Üdvözlünk téged Vándor,

egy Önszerveződő, Szabad és Nyitott, Baráti társaságban, a Magyar Lakóautó Klub-ban!

Regisztráció
Emlékezz rám

Augusztus 19-én este 6-kor indultunk. Szerencsére nem voltak dugók az M7-en, lakóautóval kényelmes tempóban tudtunk haladni. Először Balatonfenyvesen álltunk meg. Sétáltunk egyet és megnéztük a szabadstrandot, de mivel még nem voltunk fáradtak, úgy döntöttünk, hogy továbbmegyünk és Nagykanizsán a már kipróbált Tesco parkolóban töltjük az első éjszakát.
Amikor odaértünk még elég sokan voltak, ki akarták használni az ünnepi bezárás előtti utolsó pillanatokat.
Pénteken, 20-án reggel korán ébredtünk és elindultunk. Nagyon hiányzott Selymi, akit kénytelenek voltunk otthon hagyni, mert még nem kapott új útlevelet. A vadiúj gps nem ismerte a Szlovénia felé vezető autópályát, mindenáron Horvátországnak akart vinni. Mi azonban kicseleztük és ezt még többször kénytelenek voltunk megtenni, mert szinte az egész autópálya szakaszon a „mezőn” közlekedtünk szerinte. Ausztriát kikerülve egyenesen Olaszországba mentünk át, Tarvisio közelében lépve át a határt. Mivel nem siettünk, hanyagoltuk az autópályát és az országúton haladtunk. A szinte teljesen kiszáradt folyómeder mellett álltunk meg ebédelni és sziesztázni egy kicsit. Tolmezzonál tértünk le az Udine felé vezető útról és indultunk a hegyek közé. Az addigi napsütést kezdték felváltani a felhők és amikor Forni di Sotto-ban kiszálltunk sétálni és megnézni a hegyi patakból duzzasztott kis tavakat már az eső is eleredt. Jól jött a nagy olasz esernyő, hárman is csaknem teljesen elfértünk alatta. A melegben egyébként nagyon kellemes volt az eső, ami inkább csak erősen csepegett. Egy fa alatt leültünk egy padra, onnan nézve olyan volt a tó vize az esőtől, mintha vibrált volna. Amikor jobban megeredt az eső és villámlott, dörgött is visszamentünk a lakóhoz és tovább indultunk.
Auronzo de Cadore-ban a lakóautó parkoló tele volt, ekkor már rossz sejtéseim lettek, hogy Misurinában találunk-e helyet. Misurinában teljesen dugig volt a lakóparkoló. Először megálltunk kicsit a bejáratban, de szerencsére valaki kiállt és Laci gyorsan átállt oda. Később elfoglalták a mi „ideiglenes” helyünket is, sőt, a lakóparkoló melletti, személyautóknak fenntartott parkoló is csaknem tele lett.
Vettünk parkolójegyet, megnéztük, hogy másnap mikor megy fel busz az Auronzo turistaházhoz és elmentünk sétálni. Amikor lakóval elhaladtunk a tó mellett tűzoltók keretek valamit (vagy valakit) a tóban, rendőrök is voltak és egy csomó bámészkodó. Mire sétálni indultunk éppen elmentek a tűzoltók és rendőrök, oszlott a tömeg. Nem tudjuk, hogy mi történt (talán jobb is).
Körbesétáltuk a tavat. Balu biciklivel jött és még visszament a lakóba a kis távirányítós hajójáért, amivel körözött néhányat az egyik öbölben. Walky-talky-val tartottuk a kapcsolatot, amiben egyszercsak magyarok beszélgetésébe kapcsolódtunk be. Függőlegesen mérve voltak hatótávolságon belül, valahol a hegyekben jártak, ahol már 13 fokra hűlt le a levegő.
Visszatérve a lakóhoz megvacsoráztunk, aztán kártyáztunk még egy kicsit. Annyi hely nem volt, hogy kipakoljunk, a lakók szorosan egymás mellett álltak.
Másnap reggelre a parkolóban is 12-13 fok volt, de ragyogó napsütésre ébredtünk. Felpakoltunk mindent, amiről úgy gondoltuk, hogy szükséges lehet a hegyen (esőköpeny, pulóver, enni- és innivaló) és a fél 9-es busszal felmentünk. Kb. 700 m a szintkülönbség a lakóparkoló és az Auronzo turistaház között. Fent az északi lejtőkön még zúzmarás volt a fű.
A fenti lakóparkolóban még voltak helyek. Legközelebb mi is felmegyünk oda éjszakázni. Így egy kicsit biztonságosan kellett belőnünk a túra hosszát, nehogy lekéssük az utolsó buszt lefelé.
