Üdvözlünk téged Vándor,

egy Önszerveződő, Szabad és Nyitott, Baráti társaságban, a Magyar Lakóautó Klub-ban!

Regisztráció
Emlékezz rám

emo USA 2019 február (nem lakóautós út)

Több
2019 ápr. 11 11:46 #54818

Gondolkodom rajta, hogy egy blogba feltenném az útleírásokat, kicsit tágabban is értelmezve az "utat", csak a sok utazás közben még az élménybeszámolókkal se könnyű utolérni magam. Most írom Madeirát, két török út, Laosz - Vietnam - Kambodzsa hiányzik még és a 2017 nyári lakóautós barangolás Angliában, Írországban. Vannak róla jegyzeteim, de már nehéz lesz összeszedni a részleteket, kénytelen leszek az emlékekre hagyatkozni, csak azok meg a sok-sok hellyel idővel megkopnak.


Judit
Megköszönte: Srychy

Jelentkezz be, és csatlakozz a beszélgetéshez!

Több
2019 ápr. 07 10:18 #54795

Nagyon jó ez az írásod is.
Lassan össze lehetne rendezni a beszámolóidat és könyvként kiadni.
:)

Megköszönte: Brigi, Kerti

Jelentkezz be, és csatlakozz a beszélgetéshez!

Több
2019 márc. 08 13:25 #54794

Régi vágyam volt az USA nyugati part nemzeti parkjainak meglátogatása. Sokfelé jártam már a világban, de az USA valahogy kimaradt eddig. Amikor Kanadában jártunk a Niagara vízesésnél és környékén, a folyó másik oldalára átkukucskálva láttunk egy picike darabot ebből a nagy országból, de nem tettem még a lábamat a földjére. Laci több, mint 20 éve egy munkahelyi tanulmányúton járt Los Angelesben, San Diegoban, Las Vegasban, a Grand kanyonnál, amit felülről helikopterből is látott, sőt New Yorkban is volt.

Eredetileg azt terveztem, hogy lakóautót bérlünk és azzal látogatjuk meg a nemzeti parkokat, de ahogy belemélyedtem a tervezésbe rájöttem, hogy nagyon nagy területet kell bejárni és nem egyszerű az összes érdekes parkot egy útra felfűzni. Nézegettem az utazási irodák ajánlatait is, összehasonlító Excel táblát gyártottam a különböző utakról, melyik nemzeti parkok meglátogatását tartalmazzák, melyik városokat érintik, hány naposak, mennyi az áruk. Ebből az összehasonlításból a Premio Travel ajánlata került ki győztesen. Már utaztunk velük kétszer is, igaz, hogy csak Törökországba.

Gingernek kerestem kutyapanziót a két hétre, amíg mi utazgatunk, de végül Balu lemondta február első két hetére a forgatásokat és vállalta a kiskutyát.

 

Február 1. Péntek

Reggel 9-kor indult a gépünk müncheni átszállással Los Angelesbe. 6.15-re rendeltünk taxit, mert az utazási iroda tájékoztatása szerint legkésőbb 7 órâig a reptérre kellett érkeznünk.

A repülőtéren kerestük, hogy hol lehet az idegenvezetőnk, mert az instrukció szerint csak azt követően jelentkezhettünk be a gépre, hogy nála lejelentkeztünk. Kiderült, hogy már a check in sorban állt, hát mi is beálltunk. Be kellett mutatnunk az ESTA engedélyünket és kérték tőlünk az első szállodánk címét. Előzetesen kaptunk egy papírt, hogy melyik nap hol, melyik szállodában leszünk, de azon nem szerepeltek címek. Szerencsére az ügyintéző utánanézett az interneten és megtalálta az első szállodánk címét is, azt beírta a gépbe és ezzel rendben voltunk.

A gépünk kb fél óra késéssel szállt fel, ami Münchenben a szoros átszállási idő miatt kockázatos volt. Mielőtt leszálltunk, a sztyuvi felsorolta a kapcsolódó járatokat, melyikhez hova kell menni, melyik késik, de a mienket nem említette. Megkérdeztem tőle, hogy azzal mi a helyzet, azt mondta, hogy semmi rendkívüli, minden a tervek szerint történik. Egyre fogyott az átszállási időnk. Nem álltunk csőre, két busz állt be a géphez. Laci észrevette, hogy az idegenvezetőnk a második busznál áll, mi is oda mentünk. Kiderült, hogy négyen hiányoznak a csoportból, valószínűleg nem vették észre az idegenvezetőt és a másik buszra szálltak. Volt kis aggódás, hogy másik terminálhoz vitték őket, de szerencsére kiderült, hogy mindkét busz ugyanoda futott be. Kis rohanással, de hamarosan megtaláltuk a kapunkhoz vezető utat, ahol még egy útlevél ellenőrzés volt. Mire a kapuhoz értünk, már az utolsó utasok mentek be. Ferihegyen kértük, hogy egymás mellé kerüljünk és egyikünk folyosó mellé. Ez csak részben sikerült, egymás mellett kaptunk helyet, de mindketten középen a négyes osztatú részen. A Lufthansàn sűrűbbek is az üléssorok, mint pl. a KLM-en, amivel legutóbb hosszú repülőúton voltunk, nem volt kényelmes.

Nagyon hosszú volt a repülőút, az út alatt alig tudtam aludni valamennyit, viszont majdnem kiolvastam egy könyvet. Már a repülőgépen kaptunk egy papírt, amit ki kellett tölteni. Los Angelesben először automatákhoz tereltek minket, ahol ugyanazokra a kérdésekre kellett válaszolnunk, mint s repülőn kapott papíron, be kellett szkennelni az útlevelet, ujjlenyomatot vettek, majd fénykép készült rólunk. Az itt kapott kinyomtatott papírral kellett beállni egy igen hosszan kacskaringózó sor végére, ami a személyes ügyintézőkhöz állt. Ott ismét beszkennelték az útlevelet, ujjlenyomatot vettek (ezúttal mindkét kéz minden ujjáról nem csak a jobb kéz három ujjáról, mint előzőleg az automatánál, ismét fényképet készítettek. Innen mehettünk tovább a poggyászokért, majd egy újabb sor végén elvették azt a kinyomtatott papírt, amit az előző ügyintézőtől kaptunk. A repülőgépen kapott papírt sehol nem kérték.

