Üdvözlünk téged Vándor,

egy Önszerveződő, Szabad és Nyitott, Baráti társaságban, a Magyar Lakóautó Klub-ban!

2018 októberben befizettem egy útra Madeirára, nagyon érdekelt az örök tavasz szigete. Az utazás előtt kb. egy héttel hirtelen kettős látásom lett, amivel kórházba kerültem. Próbáltam alkudozni, de a doki elég határozottan bent akart tartani a kórházban, így nem tudtunk elutazni. Sajnos nem volt útlemondási biztosításunk, így csak kis részét kaptuk vissza a befizetett összegnek. Azóta minden szervezett úton (még a magam által szervezetteknél is) kötök útlemondási biztosítást - remélem nem lesz szükség a használatára.

Nézegettem folyamatosan az utakat Madeirára, de olyan kedvező utat nem találtam, mint amit kihagytunk. Idén márciusban végül nekiláttam böngészni az interneten jó árú repülőjegyekért, szállásért. Sikerült is összeraknom egy elég jó csomagot szállással, kocsi bérléssel. Egy hibája volt, hogy kétszeri átszállással és az átszállásoknál elég sok lyukas idővel sikerült nem túl drága repülőjegyet találni.  Ráadásul odafelé éjszakai várakozásokkal, amikor nem lett volna értelme bemenni a közbenső városokba, Lisszabonba és Portoba.

Természetesen, amikor már mindent lefixáltam megint szembejött egy kedvező Madeira lehetőség október - novemberre, de egyrészt az ősz már csaknem betelt, másrészt nem akartam mindent felborogatni.

Március 28.

Késő délután indultunk. Budapestről fél óta késéssel indult a gép és ezt tartotta az út során is. Nekünk nem volt sürgős, bőven volt időnk az átszállásra. Lisszabonban ahogy a reptéri buszról leszállva bementünk a csarnokba egy segítő mindenkit kérdezett, hogy Portoba utaznak-e tovább. Mi mondtuk, hogy igen, erre kérte, hogy kövessük, majd szinte futva megindult előttünk a folyosók útvesztőjében. Szerencsére Laci utolérte és mutatta neki a beszállókártyát, hogy mi csak 3 óra múlva utazunk tovább. Portoba elég gyakran mennek gépek, valaki más szállt volna át az érkezéstől számítva hamarosan induló gépre. Remélem, hogy sikerült elérniük a gépüket.

Az első átszállást még elég jól kibekkeltük Lisszabonban, a második (éjféltől reggel 6-ig) már fárasztóbb volt Porto repülőterén. Mindenfelé próbáltunk üldögélni, de sehogy se volt kényelmes. Először fém székekben próbáltunk meg pihenni. Laci valahogy az ülések és karfák közé varázsolva magát lefeküdt, én néhány próbálkozás után elgémberedve a bezárt kávézó székei felé vettem az irányt. Mindenfelé összetolt székeken aludtak. Én csak leültem és egy másik székre időnként feltettem a lábamat. Egy idő után Laci is követett és ő is összetolt magának négy széket.

Ahogy az ott alvó embereket figyeltem arra jutottam, hogy valószínűleg nem mindenki a csatlakozó járatát várta, néhány jól szituált hajléktalan színesítette a csapatot. Kedvencem egy pasi volt, aki velem szemben aludt négy összehúzott széken, a fejét nagyméretű, dugig tele banyakocsiján nyugtatta. A cipőjét szépen levette és az “ágy” elé helyezte. 4 órakor felébredt, lehúzta és elrakta a zokniját, felvette a cipőjét, papírtörlővel megfogva visszatette a székeket a helyükre, majd a dolgára indult. Tiszta, rendes volt az öltözete, nekem az a film jutott az eszembe róla, ahol a főhőst valami adminisztratív gubanc miatt nem engedik ki a repülőtérről, de el se utazhat, kénytelen ott élni.

Én egy hunyást se aludtam, Laci az összetolt székeken tudott kicsit szunyókálni.

Március 29. péntek

Felhős időben landoltunk kora reggel Funchalban. Nem kis pilóta teljesítmény a rövid kifutópályára letenni a tenger felől érkezve a viszonylag nagy repülőgépeket. Ráadásul pont mielőtt földet értünk volna a szél is bekavart. Mindenki nagyon megkönnyebbült, amikor végül szerencsésen landoltunk. Nemzetközi járatokon ritkán tapasztalom, de itt bizony a pilóta kiérdemelte a tapsot.

A csomagunk szerencsésen megérkezett, az átszállásokat jól kezelték. Funchalban a feladott csomag átvétele után megkerestük az autókölcsönzőt. Ott egyből rábeszéltek egy erősebb autóra, mint amit foglaltam (ami a roppant meredek utak miatt jól jött), meg egy full biztosítás csomagra, amivel ki lehetett váltani az 1600 EUR depositot. Így még kb 300 EUR- t ráfizettem, amivel a kocsi is kb. annyiba került, mint a szállás, vagy a repülőjegy. A kocsi papírjait és kulcsát visszafelé indulás előtt a parkolóban levő dobozba kell majd bedobnunk.

Megtaláltuk a kocsit a parkolóban, de még egy ideig nem tudtunk elindulni, mert a GPS nem akart odatalálni Madeirára. Az autóban (Ford Focus) is volt GPS, csak azt meg még tudományozni kellett, hogy hogyan is működik. Ott kezdődött, hogy portugál volt a menüje.