Indulás előtt mindenféle útleírást összegyűjtöttem a Tre Cime di Lavaredo-ról, többek között Kati és Ilon hasznos információit. Találtam a neten térképet is, amin két különböző hosszúságú utat jelöltek. Csodálatos volt ott fenn, ilyen közel talán még nem jártunk a Dolomitok kiugró sziklacsúcsaihoz. Körbe fantasztikus kilátás a szomszédos csipkékre, a párába burkolózó völgyre. Délelőtt egy szál felhő se volt. Ennek megfelelően az első fél óra azzal telt, hogy sorra lekerültek a pulóverek, volt ami befért a hátizsákokba, volt ami a derekunkat melegítette. Az Auronzo turistaháztól a Lavaredo turistaházig vezető út tényleg könnyű sétaút. Mivel az első busszal érkeztünk fel még nem volt nagy tömeg, de később egyre többen jöttek. A Lavaredo turistaház után volt egy térkép, amit megtekintve úgy gondoltuk, hogy mivel a turistaúttal érintett turistaházak között nincs nagy magasságbeli különbség, a hosszabb úton megyünk tovább. Először kis tavak mellett vezetett az út, aztán elindultunk – lefelé. Görgő köveken haladtunk – igen lassan. Persze közben folyton megálltunk nézelődni is – ezt menet közben nem lehetett, mert nagyon kellett arra figyelni, hogy hová lépünk. Sok-sok érdekes kék – sárga – lila – fehér virág volt körülöttünk, döngicséltek a méhek, bogarak. Egy idő után elénk tárult az út a következő turistaházig. Na akkor mondtam, hogy forduljunk vissza, mert kockázatos, hogy ha hasonló tempóban tudunk haladni, akkor időben visszaérünk-e a buszhoz. Márpedig még 12 km-t nem akartam lefelé menni. Azért Laci és Balu még elmentek megnézni egy kiugró szirtről a szakadékot, de persze az egyik szirt mögött volt a másik, majd a harmadik… elég sokáig elvoltak.
Amikor visszaértek mi is megindultunk az addigra már nagy tömeg után megkerülni a Tre Cime tömbjét. Láttuk az I. világháborús alagutakat a sziklafal oldalában. Helyenként a sziklafalon vezetett az ösvény – nem kimondottan tériszonyosoknak való. Többen védősisakot is viseltek, ami látva a lemorzsolódott kisebb-nagyobb sziklákat nem felesleges óvatosság. Egyszer a távolból nagy robajt hallottunk, amihez az akkor még szikrázóan kék égbolton nem fedeztünk fel hozzátartozó repülőgépet és a zaj is más jellegű volt. Lehet, hogy valahol megindult a hegyről lefelé valami szikla.
Voltak, akik a morénában vezető ösvényen kerülték meg a csúcsokat. Ez ugyan rövidebb út, viszont nehezebbnek tűnt, helyenként a kőomlások alatt el is tűnt az ösvény. A Lacatelli turistaházhoz nem mentünk fel, alatta egy viszonylag vízszintes teraszon fogyasztottuk el a szendvicseinket. Kellett az erőgyűjtés, itt következett a meredek lefelé, majd felfelé útszakasz. Zergetollas kalapos tiroli fiúk száguldoztak el mellettünk lefelé egyik szikláról a másikra ugrálva. Nem vállaltam volna, hogy utánuk csinálom a produkciót.
Az egész völgyben hallani lehetett a legelésző tehenek kolompjának hangját. A sportosabbak számos jelölt turistaút közül választhatnak, akár Dobbiacco-ba is lemehetnek a csúcs közeléből.
Rájöttem, hogy a Tre Cime-t erről az oldaláról szokták fényképezni, innen teljesen jól kivehető és elkülönül a három csúcs, meg a mellettük levő kisebb negyedik. Más szögből nézve mindig takarják egymást, nem nyújtják azt a látképet, amit a képeslapokon látni.
A visszafelé út számomra már elég fárasztó volt, többször megálltam a kaptatón kifújni magamat és megvárni, amíg a pulzusom visszatér a nagyjából normális tartományba. Időközben gyülekeztek a felhők. Előbb csak a csúcsok fölött kis fehér pamacsok, mintha pipáltak volna. Aztán egyre több felhő jött össze. Amikor elindultunk a legtávolabbi pontról visszafelé már sötét felhők voltak helyenként és a szél is megerősödött. A szél nagyon jól jött, mert hűtött a felfelé kapaszkodáskor. Örültünk, hogy van nálunk esőkabát, de azért reménykedtünk, hogy nem lesz rá szükség. Vizesen biztos nagyon csúszós a sziklás út. Egy helyen, ahol patak keresztezte a sziklákon az utunkat drótkötél biztosítás segítette a heladást.
Jó sokára értünk az utunk utolsó menedékházához. Addigra elfogyott a víz is, amit magunkkal vittünk. A menedékháznál a kútból feltöltöttük a vízkészletet (meg magunkat is vízzel), aztán nekiduráltuk magunkat az út utolsó szakaszának.