 

Péntek délutáni dugóban időnként araszoltunk a szállásunk felé haladva a 2x5-6 sávos autópályán. Útközben megálltunk egy élelmiszer boltnál, hogy vizet tudjunk venni. Helyi idő szerint 7 óra körül már a motel szobánkban voltunk. Másnap 8-kor indultunk, ½ 7-kor ébresztő. volt időnk kialudni magunkat. Az idegenvezető (Karesz) kérte és osztotta ki a szobakulcsokat. Keringtünk egy kicsit, mire a több épülettömbből álló komplexumban megtaláltuk a szobáinkat. A mienk földszinti volt, eléggé lepukkadt, az ajtó melletti résen ki lehetett látni, előttünk parkoló, a kerítés túloldalán az autópálya. Éjjel egyre jobban fáztam, de nem akartam felébreszteni Lacit, inkább fokozatosan felöltöztem. Reggelre már zokniban, pulóverben feküdtem az ágyban, a lepedőbe burkolt vékony pokróc tetején a kabátommal, így már nem vacogtam. Azt csak másnap reggel fedeztük fel, hogy a klímával lehetett volna fűteniis. (Guesthouse Hotel, Norwalk)

 

Február 2. szombat

Éjjel hallottuk, hogy elkezdett esni az eső és az egész LA városnézés alatt szakadt az eső. Nem túl választékos reggeli után bementünk a városba, először csillagokat nézni a Hollywood Boulevardra, majd megnéztük, hogy hol tartják az Oscar díj átadási ceremóniát, megálltunk egy helyen, ahonnan a távolban látszott a hegyoldalon a Hollywood felirat, bár az eső miatt a fényképeken nem sok vehető ki belőle. Átmentünk Beverly Hills-en, de az időjárás nem volt alkalmas rá, hogy néhány sztár lakhelyét kifigyeljük. Elhagytuk Los Angelest és megkezdődtek a hosszú buszozások. Laughlinban volt a szállásunk, Sergio, a mexikói sofőr nyomta a gázt rendesen, de többször lassítania kellett, az esős időben nagyon sok volt a baleset. Az első 100 km-en legalább 4-et láttunk, az út mindkét oldalán. Szerencsére egyik se tűnt túl komolynak, de a kocsik törtek és kisebb sérülések is történtek. Amíg autóztunk Karesz, az idegenvezetőnk szórakoztatott minket az ország, illetve az éppen meglátogatott állam(ok) történetével, mindenféle sztorikkal. Elképedtünk a szerteágazó és részletekbe menő lexikális tudásától.

Szerencsére egy idő után elállt az eső, bár továbbra is erős maradt a szél és ezért nem volt nagyon meleg.. Egy részen a régi 66-os úton haladtunk és ebédidőben megálltunk a legendás Bagdad Cafénál. Düledező épület, vödrök a padlón, ahol a tető átereszti az esővizet, a tulaj mintha egy cowboy filmből lépett volna ki, minden fal tele rajzokkal, az ott jártak fényképeivel, autogramokkal, sokszor 1 dollárosokon. Mindenféle relikviákat lehetett venni, néhányan pedig megkóstolták a marhahúsos szendvicsüket, sült krumplijukat is. Persze volt nagy fényképezkedés is. Az épület mellett ősöreg, kibelezett lakókocsik álltak.

Mielőtt az éjszakai szállásra értünk volna volt lehetőségünk bevásárolni vacsorára, másnapra. Laughlin Las Vegashoz hasonlóan a szerencsejátékosok kedvelt városa. Ezért viszonylag alacsonyak a szállodai árak, ezzel csábítják a vendégeket, hogy aztán a szálloda kaszinójában a szállásdíj sokszorosát játsszák el. A mi csoportunk nem volt kiéhezve a szerencsejátékra, bár nem lehetett úgy közlekedni a szállodában (Harrah’s Hotel & Casino), hogy ne találkozzunk legalább néhány nyerőgéppel. Karesz itt is intézte a bejelentkezést, közben a busszal megkerestük a parkolót, ami jóval lejjebb és a recepciótól elég távol volt. Egy oldalbejáraton és büfén keresztül tudtuk megközelíteni a lifteket. Amikor megálltunk még zuhogott az eső, szerencsére mire Karesz visszatért a szobakulcsokkal és elkezdtük kipakolni a bőröndöket a buszból, elállt. A szobába érve első dolgunk volt fűtésre kapcsolni a légkondit. Kicsit gondban voltunk, hogy hány óra van, mert az államhatárt átlépve más időzónába kerültünk, a telefonok némelyike átállt, mások nem.

 

 

Február 3. vasárnap

Reggel az időzóna keveredés sokakat becsapott. Amikor lementünk reggelizni voltak akik már visszafelé tartottak, mert zárva találták az éttermet. Az csak 7-kor nyitott, de mi is más ½ 7-kor lefelé igyekeztünk.

Kicsit visszamentünk még a szobánkba aztán újra elindultunk reggelizni. Kóvályogtunk egy kicsit az épületben, de végül csak megtaláltuk az éttermet, ahol egészen más választék várt, mint előző nep a motelban.

Reggelit követőem elindultunk a Grand Canyon felé. Még egy részen rátértünk a régi 66-os útra és Seligman városában álltunk meg, ahol veterán autók, díszletszerű házak – némelyiken, vagy előtte jellemző vadnyugati bábuk, ajándékboltok sorakoztak egymás mellett. Azért nagyon sok lakója nem lehet a városnak, inkább egy letűnt időt idéz fel.