Azt gondoltam, hogy bemelegítésként és a hosszú utazás miatt borzolt idegeink kisimítása érdekében egy botanikus kerttel kezdjük az ismerkedést a szigettel. Nem volt egyszerű betáplálni a Jarden Botanico Madeirát a GPS-be, de sokadszori próbálkozásra végül sikerült. Már ezen az első, rövid kis úton kiderült, hogy a csupa hegy és nagyon meredek út szigeten tényleg nem árt az erősebb autó (bár elég sokan mégis elboldogulnak kisebb kocsikkal is).

A botanikus kertben egy német csoporttal kerülgettük egymást, aztán amikor az idegenvezetőjük hosszabb előadást tartott, megelőztük őket. Sokféle virág, még elég sok papagájvirág is pompázott, szép fák, az útikönyvből, útleírásokból ismert virág mozaikos terasz, kellemes, megnyugtató, szép és nagy park. Egy helyen madárhangokat is hallottunk és a leírás szerint egy trópusi madárpark is csatlakozik a botanikus kerthez, de annak a bejáratát nem sikerült megtalálni.

A botanikus kert után az óceánpartra indultunk, ott próbáltunk parkolóhelyet találni. Ez nem volt egyszerű, többszöri oda- vissza autózás után végül egy mélygarázsba álltunk be és onnan indultunk az idegenforgalmi iroda felkeresésére. A rakparton elmentünk egy nagy óceánjáró turistahajó és a Ronaldo múzeum mellett, néhány utcával feljebb megtaláltuk az információs irodát, ahol beszereztünk egy Madeira / Funchal térképet.

Sétáltunk még kicsit a belvárosban, megnéztük a Palacio Sao Lourenco épülettömbjét, a kapuban strázsáló katonákat, a Ritz szállóval szemben a Jardim Municipal parkját, ahol kicsit le is ültünk egy padra, majd az Avenida Arriagán elsétáltunk a Sé katedrálisig, néhány szép középületet felfedezve. Sajnos a katedrális zárva volt. Közeledett délután 2 óra, ekkortól tudtuk elfoglalni a bérelt apartmanunkat. Még bevásároltunk egy Spar üzletben, aztán visszamentünk az autóig és a GPS-be beütöttük a szállás címét.

Kicsit gyanús volt, hogy a belvárostól távolabbra navigált minket, közben pedig leszakadt az ég, zuhogott az eső. Megálltunk egy meredek utcában, ahol a GPS azt mondta, hogy még balra kell kanyarodni és megérkeztünk. Innen felhívtam a megadott telefonszámot, hogy úgy tűnik már a közelben járunk. A szállásadónk mondta, hogy kb. 10 perc múlva érkezik egy fekete BMW-vel. Mi ültünk az autóban, kimozdulni se tudtunk a hatalmas esőben, de nem láttunk fekete BMW-t érkezni. Kicsit lejjebb mentünk, de kiderült, hogy az utca, ahol balra kellett volna kanyarodnunk csak egy kapubeálló volt. Megint felhívtam a szállásadónkat, hogy kicsit eltévedtünk és egy iskolaépület előtt állunk. Ő ettől kezdve távirányított minket telefonon, hogy menjünk csak tovább lefelé az utcában, ahol állunk. Egyre kérdezgette, hogy ilyen – olyan házat látunk-e, találkoztunk-e ernyővel haladó piros kabátos emberrel, menjünk csak tovább, tovább lefelé. Az egyirányú utca egy idő után két irányú lett, aztán megláttam a fekete BMW-t és a szállásadónőnk is észrevett minket. A parkolóhelyet, ahol ő állt átadta nekünk, aztán bementünk a keskeny, járda nélküli utcában a néhány házzal lejjebb levő épületbe, ahol egy lépcsőn felfelé elértük az apartmant. Bemutatta a szállást, kicsit adminisztráltunk még és máris elfoglalhattuk a következő hétre szóló otthonunkat. Nagyon kellemes szállás volt, kis nappali amerikai konyhával, hálószoba, fürdőszoba, kis terasz, ahonnan a Monteba járó cable carra nyílt kilátás.

Mire kipakoltunk elállt az eső is, így ismét bementünk a városba, ezúttal kipróbálva azt a rövidítési lehetőséget, amit a szállásadónk javasolt. Gyalog néhány perc alatt tényleg Funchal keleti részének központjába érkeztünk. Először a Zona Velha utcácskáiban bolyongtunk, ahol lépten-nyomon be akartak minket csábítani a különböző éttermekbe, megtaláltunk néhány aranyos kis kápolnát is, majd lementünk az óceánpartra és a sétányon elindulva visszafelé felfedeztük a felvonó alsó állomását, ami a másnapi kirándulás kiinduló pontja lesz. Innen hazafelé indultunk, rátaláltunk a piacra, amit másnap korán reggel terveztünk felkeresni. Feljebb haladva egy aranyos parkon mentünk át, majd két sarokra már az utcánkhoz értünk. Az utolsó néhány száz méter erős kaptató volt, de szerencsére már látszott a házunk.

Március 30. szombat

Kora reggel gyors reggeli után (az előző lakók által hagyott kis kávéból csak halvány barna lét tudtunk produkálni) megindultunk a piacra. Útközben megláttam egy kávézót, ahova betértünk egy igazi reggeli kávéra. A piacon először a gyümölcsös standokon néztünk szét. Egyből lecsapott ránk egy árus és már vagdosta is a kóstolókat mangóból, anonából, többféle maracujából, banán-ananászból, helyi eperből, majd amik a legjobban ízlettek, azokból egy csomaggal gazdagabban és 20 EUR-ral szegényebben távoztunk. Később gyümölcsüzletekben sokkal olcsóbban is láttunk gyümölcsöket, kb. a feléből kijöttünk volna. Igaz, hogy az egész hétre elég lett volna a gyümölcs beszerzésünk, bár később még egy vásárlásnál nem tudtunk ellenállni egy kis ananásznak és dinnyének. A gyümölcsök után a halpiac felhozatalát is megnéztük, gyönyörű tiszta pultokon sorakoztak a hosszú, fekete espadák, szeletelték a hatalmas metszetű tonhalat, mindenféle kisebb – nagyobb halak, kagylók kellették magukat. Az volt a furcsa, hogy nem volt olyan elviselhetetlen, átható halszag, mint amit eddig a halpiacokon tapasztaltunk. Az épület előtt még néhány népviseletbe öltözött virágárus asszonyt is láttunk és persze kenyérfélét is árultak az épületben, meg előtte mindenféle ajándékot.