Ez már nem volt különösebben nehéz, csak már elfáradtunk. Minden kanyarban azt vártuk, hogy kibukkan az Auronzo turistaház, de csak a következő völgy, kanyar jött. Becsatlakozott az útba a csúcs alatti ösvény. Ahogy a hegycsoport másik oldalára értünk nagyon megerősödött a szél, többen fel is vették a pulóvereket, sapkákat. Először a Misurina völgyet pillantottuk meg a tóval, majd a turistaház parkolójában álló autókat, végül az Auronzo ház is előbukkant. Itt hallottuk meg először a mormoták jellegzetes hangját. Amikor visszaértünk a parkolóba éppen beérkezett egy busz, amivel aztán visszamentünk Misurinába. A lakószerviznél sokan álltak sorba, ezért zuhanyozás és rövid pihenő után elindultunk Grado felé.
Útközben Auronzo di Cadore-ban leeresztettük a szennyvizet, hogy ne cipeljünk felesleges terhet a kacskaringós hegyi utakon.
Megint kihagytuk az autópályát, este 9 körül értünk a lakóautó parkolóba Gradoban. A városban mindenhol tele voltak a parkolók, sokkal többen voltak, mint három héttel korábban, amikor hazafelé úton arra jártunk. A lakóautó parkoló azonban szerencsére akkora, hogy ott volt hely, válogatni is lehetett. Először feltöltöttük a víztartályt, aztán megvacsoráztunk. Jól elfáradtunk aznapra, a városba már nem volt kedvünk bemenni. A tengerparton nagyon meleg volt, nyitott ablakoknál tértünk nyugovóra. Este 11-kor előbb szolídan, majd egyre nagyobb hangerővel beindult a dizsi a közeli klubban. Alvásról szó se lehetett. Átálltunk a parkoló másik oldalára, a füldugókat is előkotortuk, de bizony hajnalig nem tudtunk sokat aludni a zajtól.
Másnap korán reggel elindultunk, hogy beálljunk a szabadstrandra a fák árnyékába. Több lakóautóval vártuk, hogy kinyissák a strand kapuját. Lakóautóval 6 EUR-ért lehet napközben a szabadstrandon tartózkodni. Reggel dagály volt, csaknem teljesen eltűnt az a kis félsziget, amire ki szoktak telepedni a sárkányozók és a napimádók. A fiúk először biciklivel járták be a környéket, aztán Balu elvitt egy csónaktúrára. Csaknem egész délelőtt a vízen voltunk.
Dél körül visszamentünk, vártuk, hogy mikor érkeznek meg nagyfiamék, akik a nyaralásuk alatt terveztek egy kis kirándulást. Kora délután befutottak. Vacsoráig a strandon maradtunk. Amikor már mindenki nagyon éhes volt és a befelhősödött időben már a tengerbe se vágytunk kiálltunk vissza a lakóparkolóba. Sütögetés közben kicsit elkezdett csöpögni az eső, beköltöztünk az omnisztor alá. Vacsora után sétát és fagyizást terveztünk. Az eső ugyan elállt, de körben mindenhol villámlott és a szél is megélénkült. A levegő nem hűlt le, mi meg nem vagyunk cukorból, hát elindultunk. Azért fagyizás után igyekeztünk vissza a lakóhoz, nem jártuk be az egész várost. Lehet, hogy a kedvezőtlenebb időjárás miatt, de szerencsére ezen az éjszakán csak pianoban ment a zene, jól lehetett aludni. Végül a zivatar csak keringett körülöttünk, de máshol csapott le.
Másnap reggel elindultunk Trieszt felé. Még korán értünk a Miramare kastélyhoz, találtunk parkolóhelyet (3 Eur/óra) és a délelőttöt a kastélypark felfedezésével töltöttük.
Dél körül indultunk el hazafelé ismét Szlovénián keresztül. Persze Trojanát és a fánkokat visszafelé se lehetett kihagyni. A határnál elbúcsúztunk fiaméktól, akik Zalakaroson nyaralnak és egy-két dugót leszámítva zökkenőmentesen hazaértünk.

Boldog vagyok, hogy végre sikerült körbejárni és közelről is megcsodálni kedvencemet, a Tre Cime di Lavaredot. Már nagyon sokszor terveztem, de valahogy sose jött össze. Vagy nem volt jó idő, vagy nem volt elég időnk hozzá, valami mindig közbejött.
Volt bennem egy kis szorongás, hogy bírni fogom-e a túrát, azt szerettem volna, hogy tökéletes legyen (szép idő, jó látási viszonyok) és egy kicsit valószínűleg a csalódástól is tartottam, hogy mégse lesz olyan remek, mint ahogy elképzeltem… de olyan remek volt!
Remélem, hogy lesz rá alkalom, hogy máskor is meglátogassuk a természetnek ezt a csodás alkotását. 

Partnereink:

Egyedi lakóautók gyártása. Lakóautók szervizelése, átépítése, felújítása.