A Grand Canyonnál két helyen álltunk meg, ahonnan lelehetett tekinteni a mélyen alattunk húzódó kanyonba. Csak néhol látszott a kanyon alján a keskeny kis szalagként tekergő folyó. Lenyűgözőek a színek, sziklák, a mélység. Sajnos csak az egyik oldalt néztük meg és az üveg aljú kilátóhíd se szerepelt a programban, de így is nagy élmény volt a belátható rövid szakaszokon végigtekinteni.

Ezen az estén Flagstaffban volt a szállásunk, a Super 8 by Wyndham motelban. Már vágyódtam arra, hogy megkóstoljak egy olyan beefstaket, amiről Laci mesélt mindig az amerikai útjáról, hatalmas, puha omlós, azt a darabot sütik meg, amit kiválasztunk. A hotel közelében volt egy étterem, úgy döntöttünk, hogy kipróbáljuk. Az első kihívás a bejárat megtalálása volt. Beláttunk az étterembe, de annak nem volt ajtaja az utcára. Mellette egy ajándékbolt nyílt, de Laci kicsit kiakadt, amikor be akartam menni. Aztán az ablakon át láttam, hogy bizony a pincérek is az ajándékbolton át közlekednek, így aztán mégis bementünk. Egy hatalmas kandalló előtt kaptunk asztalt. Nemsokára még egy pár csatlakozott hozzánk a csoportból. A következő meglepetés akkor ért minket, amikor kiderült, hogy semmilyen alkoholos italt nem szolgálnak fel. Végül kényteleden voltunk a T-bond steaket narancslével leöblíteni. Laci előző reggelinél a reggeli végi gyümölccsel lenyelte a fogát, amit az utazás előtti napon tettek be ideiglenesen a szájába. Így aztán kicsit óvatosan és lassan evett, ezért csak egy adagot rendeltünk kettőnknek. Nem volt rossz az étel, de távol állt attól, amit Laci olyan lelkesen dicsért. Azért mindketten jól laktunk és gondoltuk, hogy lesz még lehetőség steaket enni. Később még egy harmadik pár is ebben az étteremben kötött ki. Amikor távoztunk, a szállásunkra visszamenőben láttuk, hogy nem messze hirdettek egy Steak house-t, lehet, hogy ott még jobbat tudtunk volna vacsorzni.

 

Február 4. hátfő

 

Ezen a napon a Monument Valley volt a  program fénypontja. Előtte még megálltunk az elefántláb szikláknál, ami két magas sziklatömb, találó az elnevezése, tényleg olyan, mintha két elefántláb pottyant volna az út szélére. A Monument Valleyban ahol először megálltunk csodálni a kilátást, az érdekes sziklaalakzatokat a hűvös idő ellenére néhány indián kirakosgatta asztalokra az általuk készített ékszereket. Bár nem volt sok időnk, azért gyorsan vettem néhány nyakláncot és többen is vásároltak az indiánoktól. Nyáron sokkal több árus kínálja a portékáit, láttunk bezárt bódékat, kis boltokat. Mi bejelentkeztünk egy dzsipes túrára és indián ebédre. Karesz rémítgetett bennünket, hogy milyen szörnyen porosak leszünk a dzsip túrán, de szerencsére a hűvös időjárásra tekintettel zárt autókkal vittek minket. Nem esett és egészen kellemes volt az idő, de az utak valóban nem voltak jó állapotban, nagyokat döccentünk, zötyögtünk rendesen. Néhány helyen megálltunk közelebbről is szemügyre venni érdekes sziklaalakzatokat, majd egy nagy sziklafal alatt láttuk, hogy már készítik az ebédünket. Nemsokára el is kezdték osztani az ételt, lángost babos-paradicsomos feltéttel, zöldségeket és sajtot is tettek rá. Finom volt, csak elég gyorsan kihűlt. Utána kaptunk teát, kávét, kekszet. Akik nem jöttek a túrára azok a z információs központnál vártak meg minket, esetleg egy kicsit sétáltak, valamit ettek.

Innen a Lake Powellhez indultunk tovább. Én már az Iguazunál se voltam oda érte, hogy fél napot az ottani vízierőmű megismerésével töltöttünk pedig az méreteiben sokkal lenyűgözőbb volt, mint a Powell erőmű. Szép volt viszont az előtte a folyó felett átívelő vashídról a kilátás a canyonba. Sajnos a patkókanyar nem szerepelt a programban, pedig a másnapi útvonalunktól egy viszonylag rövid sétával megközelíthető lett volna, de erről csak a fényképeket láttuk, a valóságban nem tudtuk megnézni. Jobban bosszantott, hogy Pageban, - ahova a Powell gát megtekintése után visszatértünk, mert innen indultak repülős nézelődésre, akik arra befizettek – több helyen is láttam, hogy rövidebb – hosszabb autós túrákat hirdettek az Antilop Canyonhoz, amiről csodálatos képeket láttam korábban. Karcsi szerint az azért nem szerepel a programban, mert oda hónapokkal előre kell bejelentkezni a látogatóknak, de szerintem – és mint később kiderült még néhány utastársunk szerint egy néhány órás látogatás fakultatív programként igazán bekerülhetett volna z útitervbe. A Powell gát + sétarepülés ideje elég lett volna legalább a canyon egy részének megismerésére.

Amíg a csoport kisebb része repkedett a többiek a környéken lézengtek. Karesz összebarátkozott a kis repülőtér német származású vezetőjével, aki felajánlotta, hogy este az érdeklődő csoporttagokat elviszi egy autentikus helyre vacsorázni, ahol jó élő zene is szórakoztatja a közönséget. Még bevásároltunk, aztán a szállásra mentünk (Travelodge by Wyndham Page).