A beszerzett gyümölcsöt gyorsan hazavittük, aztán a rövidebb úton indultunk a felvonóhoz. Annyira sikerült korán kelnünk, hogy a jegypénztár még nem nyitott ki, amikor odaértünk. Néhány turistacsoport előre megváltott jegyekkel beelőzött, de gyorsan sorra kerültünk a hat személyes gondoláknál. Ahogy haladtunk felfelé egyre jobb kilátás nyílt a városra és az óceánra. Útközben beláttunk néhány kertbe, volt, ahol kakas kukorékolt, de kecskéket is láttunk. Egy meredek utca aljában az első tobogánokat láttuk érkezni.

Ahogy felértünk első utunk a Jardim Tropical Monte Palacebe vezetett. Még nem voltak sokan, nyugodtan tudtunk nézelődni. Nagyon tetszett, hogy az egyik út mellett csempeképek mutatták be Portugália történelmét, az adott kor uralkodóját és a legfontosabb eseményeket. Az egész kert megint hegyoldalban van, ahogy lejjebb haladtunk egy japánkertben találtuk magunkat, ahol kis híd, jellemző szobrok, egy helyen számos szamuráj díszítették a parkot. Persze mindenfelé szebbnél szebb és érdekesnél érdekesebb növények, fák, bokrok, virágok, meg itt-ott vizek, patakok, tavak, kis vízesések. Az alsó kerítéshez közeli ösvényen elértük a büfét, ahol a belépőjegyre kaptunk egy kis pohár madeirai bort, lehetett választani, hogy édeset, vagy szárazat kérünk. Mi édeset kértünk, nagyon finom desszertbor volt, el is határoztuk, hogy valahol veszünk még bort. Visszafelé egy tó partján Laci egy hattyúval barátkozott. majd megindultunk felfelé a lépcsőkön. Egy idő után egy múzeumnál kötöttünk ki, ahol afrikai szobrokat mutattak be és hozzá nagyon kellemes, halk afrikai zene szólt. Ezek után már a kifelé vezető utat kerestük, végül rátaláltunk egy felső kapura, ami az érkezésünkkor még zárva volt.

Sajnos kezdtek gyülekezni a felhők, a sok-sok lépcsőn felmásztunk az Igreja da Nossa Senhora templomhoz, aminek magyar vonatkozása, hogy egyik kápolnájában van az utolsó Habsburg uralkodó és egyben magyar király szarkofágja.

Szerettünk volna tobogánnal lemenni a hegyről, de elkezdett csöpögni az eső és előző napról nem volt kellemes tapasztalatunk, ahogy a csepergő esőből pillanatok alatt özönvíz támadt. Másrészt nagyon hosszú sor állt a tobogánokhoz, legalább egy órát kellett volna várnunk és ez a készülődő esőben még kevésbé volt ígéretes. Így csak megnéztük néhány tobogán indulását, aztán siettünk vissza a felvonóhoz és valóban mire leértünk és még egy kicsit fényképezgettük a festett kapukat Zona Velhában egyre jobban rákezdett az eső. Még éppen hazaértünk, mielőtt elkezdett zuhogni.

Szerencsére gyorsan elállt az eső, már csak csepergett, amikor Funchal nyugati részének nevezetességeit indultunk megtekinteni. Először a jezsuiták templomát néztük meg. Innen keskeny utcákon felfelé haladva előbb Frederico de Freitas múzeum következett, amihez egy csempe múzeum is kapcsolódik, majd a Santa Clara Conventet. Innen először kiküldtek minket, de később mások is jöttek és csatlakozhattunk egy francia csoporthoz, akik már vezetővel korábban elkezdték az épület körbejárását. Az idegenvezető angolul és franciául mesélt a látnivalókról. Még egy kicsit felfelé haladva elértünk egy másik érdekes múzeumhoz. Még éppen zárás előtt érkeztünk a Quinta das Cruzes múzeumhoz, ami eredetileg egy portugál hajóskapitány háza volt, a XV.-XIX. századig mutatja be az arisztokraták életét. Remek antik darabok alkotják a gyűjteményt, amelyek a föld különböző pontjairól származnak. A kertben sajnos nem volt már időnk körülnézni és az eső is megint elkezdett szemerkélni. Azért bementünk még a belvárosba, bepillantottunk a városháza csempés falú előcsarnokába, bementünk az ezúttal nyitva tartó Sé katedrálisba, aztán hazasétáltunk.

Este autóval indultunk Funchal nyugati végébe, ahol a tengerparti sétányon sétáltunk egy kicsit, majd megkerestünk egy nagyon szép helyen levő éttermet (Doca do Cavacas). A tetőteraszra nem ültünk ki, ahhoz nem volt elég meleg és időnként még csepergett az eső, de a zárt étteremnek is körbe üvegablakai voltak az óceán felé. Kicsit nehezen indult a vacsora, direkt mondtam, hogy nem buborékos vizet kérünk, először buborékosat hoztak ki és vörösbor helyett is fehérbort kaptunk elsőre. Szerencsére az espada rendben érkezett, Lacinak banánnal, nekem mangóval, hozzá sült krumpli és mindenféle párolt zöldségek. Nem is gondoltam, hogy mennyire éhes vagyok, csak amikor az előételnek hozott vajas kenyér mind elfogyott akkor jöttem rá, hogy már egy ideje korgott a gyomrom. A vacsorához szép előadásban volt részünk, a lenyugvó nap színpompás búcsúja volt a programon.

