amik kimaradtak, nem mondhatjuk, hogy mindent láttunk Nápolyból, de egy kis ízelítőnek ennyi elég volt.

December 29-én Terveztük, hogy délelőtt még nézelődünk Nápolyban,de végül inkább Pozzuoli felé vettük az irányt. Hallottam róla, hogy ott van egy kemping, amelyik egy vulkán kráterében fekszik, körülötte a mai napig működik a vulkáni tevékenység.

A Solfatara vulkánkráterében levő kempingbe nagyon keskeny kapun kell behajtani. Először meg is rémültünk tőle, de hát ha kemping, akkor ide lakóautókkal, lakókocsikkal is be tudnak járni. Persze mi is befértünk, bár teljesen merőlegesen kellett beállni, mert két oldalt a kő kapufélfától csak néhány cm választotta el a lakó oldalát, a tükröket be is kellett hajtani. (N40º49’43”, E14º8’12”) Kellemes helyet találtunk, a szél pokolbéli kénszagot sodort felénk. Mihelyt elhelyezkedtünk és bejelentkeztünk szép napsütésben, de erős szélben a terület felfedezésére indultunk. Egyre erősödött a kitörő gáz zúgó hangja és a kénes szag, ahogy közeledtünk az aktív terület felé. A viharos szél apró kavicsokat hordott, Selymi bundája, a mi hajunk tele lett vele. A kőzetek a sárga, barna és zöld különböző árnyalataiban játszottak. A forró gáz és gőz mindenfelé előtört a földből, nagy fellegekben gomolygott, ahogy a szél fújta. Érdekes élmény volt végigjárni az ösvényeket és különböző nézőpontokból ránézni a pokolbeli tájra.

Amikor kinézelődtük magunkat kis pihenőt követően a városba vettük az irányt, ahol egy nagy, teljes pincerendszerrel rendelkező amfiteátrum tekinthető meg. Innen Évával, Bernarddal és Selymivel visszafelé indultunk, Rudolfék és Laci még kicsit szétnéztek a városban.

December 30-án délelőtt Paestumot látogattuk meg. Szépen sütött a nap, hideg se volt, de itt is erősen fújt a szél, nem ártott a sapka, sál. Az ókori templomok és a múzeum megtekintése után visszafelé indultunk Pompeibe. Sajnos az Amalfi környéki partvidékről a lakóautók ki vannak tiltva, nem is kísérleteztünk vele, hogy meddig tudnánk elmenni a Sorrento félszigeten. Kicsit elkeveredtünk, ezért az autópályán mindkét irányba haladtunk egy keveset. Már sötétben értünk Pompeibe, a romterületet éppen zárták. A kinézett kempingben nem volt hely, több lakóautóval ácsorogtak előttünk abban reménykedve, hogy valaki elmegy és annak a helyére beállhatnak. Mi elég gyorsan feladtuk és a főúton elindultunk visszafelé. Több kempingbe – inkább lakóautó megálló, mert sűrűn egymás mellett álltak a lakóautók – benéztünk, sehol nem volt hely. Aztán az egyikben megszántak minket és beszuszakoltak az út melletti épület hátsó teraszára. Örültünk, hogy lett helyünk, áramot is kaptunk és gyakorlatilag az út másik oldalán már a romterület volt.

December 31-én Pompei volt a program. Mi már közel két évtizede egy nyáron bejártuk a romokat, amik most télen is nagyon tetszettek. Kellemesebb volt az utcácskákon járkálni, a házakba betérni a napos, langyos időben, mint amikor a hőségben kornyadoztunk egy kis árnyékot keresve. Délután még pihentünk egy kicsit, aztán sétáltunk egyet a rendezett városban. Közben figyeltük a korai petárdákat és kerestük, hogy honnan lehet a legjobban látni a város alatt elterülő völgyben és a szemben lévő domboldalon felröppentett rakétákat. A kemping mellett volt egy elkerített terület, mellette egy benzinkút. Éjfél közeledtével az elkerített területre beállt egy autó. A kempingből többen csatlakoztak hozzánk a kerítésnél tűzijátékot nézni. Végül beengedtek minket és a domb gerinc széléről csodálatos panorámában, közel, s távol égre törő színes sziporkában gyönyörködhettünk. Sok helyen volt már részünk szilveszteri tűzijátékban, de ez az egyik legjobb, leghosszabb, legsokoldalúbb volt.

Január 1-én nem keltünk nagyon korán. Ahogy kinéztünk, hó borított mindnet. Nem volt nagy hó, csak 2-3 cm, de ennyire délen ez is meglepő volt.  Indulás előtt még szervizeltünk.

Éváék nem jártak még Garganoban, ezért gondoltuk, hogy átmegyünk a csizma másik oldalára. Közben megálltunk Casertában. A királyi palota ugyan nem volt nyitva, de jót sétáltunk a városkában, kívülről megnéztük a palotát, bekukucskáltunk a parkjába, végigsétáltunk egy esernyőkkel díszített kis utcán, láttuk, ahogy a szilveszteri buli maradványait takarítják. Rajtunk kívül nem voltak sokan az utcákon.

Ahogy az itáliai félszigeten átvágtunk a dombokon egyre nagyobb hóban haladtunk. Aztán a túlpart felé közeledve megint kevesebb lett a hó, de azért még a tenger mellett is havas volt az út mellett.

Mi úgy döntöttünk, hogy nem teszünk kitérőt Garganoba, hanem lassan, nem autópályán elkezdünk hazafelé csorogni.

Éjszakára Anconában, az előző nyáron már kipróbált Auchan lakóautó parkolóban álltunk meg. A különbség csak az volt, hogy most egyedül voltunk az egész nagy parkolóban.

Január 2-án lassan tovább haladtunk északnak. Ravennában betértünk egy kis múltba nézésre, a városon kívüli S. Apollinare Nuovo bazilikába. Éjszakára Trevisoban álltunk meg, ahol eléggé tele volt a lakóautó parkoló, másnap valami bulira készültek.

Január 3-án reggel sétára indultunk a városban, majd tovább indulva Triestnél a Miramare kastélyhoz is elnéztünk. Itt már nem voltak nagy, mérges hullámok a tengeren, mint előző nap, élveztük a kellemesen langyos, tavaszias napsütést. Innen már igyekezett a csiga hazafelé.

 

 

 

 


Beküldve: 2015 ápr. 24 14:45 írta challenger #46008
challenger profilkép
Koszonom hogy megirtad a beszamolot mivel minden 50 evben van atlagkent ho pompeiben hat mondhatjuk hogy mi ott voltunk...a hoseg minden evben van...igen igen nekunk is a tivoli atvergodes volt egyik leg visszamaradtabb emlek azert a ferjeink tudnak vezetni, nekunk is ez volt a leghosszabb bedugulasunk...

Partnereink:

Egyedi lakóautók gyártása. Lakóautók szervizelése, átépítése, felújítása.