Csaknem mindenki csatlakozott a vacsorára, ezért a német repülős két csoportban vitt el minket az étterembe. Egy nagy csoport távol-keleti fiatal már ott vacsorázott, a színpadon egy részben country, részben rock zenekar játszott. Itt szerencsére kaptunk sört, bort is a vacsorához (már másik államban voltunk). Mi egy country steaket rendeltünk két tányérral, szépen két fél adagban hozták ki, de olyan bőséges volt, hogy így is teljesen jól laktunk vele. Egy idő után a zenekar öreg cowboy vezetője odajött az asztalunkhoz és néhány embert felcsábított a színpadra ritmust adni, de Karesz még egy gitárt is kapott és bekapcsolódott a zenébe azoknál a számoknál, amiket ismert. Nagyon jó volt a hangulat, a nagy távol-keleti csoport a vacsora végeztével távozott és bár érkezett még néhány kisebb asztaltársaság, a magyarok vették át egy időre a terepet. Karesz néhány magyar számot gitározott és énekelt, aztán jöttek Beatles és egyéb számok is. Német barátunk nem csak a mi csoportunkat prezentálta aznap az étterembe, több más csoport is vele tűnt fel, illetve ő vitte haza őket. Mi az első csoporttal indultunk vissza a szállásra. Nagyon kellemes este volt, finom volt a vacsora is, bár ez se az a hatalmas, fantasztikusan finom, 60 dkg-os beefsteak volt, mint amire vártam.

 

Február 5. kedd

Hideg időben indultunk a Bryce Canyon felé. Én jól felöltöztem, túracipőt is húztam, hátha alkalmunk lesz egy kicsit mászkálni a kanyon környékén. Egy középiskolai osztálytáársam, aki szintén sokat utazik írta, hogy a Zion Nemzeti Park is csodálatos, nem csak a Bryce canyon. A Zion ugyan nem volt benne a programban, de addig duruzsoltam Karesz fülébe, hogy a sofőr egyetértésével és az utastársak hozzájárulásával (fejenként plusz 22 dollárt jelentett a park belépő kifizetése) mégiscsak bekerült a programba, mivel a Bryce canyon közelében található. Először a Red Canyon fantasztikus színekben pompázó szikláinál álltunk meg rövid fotószünetre. A bárányfelhőkkel tarkított kék ég előtt a napsütötte vörös sziklák, lábuknál néhány fenyő és egy kis fehér hótakaró – megkapó látványt nyújtottak. Ahogy tovább haladtunk havazni kezdett és egyre havasabb volt az út. Egy helyen láttunk egy pick-upot és az általa vontatott nagy lakókocsit, ahogy árokba hajtottak. Nemrég történhetett, még nem érkezett segítség, de szerencsére nem lett komolyabb baj, tovább tudtunk haladni. A Bryce Canyon egy része a nagy hó miatt le volt zárva a látogatók elől. Egy helyen tudtunk megközelíteni egy kilátópontot, ahonnan letekinthettünk a canyonba. Bár a sziklák is erősen havasak voltak, így nem azt a képet láttuk, ami a prospektusokban, útikönyvekben szerepel, de így is nagyon érdekes és szép volt a canyon, a vörös sziklák, helyenként egészen finom kis formák, máshol nagy tömbök. Egy kicsit sétáltunk, több helyen is le tudtunk nézni a természetnek erre a szobrászati alkotására. A Zion Nemzeti Parkhoz vissza kellett mennünk egy részen azon az úton, amin érkeztünk. Az árokba hajtott lakóautót akkor emelték ki, az utat lezárták, kicsit várakoznunk kellett, mire tovább mehettünk. A Bryce kanyonnál kicsit szállingózott a hó, de alapvetően jó idő volt, a Zion Nemzeti parkhoz közeledve viszont a havazás egyre erősebb esőre váltott, így leginkább csak a busz ablakán keresztül és az esőfüggönyön át tudtuk megcsodálni a zord sziklafalakat, szurdokokat, sziklaíveket.

Ezen a napon és a következőn Las Vegasban volt szállásunk a Circus Circus Hotelben. Jó kis útvesztő volt a buszparkolótól megtalálni a szobáinkat, több épületszárny, egyik liftről átszállás másik liftre, de végül sikerült célba érni. Karesz mondta hogy ha valaki szeretne este kicsit várost nézni a főbejárattól jobbra fordulva máris a főutcán találja magát, ahol egymást érik a kaszinó szállodák, ahova nyugodtan be lehet menni az utcáról bámészkodni. Csakhogy a főbejáratot nem volt könnyű megtalálni. Az OK, hogy mi a buszparkolótól a csomagokkal egy mellék bejáraton jutottunk be az épületbe, de amikor este elindultunk várost nézni, akkor először csak bolyongtunk a nyerőgépek erdejében, aztán megkérdeztük, hogy merre van a kijárat, lementünk egy mozgólépcsőn, kanyarogtunk eg csomó folyosón, még egy mozgólépcső, majd végre egy recepcióhoz értünk. A kijárat egy garázs szintre nyílt, de a taxik ott tették ki az utasaikat, hát úgy gondoltuk, hogy jó helyen járunk. Kimentünk a szállodából, a viharos szélben felvettünk sapkát, kapucnit, kesztyűt, majd elindultunk. Jobbra semmit nem láttunk, Karesz említett valami szerviz utat, hát azon átkeltünk, majd kimentünk az első nagy kereszteződésig. Ott egy soksávos úton ahogy elindultunk rájöttünk, hogy azon az úton jöttünk be a városba, a szállodakomplexumhoz tartozó alacsonyabb épületek kezdődtek. kimenni nem akartunk a városból, ezért visszafordultunk. Én egyre kerestem a nagy bohócos világító táblát, amit amikor a szálloda felé tartottunk láttunk és Karesz azt mondta, hogy a városból hazafelé az jelzi, hogy megérkeztünk a szállodánkhoz. Sehol nem láttam a nagy bohócot, de találtunk egy kisebbet és Laci győzködött, hogy az az igazi. Közben találkoztunk hozzánk hasonlóan tanácstalanul bóklászó csoporttagokkal. Mi felfedeztük az út túloldalán a lakóautó parkolót, hát elindultunk, hogy legalább azt megnézzük. Nekem a szélben folyt az orrom, csöpögött a könnyem. A lakóautó parkolóban elég sokan voltak, áramra, vízre csatlakozva. A nagy monstrumok mellett volt néhány kisebb lakóautó is. Ahogy visszafelé indultunk egyszer csak felfedeztem a nagy bohócot, amit kerestem, de már nem volt kedvem összefagyva további felfedező útra indulni. Laci először azt mondta, hogy ő megy még egy kört, de mire nagy nehezen, egyszer kicsit eltévedve visszajutottunk a szobánkba neki is elment a kedve egy újabb kalandtól.