Vacsora után még sétáltunk az óceánparton. Ezen a napon több, mint 14 km-t járkáltunk.

Március 31. vasárnap

Funchalt már nagyjából megismertük, ezen a napon a sziget keleti felének felfedezésére indultunk. Először Machicoban álltunk meg és kellemeset sétáltunk az óceán partján. Azután Baia d’Abraba mentünk tovább és onnan a 8-as túraúton indultunk a félsziget végébe, a sziget legkeletibb pontjához. Elég sokat kellett le, majd felfelé menni előbb kényelmes, később meredek és egyenetlen lépcsőkön. Időnként fantasztikus kilátás volt öblökre, hullámokkal ostromolt sziklaszirtekre. Én egy pihenőnél letáboroztam, Laci is otthagyta a hátizsákját és könnyítetten ment tovább. Én közben jól szórakoztam a többi turistán, akik közül szintén sokan megálltak ott kifújni magukat, csodáltam a szép virágokat, a kis gyíkokat, akik elejtett almadarabkákat lakmároztak. Amikor elkezdett csöpögni az eső Laci felhívott s mondta, hogy próbáljak meg visszamenni a kocsihoz. Begyömöszöltem a kis hátizsákot a nagyba és szépen komótosan vissza indultam. Laci még elég sokára érkezett meg, pedig visszaúton már eléggé szedte a lábát.

Az északi parton levő Santanába indultunk tovább, ahol megcsodáltuk a sziget régi építészetére jellemző A-házakat, láttunk néhány használatban levő házat is, nem csak a turistáknak szánt házikókat. Beszereztünk egy-két ajándékot és vettünk egy üveg édes bort is. Visszafelé találtunk egy nagy szupermarketet, ahol bevásároltunk a következő napokra. Olyan jól sikerült feltölteni a készleteket, hogy némi kolbászt még haza is hoztunk. Szomorú képet mutattak az erdők, amiken keresztül vezetett az út. Egyrészt sok a kivágott erdő, amiket nem pótoltak, így az erózió akadály nélkül hordja el az altalajt, idővel már csak sziklákat hagyva maga után. Másrészt nagy területeken csak beteg fákat láttunk, fenyveseket és lombhullató erdőket vegyesen. Az ágakat vastagon bevonta a beteg, gombás szövedék, a fák többsége már halott volt, vagy éppen csak vegetált. Mi lesz a sziget sorsa, ha nem tudják kezelni a terjedő kórt? Lecsupaszodnak a hegyoldalak, a nagy esők sárlavinákat indítanak el, pusztul az egész sziget.

Visszafelé a pisztrángosokról nevezetes Riberio Frion hajtottunk keresztül, sok turistát láttunk ott, majd ismét benéztünk Machicoba, ahol látszott a nyoma, hogy elég rendes eső lehetett arra napközben. A parti sétány támfalán ücsörögve fogyasztottuk el az ebédre csomaolt szendvicsünket, majd haza indultunk.

Funchalban még lesétáltunk az óceánpartra, hogy megnézzük Columbus Santa Maria hajójának másolatát a kikötőben.

Április 1. hétfő

Reggel gyönyörűen sütött a nap, ezért úgy döntöttünk, hogy felmegyünk a Pico do Arreirora, ami 1818 m magasságával a sziget harmadik legmagasabb csúcsa. Persze ahogy a hegyek közé értünk megjöttek a felhők is. Először egy nyitott sorompónál tértünk le és haladtunk a csúcs felé. Sok helyen voltak pihenők, padok, asztalok, grillező hely. Egy idő után láttuk, hogy távolabb egy nagyobb út lehet, mert több autót láttunk arrafelé, mi viszont összesen csak egy autóval találkoztunk szembe. Aztán egyszer csak egy zárt kapuhoz értünk, a kapu túloldalán a forgalmasabb úttal. Visszafordultunk, amikor kiértünk a főútra tovább mentünk és megtaláltuk a hegycsúcsra vezető utat, amin újra elindultunk felfelé. Időnként felhősávokon haladtunk át, a hegytetőn álló csillagvizsgáló is hol eltűnt, majd előtűnt a felhőből. Funchalból 17 fokban indultunk el, a hegytetőn csak 5 fok volt és fújt a szél. Kicsit nézelődtünk, több túraút is indult a hegytetőről, de ezeket most kihagytuk, inkább körülnéztünk még az ajándékboltokban. Lacinak a keleti szirteknél a szél előző nap elfújta a sapkáját, itt kapott egy újat.