 

Február 6. szerda

Reggel a liftnél szerencsére összefutottunk Karesszal, így nem kellett keresgélnünk, hogy hol lehet reggelizni. Az is kiderült, hogy a reggeliző helyiséghez vezető folyosón tovább menve találtuk volna meg előző este azt a kijáratot, ahonnan egyszerű lett volna a városba bemenni. Visszafelé a szobánkba azért sikerült még egyszer eltévednünk a nyerőgépek dzsungelében.

Ezen a napon a Vallley of Fire-be kirándultunk. Reggel a busznál mindenki élénken érdeklődött a többiek szerencsejátékos kalandjairól. Csak egy utastársunk vallotta be, hogy ő bizony megkísértette a szerencséjét és 30 dollár plusszal zárt. Erre a napra pókerezést tervezett estére, de másnap nem számolt be az eredményéről.

Csodás napsütésben buszoztunk, majd több helyen is kiszálltunk és kicsit járkáltunk az érdekesnél érdekesebb sziklaalakzatok között. Ez nyáron bátrabb vállalkozás lehet, mindenfelé feliratok figyelmeztettek a csörgőkígyó veszélyre. Voltak nagy méhkaptárakra emlékeztető sziklák, egér rágta lyukacsos sajttömbök, sok teknősbéka és tengeri kagyló alakú sziklát is láttam. A 150 millió éves sziklaformációk, amiken talán még dinoszauruszok is tapodtak, változatos színeivel (sárgák, vörösek, barnák) és formáival igazi nagy rácsodálkozás volt. El tudtam volna képzelni, hogy legalább egy fél napot vándoroljunk a mindig új arcát mutató tájon, ahol helyenként kellemes illatos levelű, kis virágokat hozó cserjék jelentettek némi életet (meg a télben még szundikáló csörgőkígyók, akikkel azért nem vágytam a találkozásra). Volt, hol látszott egy sziklaív kialakulásának a kezdete, már kibontakozott a sziklafalban az ív, de még nem vált el teljesen a mögötte levő sziklától.

A városba visszatérve egy nagy outlet centerbe vitt az utunk (bár mi Lacival és még néhányan szívesebben visszamentünk volna a hotelbe, vagy sétálni a belvárosba). Nagy nehezen elütöttük az időt, majd egy kis időre visszatértünk a szállodába.

Este éjszakai városnézésre indultunk. A busz elvitt minket a centrumba, ahonnan egy sarokra kijutottunk a Strip-re, Las Vegas főutcájára. Az utca fölé kifeszített félköríves felületre mozgalmas fényjátékot vetítettek ki, amit zenével kísértek. Ezt a produkciót egy estén többször is előadták. Az utca fölött kifeszített drótkötélpályán vállalkozó szellemű adrenalingyűjtők siklottak el hason fekve időnként a fejünk fölött. Ezt én is szívesen kipróbáltam volna, de a borsos ára, meg a ki tudja hogy tudtam volna beszállni, meg kiszállni miatt lemondtam róla. Karesz mondta, hogy most kevesen voltak, bár így is elég nagy volt a tömeg, nehéz volt nagyjából együtt maradni. Az egyik kereszteződésben zenekar játszott, aminek a nagy hangereje számomra már zavaró volt. Mindenfelé zenészek, mutatványosok próbáltak egy kis apanázst gyűjtögetni. Volt egy nagyon jó idősebb szaxofonos, de a legtöbb pénzt egy pasi kereste, aki először csak feküdt egy pléden az utca közepén és aki bedobott pénzt a kalapjába az beállíthatta, hogy milyen pózban tartsa a kezét – lábát, felállíthatta, vagy leültethette, lefektethette. Időnként elég nehéz, edzésnek is beillő pózokba csavargatták, de egy idő után mindig jött valaki, aki eztán valami pihentetőbb pózba mozgatta. percenként legalább hárman – négyen dobtak pénzt a kalapjába, hogy aztán mint egy szobrász a saját elképzelésük szerinti pózt alakítsák ki az alapanyag mutatványosból.

A Strip-en eltöltött idő után ismét buszra szálltunk, hogy megnézzük a szökőkútnál a vízijátékot. Innen jól látszott az Eiffel torony is. A következő megálló a Velence hotel volt, lagúnával, sóhajok hídjával. Ide be is mentünk egy kicsit megcsodálni a freskókat, festményeket. Ezután igyekeztünk a Mirage hotel parkjához, mert következett a vulkán kitörés. Ennek a hotelnek ma is a Beatles négy gombafejű tagja a védnöke, az ő nagyméretű portréjuk virít a homlokzaton. A vulkánkitörést nagyon ötletesen szemléltették, egy-egy kitöréskor kellemes meleg áradt a bámészkodók felé az egyébként még mindig kicsit szeles és nem túl meleg estében. Útközben a buszról láttunk még néhány érdekes szállodát, de összességében számomra nem volt túlzottan vonzó ez a vásári forgatag, tömény giccs. Nem mondom, hogy rossz volt egyszer látni, de biztos nem lennék visszatérő vendég, mint ahogy az egyik régi coaching ügyfelem, aki évente többször is felkereste a várost.

 

Február 7. csütörtök

Búcsút vettünk Las Vegastól még egy remek reggelivel a hotelben és elindulunk a Death Valleybe. Eddig úgy tudtam, hogy a völgy azért kapta ezt a nevet, mert ott elviselhetetlen forróság szokott nyaranta lenni. Részben ezért is örültem a tél végi időpontnak. Az igaz, hogy itt mérték az USA-ban a legmelegebbet, 57°C-ot (meg itt van az USA legmélyebb pontja is – 86 méter tengerszint alatt – mégse ezekről kapta a nevét. 1849-50-ben pioneerok egy csoportja nem találta a kiutat a völgyből. Hosszasan bolyongtak ott, de végül egy ember kivételével sikerült megmenekülniük, két fiatalember megmutatta nekik a völgyből kivezető utat. A csapat egyik tagja, ahogy kimásztak a völgyből visszatekintett és így búcsúzott: „Viszlát, Halál Völgye!” Innen származik az elnevezés.

Mi szerencsére nem vesztünk el és így nem tapasztaltuk meg a völgy kellemetlen oldalát. Szépen sütött a nap, az utunk során először volt kellemes meleg, nem kellett feltétlenül kabátot húznunk, amikor kiszálltunk a buszból.

Jártunk a Zabriskie Pointnál, a Badwather Basin-nél, ahol kiépített gyalogutakon járkáltunk a sómezőn és körülnéztünk a régi borax bányánál, ahonnan szamarakkal vontatott kocsikkal szállították el a kibányászott boraxot. Elég sokat autóztunk sivatagos, nem igazán vonzó és változatos tájon. A szállásunk ezen az éjszakán Bakersfieldben, a Super 8 by Wyndham motelben volt.

 

Február 8. péntek

A mélység és sivatag után megint hegyek következtek, a Sequoia és Kings Canyon Nemzeti Park, az óriásfenyők hazája. Ahogy a hegyek közé értünk ismét a tél mutatta havas arcát. A park bejáratánál tudtuk meg, hogy a nagy hó miatt le van zárva a parknak az a része, csak egy másik, elég távoli bejáraton át tudjuk megközelíteni az óriás fenyőket. (Utólag gondolva Sergio igazán megérdeklődhette volna indulás előtt a park igazgatóságtól, hogy be lehet-e menni a parkba és melyik bejáratot javasolják.) Így néhány órát feleslegesen buszoztunk, de aztán a másik bejáratnál szerencsére beengedtek minket. Meresztettem a szememet, hogy mikor pillantom meg az első faóriást. Néhány nagy fenyőt láttunk az út mellett is, de aztán ahol megálltunk a busszal a parkolóban ott mindenfelé ezek a lenyűgöző méretű öreg, hatalmas fenyők vettek körül minket. Nagy hó volt, de szépen sütött a nap. Meg akartuk keresni a General Sherman fát, de pont mielőtt elindultunk volna balesetveszély miatt lezárták az ösvényt. Egyrészt elég csúszósak voltak a gyalogutak, de ezzel még elboldogultunk volna, viszont a napsütésben elkezdett olvadni a fák hótakarója és nagy magasságból viszonylag nagy jégcsapok potyogtak a fákról, ami bukósisak nélkül bizony veszélyes volt. Így csak a parkoló körüli faóriások körül. Ha nem vesztegetünk el egy csomó időt azzal, hogy először egy lezárt kapunál próbálkoztunk megismerkedhettünk volna személyesen is az emblematikus General Shermannal és minden bizonnyal még több óriás fát is láthattunk volna. Azért persze örültünk a szép napos időnek, meg hogy egyáltalán láthattuk ezeket a csodálatos élőlényeket.

Ebbe a napba már nem is fért bele más, úton San Francisco felé Modestoban éjszakáztunk a Days Inn by Windham motelben.

 

Február 9. szombat

Még elég hosszú buszozás várt minket San Franciscoig. Egy kis buszos városnézést követően a Golden Gate hídon átkelve szemügyre vehettük a hidat és az öböl partjait. Jól látszott az Alcatraz szigete, a távolban a másik híd és visszanézve figyelhettük a Golden Gate hídon zajló forgalmat.  Következő menetben a kikötőnél tett ki minket a busz, ahol Karesz elment az Alcatraz belépőjegyeket intézni, mi pedig a hirtelen megeredt és időnként szakadó esőben a Fisherman’s Wharf éttermei között bolyongtunk és szemügyre vettük a mólókat, mert azt hallottuk, hogy ott egy fókakolónia él. Nagy csalódás volt, hogy nem láttunk fókákat, pedig minden kishajó kikötő móló előtt hosszasan nézelődtünk. Egy tető alá behúzódva esőmentesen tudtuk elfogyasztani az ebéd szendvicseinket, majd indulnunk kellett, mert közeledett a mi csoportunknak megadott időpont, amikor hajóval átvittek minket a börtönszigetre.

Hosszú sor végére álltunk be, a fölöttünk levő tető csak részben védett az esőtől. Folyamatosan jöttek – mentek a hajók, a másodikra már mi is felfértünk. Eléggé tele volt a hajó, de nem hosszú idő az átkelés a szigetre. Végigjártuk a börtön épületét, a nem túl bőséges cellák sorát, némelyik be is volt rendezve, egy ágy, esetleg néhány polc a falon, könyvek, ha valaki olvasni szeretett, egy földhöz rögzített asztal, egy WC. Nagyjából ennyi volt a berendezés, a büntetésben levők cellája még sivárabb és sötétebb is volt. Megnéztük az étkezőt, a könyvtárat, meghallgattuk a híres szökések történetét, láttuk néhány fogvatartott és őr fényképét, sokszor nehéz volt a fényképek alapján megítélni, hogy ki volt rab és ki őr. Nem egy szívderítő hely és a borús, esős idő se emelte a hely hangulatát. Nem lehetett jó ott raboskodni, remélhetőleg a valódi bűnösök kerültek ott a rácsok mögé.