Amikor leértünk a csúcsról, Riberio Frio felé indultunk tovább. Innen is több túraút, levada indul. (A levadák vízvezeték árkok, amiken a hegyekből vezették le a vizet a mezőgazdasági felhasználásra, elsősorban cukornád és banán ültetvények öntözésére. A XVII. – XVIII. században épültek és behálózzák a szigetet. Némelyiket vízierőművek táplálására használják. Sok helyen alagutakon vezetnek át a levadák, amiket anno kézzel faragtak ki  sziklákból. Elsőnek a 11-es levadát jártuk be, ami egy kilátóhelyhez vezet az országúttól és oda-vissza mindössze 3 km. A levada túrák nagy előnye, hogy általában nem kell nagy szintkülönbséget megtenni, mivel minimális lejtéssel építették a csatornákat. Hátránya, hogy sokszor csak nagyon keskeny ösvény vezet a csatorna mellett, amelynek egyik oldala általában szakadék és az alagutakat se arra építették, hogy ott turistahadak mászkáljanak, sokszor szinte a sziklára tapadva lehet előre haladni a sötétben. A 11-es levadát minden szempontból könnyű teljesíteni, nincsenek alagutak, többnyire széles gyalogút vezet a keskeny vizesárok mellett. Két helyen is árusok telepedtek le, akik kötött zoknikat, sapkákat és némi frissítőt árultak. Az út végén egy körpanorámás kilátóhelyre értünk, ahol sok kis pinty röpködött mindenfelé és gyűjtögették a turistáktól kapott falatokat.

Amikor visszasétáltunk az út elejére betértünk egy étterembe egy kis pisztráng ebédre. Laci füstölt pisztrángot kért, én zöldfűszeres grill pisztrángot. Hoztak hozzá főtt krumplit és főtt zöldségeket. Nagyon finom volt, csak sajnos elég gyorsan elhűlt, ahogy a szálkákkal bajlódtunk. Hiába emeltük ki egyben a hal gerincét még sok szálka nehezítette a fogyasztását.

Mivel még volt időnk, úgy döntöttünk, hogy felkeressük a Funchaltól nyugatra fekvő Cabo Girao szirtjét. Ez Madeira legmagasabb sziklaszirtje, ami 580 méterre magasodik az óceán szintje fölé és a kilátóponton üveg aljú panoráma teraszt alakítottak ki. Egyelőre ingyenes a kilátó terasz megközelítése, bár már beléptető kapukat felszereltek, de azok nyitva voltak. Az üveg négyzetek némelyike eléggé repedezett volt már, de pazar kilátás nyílt minden irányban és izgalmas volt nézni, hogy milyen mélyen van alattunk a part. A szigeten sok eukaliptusz fa él, akár néhány koalát is el tudnának látni élelemmel. Érdekesség volt, hogy itt láttunk először eukaliptusz fát virágozni és kis termések is voltak rajtuk.

Április 2. kedd

Ezen a napon a sziget nyugati részeit barangoltuk be. Esős időben indultunk és első megállónknál. Ribeira Bravában nagyon erős szélben és gyenge esőben kerestünk parkolóhelyet, majd a régi kis templom keresésére indultunk. Kis utcácskákban jártunk, aztán az egyik sarkon bekukkantva az utca végében ott állt a bájos kis templom. Innen a hegyekbe indultunk tovább. Mindenfelé a bokrokat sárga virágok burkolták, ha már nem sütött a nap, ez azért vigasztaló látvány volt. A sziget legnyugatibb pontja volt a következő megállónk. Ponta do Pargoban álltunk meg nézelődni. Felkerestük a világítótornyot is, le- és kinéztünk az óceánra, aminek a túlpartja már Amerika.

Innen az észak-nyugati csücsökbe utaztunk tovább Porto Monizba. Nagyon tetszett, ahogyan az óceánban kialakított sziklafalú medencék szolgálnak fürdőhelyül. Persze most csak a partról figyelték a turisták velünk együtt az óceán zúgását és ahogy helyenként kis vízesésekkel áramlik egyik medencéből a másikba. Az északi parton, sok helyen alagutakban haladva indultunk visszafelé. Sao Vicenténél dél felé fordultunk a hegyek közé és Ginjasnál megkerestük a 16-os levada túra kiindulópontját. Persze térképet, kiírást nem találtunk, a GPS se ismerte, úgyhogy egy kis csellel a magasságot kezdtük figyelni a GPS-en. Mivel azt tudtuk, hogy a levada túra 1000 m magasságból indul addig mentünk felfelé, amíg el nem értük ezt a magasságot és ott már találtunk táblát is, ami a túra induló pontjához irányított. Ez már hosszabb volt az előző napinál, 7 km oda-vissza. Mivel még mindig esett kicsit az eső beöltöztünk esőnadrágba, esőköpenybe, illetve dzsekibe, a hátizsákba betettük a fejlámpákat és útnak indultunk. Már eléggé benne jártunk a délutánban, nem nagyon találkoztunk másokkal az úton. Eleinte viszonylag kényelmesen haladtunk, aztán egyre keskenyebb lett az ösvény a levada mellett. Helyenként kiépített lépcsőkön ömlött lefelé a víz. Amikor elértük az első alagutat feltettük a fejlámpákat, azok fényénél indultunk tovább. Nagyon keskeny volt az ösvény a levada mellett, ráadásul a sziklafal se volt egyenletes, a sziklafal felé fordulva, a sziklákba is kapaszkodva araszoltunk előre. Sokszor az volt az érzésem, hogy a sarkam már szinte a víz fölé ér. Amikor az alagút végére értünk szusszantunk egyet. A következő alagúthoz érve felfedeztük, hogy valakik az alagútban szembe jönnek. Megvártuk őket az alagút bejáratánál félreállva, az alagútban nem nagyon tudtuk volna kikerülni egymást. Kérdeztem tőlük, hogy mások is jönnek-e még, de mondták, hogy nem és a következő alagút még OK, de ők a harmadikból visszafordultak, mert nagyon keskeny, alacsony és hosszú. Mi még a második alagúton továbbmentünk, ez kicsit szélesebb volt az előzőnél, helyenként két lábban is elfértünk a sziklafal és a levada között, bár néhol alacsony volt, vigyázni kellett a fejünkre. A második alagút kijáratánál egy remek vízesés rohant le a mélybe. Korülötte a sétaúton kis tó keletkezett, azon kellett volna először átkelnünk a továbbhaladáshoz. Mi megfogadtuk a túrázók tanácsát, a harmadik alagút előtt visszafordultunk. Az út elejével és végével együtt így is csaknem 7 km-t mentünk. Már jól esett volna megpihenni, de nem volt sehol hely, ahova le lehetett volna ülni. Szerencsére már elég sokáig világos volt, a borús idő ellenére este 7 körül világosban értünk vissza a kocsihoz.