A börtönsziget látogatás után volt még egy kis szabadidő a kikötőben, mi ezt ismét fókakutatásra használtuk. Megint végigmentünk a kishajók kikötői mellett, fókát ezúttal se láttunk. Aztán ahogy befordultunk a sarkon a távolban a vízben ponton stégeket fedeztem fel és a partról elég sokan nézelődtek arrafelé. Ott voltak a fókák! Több száz fóka heverészett, időnként kicsit veszekedett, vakarózott, forgolódott, ásítozott a stégeken. Elég sokáig bámultuk őket, utána már sietnünk kellett, hogy időre visszaérjünk a buszhoz. Nagy örömmel töltött el, hogy végül mégiscsak sikerült rátalálni a fókákra, akiket nagyon kedvelek. Délután még busszal körbejártuk néhány más részét is a városnak. Szerencsére elállt az eső, csaknem kisütött a nap, amikor felsétáltunk a A Lombard Streeten, ami a világ legmeredekebb és ezért legkanyargósabb utcája. Az amúgy is nagyon meredek utca felső 400 méteres szakaszán cikk-cakkban, 90 fokos kanyarokkal halad az út.. A Lombard Streeten 8 hajtűkanyart alakítottak ki, hogy csökkentsék a hegy természetes emelkedését. A sebességhatár ezen a szakaszon 8 km/óra de ha lehet, még ennél is lassabban haladtak lefelé az autók. Egyébként az úttesten kívül szép virágokat ültettek az utcára. Még lejjebb is nagyon lassan haladnak az autókkal és a járdára merőlegesen parkolnak, nehogy elguruljanak az autók.

Amíg nézelődtünk besötétedett és úgy határoztunk, hogy elmegyünk még megnézni a híres san franciscoi villamos fordítóját. A városban már láttunk több villamost is a busztól és a Lombard Street keresztutcájában is találkoztunk villamossal, de ez egy külön érdekesség. Amikor a kör alakú fordítóhoz értünk éppen távozott egy villamos, ezért megvártuk a következőt. A fordítótól kb. 1,5 méterre oszlopok és közöttük lánc hivatottak megakadályozni, hogy a gyalogosok ott járkáljanak keresztül-kasul. Az egyik láncon egy erősen illuminált alak üldögélt és iszogatott. A nadrágja lecsúszott csaknem a térdéig és ahogy odaértünk rémülten láttam, hogy egyre nehezebben egyensúlyoz a láncon. Még éppen időben léptem arrébb, mielőtt emberünk teljesen elveszítve az egyensúlyát a földön landolt. Nem ütötte nagyon meg magát, de inkább úgy döntött, hogy némi dörmögést követően tovább indul. Amikor megérkezett a következő villamos meglepődve láttuk, hogy 3-4 ember kézzel húzza – vonja, hogy a bejövő sínpárról átsegítse a kimenő sínpárra. Innen visszasétáltunk a buszhoz és még egy kis esti buszos városnézést követően a szállásunkra utaztunk A La Quinta Innben éjszakáztunk Oaklandban. Talán ez volt a legjobb a motelek közül, ahol ezen az úton megszálltunk.

 

Február 10. vasárnap

Ezen a napon megkezdtük az óceánparton a buszozást vissza Los Angelesbe, ahonnan aztán a repülőnk indult hazafelé. Nem mondhatni, hogy különösebben izgalmas volt az útnak ez a része, helyenként megálltunk nézelődni (Monterey kikötő, Carmel-by–the Sea), de tengert, tengerparti kisvárosokat már máshol is láttunk. Jobban örültem volna, ha ezt a két napot inkább a nemzeti parkok környékén töltöttük volna és repülővel lerövidítjük az utazást San Franciscoból Los Angelesbe. Még egy éjszakát töltöttünk Los Angelesbe érkezésünk előtt Santa Mariában a Travelodge by Wyndham motelben.

 

Február 11. hétfő

Tovább utaztunk az óceánparton. Ezen a délelőttön egy aranyos városkában álltunk meg, Solvangban. A várost a Dániából érkezett pioneerok alapították és olyan, mint egy dán kisváros. Favázas épületek, szélmalom, kis hableány szobor, Andersen mellszobor a parkban. Jó hangulata van az egésznek, más, mint az amerikai kisvárosok. Santa Barbara régi missziójánális tartottunk egy pihenőt. Itt szép, nagy házak álltak a domboldalon, a misszió pedig történelmi hely, 1786-ban alapították, előtte Junipero Serra hittérítő szobra áll.

Egy helyen itt is fókák heverésztek az óceánparton, egy másik részen pedig madarak tanyáztak. Itt egészen közel lehetett menni a fókákhoz. Ezek kisebbek voltak, mint a San Franciscoban látott oroszlánfókák. Több zeppelint is láttunk, amelyek hirdetési célokat szolgáltak. Estére visszaértünk Los Angelesbe és a már ismert Guesthouse Hotel Norwalkban volt ismét a szállásunk, ezúttal két éjszakára. Szerencsére most emeleti szobát kaptunk, így nem előttünk mászkáltak és a fűtést is bekapcsoltuk, úgyhogy nem fáztam. egyébként itt volt talán a legcsendesebb a fűtés a szállodák közül.

 

Február 12.kedd

Ezen a napon egy fakultatív kirándulás keretében San Diegoba látogattunk el. Nem volt megadva konkrétabb program, kíváncsi voltam, hogy mi fér bele. Reméltem, hogy eljutunk a Sea Worldbe, bár most már nem vagyok híve a rabságban tartott állatoknak, de ott állítólag a nyílt víz egy öblében, a szűkebb vízi parkoknál jobb körülmények között élnek a delfinek.

Először a kikötőbe mentünk, ahol egy nagy repülőgép anyahajó állt. Persze közelebb mentünk hozzá, aztán a csoport egy része fel is ment hajóra, amiről kiderült, hogy múzeumként üzemel (Laci is). Engem annyira nem érdekelt, mindenféle fegyvernek ellenzője vagyok, a vadászrepülőknek is csak a szép és gyors mozgása tetszik, de jobban örülnék, ha ezt csak békés keretek között mutatnák be. Sétálgattam a parkban, megcsodáltam és lefényképeztem a hazaérkező katona szobrát és más szobrot is. (Kis érdekesség: meglátogattam a restroom-ot, ahol a fülkéknek nem volt ajtajuk, csak hát a kényszer nagy úr. Szerencsére éppen nem jött senki, amíg használtam az utolsó fülkét.) A megbeszélt találkozó időpontjában csak egy üzenet érkezett, hogy még egy órát maradnak az anyahajón, akik oda mentek. A csoport nagyobbik része nem ment fel a hajóra, nem voltunk túl lelkesek, hogy csak ott vártunk. A plusz egy órából persze több lett. Amikor kezdtek visszaszállingózni néhányan mondtuk, hogy akkor most mi nézzük meg a hajót. Persze ez vicc volt. Próbáltam lobbizni, hogy akkor legalább délután elmehessünk a Seaworldbe, de leszavaztak, hogy az túl sok idő lenne. Inkább elmentünk San Diego régi részébe, ahol volt még egy kis szabadidőnk körülnézni. Ezen a napon nem volt jó a program szervezés. Azóta más utazási iroda programfüzetében láttam, hogy San Diegoban három opciót ajánlanak az idő eltöltésére, amiből lehet választani. Az egyik a repülőgép anyahajó, a másik a Seaworld, a harmadik a régi városközpont. Így mindenki az érdeklődési körének megfelelőt választhatja és ott több időt tud tölteni.

Csodálkoztam, hogy viszonylag korán visszaindultunk Los Angelesbe, de kiderült, hogy ez azért volt, hogy egy bevásárlóközpontban még két óra szabadidőt kapjunk, mert néhányan vásárolni szerettek volna. Mi - és még többen a csoportból – az utazások alatt új dolgokat, helyeket szeretnénk megismerni és nem bevásárolni, amikor a legtöbb dolog nálunk is kapható, vagy interneten megrendelhető. Sétálgattunk, bementünk néhány üzletbe, de alig vártuk, hogy leteljen az idő és visszamehessünk a buszba.

Kár, hogy a sok csodálatos élmény után az utolsó nap kissé rossz szájízű volt. Persze ez a csoportos utak hátránya, úgyhogy ha még egyszer megyünk az USA-ba akkor inkább bevállalom a szervezést, vagy egy utazási irodán keresztül Fly and drive útra megyünk.

 

Február 13.szerda

Elérkezett a hazautazás napja. Mivel a gépünk csak késő délután indult volt még egy kis időnk Los Angelesben. Ezúttal szerencsére nem zuhogott az eső, csak időnként esett egy kicsit. A régi városközpontba vitt be a busz és ott volt időnk körülnézni. Érdekes volt a sok hajléktalan, a hidakon sátrakban élnek, a városházával és a bírósággal szemközt is hajléktalan sátrak állnak egy park szélén a járdán. Öltönyös, aktatáskák tisztviselők kerülgették a hajléktalanokat. Máshol is láttunk nagyobb városokban hajléktalanokat, de itt kimondottan figyelem felkeltőek voltak. Senki nem kergette el őket, pedig az utcaképnek ott se tesznek kimondottan jót. Szerencsére azon a részen attól nem kell tartaniuk, hogy megfagynak, legfeljebb a szél és az eső kellemetlen, meg azért a 15 fok körüli hőmérséklet se teljesen ideális. Rendes kemping sátrakat állítanak fel sorban, olyan a környék, mintha egy nagy kemping lenne. A közeli parkban van nyilvános restroom, az egyik útitársunk látta, ahogy az egyik hajléktalan nyitott ajtó mellett a WC kagylóban mosakodott.

Kimondottan szép a központi pályaudvar (Union Station), tiszta, rendezett, a várócsarnokban kényelmes fotelokkal. Nem egy új épület, az 1930-as években épült art deco stílusban, a mi Nyugati pályaudvarunkhoz hasonlóan különleges a hangulata, csak sokkal szebb állapotban van.

 

A város alapításának idejéből (1780-as években spanyol misszionáriusok alapítottak itt missziót) való kis fehér templom, a misszió területe, a mexikói-spanyol örökségre utaló színes forgatagú Olivera Street egészen más arcát mutatja Los Angelesnek, mint a Rodeo driwe és környéke, vagy a Hollywood Boulevard.

 

Innen már a repülőtérre mentünk és hamarosan megkezdődött a hosszú út hazafelé. Én előző este próbáltam az internetes check in-t, lecseréltem a helyünket egymás mellé és egyikünk a sor szélére három üléses szélső oszlopban. Ennek ellenére végül nem egymás mellett, különböző sorban és mindketten a négy üléses középső oszlop középső helyeire kaptuk meg a kinyomtatott beszállókártyát. Talán még szorosabban voltak az üléssorok, mint kifelé, nagyon kényelmetlen utunk volt hazafelé, egy hunyást se tudtam aludni. Frankfurtban csak egy óránk volt átszállni és persze a nem pici repülőtér egyik végéből a másikba kellett eljutnunk. Elcsigázott zombikként rohantunk, hogy legalább a lábunkat megmozgassuk kicsit a hosszú repülőút után. Nem sokat kellett várnunk a beszállásra, mire a megfelelő kapuhoz értünk.

Nemsokára szerencsésen landoltunk Budapesten. Egyik útitársunk egy cédulát talált a csomagján, hogy azt még USA-ban a biztonsági ellenőrzésen felbontották. Persze a lakat eltűnt róla, ahogy gyorsan átnézte más nem hiányzott belőle.

A taxiban hazafelé alig szóltunk, kezdett legyűrni minket a fáradtság. itthon Ginger nagyon boldog volt, hogy megérkeztünk, Balu igyekezett rendben tartani a lakást. Gyors kipakolással, egy kis beszámolóval igyekeztem kihúzni az időt, hogy ne túl korán menjek aludni, így elég gyorsan sikerült átállnom az itthoni időszámításra, Laci még napokig küszködött, hogy az éjszaka közepén felébredt, mintha akkor indulna a nap.                                                                                                                 

Bővebben...


Judit

Jelentkezz be, és csatlakozz a beszélgetéshez!

Partnereink:

Egyedi lakóautók gyártása. Lakóautók szervizelése, átépítése, felújítása.