Április 3. szerda

Ezen a napon megint nyugat felé indultunk. Először az Apácák völgyét jártuk be, ahol időnként még a nap is kisütött. Curral das Freiras egy magas hegyek közé ékelődött szép völgy, ahova a legenda szerint az apácák menekültek a szigeten a kalózok támadásai elől. A völgyben a gesztenye a jellemző alapanyaga mindenféle élelemnek. A főút nagyrészt alagutakban halad, de a kis falvakból csodás kilátás nyílik a környékre. A városkában éppen temetési szertartás végébe csöppentünk, a temetőből vonultak vissza a templomba a papok, a gyászolók pedig a közeli kávézóba vették az irányt. Itt még egészen jó idő volt, ezért tovább indultunk Rabacal felé, hogy onnan a 25 vízesés levadát járjuk be. Először találtunk egy pihenőházat, ahol az út mellett tábla jelezte egy túraút elejét. Eddigre sajnos már elkezdett esni az eső. Továbbmentünk a fenti útra, de az lefelé sorompóval volt lezárva, ezért visszafordultunk és a pihenőház előtti parkolóban álltunk meg. Ekkor már annyira szakadt az eső, hogy én nem indultam el a levada túrára. Laci nekivágott, de meglepően gyorsan, talán húsz perc múlva már vissza is tért. Kiderült, hogy elfelejtett fejlámpát vinni, ezért az első alagútnál visszafordult. A szakadó esőben mindenfelé kiöntöttek a vízelvezető árkok, az út melletti rézsűket megbontotta a víz, nagy kövek, sáros áradat öntött el mindent. A sétaúton is csak bokáig érő sáros latyakban lehetett haladni, ehhez se volt nagy kedve Lacinak. Így aztán viszonylag korán visszajutottunk a városba. Találtam a Lonely Planet zsebkönyvben egy ingyenes borkóstoló lehetőséget Funchalban. A Santanában vásárolt fél literes madeirai bor már elfogyott, elmentünk hát bort kóstolni és ha ízlik, akkor vásárolni is.

A Pereiera d’Oliveira boros cég a városközpontban, tőlünk nem messze található (Rua dos Ferreirps 107). Bent régi hordók, a falak mentén boros üvegek a múlt évszázad különböző évjárataiból, az asztaloknál kóstolgató csoportok. Téblábaltunk egy kicsit, majd amikor valaki jött a személyzetből mondtam, hogy szeretnénk egy kis Madeira bort kóstolni, ha lehet. Egyből leültettek minket egy üres asztalhoz, hoztak két árlapot, majd három üveg bort, az egyik 3 éves száraz, a másik 5 éves félédes, a harmadik 5 éves édes bor volt. Mindegyikből adtak két kis pohárral kóstolni és ott hagyták az üveget. Nézegettük az árakat Laci kicsit aggódott, mer az egyik árlistán kis mennyiségekhez is feltüntettek árakat. Így először csak az egyik pohárkával mertük megkóstolni a borokat. Az édes ízlett a legjobban, bár ez nem volt annyira testes és aszúszerű, mint amit korábban vettünk a Blandy’s pincészettől. Azért vettem egy üveggel és fizetésnél kiderült, hogy a kóstolóért nem kell fizetni (pedig közben kis sütit is hoztak). Így aztán még megittuk a már kitöltött borokat, aztán elindultunk még egy kört járni a városban. Közben az idő is egyre jobb lett, amikor bementünk bort kóstolni még csöpögött, mire kijöttünk elállt az eső. Ismét elmentünk a városháza előtt, majd a Ritz szálló mellett és az út másik oldalán a Jardim Municipalban csodáltuk meg a különleges növényeket. Nagyon tetszettek Funchalban és máshol is Madeirán a járdák. Apró fehér és fekete kövekből raktak ki különböző mintákat, ami sokkal vidámabb és változatosabb, mint a nálunk megszokott aszfalt, vagy szürke térkő. Ráadásul ha fel kell bontani még javítani is könnyebb.

Április 4. csütörtök

Az utolsó napunkon még egy levada túrával próbálkoztunk. Ezúttal a 13 km hosszú Caldeirao Verde-re esett választásunk. Reggel ragyogóan sütött a nap, bizakodva indultunk Queimadas felé. Persze útközben elromlott az idő, de azért nem volt tragikusan rossz, csak kicsit csöpögött, néha esett az eső. Rosszabb volt, hogy az előző napok bőséges csapadéka miatt mindenhol nagy sártenger, hatalmas pocsolyák, megduzzadt folyók és vízesések vártak minket az utunkon. A kiindulásnál sorompós fizető parkoló volt, 3 EUR egy napra, de hiába vettük el a jegyet a sorompó nem akart felnyílni. Szerencsére a segélykérésünkre nemsokára megjelent egy fiatalember, aki bütykölt valamit a sorompónál mire az kinyílt. Itt elég sokan voltak, a kiindulásnál levő parkban fiatalok csoportja készülődött, sokan voltak a büfé környékén is. Beöltöztünk esőruhába és elindultunk. Nem voltam lelkes a nagy sártól és sok pocsolyától, ráadásul óvatosan kellett lépegetni, mert a kövek viszont nagyon csúsztak. Nem szeretek piszkos lenni, de itt nem lehetett megúszni, hogy minimum a cipőnk és a nadrágunk ne legyen csurom sár. Amikor erősebben esett az eső a kapucni a szemem elé csúszott, alig láttam tőle. Útközben nem tudtam nézelődni, mert minden lépésre oda kellett figyelni, megállni se volt jó, mert akkor biztos, hogy útakadályt képeztünk a mögöttünk jövőknek. Így is elég sokan megelőztek, akik nálunk gyorsabban haladtak, pedig sok helyen elég keskeny volt az út.

Voltak olyan helyek, ahol kisebb vízesések zúdultak az útra, némelyiket nagyjából ki lehetett kerülni, másoknál egyszerűen át kellett menni alatta. Egy idő után egy gyors sodrású hegyi patakhoz értünk, azon kellett átkelni. A sok eső ezt is megduzzasztotta, az átkelést egyébként segítő kövek nagy részét teljesen ellepte a víz. Egy helyen bokánál magasabb vízbe léptem, a túracipőmbe felülről ment bele a víz. Eddig óvatosan kerülgettem a pocsolyákat, innentől minden mindegy alapon keresztülgázoltam rajtuk. Egy szembejövő turistacsoport vezetője figyelmeztetett, hogy egy idő után nem tudunk tovább menni, mert föld- és sziklaomlás járhatatlanná tette az utat. Gyönyörű tájon haladtunk, mindenfelé kisebb-nagyobb vízesések, érdekes növények, madarak, szép kilátás a környező hegyekre. Az első alagút viszonylag problémamentes volt, viszonylag el lehetett férni a fal mellett, viszont helyenként csak kétrét görnyedve fértünk el. (Visszafelé úton mindketten alaposan beütöttük a fejünket.) A második alagútban a levada csatorna nagyrészt betonlapokkal volt lefedve, viszont azokon bokáig ért a víz. Ekkor már mindkét cipőm beázott. Aztán jött a nagy meglepetés, egy elég nagy vízesés zuhogott le egyenesen a gyalogútra. Néhányan fotózkodtak előtte, de senkit nem láttunk, aki vállalta volna, hogy átmegy alatta. Az ernyő se segített volna, mert a nagy víztömeg simán átszakította volna, átszaladni is veszélyes volt, mert a keskeny út másik felén mély szakadék tátongott, bár volt kifeszített madzag, de az ha a vízesés kibillent valakit az egyensúlyából nem sokat segített volna. Ekkor már az odaút 6,5 km-éből kb. 5,5 km-t megtettünk.

A többiekkel együtt visszafordultunk és visszamentünk az úton. Visszaúton valahogy sikerült úgy átkelni a patakokon, hogy nem lettem még vizesebb. Viszont a túracipőm csurom sár lett az út végére, ezért amikor visszaértünk a levada elejére megpróbáltam benne lemosni kicsit a cipőmet. Nem sikerült tökéletesen, de legalább be lehetett tenni a cipőt a csomagtartóba anélkül, hogy mindent összesározott volna.

Még elég korán volt, ezért elhatároztuk, hogy hazafelé útba ejtjük a Funchaltól keletre fekvő óceánparti várost Garajaut, ahol a Rio de Janeiroban nemrég látott Krisztus szobor kisebb másolata áll. Azért ez is elég nagy szobor és szintén szép kilátás nyílik onnan az óceánra csak éppen a másik oldalára.

Ott persze gyönyörűen sütött a nap, még a kis szélellenére is nagyon kellemes idő volt.

Hazaérve a szállásra megpróbáltuk elfogyasztani a maradék ételt, csináltam még szendvicseket másnapra és bepakoltunk. Laci levitte a szemetet is, én még elmosogattam és kicsit letörölgettem, hogy mindent szépen rendesen hagyjunk hátra.

Április 5. péntek

Reggel korán keltünk, mert 7 órakor indult a gépünk és addig még ki kellett érnünk a reptérre, megtalálni a megfelelő parkolót és a dobozt, amibe a kocsi iratait és kulcsát be kellett dobnunk. A szállásadónk is azt kérte a korai indulásunkra tekintettel, hogy hagyjuk csak a kulcsot az asztalon és csapjuk be magunk után az ajtókat.

Laci még előző este lement a kocsihoz, hogy beállítsa a GPS-t. Talált egy olyan előzményt, hogy „otthon”, azt gondolta, hogy ez a repülőteret jelenti, mert ott van az autókölcsönző központja. Hát nem azt jelölte. Az autópályáról egy idő után levitt minket a GPS, pedig még elég messze voltunk a repülőtértől. Persze kitört az idegeskedés, nekem kellett a táblákat figyelnem, hogy merre van kiírva a repülőtér. Szerencsére még időben megtaláltuk a parkolót, ahol Laci hiába próbálta a kapott kártyával kinyitni a sorompót. Kiszálltam, segítséget kértem, de az automata csak azt írta ki, hogy a kapott kártyát tartsam oda. Mikor ezt megtettem mégis hajlandó volt kinyílni a sorompó.

Kiszedtük a bőröndöt, táskákat és a kocsi kulcsát és papírjait a megfelelő dobozba bedobva indultunk az utasfelvételhez.

Először Portoban szálltunk le, itt is megtapsolták a gép utasai a pilótát. Portoban négy óránk volt az átszállásra, de az információnál azt mondták, hogy ennyi időre nem érdemes bemenni a városba, mert legalább egy óra bejutni, ugyanannyi vissza, nem sok időnk maradna városnézésre. Ráadásul Portoban is esett az eső, nekem meg már kicsit elegem volt az esőben mászkálásból.

Portoból Lisszabonba repültünk. Ott hosszabb időnk volt a városban, nem is esett az eső, úgy döntöttünk, hogy bemegyünk és a kedvenc városnéző 28-as villamosjárattal utazgatunk egy kicsit. Lisszabon tömegközlekedése kiváló a repülőtérre. Amellett, hogy több buszjárat is jár be a városba az egyik metróvonalnak is a repülőtérnél van a végállomása. Bár csak fél napunk volt, de napijegyet vettünk, ami minden közlekedési eszközre jó a városban. Automatánál lehet jegyet venni, amikor silabizáltam a kiírásokat egy emberke odajött és segített jegyet venni. Minden bizonnyal nélküle is boldogultam volna, de így talán kicsit gyorsabb volt. Kapott 1 EUR-t, látszott, hogy arra várt.

Szereztem még gyorsan egy Lisszabon térképet, aztán a metróval elmentünk a végállomásig, ott átszálltunk egy másik metróval, amiről a belvárosban szálltunk le. Sétáltunk egy kicsit a főutcán, megnéztük a liftet, aminek a tetejéről szép kilátás nyílik, de nem mentünk fel, mert nagyon hosszú sor állt. Hamarosan az egyik keresztutcában már a part közelében megláttunk egy 28-as villamost. Elgyalogoltunk az előző megállóig, ott vártuk a következő érkezését. Sok kimondottan turista villamos érkezett, de azokra nem volt jó a napijegyünk. Amikor befutott a 28-as villamos az egyik várakozó utas figyelmeztette a vezetőt, hogy az áramszedője elhagyta a vezetéket és csak össze-vissza kalimpál. A vezető leszállt, megigazította, majd visszaszállt. „Vegyük úgy, hogy mindenki kezelte a jegyét” mondta angolul, majd elindultunk. Még éppen sikerült ülőhelyet szereznünk, a villamos útvonala nagyon jó képet ad Lisszabonról, amikor néhány éve arra jártunk akkor is a kedvencünk volt. Néhány megálló múlva francia nyugdíjas hölgyek csoportja szállt fel. akik aztán végig csacsogták, hüledezték, kacarászták az utat. Egy idő után a vezető elkezdett adminisztrálni, felszállt a villamosra egy fekete vezető, azzal helyet cseréltek, a korábbi vezetőnk leszállt, átsétált az ellentétes irányba a megállóban álló villamoshoz, felszállt rá, majd búcsút intett kollégájának, aki átvette tőle a villamos vezetését. A villamosra ki volt írva, hogy a végállomáson le kell szállni. A francia hölgyek csoportja is úgy gondolta, hogy jó lenne visszafelé is villamosozni az útvonalon, nem akartak leszállni. Aztán a vezető csak meggyőzte őket, a villamos pedig elment, ez volt az utolsó járata. Persze a megállóban visszafelé már elég sokan várakoztak, de nemsokára megérkezett a következő villamos, amire felszálltunk és már indultunk is visszafelé. Sajnos nem lehetett jó képeket készíteni a villamosból, mert közben eleredt az eső és csupa vízcsepp volt minden ablak. Elmentünk a másik végállomásig, ahol már hosszú sorban várták a villamost a visszafelé utazni kívánók. Annyi ember szállt fel, hogy szerintem egy gombostűt se lehetett volna már feltuszkolni. Szerencsére a következő villamost elindították, mielőtt teljesen megtelt volna, mert már bent állt az utána következő villamos is. Törtük a fejünket, hogy hol kellene leszállni, végül sikerült pont ott leszállnunk, ahol a körutunkat megkezdtük. Csepergő esőben sétáltunk visszafelé, már besötétedett, az éttermek behívó emberei lépten – nyomon megszólítottak, de egy hosszú vacsora már nem fért volna bele az időnkbe. Megkerestük azt a metrójáratot, amivel jöttünk, átszálltunk a reptérre tartó metróra és hamarosan visszaértünk a repülőtérre. Jó volt egy kicsit megint megmerítkezni Lisszabon forgatagában, a szép csempés házakban, szép parkokban.

Éjfél tájban indult a gépünk és az idő eltolódással szombaton 5 óra körül érkeztünk Ferihegyre. A reptéri busz elment az orrunk előtt, aztán az Astoriánál az 5-ös buszt is éppen láttuk elmenni. Szombat lévén elég ritkán indultak járatok, kialvatlanul, a fáradtságtól és a hűvös széltől kicsit vacogva értünk haza.

Bár az időjárás nem volt kegyes hozzánk mégse csalódtam Madeirában. Csodálatos tájak vannak a szigeten, nagyon érdekes a növényvilág, a városok emberi léptékűek és nagyon kellemesek a sok parkkal, növényekkel, Funchal egy bájos, jó hangulatú, élhető város, bár nem árt, ha az ember felkészül a meredek, hegyre kapaszkodó utcákra. Örülök neki, hogy elmentünk és azt is el tudnám képzelni, hogy hosszabb ideig ott éljek.

Ma

2024. március 29. péntek
Auguszta napja van
Napkelte: 05:23-kor,
Napnyugta: 18:09-kor.
Kos
Holnap Zalán .

Fórum

A fórum nem elérhető

Apróhirdetés

lakóautó alany
(Eladó / Lakóautó)

lakóautó alany

Ponyva beállóhoz 6x8m
(Eladó / Egyéb)

noimage

Lakóautó
(Eladó / Lakóautó)

Lakóautó

Partnereink:

Egyedi lakóautók gyártása. Lakóautók szervizelése, átépítése, felújítása.